FŐOLDAL

ÍRÁSAIM-ÉN

ÍRÁSAIM-ÉN2

ÍRÁSAIM-ÉN3

ÍRÁSAIM-ÉN4

Jó reggelt! Ha felkelek, általában picit megmozgatom az agyamat. Nyugdíjas vagyok, akkor kelek, amikor akarok, mint, ahogy akkor fekszem, amikor nekem jól esik. Ha végre kikászálódok az ágyikómból, akkor jöhet egy kávé, a reggeli butaságaim, mosoly, még mielőtt kinyitnám a szemem... Ezt nem felejtem el, ez önterápia. Egy kis énekecske, hogy a lelkem is éledezzen végre, a testemnek meg egy kis fekete nedücske. Mértékkel, mint mindég, mindent. Jó reggelt, ítt fogom ezentúl köszönteni az áldott új napokat. Légy boldog, drága Ilike, és te is, aki ezt elolvasod.



 

Reggel van.

 

Ablakom előtt állok… szürcsölgetem a reggeli kávém. Tekintettemmel, a szomszéd telken járok,s megcsodálok néhány aprócska, fehér virágot. Már januárban is láttam e mesét, mert valóságban ily szép nem lehet a természet… Aprócska hóvirág csokrok díszelegnek, mosolyognak rám, egy jó ideje. Mily csodás is a reggel, magával ragad a szépsége… Bár mindég ilyen csodára kelnék, vagy soha se feküdnék le este. Reggel van, s én rendesen, mint mindég, végzem az ilyenkor esedékes szertartásom. Kávé kezemben, előttem egy pohárkában a vitaminkoktélom, mely áll egy kupica Aloé Vera gélből, kis Condroitin Sulffal elegyítetve, az egyik a napi vitaminszükségleteim pótlására szolgál, a másik meg a porcos részeim karbantartására, de legfőként az előző étvágygerjesztő melléhatásának csökkentése végett. A férjem már főzi a reggeli körömvirág teát, mellé készíti az algakivonatot, csupa egészség a test, soha se legyen többet beteg, az, ki már rég beteg. Lelkem épülésére, gyorsan előkeresek egy kottát, és énekelni kezdek. Meg kellene végre tanulni. Igen ám, de, ha nem megy? Miért vagyok ily felszínes vajon? Nem tudom, de valahogyan az nem marad meg az eszemben, ami kellene, s ami nem… Nem az eszem a memória lényege, csak ez a buta szívem ne sajogna ennyire bele. Sokszor követünk el hibákat: kisebbeket, nagyobbakat, úgy en blokk vegyesen. Gyógyítjuk a testemet, kell azt is, miközben álnok módon mond ellent a szívem. Ilyen vagyok, reménytelenül rossz, akár egy kis gyerek. Akaratlan mosoly rántja félre számat, gondolkodok, élvezem a gondolkodást, örömöm telik benne. A drága kis hóvirágok ott szemben, meghúzták magukat a hó alatt, most elolvadt takarójuk, dideregnek. Átérzem, milyen rossz lehet most nekik. Egyszerű teremtményei ők istennek, mégis milyen kedvesek… Mi miért nem tudunk ilyen egyszerű életet élni, megszületni, felnőni, majd jó puha, pihe könnyű hó alatt konzerválódni, amíg csak lehet, majd picit dideregni csak, hisz máris kisüt a nap, és megszoknánk azt az új helyzetet, ahogyan ők élnek vele. Pompázik, lengeti szirmait a korán jött tavasz, megborzong bele, de pillanatok alatt, feszesen képes álli, és bátran nézz a mindenségbe bele. Hogyan tudnám én leírni mindazt, amit érzek? Neki nem kell, csak adja magát, és, amikor ránézek, egyből tudom, hogy tavasz van. Ha rám néznek, ugyan mit látnak az emberek? Békességet érzek, megnyugvás, belenyugvást a helyzetemben. Valaminek vége, valami alig zsendül még bennem, talán most fog megszületni, és én várom reményekkel teli jövőmet. Későn jött, későn érik fámnak gyümölcse, no, de van ilyen. A kávém lassan elfogy, most megyek, hagylak benneteket drága kis virágszálaim, lezuhanyozok, és belevetem magamat a napi teendőimbe. Legyetek jók! Elhervadni nem szabad nektek, mert az mindég rossz ómen, én meg szeretem a csattanós, kedves, szívet melengető befejezéseket.

 

Házam mögött van két bokor.

 

Házam mögött van két bokor, mogyoró, van rajta száz bagoly is talán. Közvetlen rájuk nyílik konyhám ablak, de a fürdőszobáimé is. Így minden reggel, szertartásomhoz tartozó módon csodálhatom meg őket is. Egyik szemből, másik oldalból néz le reám. Kedvesen forgatják fejüket, éles szemeikkel engem néznek, azonnal, ahogy felébredek. Bemegyek a tisztálkodó helyiségembe, és az ablakba felejtem a tekintetemet. Ott néznek, farkasszemet velem érces, száznál is több, elcsigázott, kifagyott, tekintetek. Rendre elfelejtek pisilni. Bár tudom, hogy reggel van, s e helyiséget elsőre azért kerestem meg, mégis odavonz az ablakom üvege, a függönyt félrerántom, de csak csendben, jó fülük van, hegyén egy-egy kis bojtocska, nehogy megijedjenek. Ők ott kint csendben, kíváncsian, vaksin rám meredt tekintettel, nesztelenül figyelnek. Hisz nem is látnak. Komikus meredtségét szemük e miatt a borzalmas tény miatt kapja, néznek, látni akarnak, de olyan rosszul megy ez náluk, főleg akkor már, amikor se félhomály, se köd nem segíti őket benne. Süt a nap. Egyre kevesebben térnek vissza a mogyoró bokrok árnyékába, ami a házam mögötti üres udvarban ácsingózik, menedéket adva több száz üldözöttnek. Üldözöttek ők, emberek által, többszörösen. Az erdők fáit kivágták, e semmi nagy pusztában, már bokrok sincsenek, hiszen azokon megbújik egy-egy ölyv. Oda nem mehetnek. A hideg téli szél rendre kezdi ki elgémberedett lábaikat, s a két kis mogyoró bokor teste adhat számukra igazi esélyt a túlélésre. Mindenki elkergeti őket udvaraikból, mert ocsmány dolgot művelnek, felbüfögik a madarak tollait, csontjait, az egerek jól kivehető szürke szőrét, néha egy-egy kis cinóber karmocskát is. Ilyen az élet, nekik is élni kell, enni kell, én viszont örülök e kedves, kissé furcsa jövevényeimnek. Eltüntet a mezei kóbor egerek, az iskolaudvarban, mi szomszédos velem, kipusztultak a pocok a szeméttárolóból. Megettek ezek itt több százan mindent a télen, de jó!- Imádom őket. A kutyusom vívja néha meg csatáját némelyikkel, ellopják előle kedvenc eledelét, a csontot. Lerágicsálják róla a maradék húscafatokat, majd illedelmesen visszaejtik neki. Milyen tanulékonyak a vadak? Mi miért nem tanulunk ily hirtelen? Ők egyetlen tél leforgása alatt megtapasztalták, hogy a szomszéd, egy 2 éves fekete Labrador fiú, szívesen osztozik velük a csonton, ha ők csak a maradék rostokat csípik le róla, a csontot meg visszaadják annak, aki azért vívna meg velük vérre menő csatákat. Így jutottunk el mostanra odáig, hogy pár nap és itt a tavasz, ők lassan párt találnak és menőkét fújnak, a kutyám fekszik az épp aktuális csontján, el nem engedné semmi kincsért, de mindketten tanultak egy csomó mindent. Az egyik, hogy ne lopjon, csak egyen, a másik, meg, hogy ne hagyja szabad prédának azt, amije van. Hát ilyen csodálatos dolgok tárulnak elém reggel, mint reggel, itt az Alföldön. Hogyan is lehet ezért haragudni? Miért vesznek seprűt kezükbe az asszonyok, egy-egy ártatlan, hasznos, komikus testű bagoly láttán? Nem értem, de nem is számít, nálam lehetnek, itt vigyázunk rájuk, az sem baj, ha több százan vannak, csak jöjjenek, és éljék túl a telet. De most már itt az ideje, és menjenek vissza a maguk világába, hogy új nemzedékről gondoskodjanak, akár minden évben. Ha megélem a jövő telet, ismételten várom őket ide, az én kis kertemben, meg a szomszéd iskola, volt szolgálati lakásának hátsó udvarában, az aranyos mogyoró bokrok árnyékában, sőt ígérem, a tyúkok és csirkék belső undorító részeit, ezen túl sem dobom el, hanem a férjem rendre felaprózza, mint mindég és csipesszel szépen megeteti velük, ugyan úgy, mint eddig is tette. Most éljetek drága teremtményei e bús, ronda földnek. Nektek reggel mondok jó éjszakát, magamnak meg ébredj Napsugár!!! – Mert a "Napocska" már szorgalmasan végzi napi teendőit.

