A számomra kedves verseket fogod ezeken az oldalakon
megtalálni.
Csak aprócska csokor mindez, hiszen se szeri, se száma annak a
sok csodának, amik mind-mind tetszenek nekem.
Remélem, neked is kellemes perceket szerzek majd velük.
Fogadd a legnagyobb szeretettel, jó szórakozást kívánok.
Kis egyveleg, a számomra nagyon kedves
költők versei közül:
Szabó Magda: Fű.
Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi
nincs senkinek talán.
Beszélek én, de hangom is pici,
hát nem figyelsz reám,
azt sem tudod,
hogy katona vagyok,
mert én nagyon kis katona vagyok,
engem nem is látsz, csak a kardomat:
van ám sok kardom, forgatom
villogtatom, suhogtatom,
még tisztelgésre is kirántom,
szigorú az én kapitányom,
nem szól, de süvölt cudarul,
fél ám a bokor, lelapul.
S tudod,
én olyan katona vagyok,
hogy nem magam ülöm meg a lovat,
hanem a lovam engem:
csiga meg lepke meg esőcsepp
meg szöcske ül a nyeregben,
de nem haragszom, oly piciny szívem van,
nem fér abba harag,
ha indulok, megyek gyalog,
viszem a lovamat,
s ha fáradok
se búsulok,
inkább dúdolgatok,
este, ha feljön a csillag,
elhallgatok.
Hajolj felém, tanulj meg engem,
próbád meghallani csepp hangomat,
hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
olyan tökéletesen egymagad,
ha egyszer neveden szólítalak
a föld alatt,
s feléd fordítom sose látott, igazi arcomat.
Friedrich Nietzsche: Éji vihar után.
Mint a ködpalást, ma úgy leped be,
komor istennő, ablakomat.
Ráng, süvít a fehér pihe telje,
ráng, zuhog belé a telt patak.
S jaj, míg villámfények kergetőztek,
s zabolátlan zengtek az egek,
s dőlt a köd, te boszorkány, kifőzted
halálhozó méregfőzeted.
Éjfélkor lestem dermedten
kéjed s kínod vad hörgéseit,
láttam, mint villan szemed, s kezedben
mennyköved baltája, mint süvít.
Így álltál meg puszta ágyfejemnél,
villogtatva vad páncélzatod,
vasláncoddal ablakomra vertél,
s rám dörögtél: Halld hát, mi vagyok!
Amazon: nagy, örök lényegű nő,
nem asszonyi, galamb-forma, lágy:
férfi-dühű, férfi-gőgű küzdő,
győztes s nősténytigris egyaránt.
Sarkam, amit érhet, tönkre hágja,
vad nézésem fáklyát hajigál,
eszmém méreg! Térdre hát! Imára!
Vagy lobbanj ki! Lidérc! Fénybogár!
Kiss József - Ajánlás.
Hamupipőke! Mákot szemeltünk,
És elmúlt lassan az idő felettünk.
Egy véka hamu s egy icce mák,
Ilyen az élet, ennyi a világ!
Öreg idő már, de a princ cipője
Illik ma is még és nincsen elnyűve.
S tetszik, nem tetszik gonosz mostohádnak:
Ma is neked van a legparányibb lábad.
S arcod, miként a telihold világa,
Ma is oly szendén tekint a világba.
S lelked oly édes, olyan megadó -
Ennyi szelídség, jóság mire jó?
És játszótársad voltam én neked
És bolondoztunk untig eleget.
Hamupipőke! Kongatnak estére,
Nem tart soká és a mesének vége...
Elhiszed?... Dehogy!... A gyöngyszem pörög,
Istentől a báj s a mese örök...
Szécsi Margit: Kié legyen az élet.
A kettőből kinőtt két kápolna-virág
az oltár tetejin összekapcsolódtak.
Kádár Kata
Éjben, zuhogó-üstökü éjben
egyszerre fölijed az ember,
s míg áldja a sorsot a döbbenetért,
érzi, megtelik fönséges szerelemmel.
Mert rohan az idő, rátipor,
recseg a tüdő, meginog a gerinc, elborul a lélek.
Lerombolt szerveim sikonganak, vadulnak,
érzékeim roppanva kimúlnak.
Mégis imádlak, élet.
Játszom a mennyben, -
tüzes kehelyben.
