FŐOLDAL ÍRÁSAIM-ÉN ÍRÁSAIM-ÉN2 ÍRÁSAIM-ÉN3 ÍRÁSAIM-ÉN4

Isten hozott, Dezső Ilona Anna, személyes oldalán.

Ki vagyok, mit akarok elérni, honnan indultam, hová, hol- és merre tartok? Talán ezen az oldalon jobban meg fogsz ismerni. Picikét blogos résznek szánom ezt a lapot. A menü gombra kattintva, talán mást vártál, ám ígérem, prózai írásaim is itt lesznek beszúrva, egy-egy fejezetében az életemnek.

 

Jó olvasást, kellemes időtöltést kívánok.

Nagyon sokféle képen mesélik az alábbi kis tanmesét. Így hallottam a nagymamámtól, aki hihetetlen szeretetével simogatta esténként a fejemet. Rengeteg mesét, történetet, hagyományokról szóló anekdotákat tanultam tőle. Olyan szerencsés gyermekként nőttem fel, akinek két nagymama leste minden kívánságát. Mindezt tették egy fedél alatt, egy házban velünk. Egy meglehetősen nagy, L alakban épített hatalmas házban nőttem fel, ahol az egyik végében az édesapám szülei, a másikban az édesanyáméi laktak. Mi, a szüleim, és egyetlen testvér bátyjám, valahol középen foglaltuk el az igazi otthon legnagyobb részét. Kezdésnek, ezt a számomra azóta is, nagyon tanulságos tanmesét szánom, bár nem saját alkotásom, hiszen vallási órákon sokan mesélik ezt el. Pár fénykép rólam, családomról, hogy tudjátok, mégis ki az, aki írogatja itt aprócska történeteit. Remélem, elmélkedéseim, írásaim, novelláim is megnyerik tetszésedet.

A három fa története.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három apró magocska. Jött a szél, magával ragadta őket. Mikor elcsendesedett, puha avarban találták, egymáshoz közel magukat. Teltek, múltak az évek és szép magonccá, majd csemetékké, fiatal fává serdűltek.

Egyik napon arra járt az erdő tündére, látva sudár szépségüket, vidámságukat, megkérdezte tőlük

- Drága szép fácskák, mi lesz belőletek, ha nagyra nőtök és kezdtek egy kicsit öregebbek lenni?
- Ha majd én nagy leszek, - felelte az első fácska,- és egyszer megöregszem, azt szeretném, az minden álmom, hogy kivágjanak és egy neves szobrász műhelyébe kerülhessek. Faragjon belőlem egy csodálatos széket, a világ legnemesebb és legszebb trónusát. Rólam osszon igazságot, a világ legnagyobb királya. Egy szép nagy terembe közepére tegyenek, ahol minden oldalról egy-egy ablakon keresztül süthessen állandóan rám a drága nap. Akkor én büszke leszek, boldog és elégedett. 

- Ha majd én nagy leszek,- felelte a második kis fa, - és egyszer megöregszem, azt szeretném, ha kivágnának, és elvinnének egy neves hajókészítő mester műhelyébe. Belőlem készítenék a világ legnagyobb királyának sétahajóját. Bejárnám vele, az összes tengert ezen a világon. Sütne a nap, és sétálna rajtam sok-sok elegáns ember. Belém kapaszkodna sok úri asszony, ha ringatja a hullám a testemet, én megnyugtatnám őket, hogy ne féljenek, és mindenki csodálna, szeretne engem. Akkor majd én leszek a legszebb, és legboldogabb ezen a világon.

- Ha, majd én nagy leszek,- felelte a harmadik kis fa,- azt szeretném, hogy engemet ne vágjanak ki. Ha majd egyszer nagyra növök és megöregszem, hatalmas koronám lesz. Rajtam raknak fészket az elárvult madarak, ágaim között találnak menedéket az űzött vadak. Lombjaim árnya alatt pihennek meg az elfáradtak, hűsölnek, a szomjúhozok és akkor én nagyon büszke leszek, és boldog, és élni fogok örökké, mert mindég, mindenkivel csak jót fogok tenni.