 



Kutya gyász.

 

Nagy gonddal, aggodalommal, kerítést építettünk, mert kellett. A szomszéd felől a kutyám, naponta a régit, mindég kikezdte, ledöngölte és átment, megállt egy helyen, a szomszédos telken. Haza nem akart jönni, hiába is kértem. Osztott szorzott kis családom, s a végén arra döntött, hogy a régit, az ősi mezsgyét, mit a kutyám könnyű szerrel, minden napon ledöntött, lesz, mi lesz, és bármi áron kicseréli. Pénz rá semmi, de már ennyivel- vagy annyival, több-kevesebb hitellel, se előbbre, se hátrébb. Aminek meg kell lenni, hát meg kell lenni. Gondolatot, döntést, cselekvés követett, és vasárnap a munkásbrigád, újat épített, a régi korhadt oszlopokat, ami már háborút is szolgált, kicserélte. Elkezdődött egy új kerítés, egy új világ megépítése. Mennyi kínt láthatott a régi… Kertben verejtékező kapást, a termést hányszor verte a jég ki. Látta gazdáját, megöregedni, gyermekeit felnevelni, s látta, amint azok öregszenek mind ki. Látta a gondos kezet, mi drótjait fonogatta, s látott ezernyi esőcseppet, amint szivárványát ontogatta. Fogta fel karabély ólom golyóját, s mikor záporozott a sok vas, akkor is ő ott állt, és felfogta azokat. Nem kiabált, vért nem buggyant teste, állt és várt, és küzdött, akár egy isten. Eltelt az idő, s a fa megadta magát. Jött egy szende kutyus, ki párt talált magának, szerelmes dalt óbégatott a szomszéd, kedves szép kutyalánynak. S mikor a mesterek bevégezték az új műt, jött ki a szomszéd, feledni a régi bút, megszemlélni az új művet, mit a kertjeink közé az emberek, egyetlen nap alatt felemeltek. Kutyám árván figyelt, nesztelen fekvéssel,nem ugrott neki, nem foglalkozott az új kerítéssel. Mert amiért ő átjárt a szomszéd kertjébe, azt már rég, nem szerelemből tette, csak egy halott kutyalány emléke hívta őt oda, oly nemes oly tiszta az eb szíve. Mutatja a szomszéd, kár volt újat tenni, hisz az ő kedvence, már nem fog semmit sem letiporni. Az enyém sem vőlegénynek törte át az utat, csak azt a pillanatot várta, mikor kegyeletét leróhatja egy kedves szomszéd sírjánál, mit a sarokban ástak. Mert ebben a faluban, a kertben van a helye, minden családban, a kimúlt ház-pásztorának. Itt még egy kutyáért is helye van a gyásznak. S az én nagy csafla kutyám azért törte át a kerítést, hogy szájában egy gallyal, virág helyett, befejezze ő maga is, a kutya temetést. Leült a sírhant mellé, óbégatta nótáját, nem gondoltam, hogy egy kutyát is meg tud törni a halál. Hogy átéli az elmúlást, és a szeretet benne is öl árnyat. De most megtanultam egy életre talán, a kutya is érez, és lát, nem csak fekete- fehéret, mert, amit ő oda hordott, az volt az igaz, színes szeretet. S, hogy látja a színt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy számtalan süni gumijátékai közül, tudja melyik a Sün-Balázs, mert az, az egy világos sárga. A többi is a sárgának egy másik árnyalata, de azok nem a Balázs egyik sem. S, ha szőrét keféli a gazda, a sárga kesztyűben, azt is tudja, és azt mindég letépni akarja. S nem lehet fekete-fehérben, csak színesben, hisz a szívét vitte, s az nem csupán szürke, az igazi színdús cselekedet. S azért tettük mi tönkre a régit, mert nem értettük meg. S emelünk helyette dicső új falakat, elfeledve az igazit, a lényeget, mit már csak az ódon adhat. Megtanította az embert egy kutya fiú, hogyan érez, s hogyan élte meg a gyászát, egy barátot miként vesztett el: és a gyászát méltón viselve, csak egy gallyat vitt szájában, sűrű lépteivel döngölve, taposva, sírját barátjának. S mi emberek, mi gyarló lények, elzártuk a gyásznak útját… Észre se vettük mit dúdolt mit siratott kedvenc kutyánk.

 



Hajnal van.

 

Hajnal van, de odakintről máris nagy erővel tör be szobámba, a nap. Orromat cirógatja, ébresztőt fúj, hát kinyitom a szemem, istenem, de csodálatos arcodnak szépsége, de kár, hogy látlak, és még sem ismerlek. Reggel van, s mára elköteleztem magamat. Utazni kell, vezetni kell, ébredj hát kedves elme, ne lustálkodj, s aludj, te sokat gyötört érzelem. Nincsen líra, ma epika van, nem lelkizünk, ma racionálisan szemléljük a világot, hisz fel kell kelni, nem elmélkedni, öltözni és menni. Fáradt, gyűrött testem, elszokott a hajnal szépségétől.

-Nincsen hajnal, hallod? Ne nézz ki az ablakon… rút
- Oly szép, amikor felkel a nap, ragyog, madarak csivitelnek ablakomban…
- Á, dehogy, csak a csúf lelkiismereted játszik odalent a tüdőd habjaiban, köpd ki.
- Nem igaz, hallom, ahogyan a cinkém ide jött kelteni: - nyitni- kék… nyitni-kék, dalolja,
jöjj ki…
- Hamis illúzió csupán, mit e fattyú horkant, minden csak látomás, ott van a sutban.
A tűz duruzsol te balga, ébredj, menned kell, várnak.
- Várnak?- majd állnak, hadd látom a tavaszi virágaim kelyhét, igyam harmatát a napnak.
- Itt a kávéd, gyorsan hajtsd fel, és ne kérj ilyen balgaságokat.
- De mikor engemet a szívem diktálta irányban várnak…
- Nincs olyan, elmúlt, rég kialudt a lángja, ma mész és vásárolsz magadnak, annyi épülése
van pusztán már, a benned élő világnak.
- Nem akarok semmit, és mindent akarok mégis, kérlek, hagyd, hadd menjek utamra, mint mindég,
hadd menjek arra, merre vár a boldogságom…
- Nincs olyan, hely te balga, csak a szíved máglyákat varázsol. Zakót veszel, punktum. Elhíztál,
és mire eljő a kikelet, nem lesz mit felvenned, hát menned kell, légy ügyes.

