Tartalom

„(…) ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” Jn 12,24

Halkan nyitják az ajtót, igyekeznek csöndben kilépni rajta, a lány, meg az unoka még alszik. Pista egyből a már jól ismert rutin mozdulatokat teszi meg, szalad kiengedni a tyúkokat, viszi azok vizesedényét a kerekes kúthoz, meghúzza azt, majd egy pótedényt is, megkeresi a hátsó udvar leghűvösebb részét, és oda leteszi. Az eperfa évtizedek óta nyújt árnyékot az aprószárnyasoknak. Manci közben alaposan megpakolja búzával az etetőket. Gyorsan készíti a malacok moslékját is, némi korpa az időközben felforrt vízzel leforrázva, vág bele tököt bőven, hiszen abból terem a kertben elég, majd odalöki a kutyának a tegnapi száraz kenyeret, kevéske maradék kutyatáppal együtt. Pista közben felsöpri az este volt esedékes tyúkudvari szemetet, már nem volt rá ereje, ma azonban nem mehetnek el napszámban mindaddig, míg idehaza rend nincsen. Manci kimegy közben a kertbe, az ólak mögött hatalmasra nőt a disznóparéj, megtisztítja a területet sarlójával egy jó nagy részen, járást biztosítván az ólak mögé is, no meg egyúttal a jószág nappali zöld készletét is előteremti. Itt mindennek pontos rendje van, a parasztember udvarában nincsenek haszontalan dolgok, a tyúkhúr sem okoz bosszúságot, hiszen a tojóknak az a legkedvesebb csemegéje. De ebben az udvarban már rég nem terem abból elég, hiszen a folyamatos művelés, a szárnyasok népes serege megjelenésük pillanatában kiírtja.
– Igyekezz! Mindjárt itt a busz! – szól Manci után, kissé meggörnyedt, testes, fejét féloldalt hordó, nagy tenyerű, sokat dolgozott ember.
– Máris, csak még a macskák…– s gyorsan tölti a tejecskét, aprítja mellé a száraz kenyér maradékát. – Na, most aztán mehetnénk már, de tényleg…
Szaporázzák lépteiket, a keskeny betonjárda minden sarokcsattogást visszahangoz, a szinte még éjszakai csendben úgy masíroznak, akár egy regiment. Az utca vége felé már duruzsolnak a kapások, akik ma szerszám nélkül jöttek, mert erre kapták az utasítást. Ahogy közelebb érnek a vegyes népséghez, van közöttük kiöregedett nyugdíjas, meg fiatal cigánylegény, diák, és középkorú elvált asszony. Olyan a kép, akár az egész nemzetben, egyformán nyomorult itt mindenki, kell a pénz, mese nincsen. A nyugdíjasnak nagyon, mert holnap jönnek leolvasni a vizet, jaj de nehéz nap lesz, az asszony eleve otthon kell maradjon, valahogyan rendeznie kell, haladékot kell kérni, az unoka most menne iskolába, a lányuk beteg lett, nyomja az ágyat, a férje elhagyta, munkába nem állhat, gyengécske. Mi az a két kis nyugdíj? Semmi, de a napszám… na majd az megoldja. Szemben vele egy cigányasszony, aszalt, fogatlan arcával, kezeit megcserezte a sok munka, kinéz legalább hatvan évesnek, pedig még annak a fele volna. Hat gyereke van, az embere börtönben, dolgozni kell, mindegy mit, csak fizessenek érte. A fiatal suhancok és a cserfes kislányok vidáman várják újabb kalandjukat. Nekik ez még nem munka, ez csak szükséges rossz annak érdekében, hogy bulizni mehessenek hétvégén. Egyre többen gyűlnek, vegyülnek a korosztályok, legtöbben azért, mert már időtlen idők óta nincsen állandó munkája, s most nyár van, ilyenkor mindent meg kell fogni, hamarosan itt lesz a csikorgósabb idő, s akkorra be kell gyűjteni a házba a tüzelnivalót valahogyan, különben nem éli túl a család a telet. Csak a kenyérre való ott már a cél, egyéb álmaik nem nagyon vannak az embereknek. S ahogyan gyűl a nép, a csoport lassan meghaladja a harmincat is, egyre nő a beszélgetés zaja, mindenki túl szeretné harsonázni a másikat, ki ezt, ki azt álmodta épp, vagy kinek vitte el a tyúkját nagyobb menyét.
– Úgy jártam – kezdi Pista bácsi mondandóját – mint még soha, meghalt a szomszédom, Juliska, azóta nem ápolja a kertjét senki, hát elleptek a patkányok bennünket teljesen. Na, gondoltam, nem addig a’ – fogtam a kaszámat, oszt levágtam a tavaszon az egész telket. Gondolod komám, hogy megköszönték? Á, csodát! Észre sem vette a kutya se, hát fogtam, megforgattam, beszáradt, boglyába raktam. De még úgy sem tűnt fel annak a semmirekellő városi népségnek. Ma már úgy élek vele, hogy rendre betakarítom arról is a szénát, így aztán nagy nehezen, a méreg, meg a rend csak megtette a hatását, eltűntek a patkányok mind. Igaz, dobtam az emésztőbe vagy tízet magam is belőlük, hulltak, akár a legyek.
– Ne tudd meg komám! – mondja egy fiatalabb, olyan ötvenes férfi – én meg úgy jártam, hogy hiába raktam nekik a mérget, tudod, azokat az apró búzaszemeket valami piros nyavalyával beitatva, csak nem ették meg, de még amelyik megette, az is jócskán felhízott tőle. Na oszt gondoltam egyet, csináltam hagyományos fogókat, csak nagyobbakat, tettem belé húst. A pimasz csak belement, rácsapódott a drót, onnan aztán se ki, se be. Csapott akkora ribilliót, visítva menekült el a családja. Egy ideig figyeltem, a csapat öregje ott ugrált a fogó körül, az egyik lábát le is rágta, annyira akarta kimenekíteni a sikongatót, de biz’ nem bírta, aztán amikor látta, hogy már nem tud segíteni, elszaladt ő is. Na, azóta úgy beijedtek, hogy egyet sem látok, intelligensek azok, elmentek a portámról mind.
– Hogy te milyen okos ember vagy! Én meg egy vagyont adok ki mindenféle kemikáliára, pedig régen az apám is mesélte, hogy a patkány elűzhető, csak az egyiket be kell fogni, hadd sikítson, utána elmegy a portáról mind.
– Na már ez így van, de mit szólsz a frankhoz komám?
– Mihez?
– Hát a pénzhez, ahhoz a híres bankárok pénzéhez, csak úgy buknak el a házak, ha így haladunk, nem csak földje, de még háza sem marad a cselédembernek…
– Biz’ nagy baj a’! Nálunk is okoz egy kis gondot, de nem hallgatok híreket, minek, azokban csak elferdítenek mindent.
S míg így osszák, szorozzák az ország gazdasági gondjait, az asszonyok egészen más témába kezdenek:
– Képzeld, – mondja az egyik aranyosan mosolygó, olyan középkorú forma, jócskán elhízott nő – láttam a két szememmel, amikor Imre ott gyömöszölgette az utca sarkán az Évát, de nem is úgy néztek ám azok ki, mint akik nem ismernék egymást!
– Ó ugyan! - legyint egy másik – minden csoda három napig tart…
S persze a fiatalok rock koncertről, a közelgő ifi partiról csevegnek, mígnem megérkezik a rozoga Ikarus, csak Isten tudhatja miként intézte el annak gazdája, hogy kimehessen a forgalomba, de most nagy haszonnal szolgál újra.
– Megjöttem emberek! – kiált ki a sofőr, amolyan harmincas, jóvágású, erős embernek néz ki, mellette öreg paraszt, hosszú ujjú ingben, fekete nadrágban, fekete kalappal a fején. Nem hiányozhat előle a kék kötény, leugrik, pedig jócskán túl van a védett koron, s kinyitja a nyikorgó ajtót a felszálló emberek előtt. Egyből nagy tumultus támad, mindenki elsőként akar leülni, ácsorogtak eleget, meg fognak is még állni, hajlongani egész nap. Türelmetlen, nincstelen népség, itt már nem érvényes semmilyen emberi norma. A pénz hiánya megölte lelkeiket, csak annyit tudnak, hogy dolgozni kell, kinek ezért, kinek azért, amúgy sem őszinték egymással. Pillanat alatt fájdalmas csend lesz úrrá, az iménti zsivaj elül, s végig lehet pásztázni a megtört emberi arcokat. Az öregember érti a helyzetet, jó érzékkel tudja, hogy most valamit tenni kell, arra a munkára, amire most viszi őket a fia, jókedvvel kell menni, másként ki sem bírnák.
– Hallod-e te Pista! – szól oda a jobb oldali sorba beült, látszólag is legéltesebb embernek a napszámosok között.
– Mondja bátyám! – válaszol az udvariasan.
– Oszt mán megtanultad, miért van ilyen nagy köténye a parasztnak?
– Mennyik má’! Hát sohasem jön meg az esze?! – s legyintve kifelé néz a koszos ablakon.
Az egyik fiatal siheder, talán húsz sincsen, rácsap a poénra, vigyorogva kérdi meg az öreget:
– Tessék mondani, miért?
– Miért, miért fiam, csak azért, hogy ha nyalod a paraszt seggét, ne lássa azt más! – s erre hatalmas derültség támad, a fiatalember is kacag fennhangon, ismerte ő már a poént, csak kellett ez ebben a nyomasztó hangulatban, mindjárt megindul a trafika ismételten a buszon. Felhördül az ócska motor, és nagy pöfékelések kíséretében elindulnak a határba, valamelyik módosabb gazda kukoricatáblájához, címerezni.
A nap nehezen telik, reggel hatalmas irammal vágnak neki a munkának, gyorsan végeznek az első sorral, majd a másodikkal is, de a harmadik már mindenkinek nehéznek tűnik. A karok fáradtan ejtőznek a test mellett, a csüggedtség, s kimerültség megbénítja a szájakat, a kora reggel még fecsegő emberek, mire elérkezik a dél, némán küzdenek a kukorica levelivel, s mindannyiszor tépik, dobálják azt, megbosszulja magát, éles karcolást váj a tapasztalatlan ember húsába, képes átvágni a bőr keményebb rétegeit is. Az öregek tréning felsőben látnak neki, de ott meg épp a nagy meleggel küszködnek, s az csak úgy citerál hátaikon le- s fel, verve testüket, azt az érzékeny élő hangszert, amiből erre a forró gőz kicsapódik a műanyag szálas ruhadaraboknak vágódva. Alig bírják a fáradt lábak a sorok közötti menetelést. Amelyiknek van már tapasztalata, munkáskesztyűben tépkedi a felső buga virágzatot, de aki csak most próbált első ízben szerencsét, csupasz kezeit adja oda a kíméletlen növénynek. Ő porzójáért küzd, az ember azért a csekély alamizsnáért, amit a nap végeztével a föld tulajdonosa odaad a munkavállalónak, s az egy kevéskét lök esetenként belőle nekik is. Mindenki tudja, nem a munkafelügyelő itt az úr, hanem valamelyik vállalkozó áll mögötte, de annak nevét nem árulja el egyik sem. Örülnek a lehetőségnek, hogyha még csak keveset is, de valamennyit mégis hazavihetnek, s azzal csak-csak eltömítik azt a lyukat, amit a munkanélküliség vájt a zsebükben.
– Emberek, ebéd! – szólal meg végre az őket munkára buzdító hang, leülhetnek, kissé megnyugtathatják kimerült izmaikat, hiszen órák óta tépkedik büntetett pozícióban, a magát nehezen adó kukorica virágait. Címereznek, régen ilyet csak a legaljább nép csinált, azok, akiknek büdös volt rendesen munkába állni, s a kommunista világ a dolgozni nem akaró egyedeit ezzel büntetvén, teret adott az alkalmi munkának. Nagy hibát követett el, hiszen a korábbi kötelezettséget már helyettesíteni nem tudta, így rávezette a szegény embert a napszámos munkára ismét. Azoknak jó ma már megint, akik cselédsorba vannak, hiszen nekik biztosított a mindennapi kenyér, van pár züllöttebb is közöttük, egy-egy még magát fenntartani bíró parasztgazdánál. Némi ételért-italért, kevés dohányért eldolgozgatnak, persze csak annyit, amennyi a fizetség maga. Jó a gazdának, mindég felügyelet alatt a porta, jó az istenadta szegénynek is, általában gyengébb elméjű, lassúbb felfogású legények kerülnek ebbe a sorsba a XXI. század elején. Mindent elrontott az ember, kapzsisága nem ismer határokat, csak a pénz az új Isten.
– Te bírod még? – kérdi Manci aggódva, törölgetve férje homlokát – ha nem bírod, hagyd abba, ilyet még nem csináltunk eddig, jaj Istenem, mi jön még?! – a megalázottság súlyos barázdái jelennek meg arcán, már megérti, miért olyan ráncos az a fiatal cigányasszony.
– Ne foglalkozz velem! – legyint idegesen Pista.
– Jól van, jól! Csak féltelek! – csomagolja ki a zsíros kenyeret, friss hagymát pucolt mellé még reggel, s nyújtja oda az első karéjjal.
– Már megint ezt kell enni? Kis változatosság nem lehetne? Mondjuk rántotta kenyér közé… – méltatlankodik az ember, de csak beleharap, s jóízűen elfogyasztja a kimért ebédet.
– Gyorsabban egyél!– szól rá Manci, csak 20 perc a szünet, tömd tele magadat, estig nem lesz már több alkalom az evésre, – s erre még a könny is kicsordul a szeméből. Hogyne sírna, nem olyan régen még ők számítottak a falu egyik legmódosabb gazdáinak, de a rendszerváltás után nekiálltak gilisztázni. Hatalmas veszteséget könyvelhettek el, minden megspórolt korábbi pénzük, meg a kárpótlásban visszakapott föld is odalett. Pár évvel utána disznókat neveltek, hányszor megharapta a koca Manci kezét, amikor segített az ellésben, s lám az is vesztükre történt, mire felnevelték a 60 malacot, lement az ára, senki sem vásárolta fel, úgy pocsékolták azt le, hol egyet, hol kettőt levágva, kimérve. Igaz, nem éheztek azokban az időkben, de még a maradék vagyonka is odalett. Alig erősödtek meg, elkezdtek a faluban libát tartani, na ők is vettek előneveltet, le is adták, szép hasznot remélve, s lám mi történt? Az állatvigéc elvitte, ígért fűt-fát, de azóta se találják sem őt, sem a cégét, magyaráztak az ügyvédek valami fantomról, de ők olyat csak filmben láttak a tévében. Hát így van ez mostanában, a tanulatlan, kapás nép mindenre ráfizet, az ügyeskedő gyütt-mentje meg egyre zsírosodik.
– Adj még egyet, – kéri Pista – s asszonya gyorsan bontja is kifelé az újságpapírba, azt háziszőttesbe rejtett újabb szelet zsíros kenyeret, de azon már van kis piros erős paprika is, mindjárt jobb ízzel majszolják mindketten, az ember meg is jegyzi:
– Na végre megjött az eszed! – ez kell a magyarnak, ez itt, nem az a franciás üres kenyér, amilyen a másik volt.
– Pedig ugyanaz a kenyér, s ugyanaz a zsír is, tudod a Böske zsírja, az sokkal jobb ízű lett, mind a fehér malacé. Az a magunkfajta jó öreg mangalica volt.
– Nincs is annak párja, hibrid ide, meg oda – állapítja meg a sokat megélt ember.
Még be sem fejezték, amikor jön az utasítás:
– Na emberek, gyorsan egyenek, igyanak, bagóval ráérnek munka végeztével is, itt van még az a pár száz sor, azzal ma még végezni kellene, hogy ne maradjon sok holnapra. Ezen a héten ezt mind, amit a szemük belát le kellene címerezni.
Körbenéz a sok ijedt szem, ez lehetetlen, hát nem csak ma, de holnap is, meg holnapután is, sőt egész héten ezt kelljen nekik kiállni?! A fiatalok csuklója máris bedagadt, nincsen az hozzászokva ehhez a megterhelő, monoton munkához, tenyerükből fel-felbugyog a friss vér. Az egyik megjegyzi:
– Na, csak csinálja, aki bolond, mentem. Isten áldja felügyelő Úr! – s azzal se szó, se beszéd, elhagyja addigi kínjai színterét, választ sem vár, nekiindul a mezőnek a falu felé gyalog.
– Nem úgy van a’! – kiált utána – hogyan képzeled ezt? Nem fizetek félnapit, egy kanyit se!
– Kölcse patikára! – szól vissza a fiú, s már nem is megy, mit megy? Fut hazafelé.
– Akar még valaki elmenni? – kérdi fölényesen, akár egy rabszolgahajcsár, bár arról csak fogalmunk lehet, milyen lehetett hajdanán, ez még itt nem ver senkit sem, csak kiabál. Régen is ilyen volt. Hol megbírtak fizetni egy-egy számtartót, az a lelküket is kihajtotta a zsellérekből. Igaz, akiben megbízott, minden évben visszafogadta, de azért csak nem szerette a nép, csak köpött egyet mögötte. Most újra ilyen világ érkezett, ezt hozta a nagyzási mánia, kik még puccos ruhákban jártak a minap, ma már, feltűrik azt a combjuk közepéig, s szakadt szegélyeikbe törlik verejtékeiket le. Még egy-egy vicc csak elcsattan munka közben, de mire a nap is lejjebb hordja sugarát, az emberek is beletörődnek hitvány sorsukba.
Már senki sem érez fájdalmat, dagadt kézfejüket megedzette a folyamatosan ellenálló növény, már a vér sem serken a sebekből, kínjában már nem törődik azzal sem öreg, sem fiatal, csak tépi-tépi megveszekedetten a hatalmas ellenséget, a bugát. S ahogy enged a forróság, hűs szél enyhíti a munkások szomját, s egyszer végre csak felhördül rekedten, az időközben maga is megaszalódott felügyelő, hiába nem dolgozik, a sorok között ő maga is sétál fel, s alá, különben még lazsálna ez a hitvány népség, elfáradt, kiszáradt, ideje lenne hazamenni. Megnézi óráját, esteledik, fél hétre mindenki kellően kimerült, nem ér már pénzt a munkájuk:
– Mára elég volt emberek – de ezt oly kényszeredetten mondja, mint aki maga sem bírna többet egyetlen perccel sem. Nem érkezik ellenvetés, csöndben szedelőzködnek, az asszonyok leveszik poros kendőjüket, kirázzák, legyezik magukat vele, picit leülnek, hiszen szusszanni csak kellene, van, ki rágyújt, van, ki csak meghúzza a már számtalanszor felforrt poshadt vizet, mit magával hozott műanyag üdítős flakonjában.
– Ej, hol vannak azok a régi hűs sárkanták, amiket a fazekas jó öreg agyagból, s kívülről mázasra készített elő a mezei munkálatokra? De jó volna belőle akár egy is, a gyerekek azon tanultak fütyülni, mert fogantyúját eszesen lyukasra hagyták, hadd járja a levegő, ne melegedjen az fel. Vigyáztak a víz minden cseppjére, nem pocsékolták azt annak idején el. Félig lenyomták a földbe, így biztosítva a mindég a hűs vizet.
Eszébe jut Macinak, valahol a padláson lennie kell még egynek az öreganyja hagyatékából, meg is jegyzi:

