Ritkán nézek tévét, de erről most eszembe jutottak a gyermekkori emlékek. Épp főztek, péntek este, és húst. Régente nálunk a kutya se szolgált, pénteki napon húsért. Nagyanyám főzött egy jó fazék Bagolytüdőt, ami nem volt más, mint aszalt gyümölcs és némi kevéske, ha volt a háznál, ha nem volt, az se, sodrófával megtört és sparhelt plattján megpirított dió. A cukrot aszalt gyümölcshöz nem használták, sőt, amibe lehetett egyáltalán nem tettek. A kalács se volt olyan édes, mint mostanság, csak csínján bántak vele, drága fűszernek számított, nem pocsékolták olyasmibe, amibe nem is kellene mai nap sem. Ám a modern ember, elrontja az ízét, a zamatát mindennek a mértéktelenségével. Már meg se ennénk az igazi, zamatos körtét, vagy szilvát, a saját levében. Hiányolnánk a fahéjat, a cukrot, sőt még néhol szegfűszeggel is elveszik annak igazi, magyaros, finom ízét. Pedig a saját levében, eredetben megfőzött Ciberének párja nincsen. Nem szorongtak az emberek, és nem volt ennyi gyomorbeteg, cukorbeteg sem. Csemegének a pirított dió, mandula, mogyoró, néha tökmag, vagy napraforgó jöhetett szóba. Téli estékre megfőzték bizony vegyesen a búza és tengeri kását, majd mézzel, és pirított magvakkal ízesítve szolgálták vendégek elé fel. De finom is volt, istenem, még mindég érzem a számban, annak ízét. Kevés volt a cukros étek, annál több a diós, mákos, mézes, és rengeteg olajos magvakat ettünk, mert azok számítottak igazi csemegének. Esténként drótszitában pirították a gesztenyét, pattogatták a kukoricát. Fenséges csemege volt annak a sok utcabélinek, akik tévézni, kártyázni, vagy csak tanyázni jöttek el hozzánk. Divat volt a kő römi. Asztalnál páran, idősebbek, azt játszották, a férfiak a kártyát verték, az asszonyok a falu dolgait vitatták. Így teltek napjaink a Parciumban el, annak idején, amikor én még kisgyermek voltam. Csodás világ volt, visszasírnám, de már nem lehet. Azóta már ott sem ismerik a Bagolytüdő zamatát, és nem tanyáznak el szomszédokhoz az emberek. Nem is ismerik egymást. Sőt, már én sem ismerem az otthoniakat. Nem régen voltam elszármazottak találkozóján otthon az én drága szülővárosomban. Mondanom sem kell, alig voltunk páran elszármazottak, a banzáj annál nagyobbra sikeredett ám… legalább ok volt arra, hogy a magyarság egy kicsit együtt tölthesse el a nyár eme szép napját. Az idő parádés volt, a társaság, javarésze megöregedett, a legtöbbet viszont én már nem ismertem. Olyan fiatal generációk nőttek az óta a nyakamra, akiknek, annak idején, még a szülei is csak gyerekek voltak. Hát igen, eltelt több mint 22 év, amióta eljöttem onnan, végleg elköltöztem drága szülővárosomból. Akkor már régen az volt, de amikor még megszülettem, bizony falu volt, illetve nagyközségi rangban. Halványan emlékszem arra a napra, amikor város lett. Nem volt divat a nagy ünneplés, legalábbis én olyanra nem emlékszem, ami nem jelenti azt, hogy ne locsolták volna alaposan meg a város alapkövét az emberek, némi kis sörrel, pálinkával, borral a futballpályán. Ott tartottak annak idején, minden nagyobb rendezvényt meg. Kis foci, kis ünnepi beszéd, sok evés-ivás, bográcsozás, de legfőként mifelénk húst sütöttek rácson, az számított olyan igazi ünnepi ételnek. Az egyik hagyományos otthoni balkáni húsféle, a „Mititei”, ami apró kis kolbászkákra hasonlító, pácolt darált hús, kézzel megformázva és rácson megsütve. Jól telenyomják szóda bikarbonáttal, és azzal érlelik össze. Amúgy más különlegesség a fűszerezésében nincsen, rendesen fokhagyma, bors, só, és víz. Víz bizony, elég sok, amennyit csak felvesz, amikor habosra felverik, összekeverik. De sok finom otthoni ételnek érzem még mindég a számban az ízét… sokat én magam is átmentettem a saját háztartásomba. Sok elveszett, néha eszembe van, ám odáig, hogy meg is főzzem, már nem jutok. Szokás volt odahaza a puliszka főzése. Édesapám nagyon szerette pörköltek mellé is. Anyám kiszaggatta galuska formájúra, és mellé tette a finom marha pörköltet. Amit viszont nem ettem egészen, amíg ide nem költöztem, az a birka pörkölt. Az én családomban, szinte egyáltalán nincsen kultúrája a birkahús fogyasztásának. Az összes bég féleség a húsvéti bárány megfőzésében merült ki. Bár anyám, ha tehette, azt is kihagyta, a gidát jobban kedvelte, meg a házi nyulat. A halászlé sem igazán kedvelt mifelénk. Bár az apám nagy horgász volt, és a Kőrösök sem voltak annak idején hal híján, de azt nem paprikásnak, és nem levesnek főzték, inkább csak sütötték. Amúgy, az én édesanyám mindent megfőzött, amit csak lehetett, még a csalánt is. Rózsasziromból készített szörpöt, csipkebogyóból lekvárt és folytathatnám azt a sok-sok finom pepecs nyalánkságot, amit mind elkészített a kedvünkért. Hát ilyesféléken nőttem én fel, nagy szeretetben, és egy igazi nagycsalád körében. Amikor számba veszem a rokonságot, bizony elkeseredek, mert majdnem mindenki kihalt azok közül, akiket ismertem. Valamikor rokon volt majd az egész város, valamilyen szinten, de félre téve a viccet, népes családból származtak a nagyszüleim, az apai nagyapám kivételével, aki szokatlan módon, már abban az időben is egyke volt. Nem volt se szeri-se száma a sok nagynéninek, nagybácsinak, ángyiknak… ma meg? Alig maradtunk páran. Ennyire szaporátlan lenne a magyar? Vagy ilyen nagy ütemben pusztul ki a fehér ember? Nem tudom a választ, de az tény, hogy az unokatestvérek se maradtak sokan, és akik vannak, azok mind széjjelszéledtek a világ összes sarkában. Így hunynak ki a csillagok is az égen, eleinte csak haloványan, majd egyáltalán nem világítanak. A régi, nagy családok sorsa se különb, vannak fénykorok, amikor szépen ragyognak, akár egy finomra csiszolt gyémánt ékszer, majd hirtelen valamiért elreped az, és máris darabokra hull a szénpor. Jön egy eső, és elmossa az egészet. Így hunyt ki, a mi nagy családunk csillaga is az elmúlt évtizedek folyamán. Darabokra hulltunk széjjel, és javarésze már porrá vált, visszaadva a természetnek azt, ami mindég is az övé volt.