Tényleg már ennyi az óra? Döbbenet. Még a kávét sem ihatom meg, gyors iramban öltözöm fel, futás, várnak rám, asszonyok várnak, kik igényesek, talán még én is az vagyok, csak a lelkemben ez a kis ördög ne beszélne ennyit, csak az ne lenne. Miért van az, hogy a jót, mindég elnyomja a rút valóság? A jó, az én lírám. A rossz? Az ördög, a racionalitás. Isten veled édes álmodozás, ugye te hagysz még egyszer boldog is lenni?

- Ne félj kedves, én itt vagyok neked, és tündérekkel fogok rád várni, táncolunk majd együtt,
ezer-egy mesében, igazi tündér táncot, és ellejtem veled együtt, a te igazi nászod. Most menj,
mert elkésel.

S én gyors ütemben felöltözöm, a kávét csak úgy trehányul magamba döntve indulok a kocsit befűteni. Istenem, hát ilyen a valós élet? Hideg, érces levegő metszi arcomat, szúr a csípős reggel… Ilyenkor, máskor még aludni kell, de ma nem lehet, ma menni kell. Meghíztam, zakóm nincsen, és a végkiárusítás máris elkezdődik, ha időben nem érek oda, nekem már nem is marad semmi. Hát gyorsan, uccu neki, kocsi kulcs zsebemben, a jogsim velem, a többi nem számít. Dehogy nem, a pénzem? Na, az nincsen, de kuncsorgok némi kis aprót, és adnak is nekem kegyesen, elvégre nem csak magamban megyek, szégyenbe maradni most lehetetlen. Isten legyen velem, és veletek, picinyke jó, és csúf rossz ott bent a szívemben…

 



Kopp…kopp…

 

Ha csak egyetlen pillanatra visszaadni tudnám azt a varázslatot, amit e perc jelent énekem: odakintről a madarak eszement orgiában csivitelnek, közben megszólalt a szomszédos templom harangja, jelzi a reggelt. Minden békés, igazi, meseszép tavaszi reggel van. Egy finom kávéval teli poharat szorongatok a kezemben, s a nyitott ablakon keresztül, hagyom magamat elbűvölni az élet csodájától. Rosszabb ne legyen a napunk további része sem, maradna mindég ilyen meghitt, varázs a szívemben. De nem így lesz, mert a kávé a pohárból elfogy, a harang elhallgat, a madarak… ők nem. Legalább ők boldogok ebben a percben. Eszembe jut a tavalyi tavasz, amikor még tele voltam reményekkel. Rózsaszín álmokkal, fellengzős hittel, hogy megteszem, hogy meg fogom tudni tenni azt, amit még sem tudtam megtenni, s így most is itt állok, és várok valami magasztosra, amiért nem kell tennem semmit sem, csak úgy adatik, mert jó volna nekem… de nem adnak ingyen semmi sem. S amit érte kellene fizetni, az túl nagy ár lenne, nem voltam meggyőződve róla, hogy megéri. Ma már mindegy, elszállt a téllel együtt, új tavaszt jött, s új, szabad élet reménye. Csak picit tudnék élni, hiszen hagynak, csak piciket tudnék megtanulni lépkedni, akár a kisgyermek, amikor rájön, hogy már fel tud állni. S, ha fel tud állni, akkor jön az élet a lábaiba, indulj el, menj, hosszú utadat kellene végre bejárni. S elindul boldogan, nem sejtve, hogy milyen göröngyös, nehéz vállalkozásba kezdett bele. A piciny gyermek oktalan tudatlanságát kellene most felvennem magamra, akár egy vértet, nem törődbe semmivel sem, és megtenni az első szabad lépéseket… de nagyon nehéz lenne, így leülök. A kávém a pohárban lassan fogy, s én itt vagyok a szobámban, mint minden reggel, a nyitott ablakom előtt, tehetetlen dühhel teli szívemmel, fogaim összeszorítom, na majd mindjárt sikerül felvenni azt a szép mosolygós arcot, amit mindenki ismer, csak én nem, nekem ő még mindég nagyon idegen, de viselem, mert kell. Csak egyetlen aprócska jelet kaphatnék az égtől, amikor feltekintek rá. Istenem!- de szépen gomolyognak a fehér, fátyolszerű felhők, tovaszállnak, meg nem állnak, és abban a pillanatban érzem, és tudom, hogy mi mozgunk, a föld forog. Igen, forog, velem, vagy nélkülem, ő megteszi a rá kirótt köröket, nem várja, hogy más megszánja, csak megy. Itt kell elindulni, és forogni, pörögni a magunk tengelye körül, néha megrázni magunkat, lerázni az útközben felszedett mocskot, port és haladni tovább. Kopp-Kopp… jé?! Már itt van a fakopáncs ily korán? Akkor menni kell, drága énem, szép napot, s majdan jó éjszakát…

 



A nagy semmi.

 

