Pár levél formátumú mesét szeretnék erre az oldalamra feltenni.
Fogadd szeretettel, ez is én vagyok...
Már megint mesélek… ugye nem haragszol érte?
Decemberben volt egy este nagy szélvihar, és leszakította a csatlakozásunkat a hálózatról. Éjjel kijöttek a villanyszerelők, felmásztak a póznára, megcsinálták. Reggel minden jó volt, de délután, amikor az emberek hazamentek és rákapcsoltak a hálózatra ezerrel, piff-paff, semmi. Telefon, gyertyák tömkelege, majd hajnali egykor megérkeztek, már megint éjjel, megint morogva, és megállapították, hogy nem szigetelte az előző kolléga a kötést, ráolvadt. Reggel minden simán ment, és jött a délután. Már remegett a gyomrom, bejött. Négy óra, pislogás, majd gyertya másnapig, mert csak akkor jutott ránk a sor, mondván, rengeteg a károsult a vihar miatt. Megint éjszakai műszak, megint káromkodás, megint nem volt rendes szigetelés, és megint minden rendjén lett reggelre. Szó szerint vedd, hogy néztük délután a csillárt. Persze, ahogy rákapcsolódott az utca népe, rendre újra kialudt a világ nálunk. Nos, akkor már nem szépen kértük őket, hanem a férjem közölte, hogy fel fogja jelenteni, mert ez már szándékos kitolás. Ennyire hanyag munkát nem lehet folyamatosan minden szerelőnek végezni... és lehet. Nos, akkor kiértek, de nem azonnal, hanem már olyan nyolc fele, addig gyertya, unalom, kártya, néztük egymást, a gyerek nyavalygott folyamatosan, idegesek voltunk, és nem találtuk a helyünket. Nem tudunk villany nélkül létezni, gép nélkül se, és egyáltalán... a mi kis megszokott életmódunkat, már nagyon, de nagyon nehezen tudjuk feladni, de akkor is, csak kis időre, és ideiglenesen.
Eszembe jutott az egyik szomszédom története, amin akkor háborogtam, de már értem a gyerekeit, igazuk volt. Elvitte a családját valahová Erdélybe, egy hegytetőre épített vad paradicsomba. Egy kis erdei lakba, mely mellett folyt az erdei patak, fenyves, madárcsicsergés, romantika. A kislányok egy napig el voltak. Délután sárkányt eregettek, este társasoztak, gyertyafényes vacsi, korán lefekvés, reggel korán kelés, túra, és dög unalom. Három nap után, a lányok már annyira sírtak, hogy lefanyalgott a közeli faluba a tulajhoz és kért tőle egy aggregátort, mert kiderült, hogy igény szerint, persze van az is. Nos, attól fogva a lányok tévé előtt ültek végig, és ki se lehetett mozdítani őket. Egy nap elég volt ahhoz, hogy elteljenek a természet adta szépségekkel. A civilizáció áldozatai vagyunk, az elektronika rabságában éljük életünket. Rettenetes belegondolni, hogy nincsen nett, vagy tévé, vagy más luxus, amiről gyermekkorunkban csak álmodoztunk, vagy még azt sem, mert azt se tudtuk milyen lenne, ha lenne. Állítom, boldogabbak voltunk, és volt párbeszéd is a családban, meg mese, meg minden.