„Ebben a hím soviniszta világban mi nők, már gyermekként is szembesülünk, sajnos azzal a ténnyel, hogy mindég a férfiaknak van igazuk. Valamelyik nap, épp azon gondolkodtam, hogy milyen sok írót, költőt, festőt, szobrászt, zenészt ismerek nőt, akik különb dolgokat alkotnak sokkal, mint bármelyik férfi. Mégsem lesznek közismertek. Végiglapoztam a tankönyveket, igaz, már csak a gimnáziumit, mert a fiaim az általánost rég kinőtték, de döbbenet... a gyerekeinket kizárólag férfiírók műveire oktatják. Mintha nők soha nem írtak volna. Nem vagyok feminista, de ez a tudat fullaszt. Lehet teljesen felesleges bármi, amit mi nők csinálunk? Megkérdeztem egy meglehetősen nagy tudású, volt egyetemi tanár barátomat, aki 80 éves, haladó szellemű ember, miért nem változik a szemlélet velünk, nőkkel szemben a mai napig meg? Tudod mit mondott."- Drága gyermekem, ti nők oly kreatívak vagytok, olyan sok közöttetek a jó érzékű, finom, tanult nő, hogy lehetetlen lenne válogatni közületek. Ti vagytok a hibásak, mert túl sokan, és túl sok nagydolgot csináltok. Szépek vagytok, ami eleve egyedivé tesz, tanultok, dolgoztok, szültök, egész életetek egy hatalmas alkotás. Mi a csudának akartok még a művészetek között is elsők, lenni? Vannak dolgok, mik soha sem fognak megváltozni. Miután kevés férfi olyan érzéki ember, hogy írni legyen képes, vagy bármit alkotni, ami esztétikai is, így őket ki kell emelni. Benneteket, nőket, nem lehet, mert túl sokan vagytok." Ez az oka hát annak, hogy miért nem lesz a NŐ soha kiemelt alkotó ember, csak egy a sok közül. Ha nő a mellünk gyermeklányként, el kell rejteni, mert, ha ezt észreveszik, az bizony a mi hibánk. Amikor nyomozó lettem, egy olyan férfivilágba kerültem be, ahol akkor még nem voltak nők, rajtam kívül itt vidéken soha előtte. Bejártam a poklot, ám véres verejtékkel sikerült kivívnom a tiszteletet. Ha egy nő panaszt tett azért, mert megerőszakolták, akkor a kávézóban jól kitárgyalták a fiuk, mi is vezetett odáig, hogy ez megtörténjen. Szinte egyszer sem hallottam tőlük, hogy azt mondták volna, szegény nő. Á nem, valami olyasmi volt a konzekvencia részükről, akár a te történetedben a papé. Én megértem a nőket, miért nem tesznek feljelentést a megaláztatásaik miatt, és azt is, miért nem teregetik ki mások előtt, ha megerőszakolják őket. Abban a tudatban, milyen hatalmas teher egy ilyen eljárás, mennyire személyiség romboló hatása van, milyen tapintatlan, érzéketlen az ilyen ügyek vizsgálata, isten bizony, soha sem mondanám el senkinek, ha ilyen velem megtörténne. Jó nagy kitérőt tettem ma reggel, ugye? „

Sikerült ma megnevettetnie egy ismerősömnek, aki azt mondta, „- Kedves, magácska is olyan felénk való, amolyan takaros menyecske lett, nem olyan nyeszledék mán, mint akkor vót, amikor ide kójtorgott mifelénk…”. Egyből elképzeltem egy nagyszájú, darabos alföldi menyecskét, olyat, mint amilyenek erre felé az éltesebb asszonyok. Aranyosak, imádom őket. Na, van szöveg, néha azon veszem magamat észre, hogy rám ragad a marhaság bőven. Otthon nem győz az anyukám folyamatosan kijavítani, ezt nem így, meg nem úgy ejtjük kislányom... igen, olyan ízesen magyarosan beszélek, és imádom, amikor nyáron a nyitott ablak mellett arra ébredek, hogy hajnalban várják a kocsit, mennének a mezőre, erre, arra dolgozni és hatalmas szájjal rikácsolnak a nagy hajnali csendben bele. Nem lehet haragudni rájuk érte, jópofák, kedvesek, nyíltak és tiszták minden női praktikáktól mentesek. Szeretem őket, mintha itt születtem volna közöttük. Már olyan „rábai” vagyok, még akkor is, ha az unokáim érik el csupán a gyütt-ment státuszt végre. Már, ha ők maradnak itt. Én remélem, már itt ragadok ebben a jó sáros alföldi faluban, mindörökre.

Az Idő. Úr az életünk felett, róla megfeledkezi, nem lehet. Mert arra sajnos nincsen felelet, hogy nélküle vajon élet lenne-e? S ha lenne, ugyan milyen lenne? Ránc nélküli, arctalan emberek lépegetnének út nélküli utakon: Fák nélküli erdők, élettelen: hol fű se nőne, ág se lenne… Hol zengene a cinke ébresztőt? Hiszen most fák ágáról fújja mindég ugyan azt a nótát: Tavasszal nyitni kék a napnak, nyáron nyitni kék az ablaknak, hol a rózsa és loncok illatát, engedjük be, egyenest a szívünkbe, lelkünkbe, hogy melengesse, óvjon az időtelen magánytól… Ó, csak ne féljek vállalni az időt, ne féljek az elmúlás tudatának bánatától! Ami kell, ami jó. Ami nélkül az éltünk kies, semmirevaló. Idő! Ó nagy Úr, úgy kérve, kérlek, jöjj, telepedj le a szám sarkában. Élj! Arcomon ráncaidat rajzold meg, vállaimat húzd magadhoz le, derekamat, ha neked úgy jó, hajlítsd meg. Testem lágyságát, keményítsd meg, és ha ez sem elég, repíts magaddal, oda, ahol a te hazád van, oda a magasba, a nagy végtelenbe, csak gyere, csak légy nekem, tudjam minden éjjen és nappalon, mikor kellene kelnem, és feküdnöm. Idő! Te nagy Úr! Csak a lelkem… Magányos, beteg lelkemet ne kérd, azt az egyet hagyd meg nekem. Csak azért az egyért volt érdemes e földi életre megszületnem. Őt nem adom még neked sem. Ő az enyém, míg élek, s majd: majd egykor, ha visszakérik: majd akkor ott azt visszaadom, annak, aki adta. Hiánytalanul, megduplázva érzéseimmel, életem szenvedéseivel, széppel, sok jóval, ízesítve szerelem sóval, és egy csomó minden rosszal, s mindazzal mit e földi életemben meggyűjtöttem. Azt mind-mind beletettem, megőriztem, teremtőmnek, lábaihoz teszem életem.