Nagyon sokáig éltem jómagam is a bolond nyüzsgésben, és nem tetszett. Olyannyira nem, hogy bele betegedtem teljesen. A férjemet csak nehezen lehetett kihúzgálni belőle, eleinte picit arrébb csupán, majd, végre mert igazán vidékre költözni. Ma már szokta mondogatni, hogy nem 15 évvel ezelőtt kellett volna meglépni, hanem 30. Igen, kár elpocsékolni minden pillanatunkat, hiszen semmi sem fordítható vissza. Télen, olyan nagyon télen, amikor esetleg jó lenne inkább irodalmi körökben, meg színházban túlélni a nagy semmit, akkor talán jobb lenne a nagyvárosi miliő. De akkor máris belém nyíllal, hogy az a nagyváros, nem egyenlő azzal, amit én ismertem meg anno. Ott is bezárva lennék, ráadásul valami aprócska kis kockába, valami kicsinyke aranykalitkába, amitől ismételten fuldokolnék. Valamikor minden vágyam annyi volt csupán, hogy egy kényelmes, tágas belvárosi régi bérlakásban éljek, ahol magasak a mennyezetek, és tágasak a szobák. Egyszer ez, majdnem sikerült is nekem, mert Pest mellett, egy társasházban éltünk rövid ideig, ami a miénk lett kis udvarral, zsebkendőnyi előkerttel. Azt egy család el szerette volna velünk cserélni egy ilyen tágas, körfolyosóról nyíló régi nagy bérházbéli lakással, a Mester utcában, ami zajos, koszos, és a 4. emeleten ráadásul. A lakás szépen rendben volt, olyan pazar volt, épp, amilyennek mindég is megálmodtam. A család onnan menekült volna ki vidékre, mert volt 2 beteg gyermekük meg egy öreg nagymama velük, én meg álmodoztam a régi típusú bérházi lakásokról. Igen ám, csak amikor elmentünk a kerületi tanácshoz, mert akkor ugye még az volt, figyelmeztettek, hogy vigyázzunk, mert elképzelhető, hogy hamarosan valamilyen panelben végezzük, mert ezeket a lakásokat fel fogják újítani, lehet le is bontják, és cserébe bizony mindenki kap majd egy méretének megfelelő panelt. Így letettem róla, és jól tettem. De akkor elhatároztam, ha az egyik álmom nem is, de akkor a merészebbet valóra váltom, és annyira nagyon vidékre költözöm, amennyire csak lehet. Így történt egy teljesen véletlen folyamán, hogy nézegettünk egy kunsági házat, az egyik szép kisvárosban, és ott ígértek mindkettőnknek munkát is. Ám, amikor elmentünk megnézni, és bele is szerettem a gyönyörűen felújított, igazi régi zsidó házba, eredeti zsidó tornácokkal, kiderült, hogy a ház lehet, de a munka nem, mert 2 helybéli fiatal akkor végezte a főiskolát, és természetesen azoknak adták oda a helyet, nem nekünk. Átirányítottak bennünket ide, ebbe a régióba, ahol tárt karokkal fogadtak. Akkor még nemet mondtunk, mert ennyire vidékre még én sem akartam elköltözni, főleg nem a Biharság ilyen eldugott sarkába, hát ide nem. Hónapokkal később, egy váratlan esemény mégis igent mondatott velünk, és nem gondolkodtunk, csak összepakoltunk, és máris jöttünk. Talán ez volt életem legjobb döntése, amiről tudom, hogy nem tőlem származik, mert valami nagyon erős belém szálló akarat vezérelt és hozott, időt nem hagyva a materiális gondolkodásnak. Így kerültünk ide, és remélem maradunk is, a családomnak igazi otthonában, egy olyan helyen, amit addig csak lenéztem, és elképzelhetetlennek tartottam volna számomra, otthonnak és végső élettérnek. Egyik novemberi napon, arra ébredtem, hogy minden, ami addig körülvett, hirtelen felborult, szertefoszlottak az álmaim, és rettenetesen rázz a hideg az addigi megszokott, hevültnek vélt kis életemtől. Éreztem, változtatni kell, különben megfulladok. Pár órával későbben, valami isteni sugallatra, de egészen biztos, nem az én gondolatmenetemet megérezve, azzal jött haza a férjem, hogy ennek itt, és most vége. Olyan nagyon megalázták a munkahelyén, amit már eltűrni nem lehet, nem szabad, elvégre egy élete van, és a csodába a karrierrel, meg egyéb marhasággal, irány le vidékre, oda, ahol szeretettel várnak, mert ott, talán lesz megbecsült állásunk még akkor is, ha kicsit neki lejjebb kell majd adnia. Épp főiskolára járt, és már csak egy év lett volna hátra, de akkor azt mondta, ez mind nem számít, annyira nem a papír teszi az embert, így szó szerint egyetlen percben elhatároztuk, hogy gyökeresen megváltoztatjuk az addigi életünket. Sok nehézséget kellett legyűrni, mert ahová menni akartunk, ott fogadtak, de ahonnan eljönni akartunk, onnan bosszúból, nem akartak elengedni. Az életemet végig kísérték a csodák, a megmagyarázni nem lehet és nem is érdemes dolgok, egy láthatatlan kéz mindég megsimogatott, ha bajban voltam, becsukta a szemeimet, ha valamit nem lett volna jó meglátnom, és utat mutatott, ha épp megrekedtem. Nos, most ez a kéz, pakolt és harcolt, olyan sötét erő nem lett volna, akivel szembe ne szálltam volna akkor, csak azért, hogy a végre csendes, békés, régen óhajtott nagyon egyszerű, szürke kisegér életemet megkaphassam. Végső elkeseredésemben, akkor is a kéz vezetett, hatalmas hóhullásban, elakadt közlekedésben, majd térdig gázolva a hideg nagy semmit, bementem a leghatalmasabbak kapuján, átjutottam minden ellenőrzési ponton és minden féle előre bejelentkezés nélkül is bejutottam oda, ahová épp kellett. Másnap már volt papír, elengedtek bennünket, több akadály már nem volt, nem lehetett. Január 28.-án egy szuszra el is költöztünk. Ahonnan jöttem, az szívemnek nagyon kedves volt, de nem otthona lelkemnek. Ahová érkeztünk, az a végállomás lehet csak, mert innen, már semerre sem vezet az út, annyira vidék, hogy vidékebb, már semmi nem lehet. De ez az otthonom, a templom árnyékában, ahová ki-be járkálhat megfáradt testemből, a még élni vágyó lelkem. Itt van az otthonom, hol kicsiny baglyok kelnek ki az elhagyott gólyafészekből, minden fordított rendben működik, mégis szeretem nagyon. Ahonnan jöttem, ott csillogás vett körül, és voltam fiatalon benne a király lány. Ahová érkeztem, csak szorgos kezű parasztok élnek többségében, de úgy érzem, tisztán szeretnek, és nagyon. Jöttem a nyüzsgő semmiből, ide le a sehová és lettem én, aki most vagyok. Merre lehet innen még haladni? Semerre, de nem baj, mert én ezt nagyon is jól tudom. Maradok, és írom tovább, a néha se eleje, se vége kis történeteimet, őszintén, tisztán, igazán úgy, ahogyan voltak, vannak, nem mindég rendjén a dolgok. Talán ettől olyan szép ez a puszta nagy semmi, amiben most vagyok, és nagyon jó, hogy egyáltalán még vagyok…

 



A két jegenye.

 

Kertünk végében állt 2 jegenye. Apám ültette, amikor megszülettünk. Egyet a testvérem születésekor, a másikat, amikor én szívtam az első levegőt. Mindég nagyon büszke voltam a mi jegenyéinkre, csak nőttek, nőttek, velünk együtt. Ám egy borzalmas hajnalon jött a vihar, és az egyiket kettétörte. Ki kellett vágni. Mindég érdekelt volna, hogy az volt-e az enyém, vagy a másik, de az apám soha sem árulta el nekünk. Nem értettem, miért nem mondja meg, csak mostanában szoktam elgondolkodni az akkori bölcsességén. Hiszen, neki egyforma volt mindkét gyereke, és egyiket sem szerette volna, akár egy jegenye erejéig is megkurtítani. Néha becsukom a szemem, és látom a hatalmasra nőtt fákat, melyeket már a szomszédos faluból is jól lehetett látni. Amikor kitanult fodrász lettem, nem kaptam a városban állást, mert semmi sem igaz abból, amit mostanában mondanak, hogy akkoriban mindenkinek volt munkája, aki dolgozni szeretett volna. Nem volt, csak a protekciós lányoknak. Nekem nem volt protekcióm, így ingáztam falura, leginkább biciklivel, mert amikor szép idő volt, sokkal könnyebb volt, mint buszozni. Elég nehezen tudott abban az időben is egy fiatal nő elhelyezkedni. Akkoriban is ugyan azt kérdezték, amit mostanság: van családja? Férjnél van? Akar gyereket szülni az elkövetkezendő 5 évben? És ehhez hasonlókat. Ha már volt gyereke, akkor ugyan úgy megkérdezték: van, aki vigyázzon rá, ha beteg? Vannak szülei? Dolgozik az anyukája? Közben tanultam, és dolgoztam, végeztem azt a munkát, amit nagyon szerettem, és amit magam választottam, a szüleim ellenzésének ellenére. Feltétele volt a tanulás, persze én mindent megígértem, csak fodrász lehessek. Jó is volt, szerettem is, egy ideig. Minden szép és jó addig, amíg nem válik monotonná. A kézműves mesterségek egy ideig rendkívül érdekesek tudnak lenni, de egy idő után az ember megreked, és utána jön a megszokott rutin, ami már nem annyira kellemes. Mégis szívesen dolgoztam volna abban a szép szakmában, akár életem végéig is, de a sorosom mást diktált, így maradt a tanulás, és a teljesen más irányú munka nekem. Nem tudom megítélni, melyik volt a jobb, de egy biztos, mára elmúlt minden, csak utána nézek, hiszen aktív életem után vagyok, és már csak azt teszem, amit én szeretnék. Isten hihetetlen kegye, amit megélhetek, imádok nyugdíjasnak lenni. Miért írom le emlékeimet? Nem tudom, csak mert úgy érzem, ezek az aprócska epizódok maradnak meg, ha már én nem leszek. Talán egy-egy hajszálgyökeret fognak képezni, a kivágott fa után, és, ha jó tápos talajban maradnak benne, még valamikor kihajthatnak… talán.

 



Valami elveszett.