Minden télen tele volt a szüleim háza, hiszen ott voltak a nagymamám népes családtagjai, sokan voltak testvérek, és egyik szobában kártyáztak, másikban kő römit játszottak, sakkoztak, a sparhelt lerjében sült a krumpli, amit simán zsírral és sóval, a pincéből felhozott és frissen forralt borral, jóízűen megettek, megittak. Annyira boldogok voltunk, mi gyerekek, soha se unatkoztunk. Az ángyikák, nénikék locsogtak egész este, hihetetlen sok mesét hallottam, meg rengeteg valós történetet. A világháborút, mind a kettőt, szinte átéltem, éreztem a bőrömön át, annyira élethűen mesélték, az asszonyok, az otthon maradtak keserűségével átitatva, a bácsikáim meg harcos modorban, egymást túllicitálva adták elő ízes háborús, meg fogságos történeteiket. Tudom, kit és hogyan erőszakoltak meg az oroszok, ki lett orosz katonának a gyereke a városban, és azt is tudom, név szerint a régi öregekről, kit, hogyan aláztak meg, vagy raboltak ki. Ma már ilyen összetartó családok nincsenek, sajnos. A mi gyerekeink gyökértelenek, fogalmuk sincsen kik voltak a felmenőik, és az a legnagyobb baj, hogy nem is kíváncsiak rá, nem vevők ezekre a nagyon tanulságos, és igaz történetekre. Mindég, mindenről frissen informáltak voltunk, megtárgyaltak ilyenkor téli estéken, a világon mindent, volt politizálás is, olyan egyszerű, családias hangulatban, meg hányták-vetették bizony a világ és ország dolgait. Az asszonyok, meg együtt kispekulálták, mit főzzenek másnap ebédre. Nyaranta volt munka elég, az is alkalmat adott a sűrű családi összejövetelekre. Elkezdődött már a tavaszi névnapokkal a dáridó, mindent megünnepeltek. Megdanolták a József napra levágott disznót, amiből ugyan úgy, mint a Károly napiból, szinte nem maradt semmi sem. Felét elküldte anyám kóstolóba, a másikat meg elfogyasztotta a nagy család a disznótoros vacsorán. Olyan disznótorok voltak, hogy a cigány, körbe járta a várost akkor tájt, mert elkelt a muzsikus. Mulattak, danoltak, sőt, néha még meg is táncoltatták az asszonyokat. Nem emlékszem olyanra, hogy bármelyik szomszéd is panaszkodott volna a sokszor hajnalig tartó mulatozásokért. Annyira megszokott menete volt az akkori életnek, és kellemes is volt. Nem igazán emlékszem olyanra sem, hogy hallottam volna a depresszióról… szerintem nem is létezett. Na, ma már hallok róla eleget, sajnos. Ilyen hangulatban nőttem fel, tavasszal a tavaszi kerti munkákat végezték kalákában el, hol az egyik szőlejét, hol a másikét metszették, kötözték, aztán már érett a cseresznye, azt együtt kellett leszüretelni, utána a cseresznyés rétest is együtt kellett feltekerni, hatalmas abroszokon nyújtogatták szorgalmasan, amíg csak volt cseresznye és meggy, végig minden héten. Majd, jött az alma szedés, körte, szilva, közben a sok kapálás, szüret. Nos, az nagyon nagy ünnep volt. A hegyen nem szerettem szorgoskodni, sokszor már kivágott ujjú kesztyűben szüreteltünk, de utána… mese volt a mulatság. Anyám főzte nagy üstben a gulyáslevest, mint mindenkinél mindég, és jó pár kiló lisztet dagasztott be fánknak. Mindég az volt a szüreti ebéd, meg vacsora, meg minden. Alig pihentük ki, máris lehetett betörni a kukoricát. Télen meg babot fejtettünk, a kukoricát kézi morzsolóval morzsoltuk le. Volt már daráló, csak nem kellett, hiszen ezeken a téli estéken, szorgos kezek járták a táncot a csutkákon. Drága nagyanyám, még 90 évesen is lemorzsolta a kukoricáját, és mindég kézzel. Nem is unatkozott soha, de panaszkodni sem volt szokása. Már alig várta a tavaszt, ment, ment a drága, még akkor is, amikor már azt sem tudta, miért kellene, de vitte a két elszáradt, megfáradt lába. Így nőttem fel én, és ez adta az indíttatást.
A nagyobbik fiamnak mindég felolvastam az esti meséjét, hiszen nekem is így olvasták. A kicsinek már kisregényeket kellett elég korán, nem hitt a mesékben. Szólt, hogy Mamucs (így hívott) ez butaság. Erről a Mamucsról jut eszembe, hogy egy délután az egyik kollégám vitt haza a munkahelyemről. A pici fiam lehetett olyan 3 éves, vagy még annyi sem. Ahogy bementünk, aranyosan kérdezte a kollégát- Mamucsommal jöttél?- mire az- Nem, Golfikával. Szóval, így becézett, sokáig rám is ragadt, sajnos, ma már csak a komaasszonyom hív így, pedig nagyon jól esne még egy kicsit Mamucsnak lenni. Olyan négy éves korától már gyerekeknek illő kisregényeket olvastam, fejezetenként. Olvasni még nem tudott, mégis megjegyezte, meddig jutottunk el. Behajtotta ösztönösen a lapokat, senki sem tanította rá. Néha előveszem a Kincskereső kisködmönt, azt nagyon, de nagyon szerette, és megsimogatom a behajtogatott lapokat. Miért nőnek ilyen hamar fel a gyerekek? Már megint sokat, és össze-vissza mesélek. Istenem, ugye nem haragszol érte?