Amit ma leírok, azt mindannyian tudjuk, nem titok, csak van az úgy, hogy nem mondjuk ki. Mindannyian valami féle hiányt pótolunk a nettel. Bizony, hiányt. Szeretet hiányt, bánatot írunk ki magukból, olyan családon belüli magányos, érzékeny, művész lelkek vagyunk. Remek prózát írunk, vagy verset. És kis idő után elégedettebbek és boldogabbak leszünk. Talán nem árulok el titkot azzal, amit itt leírok, sajnos minden nő egy kor után ilyen boldogtalan lesz. Vagy elkezd flörtölgetni, ami nagyon rossz játék, vagy belegabalyodik valakibe, ami még rosszabb megoldás, vagy barátnőket talál, akikkel megoszthatja a gondolatait, a bánatát. A férjem egy tüneményes ember, de valami mégis hiányzik belőle, olyan sótlanná válik néha a kapcsolatunk. Talán nem is annyira az ő figyelmetlensége miatt, mint a beidegződések, a gondok, nem tudom, ilyenné alakult. Persze időnként kiverem a hisztit, és akkor egy ideig minden visszaáll a régi rend szerint. Majd megint elfásul, megint leül, és megint elégedetlen leszek. Legalább meghallgat, igazat ad, megért, vagy változik a hozzáállása, vagy nem. Igen, így élünk egy idő után mindannyian. Nem lehet ebbe beletörődni, ezért aztán, amit csak tudunk, kiírunk magunkból rendre. Tehetséges, olvasott, intelligens nők gyűlnek egy-egy komolyabb baráti társaságban össze, kiknek kellenek a sikerélmények, elég volt a sok kudarcból. Megéri adni,megéri írni, bármit, amink van, az maradandó. Ami itt velünk történik most, amit életnek hívunk, az sajnos, nagyon, de nagyon hamar el fog múlni. Minden mulandó, csak azok az értékek maradnak meg, lehetőleg örökre, vagy sokáig, amiket itt hagyunk magunk után az utókornak. Tegyük, hiszen tehetjük. Járok-kelek és mások sorai mögött is érzem ám az igazi embert, mert emberekkel kufárkodtam egész életemben. Katona voltam, majd nyomozó, a poron kívül némi ez, meg az, ragadt rám a hosszú évtizedek során. Öreg róka lány vagyok, bár idealista a szégyenletességig. Már nem tudok megváltozni, sajnos. Olvasom ám a bejegyzéseket, csak épp nem tudok mindég, mindenre megválaszolni. Nem jött össze a kiállításom, már megint, ami visszavetett a festésben elég mély sebet hagyva maga után. Elmúlik, más kapta meg a termet. Kudarcként éltem meg, pedig csak annyit kértek, várjak töürelemmel, én ráérek, aki helyettem állított ki, meg nem. Ők nem tudják, hogy ez mennyire súlyos hibaig, csak az tudhatja, aki készül nagyon valamire, és megakadályozzák benne, az nagyon rosszul esik. Anyagi gondjaim is vannak, el kellene adni pár képet, ám tartogattam volna egy kiállítás erejéig. Most lehet, nem állítok ki, csak majd ősszel. Értem a mások fájdalmát, értem, mert átélem nap, mint nap. Valami nincsen rendjén, változtatni is akarok, küzdök jó magam is bőven. A házasságot mindég az asszony melege tartja össze, a családot az anya. Nem véletlen, bölcsek voltak a régiek is, mert átélték ugyan ezeket az érzéseket, ugyan ilyen mélyen, és ugyan ennyit szenvedve, csak nekik nem volt lehetőségük kisírni magukat. Nekünk van, hát éljünk vele. Egy-egy próza, kis vers, mind megannyi könnycseppünk, még akkor is, ha nincsen különösebben nagy értéke. Csillognak, akár a gyémántok, a lékünkből buggyannak ki. Az első papírra vetett sorom volt a világ kezdete, egyben a vége is. Hát lenne bár minden napom ilyen igazi világ vége…

Hihetetlen élmény volt számomra, amikor először léptem színházba. Apró gyermek voltam, szerencsés, mert a szüleim szerettek színházba járni, így néha engemet is elvittek, ha nem volt ki vigyázzon rám. Hamar beleszerettem, és még nem töltöttem be a 14.-et, amikor tagja lettem az egyik neves színi tanodának. Akikkel együtt játszottunk akkoriban, még mind színészek, nem színművészek, hanem színészek. Tudnék sorolni neveket, szinte hihetetlen, de sokan futottak be és lettek híresek. Egyszer kommunista verset kellett volna szavalnom, és nem tettem meg. Nem akartam, nemet nem mondhattam, otthagytam a társulatot. Azóta a lábamat abba a színházba, nem tettem be. A tavaly elmentem egy író-olvasó találkozóra, egy ismeretlen nevű költő, eleinte unalmasnak tűnő estjére. Mentem, mert hívtak, és mert szeretek ilyen helyekre elmenni. Amikor megláttam a költőt, még nem is rémlett semmi, a neve nem volt ismerős, majd a versei... Hallgattam, és egyre inkább magamat láttam, amint a Kőrös partján sétálok lesütött szemmel, szerelmesen, a kedves fiú karjaiba húzódva. Minél több verset hallottam, majd pár aprócska novellát, történetet, éreztem, a nő, akiről szól, akinek írták én vagyok. Éreztem a korosodó, kopasz, pocakos idegen arcú költő szúrós tekintetét a homlokomon, és a szünetben oda is jött hozzám. Bemutatkozott. Majdnem elájultam, mert ő volt régmúlt fiatalságom hatalmas nagy szerelme, akit egy butaság miatt szó szerint eldobtam magamtól. Majd 30 év telt el, és ő még mindég engem siratott minden művében. Hát ilyen volt az én fiatalságom, forró, mozgékony, neves műhelyekben tanítottak minden féle szépre, s jóra. Pár percet beszélgettünk az időközben nevet cserélt volt régi nagy Ő-el, majd ő tovább olvasott, én meg nem bírtam a tekintetét, felálltam és eljöttem. Azóta nem hallottam róla, de még egyszer azt az érzést nem szeretném átélni. Rossz volt, nekem másfajta emlékeim vannak a színházi élettel kapcsolatban, mint az átlagembereknek. Sok szép, sok rossz, megalázó, amit a hetvenes években lehetet csak megélni igazán, egy színi tanodában. Sokszor próbáltam elfelejteni, de nem sikerült, mert az életemet tette tönkre, és a karrieremet vágta el, egyetlen buta vers akkor ott. Évek óta hívnak vissza oda, abba a városba kiállítani, de nem bírok elmenni, mert tudom, sokan fognak jönni a régi ismerőseim közül, a régi színi tanodások közül, a még élő művész világ, és én nem tudok a mai napig sem szembe nézni velük, mert akkor megfutamodtam, cserbenhagytam őket premier előtt egy nappal, ők maradtak, én nem. Nekem innen könnyű volt, ők ott maradtak, és szavaltak, én nem szavaltam. Ennyi az én színházi történetem dióhéjban. Ám a mai napig sem bántam meg, hogy nem élem a színfalak mögötti intrikák világát. Csendre vágyom, békés, lassú megöregedésre. Unokákra végre… és egy kis boldogságért állnék én is be a sorba, ha lehetne, a fél életemet adnám oda érte cserébe…