– Na, holnap abban hozok vizet, amibe az ángyomnak adta az öreganyám! – s erre csak megkérdik, miért, az milyen volt?
– Hát rendes sárból égetett, amit János bátyám pörgetett ki annak idején, jól kitaposott agyagból – mondja, s mindenki egyből bólogatni kezd, egyből rémlik még valami az elmúlt korból.
– Nem voltak a régiek ilyen bolondok, mint mi… – jegyzi meg a kötényes öregember. Nagyon elfáradt, ráncos álla messzire nyúlik a naptól, – biza, előveszem a csikóbőrös kulacsom holnapra, telirakom vízzel kavart pálinkával, azzal lehet igazán oltani a szomjat, nem ezzel a büdös vízzel, amit a vízmű biztosít manapság.
– Ej, hol van az már? – kérdik tőle többen is – de az öreg kitart az iménti mellett:
– Biza van nekem olyan, van, úgy lássam meg a holnapot! Még bádogkantám is, az is jobb, mint ez a műanyag vacak, olyan volt ez most, akár a régi ember, amikor kibabrált a kölykével, oszt mézes kenyeret kent neki az első napszámára.
– Oszt minek tett volna olyat bátyám? – kérdi egy épp nagyot slukkoló siheder az öreget, sejtve, megint rászedi az, akárcsak reggel is.
– Azért fiam, hogy megtanulja a magyarok Istenit, meg azt, hogy szegény ember nem édes szájjal él, az csak úri kiváltság, mert a kapásnak nem tesz jót az ilyesfajta kiváltság, zsír kell annak, hogy puhuljon a kenyér, a méztől meg kiszárad az, s olyan érdessé válik minden morzsája, hogy kikezdi a torkát. Aki még szerette az édesanyja kalácsát addig, egyből leszokna róla.
– De kegyetlen tetszik lenni! – szól rá az egyik fiatalabb asszony az öregre, de az csak kajánul bizonyítgatja a maga igazát egy-egy sátáni vigyorral kísérve:
– Biz’ Isten így vót még az én időmben, nem volt olyan elsőnapos cseléd, aki ezt meg ne járta volna…
S azzal szedelőzködnek, mennek kifelé a földekről az egyetlen köves út irányába, amit még hajdanán az akkor még üzemelő cukorgyár csináltatott a nagy gépeknek, ne akadjanak azok el a begyűjtéseik idején. Az öreg busz ott ácsorog magányosan, semerre egy lélek, a sofőr valamelyik bokor tövében alszik, nincsen pénz a felesleges furikázásra, hát bevárta őket, amíg kidolgozták magukat becsülettel. Az út másik oldalán egy tarló, már bearatták a gabona javát, de sárgállik a sok pocséklástól, amit a modern gép maga után hagy. Manci átmegy, felvesz egy ottfeledett kalászt, elkezd játszani azzal ujjai között, megbillegteti fejét:
– Ejnye no, lássátok? Régen ilyen pocséklás nem volt, amíg tsz volt, összeszedték a diákok a hátrahagyott búzát, vagy megengedték a szegénynek, hadd vigye az, akinek másra nem telt – ezt is igencsak helyeslik, tehetetlen dühében beejti ruhája zsebébe a félig morzsolt kalászt, majd beülnek az izzó bádogdobozba, az nagyot roppan alattuk, a sofőr is előjött közben, s elindul velük végre hazafelé.
Mire kiérnek a földekről a falu határába, már vörösen izzik a horizont, meg is áll a busz, lerobban, felforr a víz a hűtőben, épp, hogy elért velük az első házig.
– Na emberek! Innen csak a Krisztus papucsával mehetünk – tárja széjjel karjait a sofőr, érti is mindenki a beszédet, nagy kényszeredve bár, elcsigázott, maréknyi rongyos sereg, leszállnak, s elindulnak a faluba befelé. Az első kocsmánál elkiáltja magát a munkafelügyelő:
– Egy sörre a vendégeim – s már megy is be a kocsmába ¬– majd’ mindenki követi, pár asszony megy csak tovább, szorongatva zsebében a munkáért kapott pénzt.
Manci is húzgálná hazafelé az urát, de az nem enged a szorításnak, bemegy, egy ideig kint várakozik az asszony, majd csak beljebb lép, leül az első asztal mellé. A söntés van elől, pár asztallal, s kis hokedliszerű székekkel körben, bentebb egy üres helyiség, a régi zenekar helyén apró pulpitus, rajta furcsa szerkezet, azt mondják, valami játékgép. A felügyelő állja is a szavát, fizet egy kört mindenkinek. A vézna, vékonyarcú nő egyből csapolja a friss nedűt, habzik kifelé a korsókból, s újabb kör, de azt már a munkás fizeti, majd a felvidult sereg el is felejti az egész napos gyötrelmét, illik mindenkinek fizetni, hiszen ha az egyik elkezdte, a tisztesség csak úgy kéri, csak az fogadja a neki felajánlott ingyen italt, aki azt viszonozni is képes. Még fél óra sem kell hozzá, s megéled az elcsigázott test, mutatják egymásnak a gépet, dobják bele a százast, csak úgy csillog-villog, zörög, zakatol az ócska szerkezet, de nyerni nem hagy senkit sem. Hamar vége a játéknak, egymás után kullognak kifelé a kocsmából, még páran szipolyozzák asszonyaikat, de a többség már lehajtott fejjel épp azon gondolkodik, mit is mondjon odahaza az őket váró éhes szájaknak.
– Add ide a pénzt! – ripakodik Mancira is férje, olyan se részeg, se józan, épp a legrosszabbik állapotba ért.
– Eszem ágában sincsen,– válaszolja nyeglén az.
– Már hogyne adnád! Elvégre az ember én vagyok! Add ide! Az anyja Úristenit ennek a kutya világnak! – s tántorogva kikapja az asszony kezéből a felé nyújtott utolsó ötszázast, majd megy is vele a söntésbe, rendelni.
– Mennyire futja ebből itt né?
– Még egy körre, már ritkábban vannak… válaszolja a csapos.
– Akkor egy kört mindenkinek! Nem mindég mulatok, ma úr vagyok! Ma kukoricát címereztem! Megértem életem legnagyobb napját is! – s a keserűségből, bokázás lesz. Valami régi katonanótát dünnyögve elkezdi verdesni a lába szárát, pedig nem látott az már csizmát legény kora óta, akkor is csak a szüreti felvonulások alkalmával. S egyre hangosabban énekel, lassan beszállnak az őt körülvevők is, táncol az öreg, ahogy csak bírja, összeveri bokáját, nem törődik a korával, na még egyet, még egyet, s egyszer csak összeesik.
– Orvost– kiabálja kétségbeesetten Manci! – Orvost!
A várakozás nem túl hosszú, mégis elviselhetetlen, végre kiér az ügyeletes autója, – agyvérzés – állapítja meg a fiatal orvos, s már hívja is a mentőt. Mindenki kullog kifelé, de haza senki sem megy, várják a mentőt, ösztönösen kijózanodik pillanatokon belül a társaság, zsebeik üresek, amit egész napos kínlódással megkerestek, az most odavan mind, javarészt bent a gépben meg a pult fiókjában. Alig pár perc, s már szirénázik is a mentő, rakják hordágyra, s viszik, a feleségének arra sem marad ideje, hogy lehajtsa a köténye szegletét, úgy maradt az felhajtva, amikor alóla a ruhája zsebéből kivette azt az elátkozott pénzt.
Telefoncsöngés ébreszti a sarokban alvó legényt:
– Záróra – szól neki a pult mögül a nő.
Megértette, megy is kifelé, s a munkafelügyelő bezárja a kocsma ajtaját belülről.
– Téged keres a főnök, nyújtja át a kagylót a nő, mosogat, takarít, ideje lenne hazamenni végre, rég volt reggel, kimerült ebben a rekkenő hőségben.
– Igen, értettem… Visszajött majd az egész, bent van a gépben, meg a kasszában. Csak páran maradnak holnapra el, azokat ebből ki tudom fizetni majd … – hebeg, habog, érződik a levegőben a feszültség, valamit nem egészen jól csinálhatott, mert a vonal túlsó végében nincsen megelégedve a bevétellel – A munkát elvégezték mind, s a pénzt is visszarakták, persze kevés kivétellel… megpróbálom… veszteség van mindég… s hirtelen csend.
A pénz, mint illuzórikus eszköz, a ma létező szemfényvesztő körforgás eleme, az életünk minden területén kézzelfogható, s az, aki munkád elismeréseként estére odaadja, vissza is veszi a kocsmában még akkor nap, s majd másnap újra elkezdődik az álnok hajsza a pénz ura, és cselédje között, hogy egyre vastagabbá váljék a törvények által is védelmezett uzsora zsákja
A mentő hangos visítással ér be a kórházba, hol jobbra, hol balra esik benne Manci, csak egy támla nélküli szék jutott neki, mindenki a férjét próbálja magához téríteni. Imitt is, amott is csüng valami cső belőle, az egyik kezében valami lével teli zacskó, a másikon sztetoszkóp lenyomata látszik, teszik a dolgukat, oly nagy gyorsasággal, hogy az asszony nem is bírja őket tekintetével követni. Megáll a kocsi, kicibálják a rozoga hordágyat, s szaladnak vele fel az emeletre, adja nekik a sofőr az utasítást:
– Ne a traumára, a belre, várja a kardiológus – s már szaladnak is.
Manci alig bír menni utánuk, a liftbe nem fért be, nem törődik senki sem vele, hát rohan fel a lépcsőn, mire kinyílik annak ajtaja az első emeleten, korát meghazudtolva áll előtte, nem liheg, nem érez fáradtságot, hiszen most élete értelme fekszik magatehetetlenül, nem hagyhatja magára. Az sem hagyta őt el soha, egyetlen percre sem, mellette volt jóban, rosszban mindég. Türelmes, egyszerű asszony, szépen megy a hordágyat toló emberek mögött, koszosan, csak úgy, ahogyan a földekről beértek a faluba, idő nem volt átöltözni, sem megmosakodni.
– Tessék itt maradni! – utasítja az egyik elébük jövő fehér köpenyes férfi, s már zárja is be az ajtót előtte, eltűnnek az emberrel mind. Kihalt a folyosó, régen szellőztethették azt, áporodott bűz üti meg orrát, keveredik a fertőtlenítő szaga a forró gőzzel, és a bezártsággal. Csak akkor döbben rá, mily védtelenül áll ő most ott az ajtóban. Koszosan, porosan, fésületlenül, köténye feltűrve, kendője a vállára vetve, ugyan mi különböztetheti meg a neki jövendőmondást ígérő putris cigányasszonytól…
- Hát ilyen a nyomor? – de csak magától kérdi, mert tudja a feleletet. Megérte ezt a napot is, s Pista épp most szándékozik őt magára hagyni
– A fene ette volna meg azt a büdös munkafelügyelőt! – ébred benne a felismerés, egyből peregnek elő a nap történései. A felforrt agyú, megalázott embereket de könnyen tőrbe tudta csalni…
– Bejöhet, semmi baj – hallja maga mellett a megnyugtató szavakat – csak kicsit sokat ivott a férje.
Megkönnyebbülve fellélegzik, idős, jó szagú, szikár ember néz vele szemtől-szembe, majd felemeli egyik kezét, és megcirógatja:
– Mancika! Te lennél az?
– Hát a doktor úr ismer? – csodálkozik el a lassan feloldódó asszony,
– Na de Manci! Nézz rám! – s fogja az asszony állát, felemeli, hogy jobban lássa az időközben megváltozott arcát.
– Úristen! – csapja össze az asszony önkéntelenül is a kezét.
– Megismersz? – kérdi kitartóan a férfi.
– Hát te vagy a Szabó Pityu! Édes Isten, így megöregedtünk?!
– Így Manci. Na de majd máskor beszélgetünk, nyugtasd meg ezt a vén lókötőt, aztán gyere be az ügyeleti szobába, elmondom a teendőket. Kapálni voltatok, hol ivott ennyit? Nem bírja már ez a vénember az alkoholt, miért hagytad inni?
– Nem hagytam én, dehogy hagytam, nem ivott tán már harminc éve sem, azért ártott az meg neki – választ nem vár, rohan be a szobába, az ember már kijózanodva várja, s szemlesütve állja tekintetét.
– Pista te! Hát kellett ez nekünk?
– Kellett a rossebnek! De már mit csináljak?! Megtörtént.
– Na nem baj, hónaptól eszünk ciberét. Az is jó lesz, s majd az Isten csak megsegít, régen is volt még ilyen… – leül úgy, ahogyan van, koszosan, porosan, az ágy szélére, s megsimogatja embere fejét – egyet se aggódj, megleszünk, meglásd, levágjuk szombaton az egyik disznót, zöldség már van, csak lesz valami…
– De a jány mit fog szólni? Miből öltözik fel a gyermek az iskolára?
– Majd abban megy, amije van – vonja meg a vállát nyeglén.
– Jaj te Manci, te Manci, már megint nem hallgattam rád – s látszik rajta az őszinte megbánás – Micsoda szégyen ez? Belehalok.
– Halsz te a nagy csudát! Már hogy halnál? Akkor mi lenne velem?
S erre csak ráborul az urára, megöleli. Az is viszonozza, s a nagy ölelkezésben, kiesik a kalász az asszony zsebéből, egyenesen a férfi mellére.
– Hát ez meg mi?– kérdi az elképedve.
– A jövőnk! Ennek is meg kellett előtte halni. Tavaly még csak egy szem volt belőle, most meg itt van, ni! – s hangosan kacagva nyújtja át a férjének a félig lemorzsolt búzakalászt. Na, látod? Lesz már mit enni… – s jóízűen kacagva vészelik át az egész éjszakát.