Az én nagy fiaim
A művész:
A komoly mérnök és imádott párja
Ha már felnőnek a gyerekek...
Ki is ma már a barát?
Nem tudom, mert nem sok van. Akik vannak, azok mind távol vannak, mellettem egy se él. A legtöbbnek soha se hallottam a hangját, és nem láttam az arcát sem. Mit mond el róluk egy-egy fénykép? Szinte semmit. Mikor igazán megismerjük, el se hisszük, kinek hittük el minden szavát. Nos, akkor miért kell mégis ennyi barát? Mert az ember magányos állattá vált. Sohase volt világban él, és sohase volt boldogságát hajszolja nap, mint nap. Olyan idegen embereket nevez barátjának, akik egyetlen korty vizet se fognak neki nyújtani, hogyha arra rászorulna. Tömeges barátságban él, mégis megemészti a magány... és írhatnék most oldalakon át, órákon át, de felesleges lenne. A barát az, aki melletted van, aki megfogja néha a kezed, aki a kenyeréből egy szeletet ad, ha éhes, mert feltételezi, te is az vagy. A barát megdorgál, ha kell, és megsimítja homlokod, mert a te szíveddel érez. A barát az, aki a közeledben van, és akinek te is ott vagy, mikor a szükség rajtad élet élez. Minden egyéb, csak ismerős kategória, vagy elv-barát, csak itt összemosódnak, elkeverednek, fikciókká törpül és kimarad a lényeg.
Dani kutyám éhes, türelmetlenül várja az ebédjét.
Ha megjön a gazdi, robusztus testével szalad
pitizni, pacsit adni,
feldönteni őt.
Van egy kedves útszéli csárda az egyik főút mellett Pestre menet. Ha arra járunk, mindég bemegyünk, mert kemencében sütik a fincsi péksüteményeket, pogácsákat, szóval reggelente azzal lepjük meg ízlelő bimbóinkat, ha este jövünk el előtte, akkor meg egy egyszerű, de finom ott készített vacsorával. Ott a kerthelyiséget betéliesítve hoztak létre egy jó nagy vendéglátó termet. Az egyik sarkában egy egész hatalmasra nőt gyertya mű éktelenkedik, és folyamatosan égve egy-egy újabb, más-más színű gyertya alkotja a természetes folyásával a művet, ami évről-évre nő egyre hatalmasabbá. Időközönként megcsodálom, és elgondolkodom rajta. Különleges alakzatja, színes csillogása, megihleti a gondolkodó embert. De jó is lenne olyan sok szépet alkotni, mint amit az a sok száz, vagy ezer gyertya, ami feláldozva magát létrehozta azt a pazar szemet gyönyörködtető látványt ott. Vajon olyan az életünk, akár a gyertyáé? Vajon tényleg ilyen egyszerű lenne? Kérdem ám magamtól sokszor, de valahogyan mégsem érzem a sorsunkat azzal egynek. Mi komplikált teremtmények vagyunk. Sem oly színesek, sem oly látványosak, csak úgy vagyunk. Ha nem lenne az internet, a legtöbben elmúlnánk, még mielőtt bárki is megismerné a lelkünket, az agyunk járását. Gondolataink is velünk együtt halnának meg... Na, de most itt van az internet, és leírhatjuk a legmélyebben lakozó kis rezdüléseinket is. És, ha ezeket valaki el is olvassa, máris írókká tesz vele, hiszen akkor lesz íróvá, az író, ha elolvassa a gondolatai, az olvasó. Köszönöm, ha íróvá tettél, hálás vagyok érte.