Valamikor régen, még huszon… éves koromban, ismertem egy csodálatos hölgyet. Úgy történt, hogy műszaki végzettségem lett, szülői ösztönzésre, melynek aprócska hasznát vettem, amikor férjhez mentem és egy kiskunsági községbe telepedtünk le. Katona lettem, imádtam az lenni. Annak maradtam egészen nem is olyan sokáig, amikor, nyugdíjba vonultam. Szóval, fiatal műszaki szakember, egy totálisan férfias világban, tűsarkú cipőben, manöken alakkal, szép pofival, de nagyon is céltudatos, szigorú, maximalista egóval. Nagyon nehéz volt a kezdet, de jelentem: helytálltam. Nos, ott dolgoztak olyan tiszt kollegák, akik a nagy Szovjetunióban tanultak, és ott rendre meg is nősültek. Az egyik ilyen tüneményes kollégámnak volt egy, még annál is mesében illő mindég magát adó felesége. Nem írok neveket, mert esetlegesen sértő lenne. Sajnos, rég nem hallottam felőlük, megszakítom rendre a kapcsolatot mindég a múltammal, bár semmi szégyelleni valóm nem lenne benne. Ezt a hölgyet alkalmazták a magyar honvédségnél, és megbízták, hogy vezessen egy szállítási alosztályt. Számköteles menetleveleket kellett többek között kitöltenie, számos, nagyon komoly feladatai mellett. Remekül állt volna helyt, de… Kitöltötte egyik nap, kitöltötte másik nap, és mindég rossznak vélte a parancsnoka, nem írta alá. Egyik reggel, bement, kitöltötte a sok aznapi menetlevelet, felvitte a parancsnoki épületbe és sorba állt a nagy főnök irodája ajtajánál, mint minden reggel mindenki, rendre. Mikor a szőnyeg szélén végre megállhatott a hatalmas nagyúr előtt, átnyújtotta ő is az aznapi menetlevelek garmadáját, aláírásra, jóváhagyásra várva. Senki, soha nem mondta el neki, mi a csodát vétett azok kitöltésében, hiszen evidensek lettek volna, csak mondták, nem…nem… ez sem. Türelmesen várt, majd közölték vele a már megszokott választ: nem jó. - Nem jó? - kérdezte ő megrökönyödve, hiszen apait, anyait beleadott. - Nem lelkem, hangzott a kedves, ám végleges válasz. Rendkívüli ember, megváltoztathatatlan válasza volt. Punkt-um. Nincsen apelláta. - És mé nem jó?- kérdezte a drága szőke nő, szemét pislogtatva, bambán állva. Szokatlan volt ez a határozott modor, egyben tilos is abban a szobában. - Csak. Olyan, mint mindenki másé volt, rossz. - Rossz? Mi lenne rossz egy darab szerban, amit minden reggel ki ke nyomni? - vulgáris kérdésre, persze vulgáris válasz érkezett, az amúgy roppant finom, igazi úri ember szájából. - Csak mert szar az egész, úgy döntöttem. - Igen?- És egy hatalmas, reccs. - Ha szer, akkor szer, akkor mehet. És azon módon, össze-vissza tépkedve a sok számköteles okmányt, és máris landolt a parancsnoki iroda, nagyhatalmú szemetes kosarába. Drága X hölgy, sarkon fordult és elindult ki a szobából. Mikor már remegő térddel az ajtóba is elért, és senki se marasztalta, visszafordult: - Na hajja, tudod mit? – kérdezte egy hatalmas hatalmú elvtárstól, ő, aki egy orosz fiatalasszony, darabos, rossz magyarsággal? - Mit? – hangzott a kuncogó, aranyos, finom kérdés az íróasztal mögül. - Hát fűjd fel magad te beképzeld szer! S azzal, ahogy jött, el is ment. Ám nem az irodájába, hanem haza az otthonába. Nem állt be a sorba. Egy szovjet honban felnőtt, aranyos, törékeny, szöszke nő, aki nem volt hajlandó már akkor se beállni a sorba, amikor ez kötelező lett volna. Nem is annyira a magáét ám, hanem a férje karrierjét kockáztatta. Szerencsére, mindettől független, a párja karrierje, igen csak magas ívet írt be, joggal, megérdemelten. A kedves hölgynek viszont, igaza volt. Akkor én ott, valami nagyon fontosat tanultam meg tőle. Soha se állj be a sorba, csak azért, mert kötelező mód várják el tőled.

Ma nem illenék írni, évfordulód van, de mégis jártatom a szám, elvégre nőből vagyok. Szóval, a szívre visszatérve, az nem gyógyul be. Olyat ne várj, és ne is remélj. Ő csak egy volt, más olyan soha többet. Ám az élet, bármennyire kemény is, a születésről, és elmúlásról szól. Közte kis élvezet, meg bosszúság, némi káprázat, majd ragaszkodás. Ennyi a lényeg, fajfenntartás és létfenntartás. Picit cinikusnak hangzik lehet, de sajnos, ezek tények. Miről szólhat egy vers? Életről, halálról, szerelemről, egy jó érzésről. Mi adhat jó érzést? Finom falatok a szánkon keresztül, egy kellemes látvány a szemünkön keresztül, finom érzés a bőrünkön keresztül, ám a legfontosabb, amit a szívünkön keresztül érzünk. És az maga az élet, vagy a halál. Élet az öröm, a boldogság, a fájdalom, minden, amitől létezünk. És a halál? Az este, a tél, melyek egyre nehezebbek, a sötét, a hideg, amiről mi azt hisszük, hogy rossz. De valójában csak bebeszéljük magunkba, mert a halál az ismeretlenek gyűjtő fogalma. Amit ember nem érez, nem ismer, az biztos, hogy rossz? Lehet, hogy nem is lesz az olyan rossz? Tudom, hogy mit érzel, és értem, mert mi nagyon önzők tudunk lenni, ragaszkodunk, érezni akarunk, élni akarunk, túlélni, átélni, megélni, mindent magunkénak tudni. És ebből soha, de soha, semmi nem elég. Ám van egy csomó ismeretlen dolog, amit a mi érzékszerveink, nem tudnak beazonosítani. Na, arra van a szívedben a lelked. Én hiszem, hogy a lélek nem az agyban lakik. Az is csak parancsot hajt végre. Nem parancsnok, csak egy irányító központ. A lélek ettől sokkal, de sokkal bonyolultabb