 

Oly sokszor fogtam hozzá mesélni, megírni életem tanulságait, hogy már magam sem tudom. Volt, amikor el is jutottam a lényeges dolgokig, de legtöbbször, a kimondatlan önmegtartóztatásnak következtében abbahagytam vallomásaimat. Életem, talán döccenősebb volt az átlag emberénél, hogy miért? Nem is tudom, talán én vagyok más, talán ez volna az a tükörkép, mit elém tartottak, s miben nem mertem magamat megnézni. Oly sokszor szántam el magamat rá, és valahányszor közeledtem ehhez a tükörhöz, mindég megijedtem, így maradt a bizonytalanság, az önismeret hiánya. Igyekeztem nagyon, de egy láthatatlan kéz, az utolsó pillanatban mindég visszahúzott ebbe a nem igazán materialista világba, ahol álmodhatom magamat olyannak, amilyennek megélni szeretném. Mindég szerencsés voltam, egyben az érzelmi életem nagyon labilis, olyan, mint amit modern, szaladó világunkban ma úgy mondanának, a káoszt élte meg. Nem bírtam elviselni a rendet, ha már kis időre kiszámítható és rendezett volt a magánéletem, akkor azonnal kerestem magamnak egy olyan pontot, amibe belekapaszkodhattam és zuhanhattam végre arra az általam jól ismert terepre, ahová más még be sem merne térni. Rendetlenség a rendben, és fordítva. Az én lelkem ég, lázong és mindég kér, vágyik valamire, amit mások nem ismernek, vagy nem mernek, megismerni. Szomjazom az ismeretlent, a másságot, és mindég keresem a békétlenséget, hiszen abból lehet igazi harmóniát építeni. Mindég stabil voltam, kivéve egy esetet, illetve kettőt, ha nagyon őszinte szeretnék lenni. Mindkét esetben pokoli környezetet támasztottam magamnak és olyan elvárásokat, amelyeket ha beleszakadtam volna, se tudtam volna teljesíteni. Miért ily viszályos az élet? Miért nem lehet egyensúlyban lenni a teremtővel és azzal, amit nekem készített elő? Hát ez a kérdés foglalkoztat a mostani helyzetemben, ami cseppet sem rózsás, és kicsit sem irigylésre méltó. Ám tanulni lehet belőle és megismerni a nagybetűs életet, a valóságot, hol az ábrándok helyén egy hús- vér nő van, szikla szilárdan kitartva a vágyálmai mellett, még akkor is, ha nem kevésszer törik érte meg a csontja. Olyan vagyok, mint a keresztre feszített lator, aki bár érzi a véget, a vesztét, mégsem tér meg, pedig tehetné, de abban a kínos utolsó pillanatban sem ébred, már csak akkor, amikor késő, amikor hiába az egész. Sokszor hallottam olyan tanításokat, hogy az életünkben nincsenek hiába valóságok. Hogy minden előre elkészített, szép, és úgy jó, ahogyan van. Egy egész, még sem világos előttem, hogyan lehet ebből szeletkéket vágni. De most, hogy egészen biztos, jócskán túljutottam az életem felén, már azt is megéltem, hogy vannak bizony nem sorszerű dolgok is, melyeket vonzunk, melyek néha kibillentenek abból a magunk által kreált szép, és biztonságos világból, ami adatot, és térünk le a keskeny útról, menve a nagy kitérőkön, ugyan csak hazafelé. De nem az előre elkészítetten, hanem azon, ami veszélyes, ami poros, sáros, és ahol nincsen üdvözülés. Hapy end-ek már pediglen nincsenek, ezt én nagyon is jól megtanultam az utam során, és, hogy most valaminek a végéhez értem, az egészen bizonyos, mert fáj, mert sajog, és mert nem fordulok soha többet vissza rajta, csak megyek előre, még akkor is, ha az összes csontom porrá törik belé. Hát így élem én a napjaimat, a békében, kívülről rózsaszín mámoros felhő, s itt bent a lelkem legmélyén a romholt, a világot rengető, a soha magával meg nem elégedő, kissé túlsúlyos, mégis oly törékeny, elveszett nő.

 



Reggeli idill.

 

Istentől áldott, szép reggelt kívánok idehaza és a világ minden egyes táján élő magyaroknak egyaránt. Nálunk pazar napra ébredtünk, bár el-elered az eső, de lényegében napos idő van. Igazi tavasz, oly szép, mint ami nem volt már évek óta. Ablakomban állok, a kávé a kezemben, mint minden reggelt, mert csak egyszer fogyasztok ilyesfajta élvezeti cikket egy nap, de azt szertartás szerűen, és nézem, amint egyetlen éjszaka alatt már megint milyen sokat változott odakint az alföldi, meseszép táj. Igazi tavaszi zsongást hallok az üvegen át, oly hatalmas harcot vívnak a méhek a mandulám virágaiban, hogy szinte dübörög belé a fülem. Ritmusosan adják át egymásnak közben az információt és küldik a jelzést a távolban bóklászóknak: - Ide kedves, gyere ide, itt van pollen elég, gyere te is, erre a napra kitart a munka bőven. S nagy lendülettel érkezik a fám közelébe még egy, és még egy, már majdnem száz, mire meghallom a nagy duruzsolást. Be nem áll a kis szájuk, a szárnyaik csapkodva tartják fent őket, miközben szorgosan szedik össze a rágcsálni valót, hogy méz lehessen belőle, életet adó nedű nekik, s nekem, az embernek, aki rendre ellopom majd tőle. Nem fáradnak el, apró testükkel szállnak sziromról sziromra, s miközben én itt bent a jó melegben iszogatom kávémat, ők már a reggeli hűvös szellőben is elkezdték végezni napi feladataikat, majd visszaszállnak a kasba, leteszik a szerzett kincset, ott majd a másik megrágja szépen, nyálával kevergetve készíti el a mézet, hogy én itt a reggeli teámba, beletehessem. Szorongatom kezemben a kávés csészémet, és nesztelenül figyelem odakint a mandulafámat. Mennyi élet? Mennyi szorgos rovar, én meg csak itt állok, nem teszek semmi mást, mint türelmesen őket figyelem, s közben-közben iszogatok egy kortyot a kávémból. A fám tövében most megjelent egy katona bogár. Kis idétlen testével, olyan, akár egy jókora hordócska, a lábai alig bírják el hatalmas potrohát, még a katicánál és termetesebb, most valamit, húz.. von maga után, de olyan nagy lendülettel, ami még nevetségesebbé teszi, hopp…hopp…felbukik, a hátára esik, majd újra megfordul, miközben égnek álló aprócska lábait tördeli és kapálódzik vele szer felett, de nagyon. A hangya sem hagyja magát, arrébb dobja az idétlen teremtményt, és, ha nem tudnám, milyen veszélyeset tud harapni az ember óvatlan lábában, még meg is sajnálnám, sőt, még meg is szeretném. De harapása igen csak nagy fájdalommal járt, már megtapasztaltam az elmúlt évek folyamán, így elkerülöm őt, hadd idétlenkedjen a maga helyén tovább, és csak mosolygok néha egyet, egyet, ezen a reggeli szorgos munkán, miközben jómagam nem teszek semmi mást, mint figyelem a dolgos rovarokat. Reggeli szertartásom, legalább ne teljen feleslegesen el, annyi kitelhet tőlem is, hogy látva a természet csodáit, megfigyeljem és megnézzem. Sőt, tovább menve le is írjam, hogyha esetleg te még nem figyelted meg őket, hát ezután lásd, mily hatalmas nagy egészben vagyunk mi, az ember, sokkal apróbb és törékenyebb teremtmények, mint ezek a kis hangyák. S míg a hangya ide-oda szaladgál, egy aprócska pók tanulgatja a földi közlekedés rejtélyeit, idétlen mód teszi-veszi nagy lábait, és iparkodik gyorsabban elérni a fa törzsét, mint, ahogyan a hangya, hisz jól tudja, ha nem sikerülne neki, az éhség nagyúr, s a könyörtelen ragadozóból lehet mára akár, egy fincsi kis pók pecsenye a hangyák asztalán. Itt bent, már a szemem is kitárva drukkolok neki. Na, még egyet lökj már magadon te drága, és ím, a fát egy hatalmas mozdulattal, végre eléri. A hangya is, az egyik lábát. S nézd csak!- mily harcias tud lenni, meg is ragadja, és húzná lefelé. De a pók már stabilan tapadt a fa törzséhez és egyből húzza magát fölfelé. Élet- halál harca, amit látok magam előtt, ez az aprócska pók, aki ki tudja hány legyet evett már meg, most a saját életéért küzd meg egy hangyával. Dobná a nyálát felé, de a hangya kikerüli.