Teltek, múltak az évek. A három fa, hatalmasra növekedett. Ám egyszer csak, jöttek a favágók és kivágták mind a hármat. Az egyik egy asztalos mester műhelyébe került. A másikat elvitte egy hajóépítő mester. A harmadik egy ácsmesterhez került. Jó sok idő elteltével, az erdő tündérének eszébe jutott a három kis fa, és megkereste őket.

Ismét megkérdezte tőlük, hogy mi lett belőlük, boldogok-e? Mire azok sorban, így feleltek:
- Jaj, már hogyan is lehetnék én boldog? - válaszolta az első kis fa - Képzeld, egy gyönyörű napon, kivágtak és bekerültem egy asztalos mester műhelyébe. Ott porosodtam elég sokáig, mert nem kellettem semmire sem. Egyszer aztán, a mester megunta, és egy jászlat készített belőlem. Még úgy sem kellettem senkinek sem, így oda ajándékozott a vidék legszegényebb emberének. Az bevitt egy barlang mélyébe. Azóta nem láttam többet a napot. Nagyon büdös van idelent, és állatok szénájától roskadok. Már nem bírom sokáig, minden napom, minden percem csupa keserűség, már nem is akarok tovább élni.

- Jaj, már hogyan is lehetnék én boldog? - válaszolta a másik fa a tündérnek.- Képzeld, egy szép fényes napon, amikor a testvéreimet kivágták, hát engemet is kivágtam, és elvittek egy hajóépítő mester műhelyébe. Ott porosodtam egy ideig, de azt mondták, nem vagyok eléggé hajlékony. Végül egy ladikot készítettek belőlem és odaajándékoztak egy szegény halásznak. Azóta is minden hajnalban kievez velem a Sós tóba, cipelem a hálók súlyát, majd behúzza és a sok halat mind belém teszi. Majd széjjelszakadok tőlük. Ráadásul mardossa az oldalamat a sok só, nem sokára kilyukadok, úgysem kell ezt már sokáig tűrnöm, mert széjel rothadok. Soha sem látom meg a tengerek szép fényét, a nap sugarát, amint a hullámzó vízen játszik. Nem is akarok én már így élni sem.

- Jaj, már hogyan is lehetnék én boldog? – válaszolta a harmadik fácska is. Bizony tündérem, nekem sem volt könnyű. Egyik csodálatos napon jöttek a favágók, és bizony engemet is kivágtak, nem kegyelmeztek. Megfosztottak csodálatos koronámtól, ledobták róla madárkáim fészkeit, kiűzték odvaimból az állatokat. Elvittek egy ácsmesterhez. Nézegetet, nézegetet, ki is faragot gerendának, de miután görbe voltam, hát félredobott. Ott porosodtam jó ideig az erezse alatt. Majd egy hajnalom értem jöttek. Elvittek, dühöngő, vad emberek, és egy rongyoktól ékes, félig agyonvert, megkínozott ember vállára helyeztek, aki felvitt magával a Koponyák hegyére. Ott aztán rám szegezték, és izzadt rajtam egész áldott nap. Meghalt, majd levették rólam. Engemet meg megátkoztak érte, pedig nem is akartam magamnak én ilyen sorsot. Vajon ezen túl hogyan is élhetnék, nem kellek már senkinek sem, ott korhadok egy sírhely tövében.