és összetettebb dolog. Magunkat sem ismerjük, néha álmainkban beszélgetünk azzal a nagy egónkkal, aminek aprócska kis részét hordjuk itt fent a felszínen csupán. Olyan a mi lelkünk, akár a jéghegyek. Ezek nem az én szavaim ám, hanem egy előadáson vettem rész a télen, és ott erősödött meg bennem mindaz, amit ezekről a dolgokról, eddig is hittem. Ugyan ilyennek képzeltem el, fentről nézve, úsznak ezek a jéghegyek, de lent a mélyben kapocsként fonódnak össze. Nos, a szeretet emberrel is ilyen láthatatlan, erős kapcsok fognak örökre bennünket össze. Azokat nem lehet csak úgy elválasztani ám! Az örökre szól, és az örökre, nem annyi pusztán csak, ami ebből a felszínen látszik. Ott lent a mélyben, abban a több mint háromnegyedében, ami a víz alatt van még, rejtőzik a lényeg. Nem ment ő el, csak te nem érzékeled. Soha sem fog elmenni. Ő egy veled, hogyan lehetne bármiféle évfordulót ülni? Ő benned van, és ott is fog maradni, nem csak ebben a földi léptékkel mért aprócska kis életedben, hanem örökké. Szoktak emberek álomfejtőkhöz menni és kérdezgetni, hogyan lehet az, hogy ők már ezzel, vagy azzal az emberrel találkoztak, vagy ezt, meg azt a helyet ismerősnek vélik, emlékeznek olyan dolgokra, amiket vagy még nem, vagy már nem is élhetnek itt meg. Hát úgy, hogy a mélyben ott van bekódolva az idők végezetéig minden. Picit bonyolult voltam most lehet, és nem is akartam ilyen nehéz pszichológiai fogalmakkal játszani, csak annyit szerettem volna mondani, hogy értelek, érezlek, mert átéltem. Egy jó meditatív zene ilyenkor segít abban, hogy ne nélküle emlékezz, hanem együtt vele. Picit vonatkoztasd el magadat ettől a földi mindent látni, különben nem létezik típustól, és öleld picit meg, ott lent, mélyen, a mélyben. Tartsd a karodban, csukd be a szemed, engedd az ismeretlen egódat felszínre törni, és akkor te is érezni fogod, ha látni nem is, de sokkal könnyebb lesz a vele való további életed, mint amilyen eddig volt, amikor azt hited, nélküle kell folytatni az utad. Van, akinek csak egy heggyel nőt össze a gyökere, és van, amikor a gyökerek egymást körbefonva tartják meg egymást. Ám valamilyen szinten, minden egyes hegy összeköttetésben van, így hát nincsenek véletlenek sem. Békés, könnyű álmod ringasson el szerelmed áldott keze által ott lent a mélyben, legalább aprócska pillanatokig, mely tarthat örökkön,örökre.

Amit most leírok, igaz, avagy sem… ki-ki maga döntse el. Egyszer egy ember vett egy tehenet magának. Jól becsapták vele, mert nem tejelt sehogyan sem. Gondolta eladja, s vesz másikat magának. Így is tett. De a másikra nem volt elegendő pénze. Jött, ment , térült, fordult a vásárba, amit a Sárrét egyik városának határában tartottak épen, és találkozott két széltolóval. S miután ő sem volt sokkal különb, megbeszélték, visznek neki egy szép tarkát feláron. Ugye mondani sem kell miért a nagy olcsóság? Hát persze, magyarul lopnak neki egyet. Az emberünk nem bánta, lehet mindég is ilyen áron vett tehenet, azért nem adott neki tejet egy cseppet sem. Valaki nagy ördöngösségekkel megáldotta, azt, aki kárt okozott neki. Szóval, ahogy mondtam az üzlet megköttetett. Telnek a napok, míg a szerencsétlen, lopni vágyó árva pára észleli, hogy a szomszédjában bőg egy tarka tehén. Szól a komájának, meg van a malacuk ára. A szomszéd vett pont egy olyan tehenet, mint, amit rendeltek lopni tőle. - Majd ma éjjel, komám! Majd ma, megütjük az este!- szólt és gyorsan elsietett még egy segítséget hívni. Éjjel aztán, sebtiben, gyorsan másztak kerítést, és mentek be az istállóba. A tehén meg bőgött, amint észlelte a mozgást. - Ragaszd be a száját ! Gyorsan még felébreszti a gazdáját. Nézd meg , tejel-e ? De nem nézte azt senki sem meg, csak gyorsan elkötötték a jászol elől, és indultak is volna vele. De a tehén nem akaródzott menni, sehogyan sem. Húzták, tolták, vonták, ahogyan csak bírták, míg végül elértek a kapuba vele. Izzadtak keményen, de éjféltájt az utcára is kiértek vele. - Aztán most hogyan tovább?- kérdik a komát, azok ketten, a segítők. Merre kell vinni ezt a tehenet? - Merre ,merre, előre az orrunk után, át egy faluval arrébbra !- Csakhogy lódított ám, mert volt az kettő is. Nem,hogy egy. Mennek, mennek, de a tehén csak nem akar menni velük. Virradatra alig értek az úthoz vele. De a faluból nehezen bár, de kivitték a szegény párát. Bőgött, éhes volt, meg szomjas. Mit tegyenek most vele? Hát addig húzták , vonták, gyömöszölték, míg egy kisebb ligetecskébe értek be vele. Ott aztán gyorsan kipányvázták, és uzsgyé haza, mert korgott ám a tolvaj bendője is, a nagy birokba! Este megint visszasettenkedtek, és úgy találták, a tehén evett, legelt, és semmi baja nem történt. De teje az nem volt. - Te marha, mán most meg mi lesz, hiszen ez nem is hasas, meg nem is ád tejet? Fizet érte így a gazda? - Mit bánom én? Tarkának, tarka. Tehénnek is tehén, majd, ha berakják, lesz kistehén, és aztán ad tejet. Az üzlet, az üzlet. Én viszem a tehenet, ő ad vagy 50-et nekem érte. Abból mindenki kap eleget. Fogták hát a tarkát és húzták, vonták, nyúzták előre. Taszították, tolták, szóval nagy nehezen mentek egy jó darabot vele, míg megint hajnal lett és a nap kezdett ágaskodni felfele. Gyorsan egy újabb erdősávot kerestek. Olyan formát, mint ahová a kapások ülnek le délidőben. Szóval egy fa, oda kikötötték szegény állatot már megint. Víz nem volt, de fű az igen. Hazamentek. Eltelt a nap, de nagy meleg volt, féltették is a tehet. Mit tehettek volna ám mást, mint vártak, hogy a nap menjen le. Hallották ám, hogy a szomszédban nagy a galiba, ellopták az istállójukból az ujjonan vett tarkát. Úgy jártak arra a pandúrok, akár a jó kútra, hozzájuk is bekérdeztek, nem láttak valami gyanús emberi formát arrafele? Nem