 



Szakad az eső.

 

Szakad az eső, a szemközti elektromos vezetéken vizesen dideregnek a hosszú úton legyengült testű fecskék. Legszívesebben egyenként törölgetném és szárítanám meg őket, de nem lehet, a természet majd szépen, mind elegyengeti. Új hét, új nap, s új reményekkel teli. Kedvem igazi tavaszi, ablakom előtt virágban az orgona, a házam megtelt a jázminom émelygős illatával… kellene ettől szebb kezdés? S mégis… Kezemben a finom, gőzölgő kávé, remény a megújhodásra, előttem egy pazar gép, sok-sok megvalósítható terv a fejemben. Amit el akartam vetni a kertemben, majdnem mindent elvetettem, és ki is kelt ebben a magoknak pazar időben. Minden a helyén, a büdöskét kivéve, egyszerűen most is szakad az eső, annyira lágy, hogy se kapálni, se Robizni nem lehet, vetni ebbe a ragacsos sárba, meg végképpen nem. Viszont van egy sor retkem, meg salátám, az valami hihetetlen gyorsasággal nő. Akkorák a tulipánom fejei, mint, amilyet még életemben nem láttam. A természet bizony örül a víznek, évek óta tartó szárazságot követően, a földnek ez kifejezetten jót tesz. Csak a gyümölcsfák virágait verte el, ami nem olyan nagy baj ám, mert így piheni ki a tavalyi embertelenül bő termést. Az egyensúlyt megteremti, bár mi tudnánk ilyen lemondóak lenni, hogy mindég felismernénk mikor, mit kell tenni annak érdekében, hogy újra, meg újra helyrehozhassuk az előzőekben elkövetett hibáinkat, de mi emberből vagyunk, így halmozzuk a sok ártalmat, ami lassan felemészti szervezetünket és nem pihentetjük soha sem, mert annál jobban sietünk. Miért? Nem tudom, csak mert ilyen az ember. S most, szorongó szívvel ülök az ablakom előtt, ahol reggelente szoktam kávézgatni, mert bizonytalanabb a holnap, mint bármikor, máskor volt. Lehet hagyni a vizet csak úgy esni, folyni, amerre akar, de azt hiszem a jelen esetben bizony, már árkolni kellene, és emberi kézzel is beavatkozni a dolgok menetébe. Csak azt nem tudom még eldönteni, ez a beavatkozás mekkora mérvű legyen. Picit lendítsek a dolgok menetén, vagy csak épp, hogy, vagy álljak ki a színre és vállaljam fel teljesen valómat, és küzdjek meg azzal a sötét erővel, mely a házamat most épp körülvette. Minden oldalról érkezik a támadás, egyszer ennek a rossz időszaknak is vége lesz, egyelőre szelídséggel fogadom, tartom oda arcomat előre, hadd pofozzanak, ha az olyan nagyon jól esik nekik. Ám most a gyermekem kapta azt, és ez nincsen rendjén. Ha őt bántják, és ő tűri azt szelíden, akkor valamit rosszul tanult el éntőlem. Isten bárányaitól sem várja el az Úr, hogy érdemtelenül mindég megveressék magukat. Harcolni nem kell, nem szabad, azt megvívja más helyettünk, de hagynunk sem volna szabad magunkat épp ennyire balga mód. Nehéz a határt meghúzni, hol kell tűrni szótlanul, és hol van az, amikor meg kell fogni, az épp ütni szándékozó kezet. Bízom az isten akaratában, tudom, ezzel is célja van, a lelkemet menti épp meg valami egészen mástól, a kárhozattól talán. A gyermekemét megpróbálta az úr, csak imádkozni tudok az ő üdvéért, és azért, hogy az utat soha ne hagyja már el, ha ilyen szépen és egyenesen indult el rajta. Kiállt a maga igazáért, de nem ütött vissza, még akkor sem, amikor már nagyon sajgott az arca. Csak állt rezzenetlenül, néha lefogta az őt bántalmazó kezeit, a többiek meg őt, hogy ne védekezhessen. És nincsen benne harag, példaképem lehetne akár. Egy fiatalember, aki a dühtől, hogy megverték akkor, abban a pillanatban sírni is tudott, de a másik percben tudta mégis, hogy helyesen cselekedett. Azt mondta nekem:

- Anya, nagyon szégyellem, hogy megvertek, de nagyon elégedett is vagyok magammal ugyan akkor, mert nem mocskoltam be vele a kezemet. Tudod, kicsi mellém és gyengébb is sokkal, ha én megütöttem volna, abból neki baja eshetett volna. Nem tettem, nehéz volt, becsuktam a szemem, tartottam az arcom, és közben arra gondoltam, isten majd megbocsátja ezt neki, és nem érezheti a győztes fölényét sem, hiszen nem voltam partnere ebben a gyalázatban.
- Igen, feleltem fej lesütve én, nem voltál, megveretted magadat, de miért?
- Azért anya, hogy ne terheljem máris a lelkiismeretemet vele, ha én ütök, akkor komoly verekedés lett volna belőle.
- De miért mentél ki? Miért nem futamodtál meg? Miért nem maradtál a tanteremben, hiszen onnan nem tudtak volna kicibálni?
- De anya!- akkor megvártak volna a buszváróban, és még gyávának is találtak volna. Nem lehetet. A helyzet adta ezt így, ennek meg kellett történnie annak érdekében, hogy végre megbékéljenek velem. Tudod, én más vagyok, ezért nem szeretnek. Csendes vagyok, és nem veszek részt az osztály hülyeségeiben. Nem szeretnek, mert nem vagyok hajlandó olyanná válni, ami most a trend. Ha ez bűn, akkor vállalom büszkén. Anya ne haragudj rám, hogy elrontottam a napodat, biztosan szép volt addig, míg ezt meg nem tudtad. Anya kérlek, bocsásd meg nekem, hogy megvertek és megijesztettelek azzal, hogy a kórházba kellett jönnöd értem.