Szeretet
Szeretni?Igen,szeretni kell, feltétel nélkül, megadóan, tiszta szívből, igazán. Mit jelent nekem a szeretet, nekem a nőnek, vagy nekem a hívő embernek? Sajnos, ez nálam is, mint mindenki másnál, már eredő bűneimből fakadóan különválik. Képmutató vagyok, akár mindenki más. Születésünktől fogva, azt tanítják, szeresd anyukádat, szeresd apukádat, szeresd a testvéredet, szeresd a nagymamákat… és így tovább. Vagyis megmondják, kit és mikor és miért kell szeretni. Talán ez a legnagyobb bűn, amit gyermekeink ellen és isten ellen is elkövetünk. Feltételekhez szabjuk, a mércét mi magunk állítjuk fel, és választási lehetőséget sem adunk gyermekeinknek. A nagymamát szeretni kell, mert öreg, mert nevelt, mert odaadó, de a szomszéd néni házsártos, hallgatózik, leselkedik… és így tovább. Arról, már ne is beszéljünk, hányszor hangoztatjuk a gyerek előtt, hogy az a büdös cigány ellopta a biciklimet, vagy, hogy milyen mocskos dolog ezen, vagy azon a téren, aluljáróban, hogy megengedik ezeknek a semmirekellő embereknek, hogy elállják az utunkat, és rajtuk kell keresztül lépkednem. De sorolhatnék számtalan példát fel, egyszerűbbeket és ettől még szélsőségesebbeket is, hogy kit miért nem kell szeretni, vagy, hogy kit miért kell. Vagy amikor adunk valamit gyerekeinknek, és nyújtjuk át, szinte ösztönösen várunk érte valami jutalmat. Ők ezt látván, azonnal a nyakunkba ugranak. De nem önzetlenül teszik, hiszen érzik a tekintetünkből, különös kis érzékükkel olvassák a mozdulatainkból, hogy most szeretni kell, hiszen ha kapnak, akkor adni kell érte valamit, és azt a valamit úgy hívják, hogy szeretet. Az a valami, egy puszi, egy ölelés, vagy a köszönöm maga. A hívő lényem ordítja a világba, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat. Mit is jelentene ez? Egyszerű rá a válasz: mindenkit. Feltételek nélkül, konzekvenciáktól függetlenül, azt is, aki bánt, annak is csókoljam meg a kezét, aki megütött és tartsam oda neki másik orcámat, miközben gyorsan elmondok érte egy imát, és esdve kérem az Úr bocsánatát a cselekedetéért, mellyel önmagának ártott. Szeressem a vakot és a sántát, az ügyefogyottat, a csövest a más nemzetiségű, más vallású, más bőrszínű stb. embertársamat, akár önmagamat. Csak itt van a legnagyobb baj, amiért meg is kell állni a további felsorolásban. Önmagamat… hiszen isten azt feltételezi, hogy mi szeretjük magunkat, tehát akkor egymást is. Nem feltételezi, hanem kötelezővé teszi az önmagunk szeretetét. De hogyan szerethetünk egy olyan embert, akit még nem is ismerünk? Innen kellene elindulni talán, és utána már a többi jönne szépen magától. Ha beállok a tükörbe, nem azért, hogy megfésülködjek, vagy kisminkeljem magamat, vagy, hogy sopánkodjak hajam deressége, netán egy újabb ránc megjelenése miatt, hanem azért, hogy magamba is belenézzek, akkor elkezdődik egy szemléletbéli hatalmas nagy változás. Belenézek a tükörbe, nézek, ismerkedek… egy idő után arra eszmélek, hogy azt a másik valakit, bizony én nem is ismerem, hiszen még egyszer sem beszélgettünk egymással, soha sem szerettük, nem mondtunk egymásnak semmit, és nem is éreztünk egymás iránt semmit. Folyamatos követelésekkel álltak elő vele szemben mások is, de mi magunk a leginkább. Követeltünk, megfeleltünk, de nem szerettünk. Most hogyan tovább? Állok és nézem a velem szemben csodálkozó kedves, ismerősen ismeretlen arcot, testet. Kényszeresen