Nagy hitek előtt alázkodtam
mégis megcsaltak engem,
fiatalságomat megforgatták
górcsőben, vizsgáló szennyben -
de föld, idő, tér és ember
mégis szeretett engem.
Játszik a szív,
szólna, de mit?
Kinek szájával
szólnak a sóval-izzadó földek,
s ismét a villogó zöldek,
gázlángok, narancs-ibolya lángok,
külvárosi, szürkült virágok
szólnak belőlem -
szeretve vagyok az időben.
Ilyen megáldott szerelemben
mért kell nekem hulláktól leveretnem?
Mért kell - -
végül is, mért kell vezekelnem?
Idegen vagyok-e én, idegen-e,
aki nem érzi vissza gyerek-talpa alá
az itthoni kövezetet,
maga alá a villamos-ütközőt,
aki rubint-kórót nem itt szakított - -
mért vagyok én itt kitaszított?
Tündöklő augusztus-éjeken nem én szerettem-e
sziporkázó töltés mellett, dupla csillaghullásban?
Ki evett itt gyöngykásás krumplit,
bánatot harapva hozzá?
Kicsoda bűvölne engem itt rosszá?
Hát amit az én édesemnek adok,
ki mondja a mézre hogy méreg?
Kié legyen az élet?
Íme, fölkelek,
íme, sóhajtva elmegyek.
Idegen jóléttől borzadok,
halálig szegényes jegykendőt hordozok.
Kongóban megfagyok,
Alpeseken könnyekké olvadok.
Jaj, jeges a gitárok húrja Braziliában,
szomorúak a csodák minden világban,
fanyar-izűek a latin Vénusz ligetei, erdei, -
jaj de szomorú Sátán jött engemet megkísérteni.
Fölvitt a Sátán az öröm csúcsaira - nem bírt velem,
nem mondtam se igent, se nemet,
megtartott az én képzeletem.
Füleim mellett zendült bűvös
lélekharang,
tulipán-harang,
arról álmodok,
oldalt fülelek, bár megveretek
majd belehalok,
- a föld az istené, a ló az ebeké -
az én jegyesemhez hajtanak a bajok.
Ne méltass figyelemre, én nem átkozódom,
én már meghaltam.
Temetve vagyok az én jegyesemmel közeli
sírhantban.
Az ő sírja cifra-virágos,
megölték, s teszik mintha élne.
Az én sírom mind e zajos világ,
halott vagyok már élve.
Én tudom, az én szerelmesem, az élet
még megölel engem,
havas húsából csoda-virág kisajdul,
s álmomat: virágot, megölel engem.
Én halott leszek, én nem érzem az öröm kéjét,
nem érzem a gyalázat kínját: -
ölelkezünk, de szerelmünket
még a halálban, ott is leszakítják.
Pilinszky János: Te győzz le.
Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tűnődve benned görgetik
fakó szívüknek terheit
a hallgatag szegények
A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakod kivet,
elomlik és kihamvad.
De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!
Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.
Tóth Árpád :Esti sugárkoszorú.
Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
Babits Mihály: Az isten és az ördög.
Az Isten és ördög két jó hivatalnok.
Mennyivel vadabb lett és gazabb a világ,
mióta az Ember, e gyenge akarnok,
viszi mindkettőnek ürült hivatalát!
Mint a gyermek, épít és rombol is egyben.
Épít, hogy legyen mit rombolni. Felhőket
karmol házaival; majd felibük szökken
és nagy diadallal lebombázza őket.
De talán úgy kell és már elvégeztetett.
Én már összeomlott városokat látok.
Vad paloták helyén csöndes romhegyeket,
s betonok gőgjéből törmelék sziklákat.
Szakadt drótok lógnak, mint a tavalyi gaz
s messze tereket fed a vasak selejtje:
feledt célú gépek hullamezeje az,
ahol a rozsdának nyíl virágoskertje.
A megmaradt ember kibúvik tornyából,
Gyilkos üledékek foszlanak a völgyben.
Van-e még friss szellő eleven virágból?
Vannak-e ép csirák a mérgezett földben?
Óh lesz-e még jó íz gyümölcsben, italban?
Lesz-e jámbor állat a gyilkos gép helyett?
S a megéhült pásztor fogja-e, mint hajdan,
nézni még óriás óráját, az eget?