S én fej lehajtva álltam ott, okoskodásaim végeztével, mert értettem, mert éreztem, amit egy tőlem sokkal fiatalabb, de annál bölcsebb gyermek mond nekem. Szégyen járt át, mekkora hit van benne? És milyen nagy az én hitetlenségem. Ő az, aki bement volna a kemencébe, mert hitte, hogy a szabaduláshoz vezető út, a tűzben van, hát el nem éghet. Bement abba a forró kemencébe magától, és tudta, ott nincsen egyedül, mert vele van az isten. S én, ki minden vasárnapon ott imádkozom a templomban, nem mertem volna kiállni a hitem miatt és gyáva mivoltomban, egészen biztos, nem álltam volna ki, az igazságom mellett. Ő tudta, nagy baja nem eshet, mert nincsen egyedül, vele az isten és az igazság. S én, aki őt szültem, ezt megkérdőjeleztem. Nos, ilyenek vagyunk mi emberek, anyák, szülők. Féltjük őket, és nem gondolkodunk. A természetben ez mindég másként van. A tavalyi bő szilvatermés széjjel szaggatta a fák ágait, most adott sok esőt rá a teremtő, hogy ne porozhassák meg a méhek, így az idén lesz ideje bőven, kinőni, kipihenni az elmúlt évek terheit, nehézségeit. Nem rázták le azok sem magukról a terhet, szakadtak, tépte őket az emberi gyarló kéz, de bátran hagyták. Most pihennek és élvezik a szabadságukat. Az én drága gyermekem is pihen éppen, a lelkét készíti fel arra a pillanatra, amikor vissza fog menni ugyan abba az iskolába, be abba a tanterembe, melynek nem élt védelmével pénteken. Szerdán akar menni iskolába, nem akar másikba átmenni, azt mondta, ő ezen túl sem fog megfutamodni soha. S, hogyan fogjuk mindezt végig csinálni? Nem tudom, de már talán nem is akarom, majd a jó isten szépen kiforgatja, és nekem hagynom kell magamat. Ha kell odatartva arcomat, hadd ütlegeljék, ahogyan a gyermekemét is tették. Ígérem, soha többet nem vonom kétségbe a döntésének igazát, mert ettől a naptól fogva már tudom, a nevelés befejeződött. A gyermek felnőtt, és a fa nem férges almát termet. A jóság hatalma egyszer kivirágzik és beérik a gyümölcs. Most a fa stabilan áll, és gyönyörködik a szépen fejlődő termésében. Az eső is elállt közben, a fecskék megrázták magukat és máris nekilátnak az új fészek építésének. Nos, így kell ezt tenni. Az élet megy tovább, mi is pörögünk benne, most irány a porszívó, hétfő van, takarítás, vasalás és a család. Írogatni, majd a házimunkák végeztével is lehet.

 



Ami az enyém

 

Sem tér, sem idő nem veheti el mindazt, ami már az enyém. Amit megéltem, amiért megszenvedtem, amit nekem adott a teremtő. Hálás vagyok életem minden percéért, az első sírásomtól a pillanatnyi könnycseppemig mindért. Minden csepp vérem, isten adománya volt, néha adakozni kellett belőle, csak úgy, mert volt belőle elég, feleslegesen is. S most itt vagyok életem derekán, betöltöm a 49.-t. - Fiatal vagy még…- mondják a hatvanasok, és asszonyságnak hívnak a szemtelen ifjoncok. Nem tudják ők, de majd megtudják, hogy az idő oly gyors iramban telik, amit a testünk érzékel csupán, a lelkünk észre sem veszi. Mi sem bizonyíthatná jobban isteni eredetünket, hogy teremtett lelkek vagyunk, mint az, hogy nem érzékeli a spirituális lényünk a korunk változását. Istennek e földi lét csupán egy villanás, és a lelkünknek is az. Sokszor törik a mécsesünk, sokszor érezzük aggastyánnak magunkat, de a másik pillanatban már újra kiderül az ég, s az új nap eljövetelével ismételten feléled bennünk az örök ifjú lelkünk. Nem öregszünk, hiszen nincsen rá időnk. Oly rövid, röpke ez a pár évtized, hogy nem marad a korosodásra időnk. Emlékszem, hiszen még alig múlt el az, az este, amikor a kisfiam születet, 29 évvel ezelőtt, és belegondoltam, hogy amikor ő 20 éves lesz, én már 40. Milyen soknak tűnt akkor az, és milyen kevésnek most, az elmúlt idő… Épp csak terveztem a kisebbik gyermekemet, harcoltam érte, annyira akartam őt. Talán anya jobban nem akarhatja méhét termékenynek tudni, mint, ahogyan azt én éreztem akkor, s már ő is betölti a 18. élet évét. Rohannak a napok, hónapok évek, ütemesen telik az idő, csak én nem öregszem benne. Semmi sincsen úgy, mint ahogyan én azt gondoltam azelőtt. Édesanyám öregedése fáj nagyon, de vele beszélgetve is érzem azt, amit én is, hogy a lelke bántva van, sértett, gyerekeiben csalódott, mert valahogyan mindent másként képzelt, túl sok volt az elvárás benne, mert túl sokat adott, és talán semmit sem kapott vissza mindabból, amiről úgy gondolta, hogy az megilletné őt. A lelke viszont ifjonti, ugyan az, aki volt, csak néha huncutkodik kicsit az agya, elfáradt a teste, ráncos lett a szép arca, a külseje már nem az, aki az én anyukám lehetne, de a hangja, a csalogány hangja emlékeztet még rá, amikor énekel, akkor talán egy pici időre még mindég eláll a lélegzetem. S kit most öregnek látok, követem őt, s tudom azt is, hogy csak pár év, és utolérem. Pimasz fiatalság, hová lettél? Eltűntél a szemem elől, s most csak jóságosan bólogatok az újabb és újabb generációk láttán, miközben jócskán telik felettem is az idő.

 



Jó reggelt

 

Apró bogár rémisztget az asztalom körül, lenézek rá, s ő úgy torpan meg, mint aki megérte a végítéletet. Te drága kis jószág… Félsz tőlem? Hát ennyire rossz lenne az ember, hogy elég, ha ránéz egy istentől jövő, aprócska teremtményre, és az máris belesimul a környezetébe? Picinyke semmi, felveszem, szinte érzem a kezemben is remegését. Kitin páncélja alatt reszket, fázik a félelemtől. Kiviszem, leteszem a verandámon a muskátlim alá. Élj, te kis bohóc, nem bántalak tovább. Érti, megáll, nem mozdul, behunyom a szemem, hogy érzékelje az ő érzékszerveit,ó, lát, azt nézi, ki ez a hatalmas csodabogár? Majd boldogan, de óvatosan elkezdi lépteit szaporázni. A muskátlim levelei között eltűnik. Nézem egy ideig, várom, akár azt a hatalmas csodát, amiért megszülettem a földre. Hátha még megpillanthatják szemeim… de nem, elbújt tőlem. Nem feszítem tovább a kifeszített húrt, bemegyek, őt otthagyván, visszaadván a természetnek. Picinyke bogár, még a nevedet se kérdeztem meg. Aprócska, fekete kis semmi, ő ismer, hisz félt tőlem. De én a nevét sem tudom, csak hiszem magamat olyan okosnak, miközben nem ismerem a saját környezetemet sem. Itt élek, teszek, veszek közöttük, biztosan látott már az a kicsike fekete bogár, azért fél ennyire tőlem, s én még sem tudom a nevét sem. Házam népe lehet, de nem tartom számon. Mekkora pazarlás… Hányan lehetnek? Hányan éldegélhetnek a házamban, az udvaromon, anélkül, hogy bármit is tudnék róluk? A kutyám, egy hatalmas vakkantással jelzi a reggelt. Nem simogattam meg, pedig ott voltam a verandán, kivittem a jövevényt, s őt, ki hűséggel szolgált nekem éjjel, észre se vettem. Kimegyek hát újra, csak így neglizsében és megsimogatom. Na, bumm!- mi történhetne más, a pizsamámat beteszem a mosógépbe, hiszen az már tele megy kutyaszőrrel. Vagy mindent, vagy semmit… Csóválja farkát, boldogan veszi tudomásul, hogy a gazdi felébredt. Pacsit ad, körbe ugrál, leveszem a jutalomfalatkás dobozát a háza tetejéről és nyomok a szájába egy adaggal. Megnyalja érte a lábamat, jelezvén, mennyire hálás. Istenem, látod!? Az állatok szeretnek, mennyi szeretet szorult beléjük. Csak apró kis figyelem, amit irányukba kimutatunk, és ők máris ontják felénk a feltétel nélküli szeretetüket. Mi miért nem vagyunk ilyenek? Valami hiba esett a szerkezetbe, a teremtésnél elcsúszott a cél? Reggeli szertartásaim egyike a kávézás, már érzem is illatát, ahogyan gomolyog ki a nappaliból, kedvesem lefőzte, várja, hogy bemenjek és elkezdjük mindennapi életünket.
- Jó reggelt napocska!- köszönök neki, mint minden reggel.
- Jó reggelt napsugár…- hangzik a szeretetteljes válasza. Megpuszilja a homlokomat,s én elégedetten ülök le a gépem elé, ami már be lett figyelmességből kapcsolva.
Még egy ideig elszürcsölgetem a kávémat, ő az övét odakint a saját birodalmában, majd következik a tisztálkodás, öltözködés és irány isten háza, közben imádkozva, hogy fogadjon be ma is, arra az egy kicsi csendes órára.