Történt egyszer, hogy egy házaspár felettébb szépen, és csendben éldegélt egymás mel-lett. Nem ám egymással, csak kedvesen csicseregve, úgy vélve, hogy ez így van helyén és rendjén. Játék volt ez, játék a szívükkel, csöndes belenyugvás a megváltoztathatatlanban, mert valamiért a kényelem nekik sokkal fontosabb volt, a kényelmetlen boldogságnál.
Igaz is no, hát mi is az a fránya boldogság? Olyan sokszor próbálták megfogalmazni, de mint minden egyéb megfoghatatlan dolgot, hát ezt sem bírták definiálni. Mindenkinek mást jelent, pedig ez így nem igazságos. Boldog az, aki adott helyen és időben jól érzi magát a bőrében. Azt, hogy ki mikor, és hol érzi magát jól a bőrében… hát ez nagyon bonyolult dolog. Így a boldogság, mint olyan, láthatatlan, néma, megfoghatatlan, akár egy álom, hol emlékszünk rá, hol meg nem.
Hősünk is azt hitte, az állapot, amiben leledzik, mert hogy épp jó passzban volt, mara-dandó állapot, s hogy már vele soha többet nem történhet semmi rossz. Mindent tud erről a világról, átélt borzalmakat, felhőtlen békét is, így öregségére már csak méltóságát kellene megtartania, másra nincsen gondja. Ám az élet néha furcsa dolgokat képes produkálni, így egyik napról a másikra utcán találta magát.
Mire belenyugodott volna sorsába, ha ilyet lehet egyáltalán egy apró sátorban, amit a városszéli erdősávba épített, úgy gondolta, végképp nem érheti több baj. S mégis… az élet hatalmas útvesztőjében, hol a nappalt az éj egyenlíti ki, a sötétet a világosság, hol az árnyék is csak időszakos, de az árnyéktalan létet biza a sötét folt követi, hősünk is csak találkozik a még rosszabbal, ideiglenes otthonába menet. Nem haza… mert hát neki olyan jelenleg éppen nincsen. Szerencséjére időben észleli a rendőrt, meg a mellette várakozó kutyát, így csak távolból szemléli, a még előző életéből megmaradt alpinista sátrát, amint szétcibálják, felégetik. Minden, még korábbi emlékeiből megmaradt tárgyaival együtt. Na tessék, milyen jó is a világ! Most aztán végképp, végérvényesen nincstelenné vált, mert eddig még legalább kötődése volt a korábbi életéhez az emlékei révén, de most azok is odalettek, hát jöhet az új, a még ismeretlen jövő. Elcsigázva csoszog a semmi irányában. Végre eléri az első buszvárót. Kotorássza zsebeit, van még némi maradék pénze, a többi odalett a régi életével együtt.
A tavaly még együtt nyaralt álmai asszonyával, ki gondolta volna, hogy ilyen hatalma-sat képes változni a világ?! Elég volt egyetlen ostoba vita, s máris utcán találta magát. S hogy a rossz sorozatok valóban kövesség egymást, aznap mondtak fel neki a munkahe-lyén is, valami gazdasági válságra hivatkoztak, meg létszámcsökkentésre… Olyan ostoba volt… Annyira jól érezte magát a bőrében, hogy semmit sem vett észre mindabból, ami körülötte hónapok óta osztotta felé intő jeleit. Mondták, hogy lesz valami, de nem értette, mi a csodának aggódnak az emberek, amikor van mit enniük, van hol lakniuk és havonta kapnak némi kis fizetésnek mondott könyöradományt. Na, most aztán jól néz ki, felébredt végre ő is, az ajtó előtt két bőrönddel és egy hátizsákkal, melynek tetején, ahogy jó turistá-hoz illik, ott virított a laticel és a sátor.
S most ott a buszváróban lepereg előtte egész eddigi élete. A sok névnap, születésnap. Még könnyezik pár percig, majd az első érkező járatra felszáll, s hagyja magát elvinni va-lamerre, amerre a majd a busz fog menni.
– Hová utazna az Úr? –kérdezi a sofőr.
– Ameddig a pénzem engedi– válaszolja, s kinyitja tenyerét, átadva összes vagyonkáját az őt megszólító embernek. Az készségesen kiválaszt belőle egy papírpénzt. Recsegtetve megtekeri a jegykarikát, majd visszaad neki némi aprót belőle.
– Akkor ez Bécsig elég… Így jó lesz az Úrnak? – s kajánul vigyorog mellé.
– Tökéletes – válaszolja nagy elszántsággal, bár meggyőződéssel, hogy az iménti hang, csak tréfál vele, s az persze nem Bécs, hanem valami vidéki város, netán falu lesz, ahol őt kirakja majd. Hátramegy, az egyetlen kerék feletti zötyögős helyre, és leül. Hamarosan becsukja fáradt szemét, már álmodja is korábbi, kedves életét, amikor az asszony őt még a frissen lefőzött kávé illatával ébresztette. Újra érzi szőkeségének selymét, ölének melegét, s közben olyan mély álomba ringatja a meleget bőven árasztó járóalkalmatosság, hogy elcsordul a nyála. Nem érzékel sem tért, sem időt, csak néha egy-egy rángatást, amikor itt-ott megállnak. Még aludna egy keveset, amikor máris felrázza a sofőr:
– Bécsbe értünk Uram! Ébresztő! – közben még mindég kajánul vigyorog, mint aki megnyerte a főnyereményt valamelyik szerencsejátékon. Emberünk hamar kapkodja ma-gát, nem néz sem jobbra, se balra, csak már pattan lefelé a buszról. Kissé elgémberedve ugyan, zsibbadt végtagokkal.
– Uram-atyám! – hagyja el száját a csodálkozás. Tényleg Bécsbe van. Vagy valami nagy és idegen városfélében, mert amerre körbenéz, minden felé idegen nyelvű feliratok, se-merre egy magyar nyelvű tábla nincsen. Magabiztosságot tettetve elindul arra, amerre épp a lába viszi. Külvárosféle lehet az, ahol egy szűk utcácskába téved, keresve a közelgő éjszakához valami menedéket. Takaros kis porták, földszintes házak, erdőféle semerre sem. Minden felé kovácsoltvas kerítések. Ebben a környezetben ő sehogyan sem illő elem, groteszk jelenetté zsugorítván elképesztő helyzetét. Mosdatlan pofájával, két hete éjjel-nappal viselt ruházatában cammogva, e környékről hamarosan el fogják zavarni. Szaporázza lépteit, igyekszik minél gyorsabban maga mögött hagyni a város eme láthatóan módosabbak által lakott részét. Már-már futásnak ered, amikor az egyik kapuban egy kedves idős nő szólítja meg idegen nyelven. Megáll, illendően köszön neki a maga nyelvén, majd menne is tovább, de ekkor a néni szép magyarsággal megkérdezi:
– Hová tart fiatalember?
– Semerre néni. Semerre, csak eltévedtem.
– Semerre? Olyan nincsen. Hol fog maga aludni? Mikor jött és honnan?
–Magam sem tudom, főleg azt nem, miért – válaszolja kétségbeesésében, megszégye-nülten, amikor végigméri saját szégyenteljes ruházatát. Borotvát nem látott amióta utcára kényszerült, víz közelében csak akkor járt, amikor az utcai csapnál megmosta a szemét. Annak is már vagy három napja lehet. Korgó gyomra zavarba hozza, hát nem elég az a mélység, ahová süllyedt, még a bensője is árulóvá vált?
–Ha nem bántana, akkor szívesen behívnám. Van egy kis szuterénlakásom az alagsor-ban, ott megaludhatna. Van benne egy tussoló is – válaszolja a jó tündér, s már megy is befelé. A férfi megtorpan, majd tétován elindul utána. A kert mögötti részen sárgállik egy elhanyagolt öreg ház. Valamikori rendezett környezete, mára leginkább Csipkerózsika várára emlékezteti a véletlen vendéget. A néni kiveszi zsebéből a szuterén kulcsát, megkerüli a házat, s mögötte, pár lépcsőfokon lemenve kinyitja azt.
– Na tessék csak bátrabban. Látom, hogy maga bajba van. Remélem nem fog rám tá-madni hálából, hogy adok magának szállást…– ahogy kimondja a szavakat, kacsint is mellé egyet huncutul, így jelezve, hogy nem komolyan gondolja, amit mond.
– Nem vagyok rossz ember, néni… – mentegetőzik a férfi.
– Látszik magán, csak kissé elhanyagolt. Azt már meg sem kérdem, hogy keveredett ide… egészen biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül küldte magát ma az úr énhoz-zám. Na, ha kiszellőztetett, mehet fürödni. Fűtve az egész ház, ez a lakás is, csak lakója nincsen évek óta. Tudja, itt dolgozott a megboldogult férjem. Író volt. Szüksége volt néha a magányra, olyankor nem háborgattuk egymást. Ide vonult el alkotni, s innen tért vissza hozzám, ha már befejezte azt. Hűtlen ember volt ám! Sűrűn csalt meg azzal a fránya író-gépével ott, ni! – mutat rá egy szúette régi íróasztalra, rajta egy írógéppel, gondosan leta-karva.
– Ha igaz, valamikor én is író voltam – mondja keserűen a férfi – újságot is szerkesztet-tem. Annyi mindennel foglalkoztam. Azt hittem boldog vagyok, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy már nincsen senkim és semmim. Azóta bolyongok, keresem a választ erre az egészre.
A néni alaposabban megnézi, nem szól, csak rosszallóan ingatja a fejét.
– Na ott a szekrényben talál mindent, megyek egy kis vacsorát hozni magának. Pihen-jen, tisztálkodjon meg, utána meglátjuk – s ezzel behúzza maga mögött a nyikorgó ajtót. Ennek a furcsa szobának közepén áll értetlenül, mert végképp nem tudja, hogyan lehetsé-ges, hogy pár hete még magát oly fontosnak tartó, nős, egészen jó sorsban élő ember, mára kilátástalan helyzetében idekeveredett, valami írói szuterénbe, egy idegen országba, anélkül, hogy ő ezt akarta volna. Még pár percig gondolataiba temetkezik, majd hirtelen megpillantja magát az egyik szekrényajtó kinyitott felében ácsorgó tükrében. Borzalmas a látvány, semmi köze ahhoz az emberhez, akinek magát korábban ismerte. Szakadt, koszos ruhája, gyűrött, szőrös arca, kócos haja, eltorzítja külsejét. Kinyitja az őt szinte hívogató bútordarabot, s előkap belőle egy pulóvert, meg valami nadrágszerűséget. Egészen biztos, hogy kicsi rá, nem széltében, leginkább hosszában. A molyirtó is fojtogatja az orrát, de ettől a koszos gönctől bármi csak jobb lehet. Könnyen találja a fürdőhelyiséget, hiszen ez a lakásnak nevezett kis lakosztály egyetlen aprócska dolgozó szobából áll, oldalt egy kerevettel, meg egy tussol fülkével, és egy szűk illemhellyel. Megnyitja a tusoló rózsáját, kellemes meleg víz zubog belőle. Lám-lám…– gondolja – ezért nem szabad csüggedni, hiszen a madarat sem öltözteti senki sem, mégis ember utol nem érheti annak csodáját, amibe az be lett csomagolva. S e gondolatok elindítanak újabbakat, már-már kényszeres írási éhség lesz rajta úrrá. Alig várja, hogy végezzen a tisztálkodással, mit számít a méretében aprócska gönc, csak az az írógép ott a korhadt asztalon, már csak az érdekli, semmi más. Még penge is van a szekrényben a vécé felett. Gyorsan jár a keze, ismerősek a kellékek, az édesapjának is ilyen volt odahaza. Régebben mindég kölcsön vette, ha édesanyja nem volt otthon. Haragudott, amikor féltet kincseihez nyúlt, elvégre apja távozását csak akkor kell majd véglegesíteni, ha eltűnnek a holmijai is a polcról. S ma már se az anyja, se a szülői ház, mindent odaadott annak a hűtlen asszonynak, aki se szó, se beszéd csak úgy kirakta az utcára, anélkül, hogy magyarázkodott volna. Az apró tükörből, kellemes vonásokkal megáldott, meleg tekintetű, immár rendezett külsejű férfi néz vissza rá. Nem érzi gyomrának korgását sem, egyből az íróasztal elé ül abba a nagy karosszékbe, amiben a néhai író alkotott naponta. Kihúzza a fiókot. Papír, üres géppapír. Kinyitja a jobb oldali szekrénykét, ott is ugyan azt találja. Leveszi az írógép huzatját, elég tisztességesen megőrzött manuális darab. Ismeri még jól annak illatát, ilyennel kezdte el valamikor a szakmát. Befűzi az első lapot, s már kattog is a gép, eleinte még bizonytalanul, majd egyre szaporábban. Megáll az idő, odakint elhalkulnak az utcai zajok. Nem érzékel a külvilágból semmit sem, csak egy cica farkának cirógatását állán. Megijed. A macska vállára telepedve nyájasan körbedorombolja a gépelő embert. Biztosan a gazdájával is ezt tehette, megszokott hangok lehetnek ezek neki, s most hálásan kacérkodik az író emberrel.
Csak Isten tudja mióta tarja kezében a tárcát, s néz vele farkasszemet a néni. A férfi most se hal, se lát, ír. Halkan leteszi az íróasztal sarkára a vacsorát, majd felmegy a maga birodalmába. Akár a régi szép időkben, gondolja magában, s csendben lepihen.
A férfi befejezi kopácsolását, megeszi a lekváros-vajas kenyeret, amit jótevője helyezett elé, s úgy, ahogy van ruhástól, bokáig érő nadrágban, leheveredik. Betakarózik az ott lévő meleg teveszőr pléddel, elalszik. Hosszú ideje nem feküdt ilyen kényelmes helyen, vagy talán még soha életében? Álmában ismét otthon jár. Szőke hajkorona lengi be az arcát, fa-nyar csókja mámoros érzéssel tölti el. Ekkor egy rút valami eltolja, zuhanni kezd, egyre mélyebbre, majd nagy feketeség, s egyszerre csak minden finom, puha, meleg újra körü-lötte. Nem érdekli hol van, békésen alszik egy letűnt kor szuterénjében, ahová elküldte őt valami megmagyarázhatatlanul furcsa erő.
– Jó reggelt! Már két napja alszik. Nem kellene folytatni az írást? – s e kedves hangra hirtelen kipattan a szeme.
– Elnézést kérek, nem akarok rendetlenséget okozni – mondja, majd bemegy a fürdő-szobába, előveszi koszos ruháit, s már-már kész akár magára is ölteni őket, amikor hátul-ról egy idős kéz visszarántja a valóságba.
– Nem kell átöltöznie. Nem akarom elzavarni magát. Nem véletlen, ha őrangyala épp a házam elé vezette akkor, amikor a sétámról jöttem meg.
A férfi csodálkozva hallgatja a nénit, majd szót fogad, s visszaül az íróasztalhoz, elkölti reggelijét, ami pirítós és a már megismert furcsa ízű lekvárból, és egy pohár tejből áll.
– A férjem kedvence volt, rózsalekvár – mondja látva csodálkozását.
– Nem fél befogadni egy idegent a házába? – néz rá a kedves asszonyra. Olyan jó nyolc-vanas lehet a néni – Mit szólnak ehhez majd a rokonai?
– Jaj kedves… mitől félhetne már egy magamfajta öregasszony…– s jóízűen elkezd csa-csogni vele.
–Rokon van elég, majd az örökségre. Tudja arra mindég van jelentkező, de az élőre, hát arra nem annyira kaphatósak ám! Amikor megtudták, hogy a néhai uram mindent rám hagyott, s hiába támadták meg a végrendeletet, nekik semmi sem jutott, eltűntek, mint a kámfor. Majd, ha meghalok, kedves… na, majd akkor újra előkerülnek marakodni a kon-con – s olyan aranyosan meséli mindezt, mintha semmilyen sebet nem ejtett volna e sok borzalom az ő lelkében.
– Tényleg ilyen egyszerű lenne az élet? Néni kérem, adjon akkor tanácsot nekem is, ta-nítson meg rá… – kérleli, s teszi ezt nagy őszintén, semmilyen álság, vagy hazugság nem készteti rá.
– Ha megbízik bennem, talán adhatok tanácsot… – mosolyog rá az idős asszony, s szé-pen komótosan leül az imént még fekhelyül szolgáló kerevetre.
– Egész életemben dolgoztam, megnősültem, igyekeztem jómódot teremteni. Írtam, és nem vettem észre, hogy közben eljárt felettem az idő. Azt meg végképp nem tudom miért tette ki a szűrőmet a kedvesem egyik napról a másikra, de tény, hogy így maradtam, ahogy a tegnap meglátott, a nagy semmiben. Ami kis pénzem volt, azt egy buszsofőrnek adtam, hogy vigyen, amíg szállíthat érte. Hát itt rakott ki akkor este, amikor erre felé té-vedtem. Ennyi a történetem, ám most el kellene egy új életet kezdeni, de nem tudom, azt hogyan kell.
– Sebaj kedves, magának semmi más dolga nincsen, mint írni. Írjon ki mindent magá-ból, ami a lelkében felgyülemlett.
– A néni mivel foglalkozott?
–Hát, valamikor, lánykoromban apáca akartam lenni, meghalt a vőlegényem a háború-ban, mindjárt még az elején. Bevonultam egy zárdába, de olyan barátságtalan volt velem az egyik nővér, hogy hamarosan hazamentem. Elhatároztam, akkor is apáca leszek, nem kell nekem ahhoz zárda, meg mások tanácsa, tanítása, elég a magam lelke. Ám jöttek és lebombáztak mindent az úgymond felszabaduláskor. Akkor költöztem ebbe a házba, az édesapámhoz. Hamarosan összetalálkoztam egy kedves íróval, beleszerettem. Attól fogva kettesben éldegéltünk. Boldogságunkat senki sem tudta megzavarni, csak a halál. Ez a dolgok rendje. Megöregszünk, majd meghalunk.
– Sok könyvet írt a férje?
– Igen, vagyis azt hiszem. Na, ne aggódjon, míg én élek, magának is jut némi kis zabkása – s ezzel a néni elmegy. A férfi úgy érzi magát, mint a mesében. Mire is volna másra még szüksége? Gondoskodó ráncos kezek hozzák a rózsalekvárt, pirítóssal…

A fülében zakatoló csattogás elviselhetetlen fejfájással ébreszti.
– A rohadt életbe! – hallja a sofőr hangját, mintha túlvilági ricsaj törne védett életébe be – már megint belementem egy kátyúba! Emberek! Végállomás, oda a kerék…
Ez nem lehet igaz, gondolja elkeseredésében, az egész eddigi csodát csak álmodta vol-na? Egyáltalán hol van ő most? Bécsben? Buszon? Él? Vagy talán már rég odaát írja vége-hossza nincsen irományait? S e sok kétely azonnal kitisztulni látszik, amikor megérzi a januári est, maró hidegét lábán fölfelé kúszni. Megborzad. Az ajtó kinyílik, a sofőr leugrik, káromkodva beszél valakivel a mobiltelefonján, a nép kétségbeesve várakozik. Némaság, mozdulatlanság, valóság… fut át az agyán. Most hová menjen? Végállomás, visszhangzik az imént hallott mondat. Egyből tudatosul benne a megmásíthatatlan. Feláll, végigvonszolja elgémberedett testét az ülések között, majd maga után hagyva ezt az egész világot, elindul az országúton, csak úgy… céltalanul. Valamerre, amerre a lába viszi…

- Láttam egy szellemet mami…
- Milyen szellemet? Szellemek nem léteznek kicsim…
- De láttam őt mami - sírja a hosszú hálóingében, közben szorosan tartva anyja nyakát, olyan nagyon magához akarja fogni, nem öleli, markolja a finom pamut felsőt annak tarkóján.
- Ne félj, butuska vagy szívem… - próbálja megnyugtatni, de a gyermek szemében oly furcsa fény dereng, mint akit már sehogyan sem lehet visszahozni ebből a lidérces álomból. Hirtelen összecsuklik, az anyja sikoltva kapja el.
- Mi történt? – kérdi a berohanó férj, s látva a helyzetet, egyből felkapja az apró testet s úgy, ahogy van, egy szál pólóban, alsónadrágban rohan vele ki a lakásból. Éles fájdalommal tölti el a megfagyott hó, de ő csak fut, nem állíthatják meg a késhegyes apró kristályok, szalad a gyermekkorház irányában. Keze között tűzforrón, szinte süt a gyermek teste. Mire a kapuhoz ér, mintha élettelen lenne ölében az édes test.
A hajnali csendben ormótlannak tűnik a szürke bádogkerítés, mellyel bezárják éjszakára a kórház udvarát. Folyamatosan nyomja a csengőt, de az csak nagy nehezen nyílik. A portás is megijed a látványtól. Előtte egy férfi, már-már lila térdig a lába, fagyos leheletétől fehér az arca…
- Ember mi történt? Megbolondult, meg is halhat?!- kiabál elképedve, s közben szalad előtte a bejárati ajtót nyitni, segítséget hívni.
- Jöjjön már valaki, hordágyat!- a nagy hangzavarra, amit már az udvaron keltett, szalad egy nővér eléjük, s látva a borzalmat, nyitja előttük sorra az ajtókat, vezeti be a félig eltávozott gyermeket, és az őt erős kézzel tartó férfit az ügyeletes orvos szobájához. Felkapcsolja a sötét helyiség világítását. A doktornő, sovány, de talpraesett teremtés, kórházi melegítőben kucorog egy keskeny heverőn, mellette leesve a pléd. Hirtelen felugrik, rémületében nem tudja, hol van:
- Mi történt? Kik maguk? Hogyan jöttek ide be?
- Drága doktornő, kérem, ne haragudjon rám! – mentegetőzik a nővér, de már mást nem is kell mondania. Azonnal leteteti a gyermeket a heverőre. Ő felpattan, fülét az alélt mellkasára téve, a kezével csendet intve, azonnal szolgálatra kész.
- Él! Gyorsan vigyük be az intenzívre! - s választ nem várva, int az apának, hogy kapja a gyermeket és menjen utána. A férfi, mintha elfelejtett volna járni, szalad az intenzív felé...
Az apja öléből elrabolják a kislányt! Az apa „terhét” veszte összegörnyed, guggol a folyosó közepén. Egy nővérke ruhaféleségekkel a karján igyekszik támogatni, s felállítani.
- Jöjjön be a nővérszobába, fel kell öltözni, máris főzök magának egy forró kávét.
- De a gyermek… - mondaná, ám hang nem jön ki a torkán. Berekedt. Krákog, próbál köhinteni, nem megy.
- Kifázott- jöjjön, kérem, ne féljen, a kislány már jó kezekben van, lázgörcs. Szerencsére időben beértek.
Ekkor jut eszébe a felesége. Mondaná, kérné a nővért, hívja azt fel, hiszen azt sem tudja, ő merre van, de nem bír megszólalni.
- Na jöjjön alaposan kihűlt, szépen fel kell melegedni, utána beszélünk, meglátja, a hangja is visszajön.
Óvatosan besegíti, lefekteti három egymás mellé helyezett karfa nélküli fotelszerűségre, zoknit húz a kihűlt lábára, betakarja plédekkel. Telefonon szól az ügyeletes orvosnak, aki adja is utasításait. Pár perccel későbben megérkezik a mentősöktől két jókora ember egy hordággyal.
- Mennyi a hőmérséklete?
- Sajnos nem tudom, próbáltam itatni, de közben elveszítette az eszméletét.
- Mindent jól tett, a felmelegítés sokkal fontosabb most, mint a hőmérőzés - gyorsan cselekszenek, a mentőautóba becsomagolják valami fóliaszerű anyagba és repülnek vele a belgyógyászatra.
A kórház előtt leparkoló taxiból kipattan egy halovány nő, le sem veszi kezét a csengőről, míg azt a hatalmas kaput ki nem nyitják előtte.
- Ide hozta be a férjem a kislányomat?
- Igen asszonyom, jöjjön, már stabil az állapota - s vezeti be az intenzív osztályra, ott átadja az elébük siető nővérnek.
- Jöjjön - invitálja az szívélyesen- már magánál van a kislánya- s bevezeti egy kórterembe, ahol az alvó gyermek pihen, láthatóan túl a veszélyen.
- A férjem? – kérdi suttogva, miközben letérdel a gyermek ágya elé.
- Őt be kellett vinni a belgyógyászatra, kicsit kihűlt, mire ideértek, de ne aggódjon, mindjárt megkérdem telefonon hogy van.
- Te vagy anya? – kérdi mosolyogva a gyermek.
- Igen - válaszolja a nő, de szívében furcsa nyilallást érez. Mint akit áram üti meg, hirtelen fölpattan s szalad kifelé otthagyván a gyermeket. Meg sem áll a nővérszobáig, ott aztán egyből kéri, hívják fel a belgyógyászatot, mi van a férjével. Idegesen csavargatja kezében a kislánya zsebkendőjét, az maradt nála, mikor férje felkapta a gyermeket. Azzal szokott a kislány elaludni.
- Tessék megnyugodni, máris hívom őket- mondja készségesen a nővér, de amikor válaszolnak neki a vonal másik végéről, hirtelen elsápad, hófehér lesz az arca.
- Mi történt?- könyörög neki a kétségbeesett asszony-
- Előbb a doktornővel akarok beszélni, semmi gond, tessék megnyugodni, mindjárt utánanéznek - mondja az, de csak tettetve a nyugalmat.
Mire az orvos beér, már tud mindent, érzi az ürességet, a borzalmat, nem vár válaszra, térde remeg, nem bírja visszatartani érzéseit, szeme megtelnek könnyel. Nem kell mondani, érti, látja a tekintetet, elindul az ajtó felé, már nem hallja a szavakat, kinyitja, kimegy a folyósora, lépteit egyre szaporázza, majd kiszakítja a bejárati ajtót… Kiszalad az udvarra, és ott az égre tekint…
Még mindég a sötétség az úr, pedig szól a gyár kürtje a távolban, hajnali hat van. S hirtelen valami apró fény felcsillan az égen, s az asszony szája szóra nyílik:

-Köszönöm - és összeesik.