Mit mutatsz minekünk, te nagy, sima óra,
magunk gyilkosává ítélt embereknek,
Vagy átallod sorsunk jegyezni, mióta
gonosz kis órákat gyártunk tehelyetted?
Közönyösen tűz rám vad arcod. Itt állok
a fa alatt, mely pár aszú meggyet ad még,
s úgy érzem hogy ingád vagyok és himbálok...
Csak ringass, míg bambán végkép elaludnék!
Kisfaludy György : Élet himnusza.
A Föld vagyok én, a Végtelen,
az Óceán, a szárnyaló Értelem.
Kezem a csillagokba ér,
s nem teszek semmit mindezért.
Az Ég, a Szél, a Fény vagyok.
Én vagyok Istened, s angyalod.
Én vagyok benned minden őserő,
vágy, szerelem, mindent elnyelő akarat,
csodák, minden alkotás,
bosszú, gonoszság, és megalkuvás.
Minden viruló parány önvaló,
a múltnak árnya, s jövőbe szárnyaló.
Jelenek szerelme, teremtő ölelés,
herék tüze, életnedv, öled és fogant gyümölcse,
színes lepkeszárny,
libbenő szellő és gonosz árny.
Viharnak villáma én vagyok,
Apám a Nap és anyám a csillagok.
Úgy lettek egy, hogy minden ér, patak,
folyó és minden vad folyam
már régen én voltam, én, magam.
Én vagyok te és te vagy én.
Mi vagyunk Krisztus az Olajfák hegyén.
Öröklét vagyunk és sosem pusztulás,
időknek tükre s irdatlan szárnyalás.
Bennünk vibrál múltnak rezdülése,
mi vagyunk asszonyunk ölelése.
És mi vagyunk minden rút is,
a szép, lépteink vezető út is.
Mi vagyunk állatok, fák, ti vagy én,
Anyagkáprázat az idők tengerén.
A Föld vagyok én, mi eltakar,
cigány vagyok, zsidó és magyar.
Palesztin vagyok, s elűzött indián,
kurd, afgán, néger vagy Ausztrálián.
Kis kínai vagyok minden tank előtt,
én vagyok az is, kit törvényed lelőtt.
Hit vagyok szívedben és éledő remény,
szeretet, örömtánc, és zengő költemény.
Aszály után az első cseppeső.
Madárfióka, a kezedben verdeső.
Jézusnak teste, a szádban a kenyér.
Szeretet nélkül az életed, mit ér?
Én voltam veled minden vad csatán.
Kit dicsérsz helyettem lelki sarlatán?
Érett gyümölcsnek íze én vagyok,
végső bajodban reményt én adok.
Szeresd kedvesed és az ölelést,
gyönyör és minden pezsdülés
hozzám zengi az élet himnuszát.
Hisz én csináltam én alkotta szád.
Belőlem, bennem, rajtam, általam
mindenben Isten, Allah, Brahma van.
Hiába miriád és százezernyi nép,
a perc olyan, mint a milliónyi év.
Én vagyok bölcsőd és a sírodon a rög,
egyek vagyunk s bennünk a lét örök.
Szülőid ölére én alkottalak,
léted kezdetén, csupa tiszta lap.
Megéled, alkotod, gyűröd, mocskolod.
Kétkedsz, vagy a hit vezet,
ott te hallgatsz és te ítélsz magadról újabb életet.
A Szeretet vezessen fiam!
Ég veled.
Ady Endre: Az élet.
Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!...
Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásárharsogó zsivajban,
Az egyik kínál, másik meg vesszen,
Csak néhol egy-egy végképen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.
Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen...
De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!...
Dsida Jenő: Az én kérésem.
Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, -
Az élet erre lassan megtanít.
Mert mi az élet? Percek rohanása,
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
s a rózsabokrot földig letörik.
Illatos szirmok, zöldellő levélkék. . . !
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.
Én nem számítok semmi kegyelemre,
Én felettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.
Én készen állok minden fájdalomra,
Nem hall ajkamról senki se panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna,
S ha jó az Isten, meghallgatja azt.
Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájuk elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát.
Tépjék szirmait egyenként le, lassan,
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam,
És minden könnyem egy-egy dal legyen.
Radnóti Miklós: Alkonyi elégia.