jönnek, fogalmazódnak meg bennem a kérdések. Ki vagy? Milyen vagy te odabent, a tükör mögött? És elkezdek vele egy lassú ismerkedéses párbeszédet. Rájövök, hogy olyan sok mindent mondott már korábban is nekem, de soha sem hallgattam meg, nem volt rá időm, nem volt befogadó készségem, nem tanítottak meg rá, hát csak úgy éltem, soha sem vártam tőle semmit, de nem is adtam neki semmit sem. S most itt áll előttem, teljes élet nagyságában, lassan a közép korának végén, lassan az élete végén, és még soha sem beszélgettem el vele tiszta szívemből, igaz szeretettel, igazán. Ki vagy te kedves arc? Mi van a szemedben? Lelked miért fáj? Vagy nem is fáj, csak az is azért sajog egyfolytában, mert ezt sugallják? Így illik, így kell konszolidáltan viselkedni egy kor után? Születésemtől fogva azt közvetítették irányomban, hogy szép vagyok, hogy nő vagyok, hogy tehetséges vagyok, de semmi mást. Vajon tényleg szép vagyok? Vajon a szépség egy formás arcon múlna? De a lelkem hol jár? Így kezdtem el a magam megismerését, valamikor nem olyan régen, amikor úgy éreztem, hogy már nincsen tovább. Van tovább, ma már tudom, ma már érzem, hogy akit a legjobban kell szeretnem én vagyok, utána jöhet mindenki más. Azóta nincsenek bennem gátak, azóta tudok örülni egy szutykos gyermek mosolyának, le tudok hozzá hajolni, és meg tudom simogatni kedves kis koszos arcát. Nem gondolom, hogy csak a saját hibájából fekszik a földön télben, nyárban a szerencsétlen, elesett ember, a koldusnak nem azért nyomok pénzt a kezébe, mert kell, hanem mert átérzem a megaláztatást. Ismerkedem önmagammal, nagyon igyekszem, nagyon akarom tudni, vajon mit szól ő hozzá, ha kétkedve válaszolok egy-egy sértő megjegyzése után. Azt mondják rám egy ideje, hogy menthetetlenül naiv vagyok. Hogyan lehetne naiv egy olyan ember, aki az eddigi életét az árnyékos oldalon töltötte el, az emberiség nyomorúságát járta, aki előtt nincsen olyan mértékű szenny, miben ne gázolt volna bokáig? Hogyan lehetne naiv egy nyugalmazott nyomozó, aki az emberi mocsoknak, bűnnek, szennynek minden fokát bejárta? Állj a tükörbe te is, önzetlenül, megbocsátóan, kritikáktól mentesen, és meglásd a szépet magadban, a jót, a rosszat egyaránt. Légy kritikusa önmagaddal, de ne légy önmagad bírája. Akkor majd, elindulhat valami, valami a szeretet irányába terelheti életedet. Nem abba az irányba, ahová első lélegzetvételedkor indultál, hanem egy teljesen új, egy másik világ irányában fogsz elindulni, ahová mindég is vágytál, ahol kitárt karokkal várnak, és ahol szerethetsz, és téged is szeretettel várnak. Szeresd Önmagadat, és akkor kitárul előtted egy teljesen új világ. Egy más világ, ami sokkal egyszerűbb, vidámabb, ahol nincsenek szegények és gazdagok, csak te vagy, és körülötted az egész, teremtett nagyszerű, csodás világ. Ha elindultál ezen az úton, már soha sem kérdezed magadat, vagy a másik embert, hogy szeretsz-e? Mert a szeretet evidens, mert a szeretet természetes jelenség, de akkor már azt is tudni fogod, hogy van ennek fonákja is, mint minden másnak ezen a világon. Ha van jó, akkor ott terem ugyan abból a tőből a rossz is. Ha tudsz szeretni önfeledten, vigyázz… nehogy azzal egy időben megtanulj gyűlölni is, mert egyik a másikból él, egymásból merít erőt, és a határ, mely őket egymástól elválasztja, csak egy finom kis haj száll, de erről most nem beszélnék, majd legközelebb talán.