Valami azt súgja, talán most nem kellene elmenni, ezt ki kellene hagyni… De már megbeszéltem vele… Olyan rossz érzésem van, nem kellene ezt megtennem, mi van, ha kiderül? Ha nem megyek el kirúg, ha elmegyek, a férjemet veszíthetem el… Akár el is mehetek, mit tudna csinálni?! Egy kávéról volt szó, azzal csak nem kötelezem el magamat… Miért mennék vele kávézni?! Egyáltalán milyen szándékú ember, aki nem a munkahelyen kínál meg azzal a kávéval?! Hiszen ismerik egymást, majdnem barátok, vagyis… eddig azt hittem…
Abban a pillanatban, egy meleg érintést vél érezni az ajkán:- Drágám ne félj, ki az a gonosz, aki álmodban bánt? - kedves bársonyos hang a túloldalról, köztük tengernyi víz, s ez a puha, lágy hang a vízen keresztül jön át hozzá…
Kellemes külsejű, harmincas évei végét élő nő ébredezik. Pizsama felsője csurom víz az éjszakai tusakodástól, hajából is csavarni lehetne az izzadságot.
- Valami baj van drágám?
- Igen, azt hiszem, bár sokáig gondolkodtam, elmondjam-e neked egyáltalán.
- Ennyire titkos?- mosolyog gyermekded huncutsággal, a jócskán ősz, koros ember. Mintha az apja lenne ennek a fiatal, szerény teremtésnek, pedig nem az, ő a férje, a bársonyos hang a tenger fenekéből, aki mindég vigyázza életét, annyira félti, még a vízre is irigyen tekint, amikor az lecsordul a nyakán - olyan csodálatos látvány tud az lenni- gondolja, mikor megcirógatja.
- A tanácsodat akarom kérni, bajban vagyok, de nagy bajban.
- Ilyen nagyban?- húzza fel szemöldökét, egyből rémes kalimpálást érez a mellkasában- jaj, csak el ne hagyjon, belehalnék a magányban…
- Képzeld megzsarolt a barátod, a főnököm.
Erre csak feláll, hirtelen abbahagyja a pirítós vajjal való megkenését, fogja az asszony kávéscsészéjét, megtölti és elé teszi, vár, türelmesen, bár látszik tekintetén a gyötrelem, a kín, amit abban a pillanatban érez, amikor ennyire komolynak látja asszonyát.
- Igen, megzsarolt - köszörüli meg a torkát - képzeld, azt mondta, ha nem megyek el vele egy kávéra ma délután, engem is érinteni fog a leépítés. Most mit tegyek?
- Csak ennyi a baj?- kérdi megkönnyebbülten- az nem baj, majd kitalálok valamit. Képes lenne randizni a feleségemmel?! Hm… na, majd megtanítom én a rendre, ne félj- kedvesen simogatja meg a szinte remegő nő arcát- Ne légy butácska, olyan gyerek vagy még… imádlak, érted? Imádlak, ne fél, ha csak ennyi a baj, meglátod, mindent rendezek. Neked semmit sem kell tenned. Menj be dolgozni, és mond neki azt, ha kérdi, hogy természetesen ott leszel. Majd szólj haza nekem, mikor és hol kellene vele találkoznod. Semmitől se félj, amíg melletted vagyok, megvédelek. Meg én akár a hétfejű sárkánnyal is megvívnék érted.
Az asszony egyből sírva fakad.
-Meg sem érdemellek… mondja ki végre, de már csókolja a férjét egyre hevesebben - Annyira szeretlek, nagyon szeretlek…
Öt percet késik, nehéz lett a reggeli elválás. Tudja, az ő férje a világ legcsodásabb pasija. Csak azt nem tudja elképzelni ebben a szorongatott helyzetben, hogyan oldja a bölcs ember meg a problémáját. Jaj, ha néha belelátna abba az okos fejébe… de nem láthatja mi minden rejtőzik benne.
- Beértél végre, kedves?- kérdi a szigorú tekintetű, negyvenes évei közepe táján járó férfi.
- Elnézést, késett a vonatom- hebegi zavarba jőve, behozom a lemaradásom máris. Gyorsan nyitja a páncélszekrényt, veszi ki az aktacsomagot, és már lát is neki hatalmas hévvel a számolásnak.
- Ennek a véleménynek ma készen kellene lennie, te meg lekésed a vonatot, mi van, tán ráfeküdt az a vén kecske a hálóingedre?- oly gúnyosan teszi fel kérdését, hogy az asszonynak majd megszakad a szíve, ez a rosszindulatú mondat annak a közepét találta el épp.
- Szeretem a férjemet- csúszik ki a száján.
- No és mi lesz 10 év múlva, akkor ő hány éves is lesz?
- Akárhány, szeretem, akkor is szeretni fogom - morcosodik az asszony.
- Pedig mellettem királynő lehettél volna, még most is az lehetnél.
- De őt választottam- vágja rá szemérmesen- nem bántam meg, úgy szeret, mint senkit mást nem ezen a világon.
- Úr isten! Ennyire naiv vagy még mindég, hány év van köztetek? Harminc? Vagy több?
- Semmi közöd hozzá, annyi, amennyi, már mondtam, szeretem.
- Lehet holnapra meghal, akkor mi lesz veled? Se gyereked, se otthonod, arra nem gondolsz, hogy neki van két felnőtt gyermeke, öregebbek, mint te magad vagy?
- Nem számít, ők megértenek minket. Semmi sem számít, csak az az idő, amit mellette élhetek le. Talán lehet még akár tíz, de húsz jó évünk is. Addig oly sok minden történhet… lehet, én halok meg elébb. Ne tarts fel kérlek, így soha sem fejezem be a munkát, mára készen kell lennie a véleményemnek, holnapra a bíróságra kell átérjen, nem késhetek.
- A nagyfőnök kért meg, ahogy megérkezel, azonnal küldjelek hozzá be. Majd elfelejtettem - vágja maga mögé kifelé menet.
Borzalmas ez a reggel, már megint nyaggatni fogja, na de most szót fogad a férjének, már tudja, végre elmerte neki mondani, már semmi rossz nem történhet vele. Bizonytalanul, mégis feláll, és elindul a folyosó végén található párnázott ajtó irányába.
Nem tudja megtanulni, hogyan kell egy ilyen ajtón bekopogni, nem érti, miért is raknak még a mai napig is fel ilyen ajtókat, miféle titkokat kell rejtegetni mögöttük vajon? Régen volt belőle elég, na de mostanában… már minek?! Vegyes gondolatok kavarognak a fejében, mire végre megkocogtatja az ajtófélfa mellett a falat.
- Jöjjön be kedves- hívja egy alázatos hang.
- Koros, kopasz, köpcös ember nyájasan invitálja, kihúzza az egyik íróasztala elé helyezett kényelmes székét, majd megszokott mozdulattal töröl egyet rajta. A nő megborzong, ekkora kétszínűséget és képmutatást látva, hányingere támad.
- Gondolkodott az ajánlatomon?
- Igen, azt hiszem.
- Akkor ma délután…talán négykor, jó lesz?
- Ma? Hiszen le kell adnom a szakvéleményemet, ma nem, ha nem készülök el vele, Nándi kitekeri a nyakamat, nem lehet, várja a Bíróság.
- Majd küldök magának segítséget, befejezi más is azt a véleményt, nem maga az egyetlen könyvszakértőm?! Nemde bár… Ugyebár…
- És hol akar kávézni velem?
- Várom Kőbánya-Kispesten, az állomáson - vágja rá egyből, szinte meg sem várva az asszony mondatának befejezését.
- Akkor a fél hármassal már haza kellene mennem, hogy átöltözzem - bátorodik fel, miközben csak végig fut egy borzalmasan rossz érzés rajta, gyomrának keserű tartalma a torkát marja, legszívesebben most azonnal kiszaladna és könnyítene magán. Nem teheti, ez az ember nem viccel, azonnal kirúgná, és akkor megint járhatná a kálváriát, mire újra munkát találna magának. Fél, semmi önbizalma, olyan sokat talpalt míg férje kérésére ez az ember végre felvette. A baj csak a volt vőlegénye, aki itt épp iroda főnök lett. Talán azzal már megbarátkozott volna, csak ne nyaggatná és zsarolná ez a kis undorító ember. Hirtelen megérinti a kezét, mire a nő felpattan, kirohan, de az ajtóból még visszaszól - Akkor majd délután az állomáson - nem várva választ elszalad akár egy gyermeklány. Ahogy magára csukja az ajtót, rögtön hívja a férjét. Gyorsan beszámol az incidensről, majd láthatóan megnyugtatja a vonal túlsó feléből érkező hang.
-Te egy angyal vagy- mondja.
Alig teszi le a telefonkagylót, volt vőlegénye máris viharzik az irodába.
- Ezt aztán jól megcsináltad, nem is gondoltam volna, hogy ilyen ambiciózus, számító némber is tudsz lenni - szinte fröcsög belőle a rosszindult.
- Miről beszélsz?
- Hogy miről? Most utasított a nagyfőnök, hogy azonnal vegyem tőled át az ügyet, mert neked délutánra egyéb teendőid akadtak. Nos, én már régről ismerem ezt az embert, van halvány fogalmam róla, milyen elfoglaltságotok lesz nektek ma délután együtt. Kérem az aktákat.
- Nem adom, semmi szükségem a segítségedre, reggelre az asztalodon lesz készen. Semmi kedvem vitába szállni veled, nem tartozom elszámolással az irányodba. A magánéletemet úgy élem, ahogyan nekem tetszik.
- Az igaz, de az aktát kérem, itt a főnök szava szent, azonnal kirúgna. Nekem még nincsen családom, de szeretnék. Nem szállhatok vitába vele, szükségem van a fizetésemre.
- Mondom, hogy elkészítem, nem fogja megtudni.
- Ez nem bizalmi kérdés, ez létkérdés. A te férjednek már van biztos jövedelme, elvégre nyugdíjas, na de nekem… Add ide, a véleményem mindene esetre meg van rólad. Megéred a pénzed, én ostoba még azt hittem, náladnál naivabb, tisztességesebb nőt nem ismerek… Már nem bánt a hiányod, vedd tudomásul ma tényleg megnyugodtam, már tudom, engemet is megcsaltál volna. Jól vannak a dolgok úgy, ahogyan vannak…
Ezzel felveszi a paksamétát az asztalról, átviszi a másik irodába, az ajtóból azért még visszaszól:
-Ha úgy gondolod, akár mehetsz is haza, készülődni a nagy találkára, úgy sem szidnak le érte…
Megalázottan, reménytelenül ül le. Még pár percig sír, de csak megembereli magát, visszamegy a szekrényhez, kivesz egy másik aktát, majd nekilát dolgozni. Igaz, az nem határidős, de legalább elkészül időben vele. Fel sem áll délutánig, még ebédszünetet sem tart. Tudja, ma neki nem szabad gondolkodnia, majd a férje rendez mindent. Lélekben felkészül arra az eshetőségre is, hogy holnaptól újra munkanélkülire kell mennie. Kezdődik az egész borzalom elölről. Újság, internet, reménytelenség, hiába a sok tanulás, vagy túlképzett, vagy már betelt a hely, könyvelőre mostanában nem igazán lesz szükség. Annyian vannak, Dunát lehetne rekeszteni velük. Hamar telnek el az órák, hirtelen arra eszmél, hogy biza neki gyorsan mennie kell, ha el akarja érni a vonatot hazafelé. Trehányul bedobálja cuccait a táskájába, majd benyit a szomszédos irodába, be nem lép, csak bekiabál: - Elmentem.
A tavaszi szellő hűsen mar húsába, remeg teljes testével, alig éri el a vonatot. Bár alig húsz percnyire van otthonától, mégis ez a vonatozás a leggyorsabb módja hazajutásának. Mire beér a házba, férje szépen felöltözve, frissen megborotválkozva várja:
- Ne aggódj, olyan karikásak a szemeid, menj nyugodtan be a konyhába és egyél. Főztem, a kedvencedet, szezámmagos csirke, mézes mártásban. Ne aggódj, higgy bennem, tudod, tűzbe ugranék érted.
- Aggódom, féltelek, féltem magamat, féltem a karrieremet, itt végre kis nevet tudtam volna szerezni magamnak a szakmában. Miért ilyen kegyetlen az élet?- s csak sírásba megy át a diskurzus kettejük között.
- Már mondtam, ne aggódj, meglátod, soha többet nem fog zaklatni, de ki se rúg, sőt! Jobban fog tisztelni, mint egy szentet… pihenj le, majd én szépen elrendezem ezt a borzalmas helyzetet.
- Ne hagy, hogy bántson, kérlek… vigyázz a szívedre drágám, talán ezért nem mertem eleinte elmondani neked.
- Ne aggódj, semmi bajom nem lesz, és neki sem. Kap egy kis leckét, finomat, alázatosat, olyan tenyérbe mászóan csúfosat, mint amilyen az a régi kommunista pofája. Nem verem én meg, úgy nézek én ki, mint aki verekedni megy? Nem, az távol áll tőlem, még számon sem fogom kérni, de azt megígérem, hogy rendezem a helyzetet.
- Kérlek mondd végre el, mit tervezel?
- Nem mondom, majd megtudod. Most nyugodtan ebédelj, pihengess, nem sokára jövök én is haza.


Komótosan hagyja el a szobát, a nappali három oldalról kapja a fényt, a ház legbensőségesebb helyiségévé téve azt. A lakás bejáratától jobbra van a konyha, mellette az apró háló, mellette egy fürdőszoba. A bal oldali folyosót lerekesztették egy fallal, az udvar felől építettek még hozzá egy külön bejáratot, ott lakik a férje előző családja, a béna feleség és az egyik gyereke. Békesség uralkodik az udvarban, megértéssel fogadják a híres író döntését. Joga van az életéhez, még a fiatalabb feleség ellen sem volt kifogása senkinek sem. Nagy szerelem, a súlyos állapotban, bénán többnyire ágyban fekvő feleség is örömmel nyugtázza a kapcsolatukat. Tisztességgel elváltak, igaz, előtte húsz éven át őt ápolta, felnevelte a gyerekeket. A nagyobb fiú elköltözött, a kisebbik maradt az anyjával, akinek az ápolását hivatásos nővérrel oldották meg. A férj rendszeresen átmegy, utasításokat osztogat. Ma reggel is átment, megcsókolta öreg, magatehetetlen volt párja homlokát, majd egy vizes szivaccsal megmosta az arcát, a nyakát. Folytatni akarta, amikor megérkezett az ápolónő:
- Hagyja uram, majd én megfürdetem.
- Kérem szóljon, ha végzett, beszélni szeretnék a feleségemmel.
Kis idő multán, visszatér egy bögre kávéval a kezében, akkora az asszony frissen átöltöztetve, már épp sétára készen beültetve a tolószékében.
- Ma te viszel a levegőzni?- kérdi meg az embert, miközben az megcsókolja a kezét.
- Ha megengeded, igen. Volna beszélni valóm is veled, ugye segítesz nekem?
- Mint mindég drágám, hiszen te is ezt teszed. Jaj- üt a szájára- ugye elment már a feleséged dolgozni? Nem szeretném, ha ilyen hangnemben hallana bennünket egymással beszélgetni. Ugye boldog vagy vele? Megérdemled, olyan bájos teremtés - megértő, kedves pillantása ismételten megnyugtatja a férfit. Óvatosan tolja le a rámpán, majd kiviszi a kertbe. Betakarja egy puha vastag takaróval, visszamegy egy székért, és mellé ülve elkezdi elmesélni neki a történteket. Az asszony mosolyog, majd bólint egyet-egyet, és mire a férfi befejezi a történetet, már osztja is tanácsát, mondja a lehetséges megoldást, mint mindég. Talán az újabb anyagot írásaihoz, a gonosz főnök megleckéztetésének módját fejti ki egy egészen élethű színben.
- Ha te nem lennél, én sem élnék - csókolja arcon hálásan a férfi.
- Vigyél kérlek be, elfáradtam, muszáj lepihennem.
- De alig voltunk kint.
- Ami neked alig, az nekem már sok. Olyan jó lenne végre megpihennem… - sóhajtja - tudom, akkor te elvesződnél. Biztos nincs igazad, csak udvariaskodsz velem. Ne mond ki, maradjanak a rég megszokott szavak a helyükön, úgy szebb és elviselhetőbb ez a helyzet…
- A választ magad is tudod, szeretlek nagyon, őt imádom, téged szeretlek, igazán, tiszta szívemből drága öreg barátnőm, nélküled soha sem lettem volna az, aki vagyok, csak ez a betegség ne jött volna olyan korán…- elgondolkodik, majd ránéz a mosolygó asszonyra. Milyen nagyon megöregedett, fut végig az agyán, de gyorsan elhessegeti a lelkéből azt a forró vágyat, ami arra késztetné, hogy megölelje és megcsókolja. Még mindég szép, pedig a betegség már teljesen felemésztette. Látva a kérő tekintetet, azonnal összehajtja a takarót és betolja az asszonyt a házba. Segít az ápolónőnek lefektetni, betakargatja, megvárja míg az elalszik. Egyenletesen, okosan szuszok, még álmában is bölcs a tekintete. Ő az egyetlen igaz barát, még, ha feleség már nem tudott lenni, akkor is… hálásan csókolja meg a ráncos kezet, hagyja, hadd pihenjen.


Gyorsan végzi napi teendőit, az ötlet jár a fejében, amit az asszonytól kapott. De jó vicc lesz, mosolyogja el magát. Épp végezz az öltözködéssel, amikor az asszony máris betoppan.
- Kérlek, siess haza- kiállt utána a nyitott ablakon keresztül a nő.
- Ne szellőztess sokáig, megfázol, szól vissza a férj.
Útba ejti a virágost, ahonnan időben megrendelt egy szép nagy csokor vörös rózsát, majd szaporábbra veszi lépéseit, nehogy lekésse a randevút.
Beáll az újságosbódé mögé, onnan jól látni minden befelé igyekező embert. Már-már azt hiszi, lemondott a találkáról kedves barátja, hiszen az említett óra tíz perccel is eltelt, amikor megjelenik a köpcös kopasz emberke kiöltözve, kezében egy hatalmas csokor vörös rózsával.
Hirtelen odamegy hozzá, és megszólítja:
-Kedves barátom! De jó hogy látlak!
Az eltátja a száját, hirtelen zavarba jön, háta mögé rejtené a virágcsokrot, akár egy rossz cselekedetén kapott kamasz, de oly nagy a csokor, hogy sehogyan sem sikeredik neki.
- Tán a nejednek vetted ezt a csodás csokrot? Kérdi szemérmetlenül meg.
- I-gen, igen, néha szoktam. És te? Látom, te is gavallér vagy, bök rá a férfi kezében lévő csokorra.
- Ez? Ez itt nem neki van, neked hoztam, kérlek add át a kedves nejednek, a feleségem küldi, és kéri bocsásd meg, hogy nem ő jött el. Engem küldött el engesztelésül. Talán nem haragszol meg egy jó barátra, ha megtisztel jelenlétével. Nem érte el a vonatot, megkért hozzak a nejednek engesztelésül egy csokor virágot, add át és csókold meg a kezét helyettem is.
Azzal nem szaporítva a szót, rátukmálja gyorsan a maga csokrát és sietősen elindul a peronok irányába.
-Ja? Majd elfelejtettem, a feleségem életem egyetlen öröme, remélem ezt tiszteletben tartod…
Döbbenten áll még pár másodpercig, szinte földbe gyökerezett lábakkal, de amint elnyelte a peronok valamelyike azt az embert, aki életében oly sokat segített rajta, a kis emberke máris bedobja a legközelebbi kukába mindkét csokrot, majd megszégyenülten szalad a parkolóig, Mielőtt kocsijába beülne, még ösztönösen körülnéz, nem látta-e meg bárki illetlen személy is a groteszk jelenetet, majd sietősen indítja, hajt gyorsan haza. Út közben jár az agya, vajon mi fog történni, hiszen ilyen még nem esett meg vele… Lám van ilyen asszony is, aki megbeszéli az ő huncutkodását a férjével… A férjével?! Akkor jut csak el a tudatáig, hogy a legjobb barátjával, csak volt barátjával, mert ezt már neki nem lehet többet megbocsátani… Csak a felesége meg ne tudja…


- Ilyen hamar hazajöttél?- ugrik az ideges asszony a találkát megjárt férje nyakába. Épp át akartam menni a nagyházba, mondja gyermeteg kíváncsisággal, tudja, hiába nógatná, csak magától fogja neki elmesélni a történteket.
- Nem történt semmi különös, a főnököd ott várt az állomáson egy jókora csokor virággal, én csak átadtam az üzenetedet.
- Az üzenetemet?- ámult el az asszony.
- Igen, megkértem adja át azt a rózsacsokrot, amit magam vittem a kedves feleségének tiszteletem jeléül. Nem cseréltünk csokrot, ő nem küldte viszonzásul el neked az ő csokrát, maradt a kettővel ott földbegyökerezett lábakkal.
- Ennyi?
- Nem elég? Úgy elszégyellte magát, hogy többet egészen biztos nem kell aggódnod, zaklatni nem fog. Kirúgni sem mer, mert fél a feleségétől, meg attól, hogy majd én leleplezem. Közeledni sem fog, attól óvatosabb ember, aki sokat ad a jó hírére, na persze azért mindenki tudja, hogy asszonyok bolondja.
- Te egy zseni vagy! Öleli felesége meg.
- Nem én, tudod, az agyam odaát abban a betegágyban. Az ő ötlete volt, de ugye nem haragszol érte?
- Hogyan haragudnék, megyek megköszönöm neki. Gondolod, hogy a főnököm tényleg nem fog kirúgni érte?
- Megígérem, de ha mégis, akkor magára vessen.
Jóízűt kacagnak a történteken, a megfáradt asszony az ágyban, a fiatal a karosszékben, az ember térdelve az ágya mellett. Milyen nagy ereje tud lenni a szeretetnek…