Ó, alkonyoknak könnyű vétkei:
semmittevés és pillanatnyi csönd;
az álmos hegyek fejére lassan
az este ringató folyókat önt.
A nap zaja elúszik messzire,
lépek s mintha suttogásban járnék,
fut macskatalpain a tompa fény,
halvány árnyat szül a vastag árnyék.
Régi halottaimnak húsa fű,
fű és virág s mindenhol meglelem;
vékony illatukkal álldogálok,
s oly megszokott immár a félelem.
Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató sötét rájuk hajolt,
előgurul és tétován megáll
föltartott ujjamon a lomha hold.
Esti béke, téged köszöntelek,
az úton nehéz napom pora száll;
lassú szívemben ilyenkor lágyan
szendereg a folyton készülő halál.
Pogány Zoltán : Szívzsolozsma.
Egyik lábad röpítsen
a csillagos égbe,
másik fürgén taposson
a földkerekségbe...
de együtt a kettő
csak engemet várjon!
Egyik karod érje át
az összes jóságot
másik lágyan ölelje
az egész világot...
de együtt a kettő
csak engem karoljon!
Egyik szemed pihenjen
bíbor látomáson,
másik folyton nézzen át
minden vízfolyáson…
de együtt a kettő
csak engemet lásson!
Egyik ajakad nyíljon
csengő hangon szóra,
másik okítson mindent
önzetlenül jóra…
de együtt a kettő
csak engem csókoljon!
Kaffka Margit : Hullámok.
Bizalmad, -- álló, déli verőfény
Felitta szívem régi homályát,
Most látszik benne minden, mi szép volt.
"Ritkák ma lenn a kristály pohárok!"
Mosolyogva tán mondja az Isten.
Mily egyszerűen hiszed te a szót el!
-- Lásd, ez feloldja beszédem ága-bogát,
S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétegű, vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.
Te kedves ámulásaid előtt
Minden szándékom oly egy-utú lett,
-- Kincses életed repdesi körül,
Mint legyezőszárnyú friss madárhad,
Mit ujja hegyéről bocsátott el Isten.
Mert csak én-jóvoltomra gondolsz,
Azért kell így adnom új-magamat!
-- Feléd csobogó szerelmem sodrát
Nem fogja sehol le szűk gyanú-gát;
Ezért oly örökös, mint maga Isten.
Mi két nagy jóra-epedettek,
Kiknek mellébe fojtogatták
Megindulások forró sodrait; --
Hiába, mégis egybeszakadtunk!
Fölfelé száll már oltárunk füstje!
Nagyon szerethet minket az Isten.
Gyurkovics Tibor: Örökké.
Örökké van a táj, a fák, az almakertek,
a fák végén a lomb vagy a diólevél,
miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,
ahogy ujjaival a víz széléhez ér.
Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja
kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,
a lebegő ködök a levegőbe fúrva
egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.
A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,
a billenő hegyen a tér sziklája áll,
mint mértani idom, amelybe zárva él egy
madár és énekel tízezer éve már.
Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják
a szívemet, szegezz a fák közé oda,
ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság
s aranyként tündököl a tárgyak homloka.
Fekete István: Egy.
Egy küszöb, kopott, ritkán járják,
Egy tölgyfa-ajtó, erős, barna...
Egy kilincs, hajlott, halkan nyíló,
Egy lábtörlővas, régibb fajta.
Egy szoba: csupa kedves árnyék,
Egy ágy - fekvéskor megnyikkanó -
Egy lámpa: derűs sárgafényű
S egy öreg asztal, persze: dió...
Egy képen ködös őszi-tájék,
Egy ablak mely nem néz, csak lát...
Egy szék, ívelt sima karfájú,
Egy kályha s hozzá parázslapát.
Egy kutya: komoly házőrző
- Bár nincs mit őriznie soha -
Egy macska is, hogy doromboljon
S ne unatkozzon a nagy kutya.
És egy árva szomszéd is lehet!
Csak annyit tudjon, hogy ott vagyok
És megtaláljon álmomban békén,
Megtaláljon ha meghalok.
Szabó Lőrinc: Melletted.