- Jaj, ti balgatagok! - kiáltott mérgesen a tündér.- Hát nem értettetek meg ebből semmit sem?
Hiszen te első fa, jászol lettél. De micsoda jászol?! Beléd helyezték a világ legnagyobb királyát, te láthattad őt először. Meglátogatott sok-sok jó szándékú ember, hatalmas királyok, bölcsek, pásztorok. Teleraktak mindenféle kinccsel, amit csak a föld magában és a hátán hordott valaha is. Te, vagy boldogtalan? Hiszen azon az éjjel született meg a világ világossága, és te ezt nem is fogtad fel?
És te, második fa, miért keseregsz? Te sem vetted észre? Te cipelted a legnagyobb király drága súlyát. Te láthattad őt kiszállni, és járni a vízen, te cipelhetted a sok halat, amivel ő jól lakatott annyi éhes embert. Hiszen a te neved fennmarad a világ végezetéig, és te akarsz meghalni? Hiába, mert nem fogsz soha, ha már a testetek el is fog korhadni, ti mindég megmaradtok az emberek emlékezetében.
És te, harmadik fa, te miért keseregsz? Hiszen az isten fia helyezett a vállára. Ő maga. És vitt tégedet a legszentebb helyre. Te tarthattad magadon áldott testét. Te memosakodhattál meg elsőnek drága vérében. Te vagy elégedetlen a sorsoddal? Annak a sírnak ajtajában fekszel, ahol Ő feltámadott, és megváltotta a világot minden bűnétől. Te lennél átkozott?

Ó nem, ti nem értettetek meg ebből semmit sem? Önzők vagytok, azt hiszitek elveszett az álmotok? Hiszen kaptatok helyette tartalmas, igaz életet. Örökké élni fogtok, míg a világ csak lesz. Csodálatos trónjai lesztek az embereknek, a legszélesebb világot látott hajó, és a leghűsítőbb fa, aki életet ad mindennek e földön: madárnak, állatnak, embernek... Ti nem vagytok elégedettek? Hiszen rólatok szól az élet!
Ekkor elgondolkodtak, és nagyon, de nagyon megszégyellték magukat a fák. Azóta nagyon büszkék magukra. Boldogok és vidámak. Sőt, egymással beszélgetni is szoktak. Igaz, csak papíron keresztül, mert a testük már elkorhadt, de vannak, itt élnek ebben a kis történetben is benne. Ők már tudják, amit te nem, hogy soha, semmi, és senki nem élt, és nem élhet hiába. Mert van valaki, aki tudja, miért teremtette, és azt is, hogy mi lesz a jó nekik. Véletlenek nincsenek, már jó előre, minden elrendeltetett. És az, a mi javunkat szolgálja. Mi mit tegyünk cserében? Szolgáljuk az egész nagy világot, ott azon a helyen, ahová rendeltetésünk szerint élnünk kell, tennünk a dolgunkat a saját és mindenki más javára.