Ej, de nehéz egyedül megöregedni. Akkor is csak korog a gyomor, s annak is enni kell, akinek amúgy nem marad senkije sem. Talán ez lenne a hosszú élet titka? A munka, az örök mozgás? Anna néninek nem volt más választása, neki a kertjében kellett szorgoskodni, hogy megter-melhesse a mindennapi betevőt. Hajnalban már ott törte a nehéz kapa csontjaira szárad bőrét a kézfején. Hatalmas bütyök árulkodott a nagyujja mellett korábbi életéről. S az egyik ilyen hajnalon, ahogy a kapát a földbe verte, valami furcsát tapasztalt ott. Mintha az ő kis kincses ládikája került volna elő, de az csak nem, hiszen ő azt nagyon őrzi, arra vigyázz, Károlyától kapta azt.
Gyorsan elkezdett kotorászni, meggörbült ujjaival leseperi a földet az apró dobozkáról. Végre ki tudta emelni a földből, óvatosan megtisztogatta. Míves, faragott ládika lapult kezei között, gyorsan bevitte szerény konyhájába. Nem sok bútordarab volt benne. Egy régi baldachinos ágy, még valami jobb korszakból, néhai férje szerzeménye, aki már hosszú évtizedek óta ké-szíti a boldogság útját neki odaát valamilyen szebb világban, egy asztalka négy hokedlivel, lyukas sparhelt és egy komód. Egyik sarkában csak úgy hemzsegnek időközönként a szárnyra kelt szuvak. Amikor leül az asztal mellé, szinte egyenesnek tűnik, az amúgy majd térdéig gör-bült háta. Előveszi a konyhaasztal fiókjából szemüvegét, meg egy rongyot. Kitekeri a madza-got rajta, majd óvatosan felteszi hatalmasra duzzadt orrnyergére, fogja a rongyot és megtisz-togatja vele a drága ékszeres dobozt. Míves, öreg munka, valaki igen csak nagy gonddal fa-raghatta azt. Ahogy így tépelődik rajta kinyissa-e, vagy sem, eszébe jut néhai férje, az is ké-szített hasonló ládikát neki még mielőtt megkérte volna a kezét - majd beleteszed a klárisokat kedves - mondta neki az egyik udvarlós szombati estén.
- Jaj, de szépek is voltak azok az estek -, csóválgatja fejét, merev nyaka hatalmasat roppan.
Nem meri kinyitni, megmossa a sparhelt szélére helyezett bádog lavórba kezeit, majd ledől a bevetett ágy felére, az ágyneműjét eleve úgy szokta elhelyezni, félbe hajtogatva, a másik felét csak letakarja a régi szőttessel, amit még az édesanyjával együtt készített a stafírungjába. Szép színesre festett gyapjúból készült, de már imitt, amott hézagosra vékonyodott a bárányok kin-cse rajta. Végigdől feje alatt a kispárna, a dobozka a mellkasára téve incselkedik vele:
- Nyiss ki!- mondja, ő mégis vonakodik tőle. –És ha kincs van bennem?- a kérdés elhalkul, valami szép, új világ rebben fel szempillái alatt, egy könnycsepp keresi útját a ráncok között, megtalál egy hosszanti barázdát, végigszántja azt egészen az szája sarkáig. Ott begurul a nyi-tott résen. Csettint egyet, fanyarul sós ízű, jól ismert tápláléka öreg perceinek. Lecsukja szem-héját, kezében a kincs, szívében béke, nyugalom. Egy rég letűnt világ kél álmaiban életre. Az ajtófélfára felszögelt málló függönyt rebbenti a szél:
- Annám lelkem!- simogatja általa egy hang- emlékszel rám?
S az álom szinte életre kell, fiatal, szúrós szemű kerek arcú, csontos testű lányka áll kezében cifra, faragott kis dobozkával.
- Hogyne emlékeznék Károly… válaszolja szégyenlősen. Szemeit lesüti, pedig ej de nagyon várja az a fiú, hogy megbökje velük a szíve szegletét.
- Nézz rám, lelkem- kérleli az, s igyekszik minél közelebb kerülni a lányhoz. De az is érzi szándékát, hátrál kicsit, majd megadóan ránézz. Jaj de szépek tudnak lenni azok a szürke szemek, amikor ilyen tisztán nézz velük, ártatlanul csillognak benne a nap ezerszínű sugarai. A fiú sem állja meg a nagy önmegtartóztatást, amit a jó viselkedés tőle megkér, egyetlen mozdulattal magához öleli, megcsókolni nem meri, csak magába szippantani annak frissen mosott, vasalt illatát. Ó de nagy csoda is tud lenni a lány, amikor az egész heti kapálás után frissen fürdik és öltözködik a szombat esti mulatságra…
- Ne tedd ezt Károly! Nem lehet!- vonakodik, picit fészkelődik szégyenlősen, mint aki akarná is, meg nem is ezt a csodás jelenetet.
- Szeretlek Annám, nagyon szeretlek! – suttogja amaz a fülébe - holnap visznek katonának, ugye megvársz, hazatérek meglásd, visszajövök érted.
- Szavadon kaplak ám- válaszolja az egyből - jaj de már akkor csak nem tudja türtőztetni ma-gát a fiú, biza megcsókolja, csak úgy nagy sebtében, hirtelenjében, röviden, szinte cuppan egyet - s már el is engedi, nehogy a nagy meglepetésből az legyen az eredmény, hogy az rácsap egyet. Nem tenné… várta e csodát, becsukott szemmel, megszédülve marad egy helyben, szinte kérlelve, ismételje meg… s az is megérzi, a látvány felborzolja idegeit, s megint elkapja a derekát, magához rántja, s megcsókolja. Már nem röviden, hosszan, érzelmesen, megpecsé-telve a percet, amikor kimondta, ezt a lányt bizony ő nagyon szereti, ha hazatér a háborúból, el is veszi feleségül. Nem kell neki senki más, megelégszik ezzel a szegénnyel, ezzel a világ üldözöttével, még akkor is, ha semmije sincsen. Csak az a vén zsémbes öreg anyja ne lenne olyan nagyszájú… hej, de majd csak elviseli, majd rendre utasítgatja, csak tudjon túl lenni ezen a katonásdin egyszer. A csodák világa is mulandó, a perc is elillan, s már csak haza kell kísérni a lányt, hát Károly is megteszi. A szerény fakerítés tövében az öregek padja, leülnek, egymástól tisztes távolságban, nem hagyják a kísértőnek vágyait beteljesedni.
- Akkor holnap mész? – kérdi bizonytalanul Anna.
Úgy néz ki, mán kora hajnalban menni kell. Ne aggódj, majd vigyázok magamra, s írok minden percen - szemei eltévednek, feltekint a hegyre, oly szép a körvonala a csillagok meg-világítják annak tetejét.
- Nézd csak!- mutatja a lánynak- az ott a Göncöl szekér, majd azon viszlek magammal minden este. Látod? Jól nézd meg, mindég lás ott né, azon a csillagon, az a bakja, ott ülök én, s te mellettem, látod amazt ott a jobbján? - Na az vagy te. Tudd, amikor látod e szekeret az égen, itt vagyok melletted, nem kell félni. Mindég itt leszek, fogom majd a kezed, s te ebbe a kis ládikába gyűjtöd a kincsünket, veszek neked a vásárban kalárist, amennyit csak kérsz, mert sokat fogok dolgozni, jó szakmám van, meglásd, minden jóra fog fordulni. Ezek a muszkák is csak elfogynak egyszer a német is megnyugszik - S míg így biztatja a halkan szipogó lányt, csak megfacsarodik a szíve, magához öleli. Úgy ülnek egymás mellett a padon hajnalig, míg egyszer hirtelen eltűnik az ő szekerük az égről, s valami amott vörösen derengeni kezd:
- Most születik a nap. Látod? - kérdi csodálkozó hanggal a lány.
- Látom, de szép, olyan mint te vagy- s még jobban megszorítja, tudja, soha többé el nem en-gedi azt, történjék bármi, az övé kell lennie, haza kell jönnie, el kell bújnia minden egyes go-lyóbis elől.
Oly szépek tudnak lenni az álmok, olyankor az öreg, sem öreg, megfiatalodik, szép, mint volt hajdanán. Anna néni is arra ébred, hogy elcsurgott a nyála közben. A ládikót elengedte, mellé-je csúszott az ágyba, majd ráfeküdt közben. Gyorsan kezébe veszi, s tovább nézegeti:
- Ej, ha ebben nem kaláris van, akkor mi?- de még mindég nem meri kinyitni - de jó lenne elmenni egyszer abba a nagyvárosba, ahol a hegyen laknak a királyok, mesélte neki Károly egyszer, hogy a frontról hazafelé jövet, olyan csodás szép városba kerültek, ami a magyarok központja volt, ahol a hatalmas folyóvíz mögött emelkedett ki egy hegy. Annak a tetejébe építettek a régmúlt királyok egy csodás várat. Olyat, mint amiről az öregek is meséltek régen, amikor még gyermek volt. De sokat mesélt neki a hossza nincs utcákról, amik mind annak a hatalmas víznek partjára igyekeztek kiérni. Hunyorgatja szemeit, a ládikó ismeretlennek tűnik, nem az övé. Nem olyan, mint amit Károly faragott neki, pedig de sokáig őrizgette azt, s lám az idő nagyon nagy út, elfeledkezett róla. Hol is lehet az ö kis ládikója épp? S erre a kérdésre csak felkecmereg. Ahogy száll le az ágyról, görbül egyre inkább szikár csontos teste, orra majd a térdét veri. Kinyitja az ajtót ami a sparhelt mellett szürkéllik, csak Isten tudhatja mikor nyitották azt korábban ki… s bemegy a rossz szagú helyiségbe. A pókháló majd derékig szőtt fátylakkal lóg a mennyezetről, apró szobácska, középen két régi ággyal, jobbról, balról egy-egy éjjeliszekrény. Bal oldalt a tükrös szekrényke, mellette a besötétített ablak. A bejárattal szemben két kétajtós robusztus szekrény. Jobbra a dobkályha, amibe tűzet fél évszázada legalább, hogy nem rakott senki. Odacammog nagy nehezen az ablakhoz, széjjelrántja a málló anyagot, hirtelen betör mögüle a fény. Próbálja kinyitni az évek terhe alatt elvetemedett fa szerkezetet, de nem sikeredik, egy idő után feladja. Kinyitja a szekrényt, recseg-ropog az a nagy munkában, s elé tárul múltjának minden kínja, s szépsége egyben. Ágyneműk a polcon vasalva, alatta abroszok, törölközők, s mindene egyéb, ami kelengyéjét képezte meg van még. A néhai férje ingei, alsóneműk, pruszlikok egy másik polcon, szürke-sárga az mind. A felső polcra kellene feljutni valahogyan, ott van a fényképes doboz. Kicsoszog a konyhába, s becipeli a hokedlit, nagy nehezen rááll, nem gondolkodik, nem érdekli a veszély. Elszánta magát lesz, ami lesz, neki még egyszer azt a dobozt a kezeibe kell tartani. Már alig emlékszik a drága vonásokra, a hangja is olyan távolinak tűnik. Benyúl a ruhák mögé, előhúz egy vala-mikor csokoládés dobozként szolgáló színes skatulyát. Leejti maga mellé, újra próbálkozik, majd elővesz egy kis fa dobozkát, megöleli - hát megvagy te huncut- s csókolja annak minden egyes részét. Leteszi az előtte lévő polcon az egyik lepedőre, majd újra benyúl a ruhák mögé, s kivesz egy másik fa dobozt, ami jóval nagyobb az előzőnél, s azt is lentebb teszi. Nagy ne-hezen lekászálódik a hokedliről, leveszi a dobozokat, egymásra rakja, felemeli a földre esettet is, kiviszi őket a konyhába s leteszi az asztalra.
- Istenem! Hát megvagytok még? - kérdi csodálkozva, pedig tudja, ember nincsen, aki abba a szobába bemehetne az ő engedélye nélkül. S miután gyerekei soha sem születtek, hát nem is tolong senki sem azért, hogy oda bekérezkedjen.
Fogja a papír dobozkát, visszamegy az ágyhoz, leül annak szélére, kinyitja. Előtűnik belőle egy huszár, az ő Károlya amikor a fronton szolgált. Jóképű legény volt, büszke volt rá, hiszen a falu legjobb módú családjának egyetlen fia vette őt feleségül. Őt, a senkit, a szegény özvegy lányát, akinek nem volt sem földje, sem vagyona, csak egy nagyszájú öreg anyja. Nézi a görbe hátú vén cselédet a másik képen,- Anyám- siratja meg szerényen- ó anyám- hát te is meg vagy még?- s lassan lapozza a képeket, szépen sorban, nem sok van belőle, csak néhány. Ott van egy helyen az egész élete. Menyasszonyként, öregként, a férje katona ruhában, majd vőlegényként, s a legutolsó is ott van, a koporsó.
- Károly - nyöszörgi fájdalmasan - megjártad a frontot, meg Szibériát is, láttad a magyarok nagy városát, mégis ott kellett végezni abba a szűk ládába neked is… jaj…jaj- s csak megsi-ratja megint, pedig annak már több mint 30 esztendeje, hogy kivitték ebből a semmicske konyhából, ahová ravatalozták két baknak nevezett fa tákolmányra fel annak idején. Ennyi egy egész élet után, gondolkodik el rajta szerényen. Semmi sem marad belőlünk, csak az em-lék… - s már veszi is magához a másik ládikát, a nagyobbik fát, s nyitja azt ki. Károlynak vannak benne a dolgai, olyan férfi ügyek, katonai napló, tele minden butasággal, pikáns nó-tákkal, régi bajtársak címeivel, szép szerelmes levelek, amik soha sem lettek postázva, maga hozta őket haza, nem merte elküldeni, akkor már úgy érezte, ehhez neki nincsen joga. Hadd menjen a szeretett lány férjhez, hisz nem várhat rá, míg meghal ott a fogságban. Mégis túlélte, minden szava a reményről szól abban a naplóban, a borzalmakról nincs szinte semmi sem. „Szabadság”, van beírva hatalmas betűkkel az utolsó lapjára, több semmi nem került bele. Egy borotva, egy borotválkozásra használt szappan darab, pamacs, kis bádog keretű tükör. - Hogyan is tudott ezzel borotválkozni?- csodálkozik el rajta még mindég, hisz a száját sem láthatja az ember egészben, olyan kicsi. A levelek alatt születési anyakönyvi kivonatok, az övé, a Károlyé, a házassági oklevél, iparos testületi tagságról bizonyítvány, iskolai bizonyítványok, inas levél, az anyósék okmányai, néhány papír földekről, legelőkről, más semmi. S az ő kis ládikája, amit a férje faragott az asztalon, mellette a földben talált másik, az övéhez ha-sonlatos, de más mintával, nem olyan szép míves. Előveszi a találtat, próbálja kihúzni oldalán a kis reteszt, de olyannyira berozsdállt az, hogy nem megy. A konyhaasztal fiókjából előveszi a kiskését, amivel szalonnázni szokott Károly régebben. Megfeszegeti, enged az, a ládika ki-nyílik:
- Uram Isten!- ordít fel Anna néni, a nagy meglepetésben. Pénz, régi arany, régmúlt leány korának emlékei, az anyósa hozománya előtte, elásta az a kertben valamikor a háború alatt. Benne egy zacskóban pár sor, Kovács Klára stafírungjához, apjától, Kovács Sándor nagygaz-dától. Számolgatja, biza szép kis vagyon lehetett akkortájt, na de már most:
- Mit érhet ez a mai világban?
Az arany valamennyit, eladhatja törtnek, de mást semmit sem remél. Furcsa mosoly jelenik meg szája szegletén, na végre, csak nem hiába szenvedett ő annyit attól a háklis vénasszony-tól… csak az övé lett a hozománya, s el is kacagja hangosan magát, hiszen annak az asszony-nak tartja ölébe minden kincsét, aki őt soha sem fogadta családjába be, de azért csak jó volt neki a menye, amikor éveken át ápolásra szorult. Bezzeg az apósa… gondolja végig, az arany ember volt, az szerette, csak félt a vén boszorkától, mert mindég megverte az szájjal ahányszor csak megvédte őt. S most, itt van az ölében a féltett kincse, a vagyona mind. De nagy elégtétel ez neki, alaposan megszolgált érte. Azért is megszenvedett, hogy soha sem lett gyereke.
- Még a méhe is szikár, akár csak maga- mondta anyósa gúnyosan oly sokszor neki. S de nagy fájdalmat okozott, de sokat szenvedett miatta… s most itt a kincs az ölében. Mit kezdjen vele? Miért nem találta évekkel ezelőtt meg? Mostanra mindegy, már túl késő van ahhoz, hogy beválthassa reményeit. De még azt sem tudja, hol adhatja el, vagy kinek mutathatná meg. Hirtelen eszébe jut a piacon vasárnaponként megjelenő kézműves cigány. Na, az fel szokta becsülni a sok ezüstpénzt, amit odaadnak neki időközönként a fiatalok. Mostanában nagy divat láncokat, meg gyűrűket csináltatni belőle. Na, majd vasárnap kivisz ő is egy darabot az majd megmondja neki, hová vigye, hol veszik meg azt tőle. Szövögeti álmait egész héten, majd elmegy ő is abba a nagyvárosba, ahol a magyarok királyai éltek, addig csak nem halhat meg, már alig bírja kivárni a vasárnapi piacnapot. Nagy nehezen elérkezik. Élete leghosszabb hetét követően, hajnalban már felkel, megmosakodik, felveszi fekete ruháját, amit a temetésére tett félre, szépen igazgatta azt, nehogy ne találjanak olyan gúnyát, amit rá lehetne szükség esetén húzni. Felköti az ünnepi fejkendőjét, az összeszáradt bőrcipőt, amivel egyszer volt templomban az elmúlt 20 évben. Magához vesz a ládikóból egy arany pénzt, közben megszámolta, huszonöt van belőle, s elindul a botjára támaszkodva a piac irányába. Ott aztán egyenesen a cigányhoz igyekszik, megáll előtte, nézi a szorgalmas kezeket, ahogy egy aprócska satun, kicsiny kalapácsával vékonyra ver egy darab fémet. Kis szeszégőn melengeti előtte fel, olyan az, akár egy kovácsmester, csak kicsiben. Hosszú hajú, nagy bajuszú ember, egészen jóképű, hatalmas kalapja a szemét takarja. Fekete lajbija alól kockás inge izzadtan simul testéhez, melege lehet nagyon, egy rongyos ruhadarabon ül a földön, úgy dolgozik kétrét görnyedve. Anna néni nézi figyelmesen, meg se mer szólalni egy ideig, a férfi figyelembe sem veszi a jelentéktelen öregasszonyt. Kis idő elteltével csak megszólal végre:
- Nagy kérdéssel jöttem magához.
Nagyra nyitja szemeit a cigány:
- Hozzám beszél?
- Magához. Volna nekem itt egy hatalmas kérdésem, kérem igazítson útba, merre menjek vele.
- Mondja néni - s egyből figyelni kezd, hunyorít nagyokat a kalap alól, mint aki hiszi is, meg nem is, hogy ez a megaggott öregasszony a botjára támaszkodva vele akarna beszélgetni.
- Van nekem egy pénzem, azt tudom, hogy aranyból van, csak azt nem, hogy mit lehetne ezzel kezdeni, hogyan lehetne azt értékesíteni, ebből hogyan lehetne pénzt csinálni?- na, már most csak kimondta, gondolja magában és várja a választ. Amaz eleinte csak pislog nagyokat, majd megkérdi:
- Elhozta magával? Honnan lenne magának aranya néném?
- Az nem tartozik magára, van és kész. Csak azt mondja meg nekem, hová vigyem be, hogy pénzé tehessem, s ezzel előveszi a zsebéből a féltett kincset és átadja a cigány embernek. Az nézi nézegeti, ráharap, valami furcsa löttyöt cseppent rá egy pipetta segítségével. Majd elkezdi csóválni a fejét:
- Jaj néni, ez arany a javából. Azt honnan van magának ilyen? Én megvenném szívesen, adok érte magának ugyan annyit, mint az ékszerész, van ebből még több is?
- Megbeszélhetnénk - csóválja a fejét Anna néni - csak tudnám mennyit adna érte és hol talá-lom azt az ékszerészt?
- Hát bent a városban, mondja az huncutul, majd én megmutatom magának oszt, ha megfelel az ajánlatom, megvenném mindet magától néném.
- Mégis mennyit érne egy ilyen pénz a mai világba? - erőszakoskodik Anna néni.
- Sokat néni, sokat, legalább két ezret. Mennyi a maga egyhavi nyugdíja?
- Jaj, lelkem, alig 200, annyit kapok a szövetkezeti tagságomért, meg az uram után még 350-t. De meg kellett azért dolgozni valamikor - sopánkodni eszébe jutva mily sokat egyengette a kapanyél az ő derekát annak idején fel a dombra, le a hegyről év, mint év. Kellett, a férjének segített azzal be, addig az elment titokban ácsmunkát végezni, abból jött némi kis plusz pénz, a környező falvakban nem volt másik ácsmester, főleg nem olyan ügyes, mint ő.
- Bizony nehéz világ van manapság, mondja a cigány- sok pénz az, oszt hány darab pénze van a néninek?
- Van még pár- válaszolja az, de mikor tudná megvenni azokat tőlem?
- Már akár ma is - mondja az huncutkodva, szorosan szorongatja kezében a pénzt, mint aki szokja annak illatát, tapintását már jó előre.
- Na, ha adna érte 2500-t? Akkor magának adnám az összesét, nem kellene elmenni ahhoz az ékszerészhez sem- mondja ki a végleges válaszát. Oszt-szoroz, kiszámítja, bőven megjárhatná belőle azt a nagy utat, bár arról még fogalma sincsen az milyen messzire is lehetne tőle. Azt tudja, hogy a közeli városig a buszköltség mennyibe kerül, ahhoz mérten az egy arany ára igen csak sok pénz. A huszonöt darab gyorsan számolja, juj de sok lenne, egy egész vagyon.
- Kezet rá néni, mondja merre lakik, oszt mán reggel megyek is a bankba kivenni a pénzt. Ma vasárnap van, nincsen az nyitva, de reggel első dolgom az lesz. Nem gondolja, hogy egy ilyen mesterembernek, aki ötvös meg néha csatornákat is csinálok nincsen pénzem?!
- Ó dehogy fiam- szabadkozik - itt találkozzunk holnap délután, mondja mikor, és majd én elhozom magának a portékámat, a házamba ne jöjjön, nem akarom, hogy a szomszédok lássák.
- Rendben néni, mondja hány darab ilyen pénze van magának, és akkor annyi pénzt hozok ide holnap egy órára, kezet rá, néni- s azzal a mozdulattal visszaadja neki a pénzt.
- Huszon öt darab lenne belőle, csak úgy adom magának, ha egyben fizeti meg az árát- mondja a néni csillogó szemekkel. A boldogságtól szinte kiegyenesedik. Megállapodnak rendben, hazafelé oly könnyedén lépked, mint aki fiatalodott vagy tíz évet egyből.
Szépen fogasra teszi a ruháit, előkészítve a másnapi üzletkötésre. Párnája alá teszi a ládikót a pénzecskével, s nagy nehezen, sok forgolódás közepette, a nagyvárosról álmodozva elalszik. Talán két órát pihenhetett, máris felébred, nézi az óráját, nehogy elaludjék, s majd visszafek-szik, de álom már nem jön a szemeire. Olyan furcsa érzés lesz rajta úrrá, mint aki csak most kezdte életét el, mint akinek az Isten hatalmas esélyt adott, s most megvalósulnak régi álmai mind. Osztja a pénzét, számol, csak felkel, felkapcsolja a pislákoló égőt, elővesz egy ácsceru-zát, egy papírlapot, s próbálgatja régi matematikai tudását a számolást. Nagy nehezen kiszá-mítja, még nem felejtette el a többjegyű szorzást, hogy biza a 25 aranypénz, neki kereken 62.500-t fog a konyhájára hozni. Hatalmas pénz az, egy luxusautó ára, de még akár egy új házat is vehetne magának belőle. - Minek?- gondolkodik el rajta, ő utazni fog. Életében még egyszer, elsőre és utoljára elmegy abba a titokzatos városba, megnézi a királyok házát a hegy-nek tetején, miközben csak benne bujkál egy rossz megérzés is. Nagy nehezen megvirrad, türelmetlenül eteti meg két tyúkját, annyit megtartott magának még a múlt évről, a többit nem bírta etetni. Már nincsen háztáji, nem volt kivel kapáltatni, terményes sincsen. Drága a tengeri meg a búza is a kis nyugdíjához mérten, inkább nem eszik tojást. Ami egy kevéske tésztához kell, azt néha megtojja az a két vén tyúk, akiket meghagyott magnak. Ahogy ott üldögél, egy-szer elkezd ugatni nagyon az udvaron a Miska kutya. Olyan öreg már az is, csak a szagokat érzi, hallani is hall, de nem lát - Ki az - kiálltja ki Anna néni, gyanítván a postás hozhatott neki valamit.
- Rendőrség! – kiabálja be egy udvariatlan érces férfihang
- Mit akarna tőlem a rendőrség?- kérdi érdeklődve a néni, hiszen életében sem beszélt még rendőrrel, s akkor látja áll vagy 3 luxusautó is a háza előtt, egy csomó ember van a kapujánál A szomszédok is csoportosulnak kifelé, nagyúr a kíváncsiság, nem semmi látvány abban a soha semmit nem látó falucskában ekkora rendőri felvonulás. Két egyenruhás nyitja ki a kaput, és megy eléje be a házba.
- Valami baj van? – kérdi a néni gyanakodva, akkor már kezdi érteni az eseményeket is, valami vele nincsen rendben, tán valamelyik örökös jelenthetett valamit róla, hogy hamarább hozzáférhessenek a férje unokaöccsei az örökségükhöz.
- Majd a nyomozó úr elmeséli, jöjjön kérem be, nem tartozik ez az utca népére - s barátságosan karol a nénibe, besegíti a házba. Szinte sajnálkozva ingatja a fejét, - Jaj néni, hát kell ez magának?- kérdi igazi sajnálatot mutatván hangjába.
- Mondja már meg végre mi baj van? – kérdi akkor már megszeppenve Anna néni.
- Előadja magától, vagy felássuk az egész portáját- veti neki a kérdést egy középkorú öltönyös ember.
- Na de mi a baja velem, mit adhatnék én magának elő fiam?- kérdi a néni, de akkor már kezdi mégis csak sejteni, hogy ezek a kincsére törnek, na azt nem adja csak úgy né.
- A tegnap maga egy aranypénzt mutogatott a piacon, tudja, hogy azt nem tarthatja magánál? Mióta birtokolja maga az állam vagyonát? Honnan lopta azt maga? Hát nem tudja, hogy az ilyen kincseket be kell szolgáltatni, jelenteni kell, azzal maga nem rendelkezhet?- kérdi az ember, de már valamivel barátságosabban.
- Loptam? - kérdi hitetlenkedve az öregasszony - Még hogy én loptam volna? Hát maguk mindenemet elvették, nekem csak ez a kicsinyke ház maradt, meg a szövetkezeti nyugdíj, senkim sincsen. Amim van, az a sajátom, az anyósomról maradt rám egy pénz. Régi pénz, nem is arany az, csak egy régi pénzdarab - S huncutságból neki sem kell a szomszédhoz menni kölcsönért, kinyitja a régi komódot, s elővesz a nagy bögréből egy ezüstpénzt, ahhoz hasonlót, mint amiket talált, csak az anyagában van hatalmas eltérés. Átadja a jól öltözött embernek. Akkora már bent toporognak van négyen is, odakint megszállták az egész udvart.
- Hallod te!- szól ki az egyik egyenruháshoz - hozd ide a tádét, majd ő megmondja ez volt-e az a nagy kincs.
S mint ahogyan adta utasításba, már mennek is az autóhoz és hozzák a cigányt, jön kihúzza az magát, bemegy az aprócska helyiségbe, ahol az ágya szélén ül a megaggott öregasszony két-ségbeesve. Kezébe adják a pénzt, majd az gúnyosan odaszól a néninek:
- Nem ez volt az mami!- na csak adja elő azt a huszonöt aranyat, amiben megalkudtunk.
- Alkudott magával is Isten nyila! – mérgelődik a néni.
- De biza megalkudtunk, csak nem képzelte, hogy én áthágom a törvényt?- kérdi nagyképűen a cigány, - azonnal bementem a rendőrségre, és a tiszt uraknak elmondottam, ami a piacon a tegnap történt.
- Nem sül ki a szemed te cigány! - Acsarkodik véle Anna néni.
- Na ideadja magától, vagy még a bugyogóját is kirázzuk néni?- kérdi komolyra fordítva a szót a nyomozó.
- Már mit adhatnék én ebből a nyomorúságos nagy semmiből… -, válaszolja a néni, s biza nem adja elő a kis ládikát.
- Akkor házkutatunk, odakint ásta el, vagy az ólakba dugta el, netán a kéménybe rakta? Hol van, miért forgattatja fel velünk a házát? Kell ez magának öregségére? Tudja, hogy ezért le-tartoztatjuk?
- Engem akar maga letartoztatni? - csodálkozik el a néni -, hát mit ártottam én maguknak? Tisztes életet éltem soha sem vétetem, már hogyan is vétetem volna, és ki ellen - fakad ki be-lőle a sírás-rívás.
- Na ne játsszon itt nékem, maga huncut egy vénasszony hallja- veszíti el a nyomozó a türel-mét. – Vigyétek ki a kocsiba -, adja az utasítást a két egyenruhás férfinak. Megfogják a karjá-nál fogva és támogatva kikísérik a kocsihoz. Ott beültetik, Anna néni életében nem ült még ilyen puccos autóban, kifejezetten mosolyogja a történéseket, tudja, a kis pénzecskét nem ta-lálják meg úgy sem. Talányosan kacag magában, gondolja - na te cigány, becsaptál, de most megjárod velem! - s nagy nyugalommal várja, hogy a rendőrök felássák az egész kertjét, ud-varát. Felforgatnak mindent a házban, semmit nem találnak. Ordítoznak a cigánnyal, aki fo-gadkozik égre-földre még a kalapját is odaveregeti eléjük. Egyszer aztán az egyik fiatal egyenruhás türelmét veszíti, és jókora pofonnal jutalmazza meg. Elhallgat a cigány, szégye-nében behúzza a fejét a vállai közé. Egész nap túrják a kertet, kutatják a házat, estére belefá-radnak, beviszik Anna nénit a városi kapitányságra. Hatalmas épület, még ilyen nagy házban úgy sem járt, kifejezetten élvezi a helyzetet. Bármit kérdeznek tőle, csak azt hajtogatja, hogy ő azt a nyomorult kis pénzt vitte el a cigányhoz, mert látta a fiataloknak szép gyűrűket készít, neki soha sem volt karikagyűrűje, nem tellett rá, gondolta csak legyen neki is olyanja mielőtt még meghal. Bármit kérdeztek, akár hogyan faggatták, vagy nem értette a kérdést, vagy ra-gaszkodott az eredetei történetéhez. Reggelre kimerült a társaság, nem tudtak mit kezdeni vele, beültették egy járőr autóba és hazavitették. Többet soha sem faggatta senki sem az aranyról, a férje egyik rokona tette szóvá csak, amikor a kórházba bekerült. Legyintett rá egy nagyot, aztán befordult a falnak és végleg elaludt. A rokonok is kerestek, bekerestek mindent, meg is találták a régi fa-dobozokat a párna alatt szépen rendre, az egyikben egy megkopott kétsoros értéktelen gyöngysor volt csak, amit Károly vásárolt neki, amikor jött hazafelé a fog-ságból. Bár nem tudta, lesz-e még kinek átadni azt, de csak megvette a budapesti állomáson abból a kártérítési összegből, amit elbocsátásukkor az oroszoktól zsoldként kapott.
A rokonok eladták az aprócska házat telekárban, úgy, ahogyan volt, nem ért az sok pénzt. Le is bontatta az a szegény ember, aki azt megvette. Sokáig beszélték a népek, hogy biztosan csak igaz volt az Anna pénze, csak megtalálhatta azt a szerencsés vásárló, mert amúgy nem lett volna miből építeni ily nagy épületsort a háza mögé. Ahogy a törvény szorításai engedtek, elérkezett egy szép napon a szabadság pillanata is. A kocsmában összegyűlt majd az egész falú, megünnepelték a nagy szabadságot, oda a kommunisták, végre mindenki szabad lesz, ezentúl minden másként lesz. Ahogy úgy poharazgattak, csak szóba került az Anna néni va-gyonkája is.
- Na halljátok, az csak egyetlen arany pénz volt, semmi más, abból nem sok mindenre futotta, abból csináltattam a lányomnak meg a vőmnek karikagyűrűt mondja el mosolyogva végre.
- Na de hol volt az elrejtve, hogy annyi rendőr sem találta azt meg?
- Hogy hol? Hát a nagy szekrény hátára volt ragtapasszal felragasztva - válaszolja a megbáto-rodott ember. Ugyan mit kezdtek volna vele, ha meg is találják, hiszen ott volt a doboza is annak, nem vitték el azt sem magukkal, benne volt annak az eredetiségét igazoló ajándékozó okmánya még a Kovács Sándor nagygazda aláírásával, hogy leányának adta azt stafírungba. Hatalmas kacagással ünnepelték meg a nagy titok kiderülését. Még ugratták is egy ideig érte, na de azért neki is csak volt annyi esze, hogy nem árulta el, hogy nem egy aranypénz volt, hanem teljesen körbe volt ragasztgatva annak a szekrénynek a hátulja, amíg a szegény öreg-asszony beért a karjával végig.
Így esett meg, hogy az egyszerű paraszt asszony, Anna néni hiába találta meg anyósa régi vagyonát, csak nem tudott belőle elutazni a királyok házát megnézni. De a kertjébe biza többet nem ment ki, őt továbbra nem ugráltathatták a növényei. Kiadta azt a szomszédnak kaszá-lónak. S élt tisztességes, szerény életet, amíg meg nem halt abban a kórházi ágyban egyedül, boldogan, hiszen tudta Károlya már várja odaát, már előkészítve neki a szép hely. Mosoly ült ki arcára, a halottszállító meg is jegyezte:
- Csak igazuk van az öregeknek, megfiatalodik, kisimul az igazak arca halálukat követően. Tiszta asszony volt ez itt, sokat is élt, nézd milyen szép sima az arca.
- Na hallod komám-, válaszolta amaz-, ez a vénasszony Isten biza mosolyog.