ám, már hogyan is láttak volna olyasfélét. - Kicsin falu ez a miénk, még szellinteni sem lehet benne, azt is hallják. Tudja, mi egymással ilyet nem is tennénk. Meg, hát kinek kell errefelé egy tehén,annak enni is kellene. Ilyen itt meg, hogy föld, vagy abrakforma, senkinek sincsen. Nem telik rá. Kaszálni meg nem szeret a mifajtánk, ugye? Szóval szoros volt már a hurok , gondolták az éjszaka lesz, ami lesz, befejezik az elkezdett munkát, és a gazdához bármi képen is, de elvezetik a tarkát. Úgy is történt. Ismét éjszaka lett, és addig húzták, vonták, míg oda értek a megrendelő házához vele. Ki is jött az, de a sötétben megijedt, nem is nézte meg a tarkát, csak mondta ne hozzá, az após óljába vigyék gyorsan be. Majd addig felöltözik és oda viszi a pénzt is. Már akkor, mintha jobban lehetet volna vezetni a marhát, ment, mendegélt mellettük, nem kellett annyira vonszolni, mint odáig kellett. Be az udvarba, az ólba be vele. Gyorsan jön ám a gazda is, és hozza az 50-et. Átadja, megszámolják, azzal a mezítlábos népség nagy örömmel megy kifelé és hazafelé, mint akinek eszét vették el. Reggelre aztán, csengettek. A rendőrök akarják megnézni az ólakat, mondván eltűnt a tarka, amit eladott egy hete. -Eltünt, aztán hogyan tűnhet el egy állat? Hiszen van szám a fülibe. -Van ám, meg marhalevél is hozzá, csak a tehén nincsen semerre sem. -Hát én eladtam, megvették aprópénzért, mert ugye nem tejelt akármit is csináltunk vele, nem is fogott, meddő volt az szegény, és oda lett adva vágónak . El is vitték. Most meg keresek helyette épp egy másik tehenet. Körülnéznek tüzetesen, ugye az istállóban, ott semmi jele annak, hogy az elmúlt napokban állat pottyantott volna, vagy efféle. Szóval sehol semmi jele annak, hogy a gazdához vitték volna vissza a tarkát. - Na, és a másik ház? Ott sincsen állat, semmilyen sem? - Melyik másik? Nincsen nekem csak ez az egy! - Hát melyik másik, az öreg ház, az asszony szülei háza. -Ó, hát ott nem lakik senki se, meg istálló sincsen, csak egy rozzant ól, oda tehén nem is férne be. - Azért látnánk .- mondják, és már mennek is előre, kezükben a marhalevéllel. - Maguk adták el a tehenet ,ugye? - Már mondtam, hogy igen és azt is, hogy mennyiért. De még annyit sem kaptam volna érte, annyira gebe, ha leadom vágónak. Szó, szót követ, mígnem már az utca sarkánál hallani, hogy valahol az utcában igencsak bőg egy marha. Szomjas is, éhes is, meg helye sincsen neki szegénynek. Szaporára veszik a léptüket, és már bent is vannak az udvarban, ahonnan a hangot hallják. Hát csodák csodája! Kinyitják az ól ajtaját, és benne van egy tehén. Szegény roskad már, az ereje fogytán, de még éppen él. Gyorsan kivezetik, nézik a számát, ami a fülibe lett tetoválva ugye, és a marhalevélen lévővel egyezik szépen. - Hát ez mit jelentsen gazd’ Uram? -kérdik az ámuló szegény embert - Te jó isten, hát oda a pénzem, már megint itt ez a szerencsétlen tejetlen tehén a nyakamon? Az ijedtség nem a lopáson való tettenérésnek szólt ám, hanem a felismerésnek, hogy a régi rossz tehene nézett rá meredt nagy szemekkel. Szinte kérlelte, - Édes gazdám, hát nem adsz ennem, innom? Hiszen éhen , szomjan halok, olyan nehezen kerültem ide. Így történt meg, hogy a Sárréten a marhatolvajt hamarébb érték utol, mint a sánta kutyát. Három nap alig tellett bele. De, ha a tarka nem lett volna olybá makacs tehén, és ment volna a komákkal szépen egyenesen a gazdájához el, nem is éhezett, meg szomjazott volna oly sokat. Ugye? Akár hiszik, akár nem, így történt, hogy a kapzsi furmányos gazda egyszerre szabadult meg a tehenétől és annak árától is. Mert a komáknál a pénz nem lett meg, sebtiben volt a rajkóknak mit ennie. Így nem maradt meg belőle egy fillér sem. Mire kérdezték tőlük, miért tették, már azt sem tudták, válaszolniuk kellene, vagy nem. Jól laktak, és a többi nem is érdekelte őket. - Megdolgoztunk a pénzünkért, de nagyon ! - jött a hirtelen válasz, a bírónak kérdésére - Ilyen makacs tehenet még sosem loptam!- mondta a másik is, közben csóválta nagyon a fejét. Hát, ezt én úgy írtam le, mint, ahogyan nekem elmesélték, amikor vizsgáltam az ügyet. Volt is nagy derültség belőle; vagy egy hétig is nevetgélt bele az egész kis csapat, aki a tehenet kereste, majd meglelte. A kedves olvasó meg döntse el, ebből mit hisz el.

Amikor a kezed szorítottam, még nem tudtam, hogy a gyűrűnket töröm el. Akkor csak fájt, most ég az anyaság érzése. Néztem könnytől csillogó fátyolos szemed, és nem értettem. Nekem természetes volt, ami neked magasztos. Nekem megszokott volt, a társ velem legyen, neked valami hihetetlenül szokatlan és kegyes. Öledben tartottál, amikor gyermekünk hoztuk a világra, ott, akkor éreztem, egy életre fogtál meg ezzel. A pillanat öröme, a könnyek csillogása, a fáradtság izzadása, gyöngyözött a homlokunkon le. Ketten, egyek, és különbözően másak, mégis egyben, egy emberkében forrtunk össze. Anyám is ezt tette? Akkor megkérdeztem magamban, halkan, de igazán nem is értettem. Ő is így tette, ezért lehettem akkor ott veled. Egyszer egy sírást hallottam, egyszer néma nyögést, kedvesem, te szültél helyettem. Mondtad sokszor, a te fiad! Igen, a te gyermeked! Igen, a tied is... bár különböző helyen, és különböző módon nőttünk fel. Mit hoztam én? Mit hoztál te? Ma már szinte nem is számít. A lényeg? Együtt vagyunk, élünk, és élnek a gyerekek. Valami mégis van ebben, hiszen az apám is, az anyám mellett halt meg. Vajon mi is így teszünk? Ez lenne, amit magunkkal hoztunk: a családnak szelleme? Oly szoros kötelék ez, mely hibáinkat mind elfedi, és nem számít semmi, ki mi, és mikor volt, csak az, hogy most itt vagyunk együtt, egymásnak, és szenvedünk egymás helyett is eleget. Az örökség, amit magunkban hordunk? Az életünk lehet.