A Himnusz

- Húzd le a fejed, meglátnak… - suttogta sejtelmesen, s máris hallani lehetett a nagy robogást, kutyák ugatását, csizmák susogását, a gumibottal való csapkodás zaját.
- Keresd… keresd… - Ordította románul egy kegyetlen erős férfihang.
A szívem a torkomban dobogott, hallani lehetett amint a vér befelé tódult, de ki már nem. Behunytam a szemem, és aludni akartam, nem hallani, nem látni, nem érezni, amikor keresztülmennek rajtam. Nem félni, elvégre csak egy kutya. Semmit sem tettünk, énekeltünk. Zsoltár a Himnuszunk, miért ne énekelhettem volna? Kinek ártanék vele?! Magamnak, hallom bentről a figyelmeztető hangot. A fülemben az áldott zene, s egy másik, s egy újabb, újabb… majd csend.
- Gyere már, kelj fel gyorsan, hátulról futunk le, a többiek már úton vannak, miért nem válaszolsz?
- Bocsánat, elaludtam. – válaszoltam zavarba jötten, és már futottam is, átugorva a sírokon keresztül- kasul.
– Hová lettek a rendőrök?
- Elmentek, nem akartak azok megfogni, csak ránk ijesztettek egy kicsit.
Ránk ijesztettek? Rám? Hiszen nem is félek, na, jó, az elején persze, na de már most? Minek… kitől? Hencegve szaladtam haza, hajnali hármat mutatott az óra. Belopóztam a konyhába, villanyt se gyújtottam, gyermeteg, naiv módon azt gondoltam, az apám már rég alszik.
- Hol voltál? - És már kaptam is volna a jobboldali arcomra, ha nem lett volna sötét, de elugrottam. Apám bal keze mozdult, máskor soha se szokott.
- Buliba.- válaszoltam csöndesen, szelíden, belepirultam a saját hazugságomban.
- Ilyenkor? - kérdezte - Hallottam, az egész város tőletek zengett itt lent a völgyben.
- Tényleg? - és a csodálkozástól tágra nyílt a szemem - nem gondoltam volna.
- Nem? Mit akartok ti egyáltalán? Minek nem fértek a bőrötökben? Felmenni éjfélkor a temetőbe és ott acsarkodni a magyar Himnuszt le a völgybe? Mi lesz, ha kirúgnak miattad a munkából? Miből élünk meg? Téged is kivágnak az iskolából… te gyerek… ilyen butaságokat csinálni…- de már nyoma sem volt a haragjának, felkapcsolta a pislákoló égőt.
- Látod? Villanyt nem adnak, te meg játszod az agyadat itt nekem. Na, jó, gyere ide. – és átkarolt, a térdére ültetett
- Megérdemelnél most egy jó nagy pofont, szerencse, hogy nem találtalak el.
Hallom, ahogy anyám az előszobába settenkedik, hallgatózik, kíváncsi. Félt, érzem, tudom. De nem kell, mert apán csöndes, kimért, komoly hangon így folytatta.
- Tudod, egyszer, legénykoromban én is csináltam egy hatalmas marhaságot. Ezért bocsátok meg.
- Mit? Elmeséled?
- El. Az úgy volt, hogy akkoriban a háború után, kicsit szabadabbak voltunk, mi legények. Egyből nagyok lettünk, felnőttek, azzá tett a háború. Sokan oda voltak fogságban, hát mozgott bennünk a magyar virtus, de nagyon. Összegyűltünk vagy 8-an, már mindannyian udvaroltunk, dolgoztunk 13-14 éves korunktól-otthonunktól távol, Resicán, meg a fővárost építettük, mikor merre hívta el a magyar ács embereket a munka arra mentünk el. Ha hazajöttünk, nagy volt a szánk, meg büszkék is voltunk magyarságunkra nagyon. Bennünk volt még a magyar világ szele, azt hittük, egyszer újra bejönnek a magyar katonák, és mint akkor felültettek a lóra, úgy fognak velem lovagolni még egyszer. Persze, ezek csak gyerekes képzelgések voltak csupán. Volt a városban egy erőskezű csendőr. Nem kellett több belőle, az jól nyakon csapta a rendetlenkedőt, fenéken billentette párszor, és rend volt. Hát fogadtunk egy hordó borban, hogy nekünk van ám merszünk. Elmentünk a vendéglőbe, ki-ki a maga párjával.
- És?
- Akkor otthagytuk a lányokat, már húzták a cigányok, mint minden szombaton este, a többiek táncolgattak, nótázgattak, elborozgatott a város apraja, nagyja. Akkoriban ez így volt szokás, nem volt televízió, az emberek együtt éltek jót és rosszat, no persze a város egyetlen közösségi helyén, a vendéglőben. Ez volt a szombat esti program, majd vasárnap délután a mozi. Hét közben semmi, munka orrvérzésig. Találkozni se volt szokás a szerelmünkkel, majd szombaton este, addig csak a karikagyűrűseknek illet egymással hétköznap is szóba elegyedni. No, fogtuk magunkat és futó lépésben mentünk a 4 km-re lévő első román falu széléig. Ott szépen levetkőztünk anyaszült meztelenre, és komótosan énekelve gyalogosan vonultunk végig a város központjában lévő vendéglőbe. Be a söntésbe, fel az asztal tetejére, a lányok majd elsüllyedtek szégyenükbe, egyik jobban sikongatott, mint a másik, majd ott elénekeltük szép férfihangon a magyar Himnuszt. A csendőr állt az ajtóban, és hagyta, nem szólt bele. Román ember volt, de akkor nem mondott semmit sem. Mikor vége volt, megpederte a bajszát, majd megszólalt:
- Ide csürhe!
Kimentünk, a ruháink még mindég a hónunk alatt volt, kezemben tartottam a lyukas talpú cipőmet.
- Kivel kezdjem? –kérdezte mosolyogva.
Együtt léptünk elé, és egyszerre mondtuk - velem.
Elmosolyogta magát, valami cifrát mormogott románul a bajusza alatt, legyintett egyet és elindult a csendőrség épülete felé. Szótlanul követtük.
- Állj csürhe! – kiáltotta el magát - de meg sem fordult - Máris öltözzetek fel, és menjetek megnyugtatni a kislányokat.
Azonnal felöltöztünk, nem tartott talán egy percig sem, és már szaladtunk is mulatni. Ott várt a hordó bor, épp verték azt csapra. Anyád nem akart megbocsátani, de a vidámság az ő szívét is megenyhítette. Na, csak azért meséltem, mert nem jött össze, amit akartunk. Lázadtunk. De miért? És ki ellen? Hiszen akkor már, nem is volt ellenség.
Elszégyelltem magamat, milyen igaza volt, minek is tettük? Mi nem fogadtunk, nem bántottak, akkor miért? Fiatalos virtusból? Igen, azt hiszem, vagy csak azért, mert olyan jól esett magyarul, magyar Himnuszt énekelni azon a hegycsúcson, ahol valamikor igazi honvédek masíroztak. Ott álltunk az ismeretlen katona sírjánál. S most? Az apám nyugszik a lábánál, s már nem virtuskodik soha többé.