Amit most leírok, igaz, avagy sem… ki-ki maga döntse el. Lehetne most hosszas bevezetéssel taglalni, mi miért is történt, vagy honnan vettem ezt a történetet… Rótták már nekem ezt fel elég sokszor, de nem akarok szót fogadni. Miért? Magam sem tudom, de úgy érzem, hogy akkor elvesződne belőle a lényeg…
Egyszer egy ember vett egy tehenet magának. Jól becsapták vele, mert nem tejelt sehogyan sem. Gondolta, eladja, s vesz másikat magának. Így is tett. De a másikra nem volt elegendő pénze. Jött, ment, térült, fordult a vásárban, amit a Sárrét egyik városának határában tartottak éppen, és találkozott két széltolóval. S miután ő sem volt sokkal különb, megbeszélték, visznek neki egy szép tarkát fel áron. Ugye mondani sem kell, miért a nagy olcsóság? Hát persze, magyarul lopnak neki egyet. Az emberünk nem bánta, lehet mindig is ilyen áron vett tehenet, azért nem adott neki tejet egy cseppet sem. Valaki nagy ördöngösségekkel megáldotta, azt, aki kárt okozott neki. Szóval, ahogy mondtam, az üzlet megköttetett. Telnek a napok, míg a szerencsétlen, lopni vágyó árva pára észleli, hogy a szomszédjában bőg egy tarka tehén. Szól a komájának, megvan a malacuk ára. A szomszéd vett pont egy olyan tehenet, mint amit rendeltek lopni tőle.
– Majd ma éjjel, komám! Majd ma, megütjük az este! – szólt és gyorsan elsietett még egy segítséget hívni.
Éjjel aztán, sebtiben, gyorsan másztak kerítést, és mentek be az istállóba. A tehén meg bőgött, amint észlelte a mozgást.
– Ragaszd be a száját! Gyorsan, még felébreszti a gazdáját. Nézd meg, tejel-e?
De nem nézte azt meg senki sem, csak gyorsan elkötötték a jászol elől, és indultak is volna vele. De a tehén nem akaródzott menni sehogyan sem. Húzták, tolták, vonták, ahogyan csak bírták, míg végül elértek a kapuba vele. Izzadtak keményen, de éjféltájt csak kiértek az utcára.
– Aztán most hogyan tovább? – kérdik a komát, azok ketten, a segítők. Merre kell vinni ezt a tehenet?
– Merre, merre, előre az orrunk után, át egy faluval arrébbra! – Csakhogy lódított ám, mert volt az kettő is, nemhogy egy.
Mennek, mennek, de a tehén csak nem akar menni velük. Virradatra alig értek az úthoz vele. De a faluból nehezen bár, de kivitték a szegény párát. Bőgött, éhes volt, meg szomjas. Mit tegyenek most vele? Hát addig húzták-vonták, gyömöszölték, míg egy kisebb ligetecskébe értek be vele. Ott aztán gyorsan kipányvázták, és uzsgyé haza, mert korgott ám a tolvaj bendője is, a nagy birokba! Este megint visszasettenkedtek, és úgy találták, a tehén evett, legelt, és semmi baja nem történt.
De teje az nem volt.
– Te marha, mán most meg mi lesz, hiszen ez nem is hasas, meg nem is ád tejet? Fizet érte így a gazda?
– Mit bánom én? Tarkának, tarka. Tehénnek is tehén, majd, ha berakják, lesz kistehén, és aztán ad tejet. Az üzlet, az üzlet. Én viszem a tehenet, ő ad vagy 50-et nekem érte. Abból mindenki kap eleget.
Fogták hát a tarkát és húzták, vonták, nyúzták előre. Taszították, tolták, szóval nagy nehezen mentek egy jó darabot vele, míg megint hajnal nem lett, és a nap kezdett ágaskodni felfele. Gyorsan egy újabb erdősávot kerestek. Olyan formát, mint ahová a kapások ülnek le délidőben. Szóval találtak egy fát, oda kikötötték szegény állatot már megint. Víz nem volt, de fű az igen. Hazamentek. Eltelt a nap, de nagy meleg volt, féltették is a tehet. Mit tehettek volna ám mást, mint vártak, hogy a nap menjen le. Hallották ám, hogy a szomszédban nagy a galiba, ellopták az istállójukból az újonnan vett tarkát. Úgy jártak arra a pandúrok, akár a jó kútra, hozzájuk is bekérdeztek, nem láttak-e valami gyanús emberi formát arrafele? Nem ám, már hogyan is láttak volna olyasfélét.
– Kicsin falu ez a miénk, még szellinteni sem lehet benne, azt is hallják. Tudja, mi egymással ilyet nem is tennénk. Meg hát kinek kell errefelé egy tehén, annak enni is kellene. Ilyen itt meg, hogy föld vagy abrakforma, senkinek sincsen. Nem telik rá. Kaszálni meg nem szeret a mifajtánk, ugye?
Szóval szoros volt már a hurok, gondolták, az éjszaka lesz, ami lesz, befejezik az elkezdett munkát, és a gazdához bármi képen is, de elvezetik a tarkát. Úgy is történt. Ismét éjszaka lett, és addig húzták-vonták, míg oda nem értek a megrendelő házához vele. Ki is jött az, de a sötétben megijedt, nem is nézte meg a tarkát, csak mondta, ne hozzá, az após óljába vigyék gyorsan be. Majd addig felöltözik, és odaviszi a pénzt is. Már akkor, mintha jobban lehetett volna vezetni a marhát, ment, mendegélt mellettük, nem kellett annyira vonszolni, mint odáig. Be az udvarba, be az istállóba vele. Gyorsan jön ám a gazda is, és hozza az 50-et. Átadja, megszámolják, azzal a mezítlábas népség nagy örömmel megy kifelé és hazafelé, mint akinek eszét vették el. Reggelre aztán csengettek. A rendőrök akarják megnézni az istállókat, mondván: eltűnt a tarka, amit eladott egy hete.
– Eltűnt, aztán hogyan tűnhet el egy állat? Hiszen van szám a fülibe.
– Van ám meg marhalevél is hozzá, csak a tehén nincsen semerre sem.
– Hát én eladtam, megvették aprópénzért, mert ugye nem tejelt, akármit is csináltunk vele, nem is fogott, meddő volt az szegény, és oda lett adva vágónak. El is vitték. Most meg keresek helyette épp egy másik tehenet.
Körülnéznek tüzetesen, ugye az istállóban, ott semmi jele annak, hogy az elmúlt napokban állat pottyantott volna, vagy efféle. Szóval sehol semmi jele annak, hogy a gazdához vitték volna vissza a tarkát.
– Na, és a másik ház? Ott sincsen állat, semmilyen sem?
– Melyik másik? Nincsen nekem csak ez az egy!
– Hát melyik másik, az öreg ház, az asszony szülei háza.
– Ó, hát ott nem lakik senki se, meg istálló sincsen, csak egy rozzant ól, oda tehén nem is férne be.
– Azért látnánk – mondják, és már mennek is előre, kezükben a marhalevéllel.
– Maguk adták el a tehenet, ugye?
– Már mondtam, hogy igen és azt is, hogy mennyiért. De még annyit sem kaptam volna érte, annyira gebe, ha leadom vágónak.
Szó, szót követ, mígnem már az utca sarkánál hallani, hogy valahol az utcában igencsak bőg egy marha. Szomjas is, éhes is, meg helye sincsen neki szegénynek. Szaporára veszik a léptüket, és már bent is vannak az udvarban, ahonnan a hangot hallják. Hát csodák csodája! Kinyitják az ól ajtaját, és benne van egy tehén. Szegény roskad már, az ereje fogytán, de még éppen él. Gyorsan kivezetik, nézik a számát, ami a fülibe lett tetoválva ugye, és a marhalevélen lévővel egyezik szépen.
– Hát ez mit jelentsen gazd’uram? – kérdik az ámuló szegény embert.
– Te jó isten, hát oda a pénzem, már megint itt ez a szerencsétlen tejetlen tehén a nyakamon?
Az ijedtség, nem a lopáson való tetten érésnek szólt ám, hanem a felismerésnek, hogy a régi rossz tehene nézett rá meredt, nagy szemekkel. Szinte kérlelte: – Édes gazdám, hát nem adsz ennem, innom? Hiszen éhen, szomjan halok, olyan nehezen kerültem ide.
Így történt meg, hogy a Sárréten a marhatolvajt hamarébb érték utol, mint a sánta kutyát. Három nap alig tellett bele. De, ha a tarka nem lett volna olybá makacs tehén, és ment volna a komákkal szépen egyenesen a gazdájához el, nem is éhezett, meg szomjazott volna oly sokat. Ugye?
Akár hiszik, akár nem, így történt, hogy a kapzsi furmányos gazda egyszerre szabadult meg a tehenétől és annak árától is. Mert a komáknál a pénz nem lett meg, sebtiben volt a rajkóknak mit ennie. Így nem maradt meg belőle egy fillér sem. Mire kérdezték tőlük, miért tették, már azt sem tudták, válaszolniuk kellene, vagy nem. Jól laktak, és a többi nem is érdekelte őket.
– Megdolgoztunk a pénzünkért, de nagyon! – jött a hirtelen válasz, a bírónak a kérdésére.
– Ilyen makacs tehenet még sosem loptam! – mondta a másik is, közben csóválta nagyon a fejét.
Hát, ezt én úgy írtam le, mint ahogyan nekem elmesélték, amikor vizsgáltam az ügyet. Volt is nagy derültség belőle; vagy egy hétig is nevetgélt bele az egész kis csapat, aki a tehenet kereste, majd meglelte. A kedves olvasó meg döntse el, ebből mit hisz el.