Álmaim
Minden napon, és minden percen eljuthatsz bárhová ezen a világon. Számomra ez nem jelent nagy akadályt, még tudok álmodozni, és amíg tudok, addig nincsen baj. Egyszer azt mondta az édesapám, hogy addig szép és tartalmas egy élet, míg elevenek benne az álmok. Mennyire igaza volt, csak akkor tudtam meg, amikor egy időre elveszítettem azokat a csodálatos álmokat, amik mindég is éltek bennem a betegségem előtt. Igen, voltam beteg, nagyon beteg, és volt egy időszak, amikor nem álmodtam semmit, sem éjjelente, sem napközben. Azt hiszem, erre két állapot is jellemző, amiket már én magam is átéltem: az egyik az elfásultság, amikor minden mindegy, mert sótlan az egész világ, a másik a reménytelenség állapota. Nos, akkor csak önsiratásból, végrendelkezésből áll az élet, feladva majdnem mindent. Szerencsére, csak majdnem, mert egy picike pókfonál azért, ott maradt nekem. És az épp elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy felhúzzam magamat rajta ismételten. Azóta elteltek az évek, és én már számtalanszor csúsztam lefelé, szerencsére nem olyan mélyre, de ahhoz kellett az álom, amit meg tudok élni ismételten, hogy újra és újra felkapaszkodjak a magam világába. Becsukom a szememet és Tahitiban vagyok. Arcomra süt a kellemes, nem túlforró nap, hajamat lágyan ringatja a szellő. Karjaiban tart az, akit nagyon akarok, és fátyolos hangom beszélek hozzá. Együtt vagyunk, ő meg én, akár a mesében, Tahitiban, Kongóban, a világ végén, és az űrben is. Együtt szálunk, repülünk, és senki nem akadályozz bennünket ebben meg. Az álom, az elérhetetlenség megfoghatatlan eszköze. Valami, ami soha sem lesz, mégis van, mert bennem él. Ott lehetek testetlen, és élhetek csak én, nem alkalmazkodva senkihez. Ott szárnyaim lehetnek, és nem töri azt le más. Amúgy szerencsés csillagzat alatt születtem nagyon, álmodozhattam, akár nyitott szemmel is, mert nem zavartak meg benne. Most is tehetem, de már egyre ritkábban érzem ennek igényét, sajnos, rohamosan telnek az évek. Azt, hogy mégis néha megteszem, azt újra kellett tanulnom, akár járni, és táncolni, vagyis... azt hiszem. Amikor álomtalan világot éltem, szomorú voltam, és csak az árnyékot kémleltem. Ma a tél is szép, és ilyen könnyen az idejét sem tudom, mikor teltek a teleim el, mint ez, amit most kiegyensúlyozott állapotomban éltem meg. Valami megmagyarázhatatlan békét érzek, valami olyan nagyon jót, magasztosat, amit már az előző életemben egyszer, elfeledtem. Bár fáj a hiány, mert valaki, vagy valami csak hiányzik... de mára már ebbe is beletörődtem. Szépen elsimulnak a dolgok, ahogyan az évek előre repülnek. Újra tudok örülni, és mindene mosolyogni, főleg hálát érzek, mérhetetlen nagy szeretetet minden és mindenki iránt. Már nem várom, hogy megértsenek, azt sem, hogy tiszteljenek. Tudom, ha én adom magamat, ha én attól is többet igyekszem nyújtani, mint amire elvileg képes lennék, az kamatozik, és rám zúdul olyan időközökben, amikor nem is számítottam e hatalmas kegyre. Ilyen most az én kis életem, amit a világon senkiért, és semmiért nem adnék még egyszer fel. Tahitiért sem, sőt, még Kongóért sem, pedig de sokat álmodoztam egykoron, hogy egyszer eljuthatok álmaim rengetegjébe. Nyugalom, béke, harmónia, ebben a diszharmonikus világban. Csendes muzsika füleimben, édes bizsergés a szívem tájékán, elégedett vagyok... boldog vagyok, akár hajdanán.