Jó reggelt Nap! Jó reggelt Élet! Vasárnap van…

 



Hajnali béke.

 

Hajnali béke, csak a fű roppan nedvesen a talpaim alatt. Milyen nagy csoda, elértem ezt is, hogy este lefekszem, és hajnalban mezítláb fürdőzőm meg a napfelkelte csodás harmatjában. Szeretem a saját házamat, udvaromat, mit drága párom erején felül készítget nekem, csak szépet lássak, csak a tökéletes uralkodjon benne, hiszen volt részem elég civódásban… már vége. Már senki butaságát nem kell eltűrnöm, végre. Nem kell konfrontálódni, csak boldognak lenni, nem törődni semmivel, ami rossz volt, a romlott dolgokat kidobni, hiszen azok haszontalan lelki sérüléseket okoznak, de nem építenek.

- A művésznek csend kell, mesekert, pillangós pázsit, virágágyások, rózsa lugasok, pihenőnek ez az aranyos kis filagória az udvart a kerttől elválasztó rózsalugas előtt- mondja elégedetten, miközben szeretetteljesen rám néz.
- Igazad van, igyekszem.

Becsukom a szemem, úgy próbálok egyensúlyozni, mint gyermekkoromban a tornaterem gerendáján. Még az egyenes terepen is megszédülök, kacagnom kell hát. Az este hintázni voltam. Itt a nyár, újra velünk a keresztlányom. Már kilenc éves a drága… hogy repülnek az évek… hm… gondolom, és sétálok tovább. Még alszik, miközben kiosontam a szobából, kedvesen nyújtózott épp egyet.

- Keresztmamucsom…- nyöszörögte, de már aludt is tovább kedvesen, békésen, ahogy egy kiegyensúlyozott gyermeknek kell.

Az este görkorizott egy nagyot, csak kísértük, az én bokáim ezt már nem engedhetik meg, de jó volt nagyon. Fagyiztunk közben, elmentünk a kultúr belső udvaráig, és a hintára felülve, hatalmasat játszhattam, akár csak régen. Milyen Pazar játszani ennyi évesen is, akkor miért nem tesszük ezt meg sűrűbben? A tegnap is fél szememmel azt lestem, meglátnak-e?! Milyen kétszínű lettem… Hadd lássanak, nincsen takargatni valóm már nekem. Amikor lehetett volna, nem takartam el. Soha se volt elég nagy és széles a kötényem, nem tudtam asszonyként viselkedni. Álságos lett volna, azt hiszem.
És kinyitom a szemem, párom figyel rezzenéstelen arccal, pásztázza a testem, bár gyorsan lehunyja pilláit, ne vegyem észre. Istenem, de sokat hadakoztunk mi ketten, pedig csak a jót akartuk. Hittünk egy igazságosabb, egy jobb világban, hittük, ha segítünk, ha tisztességesen őrködünk a jó felett és a rosszat kizárjuk, akkor megválthatjuk az egész romlott világot. Pedig nem is a világ romlott el, vagy meg, csak az emberek lettek süketek, némák, vakok, fogyatékkal élni kényszerülők, még akkor is, ha egészségesnek születtek. Bennük van, a porcikájuk legmélyére is belük kódoltál a szolgai viselkedés alapjait. Drága cselédjei e hatalmas, nagy természetnek, most nektek is madárkák dalolnak, cinkék, tilinkók, pacsirták fújják nap-, mint nap édes-kedves szomorkás nótáikat. Nem itt volna a helyük, nem itt kellene nyaralniuk az udvaromban. Amott egy sárgabegy várja a kedves kéztől a reggelijét… Miért nincsen erdő? A mezőkön poshadt szag hirdeti a töménytelen talajvíz jelenlétét, elűzve isten áldott teremtményeit ide énhozzám, ahol amúgy csak telente húzzák meg magukat. A házam háta mögötti mogyoró bokrok most üresek, a baglyok elköltöztek, párra találtak, és épp kölykeiket nevelgetik valamelyik fa tetején, egymás vadászterületétől némileg távolabb. Vadászat… Erről jut eszembe. Volt évekkel ezelőtt egy kedves asszony, akivel levelezgettem és telefonon is tartottuk egy időben a kapcsolatot. Rendkívül aranyos hölgy, 3 gyerekes anyuka. Egy bizonyos fórumba szerettem volna bekerülni, de az emberi irigység ott is gátat szabott ennek. Valamiért én mindég túl soknak bizonyulok, mert közvetlen vagyok, őszinte és adom egész valómat az emberi kapcsolataimba, amiről a minap azt mondták, olyan tempóban és iramban, mintha be akarnék pótolni valamit. Elgondolkodtam rajta, de nincsen valós alapja, bántó volt, mert ha valami nem igaz rám nézve, no, pont ez nem az. Csak élem a magam kis ritmusát és igyekszek szinkronban lenni a világ jelzéseivel, más bűnöm e kérdésben nincsen, másban egészen biztos több is, mint kellene. Szóval a Magdikának a férje itt volt vadászni, és bizony megkérdezte a falum béliektől, hogy ismernek-e? Mondták, mesélték, hogy persze, és így váltam egy rövidke, velős beszélgetés témakörévé. Tanulsága? Van ám, hogy még az interneten is csak önmagát kell adni az embernek, mert, ha nem azt tenné, olyan, de olyan nagyon kicsiny ez a világ, hogy kiderülne. Szerencsére rólam bármikor, és bármi kiderülhet, hiszen az életemet nyitott könyvként élem, csak azt sajnálom, hogy a kedves vadász, hajlékomat, már ha itt volt, nem tisztelte meg. Szívesen megvendégeltem volna. Feleségével a kapcsolatunk jó ideje akadozik, részint én nem járok olyan társasági oldalakra, ahol ő jelen van, részint mert ilyen ostoba a közösség, hogy egymástól elszakadnak belőle a tagok rendre. Ma reggel is jól kielmélkedtem magamat. Közben jártam egy hatalmasat a vizes, friss fűben, körbejártam a kertem, van mit, ismételten konstatáltam, hogy esetleg pár téli körte teremne a fáimon, a kései alma is vigyorog imitt amott a fáján, de más gyümölcsöm már nincsen. Málna hölgyeim nem kívánnak virágozni, csend van, béke, szaporára veszem lépteimet, mert ide érzem a frissen gőzölgő reggeli fekete nedűm illatát, amit párom már lefőzött és vár vele, hogy együtt költsük azt el. Ilyen ez az én kis mese-kertes csodás világom, és ebbe soha többet nem engedek be egyetlen arra méltatlan gondolatot sem.

 

 

Főoldal  •  Újdonságok  •  E - mail  •  Vendégkönyv