Poros, sötét az utca. Egy apró ember botorkál csak a hőségtől megfakított járdán. Minden nap megteszi ezt a pár métert, az utca sarkán lévő épület, olyan istállóforma lehetett valamikor, ma kocsma irányában. A mellette elhaladók ráköszönnek:
– Merre, merre Lajkó?
– Csak előre komám! Mindég az orrom után…– válaszolja kimérten, a büszke ember, háta görbe, fél oldalra kényszeríti hatalmas púpja, apró termete csont sovány, őt valahogyan ilyennek fogadták el az emberek. Pici ember, nagy szájjal, ha ez nem így lenne, talán észre sem vennék, de a kettő egymással fordított arányosságban áll. Messzire hallik, ha beszél, így adva jelt a világnak, hogy ő is van, mindannak ellenére, hogy a teremtő így kibabrált vele.
Izzik az aszfalt, fanyar szaga kering, csavarja az alföldi ember orrát. Bezzeg hajdanán, nem voltak erre felé ily úri nyavalyák, az ökörszekérnek elég volt a sáros, vályúvágatú út is. Ha száraz volt, nagy összefogással húzták rajta végig az ekét, és kapálgatták egyenesre az asszonyok azt. Ha esett, a patások vígan dagonyáztak benne újfent, s e körforgás adta meg a táj jellegét. Már semmi sem igazi… mára eltűntek a jó földutak, de még ökörszekér sincsen, az aszfalt bűze kering nyáron a néhol vizet forraló tócsákban, melyeket az autók kerekei ásnak a lagymatag modern anyagban. Minek tették azt ide, ha már amúgy sem dolgozták meg rendesen? Ki tudhatja, de megannyi bosszúságot okoznak az időközben ellustult, elfásult itt élő népeknek
– Kövesút kellene, kövesút – mondogatják, s olyankor biza nem erre a ragacsos forró, naptól képlékeny anyagra gondolnak, hanem arra az apró kövekből összepréselt, alaposan sárba gyömöszölt kövesútra, amin télben, nyárban egyaránt tisztességgel közlekedtek a földesurak, akik ezt udvaraikban megengedhették annak idején maguknak.
– Hej, a régi világ! – sóhajt nagyot Lajkó – akkor még az anyámék azt mesélték, minden őszön és tavaszon kijárt a cselédségnek egy-egy rend ruha. A gróf a kastélyból úgy intézkedett nehogy megfázzon a paraszt lába, csizmát rendelt mindenkinek… Amikor nősült a zsellér sarja, járt a birka, de mire a mennyasszony táncra került sor, meg is tisztelte a házasulandókat. Megbecsülte a népet. Most? Kinek kellene már egy kivénhedt púpos?! – szaporázza lépteit, mert a meleg anyagba egyre mélyebben süllyed az aprócska lábbeli.
A kocsmában bezzeg mindég vannak. Arra csak telik, pedig megszűntek a szövetkezetek, az emberek elszegényedtek, munka meg semmi. Ilyenkor nyáron el lehet járni pár hétig napszámba, az alja nép kukoricát címerez. Na, azok nem is járnak kocsmába abból a majd a semmi pénzből, amit azzal a pocsék munkával keresnek. Amúgy sem bírnák megfogni mellső végtagúkkal a poharat, hisz tenyerűket felhasogatja az éles szár. Puszta kézzel tépkedik a növény bugavirágzatát, nehogy a különböző nemesítések maguktól is megporozzák a szomszéd, silányabb minőségű földjén árválkodó egy-egy szál hagyományos növényt. Vagy ki tudja miért? Lehet már a fajták is olyanok, hogy el kell rejteni őket.
A meleget, hirtelen szél váltja fel, elviszi a gyorsan szőtt álmokat magával. A nyárból ősz lesz, s a kukorica szára visongva adja meg magát az arató gépeknek. Már nem kézzel törik azt, pedig de jó móka is volt annak idején, amikor a városi iskolákból hajtottak kifelé beszedni a termést. Minden iskola buszokkal, teherautók tetején szállította diákjait, munkára nevelték az istenadta kölykét abban az időben és helyen, ahol magam is felnőttem.
– Itt is így volt –, bólintanak rá a vissza-visszaemlékező öregek, dolgozni kellett, nem úgy, mint most, hogy csak úgy adják a segélyt, nem várnak cserében érte semmit sem. S lám alig porlott a hőségtől az út, máris a sok nehéz gép terheli meg őket. Újra hatalmas felhőkben kering az, de nem a melegtől, hanem a beszakadó, rosszul alapozott anyag törik a sok tonnás súly alatt. Nem jó termőföld van erre, szikes, kiszolgáltatott nép lakta tájon, a földje is csak olyan, mint maga az ember. A kis púpos ugyan úgy meghúzva magát a járda belső felében, akár egy csöppnyi árnyék, reggel, este oson csak kifelé, amikor kevesen látják. A kocsmában mindég akad pár szem ropi, pár korty ital a poharak aljában. Az ősznek is csak véget ér, deressé válik a határ, a jókedvű szüretelő népség is álomra szenderül, béke száll a tájra. Kietlen puszta a rét, sem állat, sem ember nem látogatja már, elmúlt a zsibongás, egyre nagyobb teret hódít meg belőle magának a jég. Hogy lehet ily nagy a változás? A városi ember ezt észre sem veszi, vagy fel sem fogja.
A kis ember járja tovább a maga útját, senkit nem érdekeli sorsa, a kocsma zaja elnyeli apró termetét. Hiába hatalmas orgánumának terjedelme, ott mindenki hangoskodik néhány fröccs után. Amikor kell, kaszálnak rendre, na de télen ugyan mit tehetnének mást? Isznak egy-egy fröccsöt mikor kinek az egészségére. Elvégzik nyaranta azt a kényszerűen mocskos munkát, amit még rájuk bíznak, aztán marad a nagy semmi, aprópénz az államtól, épp éhen ne halljon tőle a szegény ember. Arra nem elegendő, hogy megéljen belőle, így hát egy-két estre úr válik belőlük, itt mulatnak a régi-új helyen, ahol már nem az istenadta fajtája húzza közben a keservest, meg a talpalávalót, csak egy játékgép árválkodik a pulpituson. Lajkó is sűrűn látogatja kedvenc helyét, egyre soványabb, érdekes az élet. Az idei termés jó volt, van remény a környéken élő embereknek a bőségben átélhető télre, s ez az apró emberke mégis egyre csak fogy, mintha őt nem érintené semmi sem, ami a faluban történik.
– Kérem, tessék jönni, valami baj lehet a Lajkóval – kér kétségbeesetten egy hang – már vagy egy hete nem nyitotta ki az ajtót.
– Na hiszen szépen vagyunk – rakom le a telefont, s máris riasztom a férjemet, akivel egy irodában dolgoztam le az életemet, s hű nyomozótársunkat, egy technikust, így indulunk hárman megnézni, mi lett vele.
Átérzem a helyzetet. Szégyen fut át rajtam ahogy közelgünk a szoba-konyhás házhoz. Nem ő az egyetlen, lelkem átélt már sok szomorú sorsot, mégis ez vág leginkább mellbe, hiszen évek óta figyelem, ahogy igyekszik beleolvadni a kies tájba, hogy senki se vehesse észre éhezését.
– A házam mögötti utcában él egy sokat nélkülöző ember – tör fel bennem a kétségbeesés, de a férjem már csak legyint.
– Nyomozó vagy te? – kérdi. Tökéletesen igaza van, tudom, hogy nem válthatom meg a világot. Sajnos nincsen meg bennem az erre való képesség csírája sem.
Két hatósági tanú, a hóban lábnyomok nem lévén, majd derékig kell gázolni az első embernek, hogy mindannyian eljuthassunk a bejárati ajtóig. Nehezen enged az a nyomásnak, végül csak sikeredik. Kegyetlen nyomorúság tárul a befelé igyekezők szeme elé. Már az előszobában mosatlan edények sora, jobbra kis fürdőszoba, a víz ugyan be van vezetve, de még a gyári csomagolás is rajta a WC kagylón. Jobbra konyha, káosz uralkodik benne, a pókháló derékmagasságig elveszi az életteret, kiegyenesedni nem engedi a betolakodót, mert az egy másik birodalomról szól… egészen biztos, hogy abban a helyiségben legalább évtizednyi ideje nem járt senki sem. Valamikor pörköltet főzhetett valaki a sparhelten, ott van az megkövesedve rajta, nem nyúlt itt semmihez sem emberi kéz, még Csipkerózsika sem alhatott volna hirtelenebbül el, mint ebben a konyhában a néhai élet.
– Így él, amióta meghalt a testvére – mondja a hatósági tanúk egyike, valamelyik szomszéd, hiába élek közöttük a faluban, mindenkit csak nem ismerhetek.
– Dolgozott valahol? – kérdem, mert elkezdem egyből a jegyzetelést a jelentésemhez.
– Igen, ügyes ember volt. Kicsi lett a nyugdíja a rendszerváltás miatt, elértéktelenedett itt az élet. Nyomorúságosan éltek már akkor is, amikor a testvére még vele volt. Az viselte gondját – jön a válasz.
A technikus óvatosan nyitja a szoba becsukott ajtaját. Csend, odabentről életjel nem érkezik. A hideg idebent őrjítőbb, mint odakint. Ott a szél most épp fordított hatással bír, egy kis meleget hoz délről, idebent a légkör mélyen fagypont alatt van. Fűtésnek jele nincsen. A technikus óvatóan kitapogatja a villanykapcsolót, pislákolni kezd a gyengécske, egyetlen égő. Balra két duplaszekrény, ajtaja tárva nyitva, olyan régies, nagyanyám korabéli a berendezés. Lajkó sem volt már mai gyerek, korát meghazudtolta kitartó szívóssága. Középen kerek asztal, körülötte támlás barnára festett székek. A jobb oldali falon, közvetlen az ajtó mögötti részen egy nyitott ajtajú cserépkályha, vadonatújnak tűnik, a tapasztás sárgállik tűzterében. Tőle kicsit arrébb, félhomályban egy kis heverő hatalmas dunnával, párnák tömkelegével. Hol az ember? Megnyugszom, nincsen a szobában, valamerre elmehetett.
– Senkitől sem kért, soha nem kért semmit sem – mondja szívszorítóan halkan egy másik szomszéd – pedig ha ezt tudom, biztos adtam volna a magaméból neki.
S mint mindég ilyenkor, megfordul az emberben a kérdés, ugyan hol élünk? Miért van az, hogy nem ismerjük egymást még egy ilyen zárt közösségen belül sem. A technikus lassan közelíti az ágyat, lerántja a sok tollal tömött, huzat nélküli ágyneműt róla, s alatta, mint egy száll kóró kiegyenesedve, egy csont sovány ember, aki bár jóval túl van élete delén, nem nőtt nagyobbra mostanra sem egy kamasz fiúnál.
– Megvan. Szerintem kihűlt. Nem öngyilkos, várjuk meg az orvost – mondja nagyon halkan.
A fényképezőgép kattog közben, a jegyzőkönyvhöz rögzíteném az adatokat, de a kezemben megfagyott a toll. Elő kell kotorászni egy rossz ceruzát a táskámból. Majd kint, jut eszembe, ott nem lesz ez a borzalmas szívszorítás bennem – s megyek kifelé magam is gépiesen, akárcsak a többiek. Az orvos hamar érkezik, megállapítja a kihűlés tényét, legyengült, már megint éhen halt egy közülünk való.
Az utcán alig közlekednek, csak egy ember érkezik fiával, érdeklődni a történtek felől. Nem titok, hát elmondjuk, hogy a Lajkó jobblétre szenderült, elvitte a szokatlanul fagyos december. Csóválja a fejét, kérdi ki temeti, és csak ekkor jut el a tudatunkig, hogy nincsen családja.
Épp testületi ülés lévén, beszólunk a Polgármesteri Hivatalba. A polgármester intézkedik azonnal, jöhet a temető gondnok lovas szekere, küldenek koporsót is. Az ember hazaszalad, hamarosan visszasiet egy vadonatúj fekete öltönnyel, kezében táska, benne új zokni, alsó, trikó, ing, minden, ami a végtisztességben megillet egy embert.
– Ezeket most vette az asszony – mondja, s látszik rajta jó szívvel adja – ha már életében nem vettük észre a haldoklását, legalább most adjuk meg neki azt, ami minden embernek kijár.
Csak elbőgöm magamat, de a többiek szeméből is kihullik a könny. A temető gondnok készséggel megborotválja a csont sovány arcot, a technikus egy ronggyal megmosdatja, egész szépen kisimul a sokat szenvedet arc, tekintete üvegesen, hálásan néz az őt mozgatókra. Némán, szótlanul teszik dolgukat. Mindenki igyekszik emberséggel helyt állni, csak az a fránya lelkiismeret furdalás ne mocorogna oly serényen... Egyre sugdossa a fülemben: éhen halt egy Ember.
A szekér bakjára felpattan a temető gondnok, a lópokrócot hátradobja a dísztelen, lezárt dobozra, ostorával csap egyet a ménre:
- Nye-e ! – elindul Lajkóval az utolsó útra. A házat lepecsételjük, a jegyzőkönyvet már csak odahaza írhatom meg, teljesen elfagyott a kezem. A technikus is haza siet. Olyat tettek itt az emberek, amit nem lett volna kötelességük, de ilyenkor ez természetes. Talán a nyomorúság látványa, még mindég képes felébreszteni az emberségességet…
Istenem… bár csak ezt is megérhette volna…