Rosszat
nem mondhatsz rám, amit
meg ne tetéznék;
katona vagyok katonák közt
s te vagy a vészfék:
megállítasz, fogsz, hogy megint
gyerek lehessek;
tudom, hogy ma is jó vagyok,
mikor szeretlek.
Hogy még bírok embert szeretni,
magam se értem;
szidtam a szerelmet, mikor
róla beszéltem,
láttam bukásnak, butaságnak,
esküszegésnek,
üzletnek, bűnnek, állati
kényszerűségnek.
S habzsoltam kéjeit s ez a
förtelmes étel
megtöltött annyi csömörrel és
annyi szeméttel,
hogy sírtam: két szájjal eszi
testem az asszony -
(s mégis ellenség volt, aki jött,
hogy visszatartson.)
És most szeretlek, mintha volnék
megint húszéves;
tested és lelked porcikái:
mind kedves-édes;
kiábrándultságom megint
gyermeki hit lett,
mert azzal gyógyítasz, ami
megbetegített.
Amikor bennem legnagyobb
volt már az ínség,
akkor mutatta meg szíved, hogy
van még segítség:
akármennyi a kín s az undor
akármilyen nagy,
mind-mind elmúlik csendesen,
ha te velem vagy.
A küzdés piszkát nem bírom
s te vagy a béke,
háborúimból kivezetsz:
szeretlek érte;
utamon a halál felé
vészfék szerelmed;
melletted mindig jó vagyok,
azért szeretlek.
József Attila: A gyerekszemű élet-tavon.
Eveztem én az élet kék taván.
(Remegtem éles alkonyatkor egyszer,
Mivelhogy nincsen semmi kabbalám
S de furcsa állat a magános ember,
Szeretne látni büszke partokat
S kilépni egyre soha-soha nem mer,
Csak messziről tár kapzsi karokat.)
A víz pihent s gondoltam nagy kevélyet
(Avar királyfi volt a gondolat):
Pihen alattam a tajtékos élet,
Egy vén öreg a parton gödröt ás:
(Gyerekszem volt, de mélye feketéllett)
Riassza fel hát könnytelen csapás!
Az ingó lécen bátran megálltam
S elém bukkant a vízi-óriás.
Ajkát tartotta. Remegett az állam:
Ha csókolom, a vérem nem hevül.
(A partok égtek rőtszakállú lángban.)
Aztán eltűnt, otthagyva egyedül.
S én még sokáig megkövülve vártam
S úgy vert valami itt bennem, belül.
Arany János: Tamburás öreg úr.
Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az ihlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fala közt.
Nem figyel arra deli hallgatóság,
Nem olyan szerszám, divata is óság:
Az öreg úr (fél-süket és fél-vak),
Maga számára és lopva zenél csak.
Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,
S mit összelopott mai zene-költő,
Öreg úrnak egyről sincs tudomása:
Neki új nem kell: amit ő ver, más a.
Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
Váltva kemény, lágy, - s magyar a némettel: -
Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.
Nyers, vad riadás... mire a leglágyabb
Hangnembe a húr lebukik, lebágyad.
Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel...
Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.
Majd egyszerű dal, édesdeden ömlő
- Tiszta remekké magába szülemlő -
Pendül, melyen a tánc tétova ringat,
Mint lombot a szél ha ütemre ingat.
Olykor egy-egy ének nyújt neki vigaszt:
A hitújítás kora szülte még azt:
Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
Vagy erős hittel Istenhez emelve.
Mindezt öreg úr, nem mintha kihozná
Kopogójábul - csak képzeli hozzá:
S ha nem sikerül kivitelben a dal:
A két öreg szerszám egymásra utal.
De azért nem tűri rajta meg a port:
Emlékezetes neki minden akkord:
Egy hang: s feledett régi dalra éled -
Szövege cikornyás, dallama német.
Az öreg úr így, dalai közt élve,
Emlékszik időre, helyre, személyre:
Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.
Néha egy új dalt terem ön kint húrja,
S felejti legott, már ő le nem írja:
Később, ha megint eszébe ütődik:
Álmodta-e, vagy hallotta? - tűnődik.
Sokra bizony már alig viszi dolgát:
Ő is "minden nap feled egy-egy nótát":
Nem is a művész babérja hevíti,
Csak gémberedő ujját melegíti.
Gyakorold is, amit valaha tudtál;
Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
Ha kiülsz, öregem! vele útfélre,
Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.