Tél a Rónán

Sokan nem látják a szépet e kies pusztában, főleg nem télen, hiszen nincs se erdő, se fa, csak csillogás, csak zúzmara, egy-egy akácon, mely szebben ragyog, mint a legnagyobb gyémánt. Akár a menyasszony csokra, tisztán fehérlik, mikor kivirrad, és szürke árnnyal bukik le éjjel. S, hogy mégis szép e nagy semmi, a szívem súgja, ablakomon kinézve látom a sok aprócska csillagot, mit a természet terített a pázsitomra, hajnali táncot, az én sétányomon, mit aprócska földi ékkövek ropnak. Csak itt terem e csoda, máshol nincsen a földnek ilyen szép mosolya, a muzsika mit zeng a tejszerű ködfátyol, bejárja a hatalmas kietlen nagy semmit, és oly magasztossá teszi, mint amit az ember sohase remélt. Ilyen csoda csak itt terem, a pusztán, máshol nem lehet, mert úgy ragyognak a csillagok a Rónán, mint máshol nem. Délre kisüt a nap, a köd fátyola lassan kinyitja ablakát, áttűnik a feloldozás reménye, fény tör rajta át. Ma jó voltál, ma isten beszél neked, mert minden egyes aprócska kristály, mit e tájra terített, az ő könnye, az értünk hullatott verejtéke, mi ilyenkor jéggé dermed, hogy még szebb, még nemesebb legyen. Lásd, mily pompás, lásd mily magasztos e kora téli táj, bár a nap még mosollyal ébred sugara átjárja a mezőket, de reggelre a bölcs, a mindent eltakaró zúzmaráé lett. Estéje a holdsugáré, mely megfagyasztja a földet. Meleg szobámból őt nézve, csak szépsége tárul elém, a fehérség, a mindenség andalító zenéje, a tél immár átveszi helyét, s az eddigi színpompás arany helyett, tiszta fehér lett minden. Jöjj jeges határ, hadd járjalak be, talpaim alatt kristályaid roppanjanak, amikor kedves illatod orromon szippantom be, és dermedt lesz a karom, csak éneked hallom a talpam alatt. A madárijesztőről lóg egy jégcsap. Az ázott, fázott, rongyos nadrág vizes lett, furcsán áll fején a kalap, már kikoptatta a nyári meleg. De amott egy cinke barátkozik épp vele. Lágy szalmájába váj magának fészket, miből a nyári alkotás feje lett. Most jó szolgája lesz a télnek, a hideg elől nyújt menedéket. S kiket nyáron elűzni volt tiszte, azokat most magába fogadja, melengeti, babusgatja, megvédi a téltől, a fagytól őket. Hát ily csodás e téli nagy semmi, mi engemet körülvesz, s majd ha leesik az első hó, még sokkal fátyolosabb lesz.

 

Főoldal  •  Újdonságok  •  E - mail  •  Vendégkönyv