Minden napra kellene valamit magunk mögött hagyni. Dátumozva, felcetlizve, talán egykor összerakják életünk aprócska mozaikjait, és abból következtethetnek az idillre, mit megélni voltunk itt kénytelenek e földön. Addig viszont sajog ez a kényeztetett helyet, mert ma épp ez, holnap meg amaz nem lesz, és mindegyik a maga fontossági sorrendjében elsőbbséget élvez. Még van egy kemény iskolai évünk a kisebbik fiamnak, a végén érettségivel. Utál tanulni, még ilyen gyűrött hozzáállást nem tapasztaltam életem folyamán, noha az apja is hasonló hozzáállással járta a főiskolát, befejezetlen maradt épp a legvégén. Rá ütne a gyerek? Ki tudhatja, amúgy művész, akár az anyja, csak a tanulás… nos azt sehogyan sem tolerálja, nem érdekli, lusta, csak a gép, a gitár, a zene reggel korán, ahogy felébred úgy fél egy tájban. Amúgy is minden idilli, kaparászom az aprót innen-onnan, kenyér kellene, meg kifli. Kenyér már lesz, annyi csörög itt a markomba, de a sós kiflim, ami esti szertartásaim egyike… nos, ma úgy néz ki, arról le kell mondanom. Annyi minden történt az elmúlt 30 évben, de egy valami mégsem változott meg, az aprók iránti tiszteletem. Kellenek, el kell jól szórni őket minden zsebben, az összes táskában, mert így hó végén, annak külön varázsa tud lenni, amikor elérkezik az ő idejük is szépen sorban. Semmi sem változott e három évtizedben, csak mi magunk öregedtünk közben meg. Nem a lelkem, bár az is unottabban, fásultabban keresi a még hiányzó 20-t. Még úgy 20 évvel ezelőtt, ilyenkor már a gyomrom a torkomba éreztem, most meg?! Hát nem mindegy?- ha kell, majd csak lesz, de kifli nélkül még boldog is lehetek, no persze, csak akár. Ma már mindenem meg van, régebben csak álmaimban élt otthonom, s most már ismerem is annak ízét, finom, mámorítóan ragacsos, jól ideragasztott, olyan ez, mint a patkányméreg. Kiteszik, rálép szerencsétlen féreg, és ott vívja haláltusáját, amíg el nem ájul. Majd jön saját népe, és kegyelemből, aljasságból, vagy csak mert a saját dögét el akarja takarítani, lefolytja. Ha egér ragad bele, bezzeg… na az ott szenvedhet és vacoghatnak félelmében fogai, ha kinyílik az ajtó, és megjelenik azon befelé a gazda árnyéka. Ilyen az otthon is, nagyon akarjuk, vágyunk rá, legyen saját, családi ház legyen, nem holmi tömeg ékszeres doboz a nem is tudom hányadik emeleten, majd amikor sok-sok hitelre, sikerül végre, elkezdődik a véres hajsza annak visszafizetéséért. Majd, sikerül, de akkorra kinövi a család és még kell mellé egy szoba, a másik gyereknek is dukál. Kinyögni azt is, majd korszerűsíteni is kellene, hiszen mindenki igyekszik takarékoskodni, ne fűtsük az utcát, csere ablak, ajtó, padló, szigetelés, és máris 10 évre megnyomorítja a már nem is annyira lelkes tulajdonosát a töménytelen adósság. Hát itt tartunk most valamerre, a kellős közepén, fele már lefutott, de akkorra gyűlt hozzá a járulékos, innen, onnan is, hogy ezt, vagy azt a lyukat épp betölthessük. Mindjárt elmúlik az ominózus fél évszázadom, és még ugyan ott tartok, mint valamikor régen, amikor elkezdtem ez ádáz, vége-hossza nincsen küzdelmet az életért. „Amaz nemes utat megharcoltam”- és jöhetett a vég. De nálam még egyáltalán nem lehet erről szó sem, élni kell, dolgozni, fizetni, hizlalni a bankárok amúgy is zsíros nagy fenekét. Még nincsen vége, hiszen fizetni kell felét se fizettük eddig ki mindannak a sok pénznek, amibe a felújításunk került. A tető lassan ránk szakad, de a falak rendben kívül-belül modern, szép, bár a télen már egy esetben beáztunk, gyorsan lebontattuk az egyik kéményt. Minek? Úgysem használjuk, csak repedései mellett befolyt a víz. Na, majd még egy új tető is dukálna, és akkor valóban kegyes lesz hozzám a fent lévő, mert élni hagy utána még 10 évet, hogy azt is kifizessem, vagyis szumma-szummárum, van még 5 plusz 10, vagyis minimum 15 évem, ami csupán kötelesség, amit e gyatra földi életemben még teljesítenem kell. A nagy fiam már kirepült, szerencsére neki sikerült tisztes kenyeret adni útravalónak, agrármérnök lett, az ő jövőjét, már maga kovácsolhassa, no meg innen-onnan elcsípve néha én. A kicsi még talány… vele mit kezdjek? Zenészekre nincsen túl nagy szükség, ráadásul nem olyanokra, mint a fiatalos virtusú fiam és kedves zenekara, rock zenét játszanak, nem pénzért, csak a kedvéért. Érettségizni kellene, már gyártom is a tételeket jó előre, és bízom az erőmben, hogy legalább egyszer meghallgatja őket, amikor felolvasom az elején. Majd lesz valahogyan, a nagy is csak kacagott, bár tanult is, akár egy gép. Szelektív módon azt, ami neki tetszett. De a kicsinek olyan nincsen, semmit sem akar, illetve egy ideje álmodozik: - mentőtiszt akarok, lenni anya- mondogatja, de ez irányban sem tesz többet, mint másfelé sem. Átríttuk utolsó évben, másik iskolában. Itt talán nem bántják, itt talán a barátai között ismét magára találva, sikerül letennie ezt a fontos vizsgát az év végén. Régebben csalódásnak éltem volna meg, ma már nem, ma hagyom, legyen hát úgy, ahogyan ő szeretné. Érezze felelőssége súlyát… bla-bla, - persze, hogy nem, csak én szeretném. A felelősség az én vállamat húzza, fáj is érte éppen eléggé. Jó gyerekeim vannak, a kicsi sem csavarog, szót fogad, nem árt a légynek sem, igaz, magával sem tud mit kezdeni még mindég. Hát meg vagy te huncut!- a télikabátom zsebében elbújt az a fránya húszas, s most mehetek kiflit is venni magamnak, mégis csak meg van a vacsorám, tej, kifli vert, szent szokás, nem hagynám el semmi kincsért. Irány a konyha, új napra virradtunk, felcsillant annak új remény csillaga: - Na ugye!- nem kell aggódni a mindennapokért, nyugdíjnál elkezdhetem széjjelszórni a zsebeimbe, fiókjaimba és minden másik dugi helyre az aprót, hogy újra lehessen kenyér a hó végén. Jó reggelt gazdag nyár, szép az élet, és én szeretek élni, most, hogy még kiflim is lesz?!