Páros élet
Akik párban élünk sem vagyunk mindég, felhőtlenül boldogak. Van egy csodálatos férjem, miközben a szívem egy másikért, egy ismeretlenért dobog. Meghallgattam egy barátnőm véleményét a dologról, hiszen ez egy hihetetlenül kellemetlen érzés, mert az a másik nem létező, olyan ködbe folyó álom csupán. Ő egy magamnak kreált bálvány, ami hatalmas bűn, hiszen istenfélő ember vagyok, tudom, mit jelentenek az olyan periódusok, amikor az ember magának bálványokat emel. Persze, ő egyből azt mondta, csak akkor tud segíteni, ha felvállalom magamat, illetve az érzelmeimet és nem gondolkodok a materiális világ normái szerint, csak a saját magam javát nézem. Vagyis, azt tanácsolta, hogy még akkor is vállaljam fel, és, ha kell, hagyjak itt csapott- papot, ha az a másik erre érdemtelen álomkép, és utóbb megbánnám. Menjek el valamerre, és pihenjem ki magamat, mert valószínű belefáradtam a rég megszokott világomba. Ő azt mondta, hogy mi nők, elfelejtjük a saját lelkünket ápolni, hűséges kutyaként égjük le az életünket, eszünkbe se jut, hogy akár holnap vége lehet ennek az egésznek. Még akkor sem változtatta a véleményét meg, amikor elmeséltem neki, hogy ez bennem csak egy álomvágy, nem létező, valami más utáni epekedés, ami nincs is talán. Úgy gondolom, a mérlegnek két serpenyője van. Naponta ráhelyezem ezt is, azt is, szóval már odáig jutottam, hogy vettem elő egy cetlit. Kettéosztottam, és felírom jobbra a férjem mellett szóló érveimet, balra meg a szívem ábrándjait. Nos, jobb oldalon, van egy csodálatos ember, aki gyermekeim apja, aki a tenyerén hord, ám valami miatt mégis sótlanná vált az életem vele. Most kimondtam a baj legnagyobb forrását, öregszünk, és ő ezt nehezen látja be, nem akarja elfogadni, én meg nem törődöm vele eleget, pedig most kellene nagyon. Akarunk ám tenni ellene, de nem megy, valami miatt mindég fél úton elakadunk. A másik oldalon van egy lendületes, okos, és haszonleső álom, aki ugyan úgy a tenyerén hordana, bár nem valószínű, hogy valaha is felvetné a munkakedv, ám pazar lenne a házas élet terén, azt hiszem. Az egyik oldalon az állandóság, a kiegyensúlyozottság, a mérhetetlen jóság van, a másik oldalon meg a boldogság, a beteljesülés, és a szegénység, mert kissé szerény a lendület. Hát... mit ne mondjak?- nem könnyű választani, de nem is akarok. Ez a gondolkodásom eredménye. Olyan korba értem, ahol úgy érzem, valamit, valamiért adni kell. Ha meg voltam az élet sója nélkül, illetve elég szerényen volt benne részem csak ez idáig, akkor lehet, már nincs is jogom hozzá. Nekem ennyit szánt a sors. Talán ezért olyan beteg a lelkem, és nagyon szenvedek, de ezzel ezen túl bizony együtt kell élnem. Az önmagunk felvállalása, nálam ennyiben fog kimerülni, vállalom a döntésem súlyosságát, mert a családomat, nem áldozhatom fel semmilyen bálvány oltárán. Gyáva voltam, így éltem le az életemet, hogy teljes mivoltában, soha sem vállaltam fel önmagamat, a vágyaimat, csak nyafizok itt a verseimben, irományaimban, mert ez is egy módja annak, hogy kisírjam magamat. Ettől sajnos, nem lettem boldogabb, de attól a tudattól, hogy egyszer volt valaki, ha még ha csak az álmaimban is, de megmutatta, milyen lett volna az életem egy igazi férfi mellett, akit tiszta szívemből tudtam volna szeretni, mindent átadva és odaadva neki… nos, attól most mégis csak valamivel boldogabbnak kellene, hogy legyek. Nem kaphatunk meg mindent. Vagy van ez, vagy van az, a teljes harmónia csak álom, bár de jó is volna, ha létezne. Nem létezik, és én, ebben a diszharmonikus kis világomban kell megélnem életem hátralévő napjait. Hogy mennyit? Nem tudom, amennyit istenem nekem rendel, mert hiszek abban, szüntelen a továbbiak folyamán is, hogy véletlenek nincsenek, nem lehet értelmetlen semmi sem e földön, van valami sorsszerűség mindannyiunk életében, ami nem feltétlen függ a mi akaratunktól. Bizony felvállalom magamat, az érzéseimet, nincsen igaza másnak, csak nem tudok mit kezdeni vele, mert az élet nem elmélet, hanem valóság, és abban valahol megírják, mit és miért teszünk, és a lelkiismeretünk által, amit szerencsére mi nem befolyásolhatunk, diktálják a sorsunkat, még pediglen rendületlenül és rendesen.