- nem cserélnék senkivel sem a világ minden kincséért… esetleg annyiért igen, hogy soha többé ne legyen adóságom. Miután tudom, ilyen nekem nem adatott meg, azzal elégszem meg, amim van, most csak imádkozni kell még a mai napért, a holnapot meg rendezze az, aki rendezte eddig is, én meg leszek nagyon, de nagyon hálás mindenért.inden napra kellene valamit magunk mögött hagyni. Dátumozva, felcetlizve, talán egykor összerakják életünk aprócska mozaikjait, és abból következtethetnek az idillre, mit megélni voltunk itt kénytelenek e földön. Addig viszont sajog ez a kényeztetett helyet, mert ma épp ez, holnap meg amaz nem lesz, és mindegyik a maga fontossági sorrendjében elsőbbséget élvez. Még van egy kemény iskolai évünk a kisebbik fiamnak, a végén érettségivel. Utál tanulni, még ilyen gyűrött hozzáállást nem tapasztaltam életem folyamán, noha az apja is hasonló hozzáállással járta a főiskolát, befejezetlen maradt épp a legvégén. Rá ütne a gyerek? Ki tudhatja, amúgy művész, akár az anyja, csak a tanulás… nos azt sehogyan sem tolerálja, nem érdekli, lusta, csak a gép, a gitár, a zene reggel korán, ahogy felébred úgy fél egy tájban. Amúgy is minden idilli, kaparászom az aprót innen-onnan, kenyér kellene, meg kifli. Kenyér már lesz, annyi csörög itt a markomba, de a sós kiflim, ami esti szertartásaim egyike… nos, ma úgy néz ki, arról le kell mondanom. Annyi minden történt az elmúlt 30 évben, de egy valami mégsem változott meg, az aprók iránti tiszteletem. Kellenek, el kell jól szórni őket minden zsebben, az összes táskában, mert így hó végén, annak külön varázsa tud lenni, amikor elérkezik az ő idejük is szépen sorban. Semmi sem változott e három évtizedben, csak mi magunk öregedtünk közben meg. Nem a lelkem, bár az is unottabban, fásultabban keresi a még hiányzó 20-t. Még úgy 20 évvel ezelőtt, ilyenkor már a gyomrom a torkomba éreztem, most meg?! Hát nem mindegy?- ha kell, majd csak lesz, de kifli nélkül még boldog is lehetek, no persze, csak akár. Ma már mindenem meg van, régebben csak álmaimban élt otthonom, s most már ismerem is annak ízét, finom, mámorítóan ragacsos, jól ideragasztott, olyan ez, mint a patkányméreg. Kiteszik, rálép szerencsétlen féreg, és ott vívja haláltusáját, amíg el nem ájul. Majd jön saját népe, és kegyelemből, aljasságból, vagy csak mert a saját dögét el akarja takarítani, lefolytja. Ha egér ragad bele, bezzeg… na az ott szenvedhet és vacoghatnak félelmében fogai, ha kinyílik az ajtó, és megjelenik azon befelé a gazda árnyéka. Ilyen az otthon is, nagyon akarjuk, vágyunk rá, legyen saját, családi ház legyen, nem holmi tömeg ékszeres doboz a nem is tudom hányadik emeleten, majd amikor sok-sok hitelre, sikerül végre, elkezdődik a véres hajsza annak visszafizetéséért. Majd, sikerül, de akkorra kinövi a család és még kell mellé egy szoba, a másik gyereknek is dukál. Kinyögni azt is, majd korszerűsíteni is kellene, hiszen mindenki igyekszik takarékoskodni, ne fűtsük az utcát, csere ablak, ajtó, padló, szigetelés, és máris 10 évre megnyomorítja a már nem is annyira lelkes tulajdonosát a töménytelen adósság. Hát itt tartunk most valamerre, a kellős közepén, fele már lefutott, de akkorra gyűlt hozzá a járulékos, innen, onnan is, hogy ezt, vagy azt a lyukat épp betölthessük. Mindjárt elmúlik az ominózus fél évszázadom, és még ugyan ott tartok, mint valamikor régen, amikor elkezdtem ez ádáz, vége-hossza nincsen küzdelmet az életért. „Amaz nemes utat megharcoltam”- és jöhetett a vég. De nálam még egyáltalán nem lehet erről szó sem, élni kell, dolgozni, fizetni, hizlalni a bankárok amúgy is zsíros nagy fenekét. Még nincsen vége, hiszen fizetni kell felét se fizettük eddig ki mindannak a sok pénznek, amibe a felújításunk került. A tető lassan ránk szakad, de a falak rendben kívül-belül modern, szép, bár a télen már egy esetben beáztunk, gyorsan lebontattuk az egyik kéményt. Minek? Úgysem használjuk, csak repedései mellett befolyt a víz. Na, majd még egy új tető is dukálna, és akkor valóban kegyes lesz hozzám a fent lévő, mert élni hagy utána még 10 évet, hogy azt is kifizessem, vagyis szumma-szummárum, van még 5 plusz 10, vagyis minimum 15 évem, ami csupán kötelesség, amit e gyatra földi életemben még teljesítenem kell. A nagy fiam már kirepült, szerencsére neki sikerült tisztes kenyeret adni útravalónak, agrármérnök lett, az ő jövőjét, már maga kovácsolhassa, no meg innen-onnan elcsípve néha én. A kicsi még talány… vele mit kezdjek? Zenészekre nincsen túl nagy szükség, ráadásul nem olyanokra, mint a fiatalos virtusú fiam és kedves zenekara, rock zenét játszanak, nem pénzért, csak a kedvéért. Érettségizni kellene, már gyártom is a tételeket jó előre, és bízom az erőmben, hogy legalább egyszer meghallgatja őket, amikor felolvasom az elején. Majd lesz valahogyan, a nagy is csak kacagott, bár tanult is, akár egy gép. Szelektív módon azt, ami neki tetszett. De a kicsinek olyan nincsen, semmit sem akar, illetve egy ideje álmodozik: - mentőtiszt akarok, lenni anya- mondogatja, de ez irányban sem tesz többet, mint másfelé sem. Átríttuk utolsó évben, másik iskolában. Itt talán nem bántják, itt talán a barátai között ismét magára találva, sikerül letennie ezt a fontos vizsgát az év végén. Régebben csalódásnak éltem volna meg, ma már nem, ma hagyom, legyen hát úgy, ahogyan ő szeretné. Érezze felelőssége súlyát… bla-bla, - persze, hogy nem, csak én szeretném. A felelősség az én vállamat húzza, fáj is érte éppen eléggé. Jó gyerekeim vannak, a kicsi sem csavarog, szót fogad, nem árt a légynek sem, igaz, magával sem tud mit kezdeni még mindég. Hát meg vagy te huncut!- a télikabátom zsebében elbújt az a fránya húszas, s most mehetek kiflit is venni magamnak, mégis csak meg van a vacsorám, tej, kifli vert, szent szokás, nem hagynám el semmi kincsért. Irány a konyha, új napra virradtunk, felcsillant annak új remény csillaga: - Na ugye!- nem kell aggódni a mindennapokért, nyugdíjnál elkezdhetem széjjelszórni a zsebeimbe, fiókjaimba és minden másik dugi helyre az aprót, hogy újra lehessen kenyér a hó végén. Jó reggelt gazdag nyár, szép az élet, és én szeretek élni, most, hogy még kiflim is lesz?!- nem cserélnék senkivel sem a világ minden kincséért… esetleg annyiért igen, hogy soha többé ne legyen adóságom. Miután tudom, ilyen nekem nem adatott meg, azzal elégszem meg, amim van, most csak imádkozni kell még a mai napért, a holnapot meg rendezze az, aki rendezte eddig is, én meg leszek nagyon, de nagyon hálás mindenért.