A két név
Úgy voltam ezzel a két névvel, hogy nagyon büszke voltam mindkettőre. Ilona lettem apai nagymamám után, és boldogan használtam, férjhezmenetelem után is az ifjabb Dezső Ilonát, mert szerencsére 93 évet élt az idősebbik. Olyan mély nyomot hagyott bennem az apai nagymamám, ami igazi útravaló volt a mostani énem megélésében. Soha sem adtam fel a nevemet, még akkor sem, amikor 30 évvel ezelőtt férjhez mentem. Nem volt abban az időben szokás megtartani hivatalosan is a lánykori nevet, de volt rá törvényi lehetőség, így éltem vele. Sokat cukkoltak miatta, meg sokszor kellett házassági oklevéllel bebizonyítani, hogy valóban házaspár vagyunk a férjemmel. Régen, még a hotelokban is be kellett rendesen jelentkezni, és nem adhattak közös szobát élettársaknak, vagy szeretőknek, csak házaspároknak. Nos, egy ilyen élményem is volt, mert Balatonszabadiból haza kellett menjen a férjem a bizonyítékért, különben nem verhettük volna fel a sátrunkat a kempingben. Ilyen világ is volt. Az Anna név az anyai nagymamámtól származik. Szelíd, jóhiszemű, türelmes és egy igazi angyali szépség volt kívül, belül. Arcra nem rá hasonlítok, de mindég szerettem volna, egyedi vonásait megörökölni, finom arcának másával tekinteni a tükörbe. Amilyen finom, csínos volt termete még 87 éves korára is, mert akkor hagyott el bennünket, olyan finomak voltak belső értékei is. Hívő lélek volt, rengeteget tanultam tőle, sokat mesélt, igazakat, őszintén, nem volt tabu előtte a világon semmi sem, még a szex sem, ami abban az időben ritkaság számba ment. Mindkét nagymamámat tegeztem, együtt élt velem mind a kettő, és keresztnevükön szólítottam őket, Ilon és Annus. Ezért sem lehetne csak egyiket, vagy csak másikat használni. Mai napig ők a példaképeim, ami ritka dolog, mert a nőknek nem szoktak női példaképeik, lenni. Hát így indultam el én, Ilonának és Annának egyaránt, végig tudatosan használva mindkét nevemet. Hol Panninak, hol Ilinek szólítottak, ez időszakonként még a családomon belül is változott. Csak anyámnak maradtam Ilikém a mai napig is, igaz, mára, már leginkább mindenkinek csak ez. Az Anna napra sokszor köszöntöttek fel, nem csak az internet világában, de a valós világomban is. Még volt egy lelkemnek kedves Anna az életemben, az anyósom, sajnos, meglehetősen hamar itt hagyott, amit soha sem gondoltam volna róla. Ennyi a neveim története, nem különösebb, hiszen sok családban kapják a gyerekeke a nagyszüleik neveit örökül. De az mégis csak különös, hogy 2 ilyen csodaszép nevet kaptam… és, hogy nagyon szerettem őket. A gyerekek általában nincsenek megelégedve a neveikkel, ez nálam egyáltalán nem így volt. Tiszteltem szüleimet a jó választásért, és amíg élek, egészen biztos nem leszek hűtlen egyikhez sem. Volt, hogy megkérdezték melyiket használom, majd tudomásul vették, hogy mindkettőt, és volt, hogy a második nevemet lehagyták, amiért haragudtam. Ma már elfogadtak így, ilyennek, amilyen vagyok, és aki vagyok, Ilona is, meg Anna is, két teljesen különböző tartalommal és mondandóval bíró névvel, a valóságban is igaz ez, az Ilona is más, meg az Anna is, és mind a kettő bennem ölt együtt testet, és egy lelket. Legyen áldott az emlékük a világ végezetéig.