Halvány fényével pirkad a hajnal. Január van, sokáig félhomály takarja a napot. Imitt-amott rejtve elővillan kis óarany színben csillogó sugara, de a rőt valóság köddel fedi be, nehogy friss erővel legyőzze a tél fénytelen dicsőségét. Múltbéli harcok színtere az ég, az új, az óval csatázik rajta. Átmenet a már megélt, és a még el nem érkező jövő között. Alszik a táj, téli álmát alussza benne minden, csak Margit zokog a konyhaasztalra ráborulva. Ej, de fáj gyönge szíve, telítve az a sok bánattal… Hasában újabb élet, s ő még azokkal a rábízottakkal sem tud mit kezdeni, akik sorban ott alszanak a kihúzott kanapén. Még elférnek keresztben a rugóitól szélén már szúrós, kopott fekvőalkalmatosságon. Csodásak ezek az apróságok, soha sem méltatlankodnak, mindég az jó nekik, ami éppen van. Akár csak az orgona sípja, minden évre jutott eddig egy gyerek. János ebből mit sem tudva, csak azt szokta mondani: – Isten áldása a puja – és iszik rá még egy kortyot abból a fránya üvegből, amibe Margit szokta venni neki a szomszéd Juli nénitől a deci pálinkát hitelbe. Mit tudja ő miből? Nem is érdekli –, nekem az jár!
– Megértetted! A kutya mindenségit… Nincs pénz?! Hát hová lett a családi? Oszt a segély? Ne halljam még egyszer, mert agyonütlek! Te! Ócska vagy… semmi vagy… Pattanj, ha ugatok, nehogy visszanézzél…– s már lendíti is ilyenkor hatalmasra nőtt bal kezét. Azzal akkorát tud ütni Margit fejére, hátára. Gyorsan kell ám ugrani el előle, különben még beszakad a tüdeje feletti soványka, vézna teste.
S most csak sír… siratja a múltját, jelenét, nem érti, miért történt mindez meg vele. Valahonnan segítséget kellene kérni. Ha így folytatja, megszületik ez a hatodik gyerek is. Mire? Kinek? Elvetetni nem tudja, ha azt megtudná a férje, agyon ütné miatta. Kinek kell ez a gyerek? Mocorog lelkében az Isten iránti éberség tudata, és a lehetetlen vállalás közötti perlekedés. Minél inkább veszekednek azok ott mélyen benne, annál inkább érzi, hogy valamit tenni kell, mert így nem élhetnek, a kicsik jobb sorsra érdemesek. Neki sem képzettsége, sem iskolája nincsen, de ha itt nőnek fel ebben a semmiben, az apjuk alkohol ittas rémképe veszi hatalmába őket is. Eluralja az a kibírhatatlan közöny, miszerint cigánysors az övéké, másként nem is lehet.
– De lehet! – emeli fel fejét az asztalról – lehet… majd én megmutatom…– ezzel megtörli csak úgy koszos ingujjával az arcát. Alaposan elmaszatolja a napok óta füstölgő kályhacső okozta éjszakai koromadományt rajta. Tükör ebben a házban nincsen, szerencsére. Ha lenne, igen csak megijedne. Szülei taníttatták, csak az a büdös szerelem elvette az eszét. Hiába próbálták meggyőzni, hogy ne akarjon őseihez hasonló módon élni, ő csak belement ebbe a lányszöktetésbe. Most aztán a törvény előtt se asszony, se lány, csak szül, minden évben egyet. Az ember közben alaposan felönt a garatra. Esténként italmámorában mellé fekszik, megpocsékolja szexnek nevezett csúfsággal… Undorodik tőle, egy ideje folyamatos undor égeti a torkát, kiszárad, amint ráfekszik az részegen, érzéketlenül, hiszen csak állati ösztönei hajtják. Pár perc, majd legördül egyre testesedő alsótestéről, s már horkolja is éjszakai nótáját. Sem nem tisztálkodik, sem nem ölel. Olyat, hogy csók, már nem is érti, kinek kellene adni .
– Az asszony verve jó! A pénz számolva, komám! – inti tanulságos fegyelemre a szomszéd fiúcskát. Így fogja nevelni a sajátját is, ha fiút szülne neki Margit?! Szerencsére ez az öt ott abban a szűk visszájára fordított rossz kanapén, mind lány. Kap is érte naponta eleget – Na, majd amit ma csinálok! – ordítja rajta ugrálva, s olyankor az asszony, képes lenne megfojtani is akár, de csak nem meri. Védekezni kellene, igen ám de miből?
– Nem szülök több pulyát neki! – szánja el magát, s mire ébreszteni kell a nagyobbik lányt, öltöztetni, küldeni óvodába, már tudja is, mit kell tennie. Soha többé nem lesz szalmazsákja ennek a mocskos embernek. Azt már nem. Lehet, hogy ő is csak egy szutykos asszony, de a világ más irányban halad, s annak a világnak odakint már észre kell vennie őt is. Az ő lányai nem fognak ilyen megalkuvók lenni, tanulni fognak, dolgozni… Megsimogatja a hasát, ott dobog benne egy újabb szív. Egy szívecske, amit megölni készül épp. Nem várhat tovább, már csak napok kérdése, és nincsen az az orvos, aki ezt a beavatkozást elvállalná. Elkezdi öltöztetni a lányokat egyenként, míg a többi ott hancúrozik közben a meleg ágyban. Egy dunna, két nagypárna, s a keresztbe fordított takaró mindent elfed. Apró melegség a rideg valóságban. Az ember eközben fel sem ébred, meg se moccan. A kislányok kapnak egy-egy darabka üres kenyeret, boldogan majszolják. Piros pozsgás arcocskák reggelizik keserves szegénységük maradék morzsáit, boldogan. Fel sem fogják, hiszen olyan aprók még, mi minden zajlik odakint a világban. Margit keze gyorsan jár, egyiket a másik után törli meg azzal a kis rongydarabbal, ami valamikor még asztalterítőként szolgált. A rögtönzött mosdóalkalmatosság teszi a dolgát. Apró fazékban, kevéske víz, szerencsére van odakint hó bőven, hamar olvad az. A csap évek óta kiszáradt. Jani akkor otthagyta a munkahelyét, amikor az asszony a második lányával volt állapotos. Minek dolgozott volna, két gyerekre már járt annyi segély, hogy abból ő egy hónapig eliszogathatott, a borjadzónak nem jár más, mint munka… menjen koldulni, szolgálni a naccságákat, mint ősei. Elvégre egy nem sokára két gyerekes apát már épp ideje asszonyának eltartani… Na, ennek most vége, mert Margit nagy elhatározásra jutott. Ez nem cigánysors, ez állati élet. Csak ösztönökről szól, kötelességekről, melyek egyoldalúak piszokmód egy lezüllött ember javára. Dohog magában, miközben végez az apróságok öltöztetésével. Inti nekik, csendben ám, mert a sarokban alvó ordító gép felkelhet, és akkor aztán… Nos, igen, ezt már ők is jól ismerik, jön a csihé-puhé… s Margit már nem tudja őket akkor elmenekíteni, mert a konyhakőről felállni csak a nagyobb lánykák segítségével lehetséges. Lábujjhegyen jár az aprócska sereg, s cuppannak bele óriás topánkáikba, anyjuk bebugyolálja őket rongyokkal, sálakkal, mindent eltett, amit abban a segélycsomagban lelt, amit az őszön az egyik falubélitől kapott. Még félhomály lepi az udvart, amikor elindulnak. Margit karján jobbról is, balról is egy-egy lányka, mellette közvetlen kettő is cibálja szakadt szoknyájának szegletét. A nagy előttük próbál utat törni az éjszaka lehullott áldásban.
– Merre, merre szomszédasszony? – kérdi Máli néni, akinek szíve majd megszakad, amikor erre a csont sovány rongyos fiatalasszonyra gondol.
– Óvodába– válaszolja neki kényszeredetten, s mint aki búcsúzik is egyben, visszanéz a megaggott öregasszonyra – ilyenné válnék én is – állapítja meg. Az idős cselédnek csupa ránc az arca, egyetlen foga minden szavában kivirít elől, ócska kendőjét még mindég hátrakötve viseli. Megszámlálhatatlan gyerekei, unokái egy sem látogatja. A vén lókupec ura rég eltávozott oda, ahová ez a szegény asszony mindég is kívánta. Most valamivel békésebb. Ugyan olyan éhes, mint hajdanán, csak már nem verik naponta. Egyik fia látogatta ezidáig évente kétszer, háromszor talán, de állítólag most az is börtönben, így teljesen nyugodt, megelégszik a tanácsi apanázzsal. Abból aztán senki sem iszik el egy petákot sem, szépen beossza, kenyérre elegendő egész hónapra, több meg minek?! Még néha egy-egy rongyos ruhát csak löknek a róla meg nem feledkező öregasszonyok. Néha, kap kis tapasztanivaló munkát is a régiektől, egy-egy malac ól kimeszelését is rábízzák, s abból így-úgy eltengeti szerény, de annál nyugodtabb életét. Nem elégedetlen. Csak ezt a fiatalasszonyt sajnálja nagyon. Mintha magát látná benne, valahányszor halja a visítását a szomszédból, mindég görcsbe rándul a gyomra. Még magán érzi a vaskos öklöt, a hatalmas csontos kéz szorongatását a torkán, majd annak a lábát a hasán, szúrós szavát fölébe: – Kussolj, a beled taposom ki te senki! – ez az emlék még éjszaka is gyötri. Hányszor erőszakolta meg az a vén lókötő, már maga sem tudja. Szinte minden este, amíg csak bírta magát. Majd, csak megöregedett, s már nem kellett neki a fehérnép öle, attól fogva a válogatott kínzások is megszűntek. Odadobott neki egy-egy szelet kenyeret, meg a bérben hozott pálinkát, bort, mikor mit adtak a falubéliek munkájáért cserében. Jutott néha egy-egy kocka avas szalonna is. Azzal az a boldogtalan lelkétől elköszönt ember el volt halála órájáig. Ösztönösen öléhez kap, s megcsóválja fejét – jaj, csak futnál el sorsod elől, te boldogtalan… lenne merszed… nekem nem volt.
Annyiszor gondolta, hogy elmondja neki, amire gondol, bíztatja egy kicsit, de nem meri. Mi van, ha még nem így áll a helyzet, ha még búgni is tud az a nyomorult alkoholista néha a z ostoba asszonyi fülben, s olyankor elmesél az mindent őszintén. Még rátámad megveszekedettebb pillanatában, és agyonveri öregségére. Na, nem. Majd megtudja! Neki sem szólt erről korábban senki sem…
Margit szaporázza lépteit. Ahogy távolodik a kunyhószerű vályog viskótól, úgy jön meg a bátorsága is.
– Ma nincsen óvoda– ossza utasításait– ma mulatunk lányok– s a kislányok kuncogva ugrálnak anyjuk mellett, már merik a nagyok elengedni az oltalmat nyújtó kezet. A kicsik is értik, itt nem mindennapi vidámság jön, s bár nem igazán tudják miért kell kacagni, ropogósan adják elő örömüket ők is. Hirtelen viháncolásba megy át, amint a sarkon túl érnek, a nagyobbik lány gyúr egy apró hógolyót, s megdobja vele a mögötte haladó húgát. Erre az is felkap egy marék havat és felé löki. Margit is leteszi karjának terhét, nekiáll a lányokkal csatározni. A kicsi csak visít örömében, fetreng a hóban, járni még nem tud, de mászni már igen. A nagyobbacska bukdácsolva feláll, majd visszaesik, s mind a hatan boldogok, játszanak, örülnek egymásnak nagyon. Kis idő elteltével, Margitnak eszébe jut az otthonalvó szörnyeteg. Gyorsan összeszedi a gyerkőcöket, letakarítja a hógombócokat róluk, szaporán indul el velük az első buszváróig a falu szélére. Alig érnek oda, a hatalmas masina pufogva áll be épp. Rakosgatja fel lányait, a sofőr látványosan nem örül a jelenetnek, nem állja meg, így odaszól:
– Hová mész te rongyos már ily kora reggel?
– Kórházba instálom! Kórházba!
– Oszt ennyi purdéjjal mind?
– Ennyivel, ha ennyivel áldott meg az Isten – s erre ösztönösen takarja el arcát azzal a nagykendővel, amit nem régen kapott egy kis mosásért cserébe az egyik öregasszonytól.
– Na iparkodj, oszt húzd meg a büdöset ott hátul, ha lehet, a kutya se akar téged szagolni egész úton…– a megalázás eme mértéke hidegen hagyja, megszokta. Nem is érti, miről beszél ez a goromba ember.
– Maga csak nézzen előre, oszt jól vezesse a masináját, a többit meg bízza rám! – vág vissza, de már gyorsan cibálja is lányait hátra, mert tudja, ez a népség nem szereti, amikor közéjük megy, valamiért nagyon utálkoznak látványuktól… „–Ilyen a szegénység lányom…”– jut eszébe anyja magyarázata, amikor ő volt akkorka, mint most az ő nagy lánya. A szegényt nem szeretik az emberek, és ha még cigány is, akkor ezt hatványozottan ki is mutatják. A busz végében meghúzza magát egy szélső ülésen a hátsó kerék fölött. Mindegyik gyermeke belécsimpaszkodik. Még az óvodás korú is, amikor megmozdul alattuk nagy hanggal és reccsenéssel az ócska jármű. Megijednek, anyjuk fülükbe sugdossa kedvenc altatójukat, amire mindég megnyugszanak. Átöleli őket, karja épp akkora, amekkorának lennie kell. Az egyik idős ember rájuk néz, majd szeméből kiprésel egy könnycseppet. Mindegy, koszos, vagy tiszta, az anya, csak anya marad, még ebben a borzalmasan sivár buszban is. A halk ének hallatán csend támad. Megáll az idő. Az addig undorodó utasok elhallgatnak, fülük hegyezik a pacsirta hangú asszony irányába. Oly lágyan búg annak hangja, akár a tavaszi szél. Szinte mindenki egyszerre fordul féloldalvást, hogy még tisztábban halhassa azt a nyelvezete miatt ugyan érthetetlen, mégis angyali nótácskát. A buszsofőr szíve is meglágyul, már szégyelli az iménti hozzáállását, s a következő megállóba csendbe tér csak be, nehogy megszakadjon a zene forrása. Az ajtót sem nyitja ki pár másodpercig, fülel, majd minden kezdődik elölről. Őrült zsivaj, ahogyan a gyerkőcök a reggeli hócsatározástól kifulladva felugrálnak a buszra. Rendezni kell soraikat, neveletlenül levágják magukat a még szabad ülésekre, az idősebbeknek már csak állóhely marad. Hát ennyire elromlott ez a modern világ? Az ének elhallgat, vagy már nem hallatszik át az egyre hangosabb kurjongatásokon, s így érnek be a városi iskola elé, ahol ez a neveletlen fiatalság egyszerre kíván megszabadulni a pár négyzetméteres fogságtól, majd leszakítva a rozoga tákolmány minden ajtaját. Kiürül a busz, csak pár öreg marad benne. Végre leülhetnek, s az asszony, akinek fogalma sincsen hol a kórház idegesen kapkodja a fejét.
– Te nem szállsz le?– kérdi sokkal barátságosabb hangnemben tőle a sofőr.
– Kérem szóljon, ha kell, nem tudom merre a kórház.
– Tényleg oda akarsz eljutni? – kérdi kissé elcsodálkozva– tán beteg valamelyik pulya?
– Nem beteg az egyik sem, de nekem oda kell érnem.
Semmit sem kérdez, int neki, maradjon, majd ő szól. Máskor olyan durva, ha efféle népséget észlel, most viszont segítőkész.
– Odáig viszlek, ha elénekled az iménti nótádat nekem hangosan is…– szól hátra fejét meg sem mozdítva, mire Margit elkezdi anyjától tanult altatónótáját csivitelni. Sok szépet hallottak már a megedzett idős fülek, de ilyet még senki sem. A legnemesebb csalogány sem tudna ilyet produkálni, ha százszor bújna elő a tojásból, akkor sem. A kórház magas négyemeletes épülete elé érve, megáll a jármű, s óvatosan feláll a sofőr a székéből. Inkább csak ösztönösen cselekszik, hátramegy segíteni az asszonynak leszállni az időközben kinyitott hátsó ajtóhoz.
– Na osztán el ne vesződj nekem ezzel a sok gyerekkel, hallod! Neked nem itt volna a helyed…– de e szavak már csak szűrve hagyják el száját, úgy a fogai közül kicsusszanva.
A lépcsőt még le sem takarították, épp csak világosodik, mire odaérnek. Nincsen az messzire a falutól, csak Margit nem szokott egyedül koslatni arra felé. Soha sem hagyja el a falut. Amikor szült sem maga ment oda, vitte a mentő oda, majd haza. Amúgy évek óta nem hagyta el a falut. Anyjáról sem tud, amióta megszökött Janival. Nem kerestették, szülei beletörődtek döntésébe. Ha még sem úgy volt, akkor nem találtak rá ezen az Isten háta mögötti kis településen, ahová magával hozta embere. Eleinte minden jól indult. Szerette a cserfes, jó hangú lányt, szereti az a maga módján ma is, csak valamiért a génjeibe van itatódva a múlt. Megkövülten ragaszkodik ahhoz az életformához, amit a nyomor diktál ősidők óta neki.
Nehezen, de végre csak felcibálja a csúszós lépcsőkön lányait, s az ajtót is sikeredik megtartani, bár igen erős rugóval látták azt el, míg az utolsó lány is beverekedi magát rajta. Az előtér tágas, két oldalt fotelszerűségek vannak elhelyezve, szemben a portásfülke, mellette valami pult. Felette írások, oly rég olvasott már, szinte el is felejtette azt hogyan kell. Még tizennégy sem volt, amikor megszökött ezzel a fránya fiúval. Igaz, az sem töltötte be a tizenhetet. Szerették egymást, hát belefogtak a nagy semmibe együtt, egymásért. S most, alig túl húszon ott áll elcsigázva, hiszen még az általánost sem fejte be, sem szakmája, sem önálló élete, csak a sok gyermeke. Hiába akarta tanítatni az anyja, meg az apja, akkoriban ez nem tűnt fontosnak. Pedig de jó is lenne, most. Egészen másképpen bírna boldogulni. Csak most már bánja az elvesztegetett éveket, amúgy soha sem gondol rájuk. A portás gyanúsan közelíti őket, barátságtalan keze lendül, mint aki épp grabancon akarja kapni, vissza kilendíteni abba a rideg valóságba, amit az ajtón túli világ jelent. De nem, Margit megnyugszik, csak az ajtót nyomja be utánuk, mert félig nyitva maradt az. Úgy látszik, csak egy bizonyos szögben enged az nehezen, utána már szót sem fogadva megtorpanni látszik. Kell egy kis segítség neki is. Hát valami ilyesfélét vár most ez a mindenre elszánt asszony is.
– Hová akarsz menni? A pulyákat vidd a földszínt kettő elé, ott fog rendelni a gyerekorvos.
– Nem őket akarom, kérem – nyöszörgi ki nagy megilletődésében a fiatalasszony– afféle női orvost szeretnék magamnak.
– Ja?! – kérdi sokat mondóan a portás, majd mutatja neki a pultot – ott kell bejelentkezni a nőgyógyászat előtt, de csak majd rendelési időben.
– Az mikor lesz – kerekíti nagyra szemeit.
– Mikor? Hát amikor a doktor Úr ráér… lehet délelőtt, de lehet csak majd ebéd után – s azzal visszamegy a fülkéjébe, mint aki már dolgát végkép elvégezte. Margitot ez nem zavarja, beáll a gyerekekkel a pult elé, türelmesen vár. A gyerekek belecsimpaszkodnak szoknyájába, mint akik el szeretnének bújni, s időtlen időnek tűnő órákon át állnak egy helyben. Az asszony nem mozdul, a gyerekek sem. Olyanok ők ott, mint valami élő szobor. Az emberek méhkasként élednek, jönnek, mennek, lökdösik őket, de ők tisztességgel várják, hogy majd a pult mögé sorban érkező asszonyságok elmondják, mikor érkezik meg a doktor, s hallgatja meg végre az ő nagy baját. Egyszer a portás besokall, megsajnálva a még mindég egyhelyben álló teremtéseket, odaszól a pulthoz:
– Na hallja, azért már csak kellene egy kis emberég is, hát nem vette észre ezt a szegény anyát a purdékkal együtt reggel óta? Magára vár – s erre a nő kényszeredetten felnéz, észlelve a koszos fiatalasszonyt, aki valóban még mindég ugyan ott áll, s ugyan olyan áhítattal nézi őt, mint valamikor reggel tájt, hát odaszól végre neki:
– Mi tetszik? Miért nem jött közelebb, ha rám várt?
– Doktor kell nekem – válaszolja Margit kurtán.
– Milyen doktor?
– Nőnek való. Nekem– mutatja a pocakját.
– Á! Értem. Már megint szülni akarsz? – s ezt úgy kérdi, hogy közben észre sem veszi, hogy Margit hasa nem akkora, mint egy szülő nőnek. Gépiesen átad egy sorszámot, s eligazítja, menjen fel az emeleti rendelőbe a hatos szoba elé. Alig bír moccanni, elgémberedett a lába, a gyerekek éhesen, álmosan követik, a pici rácuppan anyja mellére, elvégre már bőven elmúlt az uzsonna ideje, s csak addig babrál a gyatra blúz gombjaival, míg sikeredik elérnie élelme forrását.
– Jaj te…– sopánkodik erre, de nem vonja meg tőle testének nedvét. A másik apróság is mászna felfelé ölébe, de kettőt egyszerre el sem bírna az a sovány mell, így nyafogva cibálja anyja lába szárát, mire a többi gyerek is elkezdi keserves éhkoncertjét, csak úgy visszhangzik a folyosó tőlük. Igazuk van, az csak nem igazság, hogy a kicsinek mindent, nekik meg semmit… így ácsorog tovább a szerencsétlen fiatal teremtés, immár nem a földszinten, hanem hatalmas zenebonával maga körül az első emeleten a hatos ajtó előtti nagy tömeg mögött. Kis idő elteltével kinéz egy gombszemű idős hölgy, aranyos kék fityulával a fején, s észlelve a cigányasszonyt, hirtelen visszahúzódik az ajtó takarásába. Mond valamit a bent lévőnek, majd ismét kitárja az ajtót, s odaszól az elcsigázott nőnek, menjen be azzal a töménytelen sok gyerekével, unja a doktor úr a folyamatos bömbölésüket. Készségesen fogad szót Margit, maga mögött húzgálva lányait is befelé.
– Na, ezt már nem! – áll elébe a fityulát hordó. A kerek szem összeszűkülve, szigorúan jelzi, csak egymaga mehet be, az apróságok nem. Erre Margit lemondóan hátrál, nem hagyhatja magára a gyerekeit, s azok még hangosabb koncertbe fognak. Az éhség, s visszautasítás okozza e bizalmatlanságot bennük. Még hangosabb sírásba kezdenek. Erre bentről jön az újabb utasítás, – eressze be őket – így az asszony a szoknyáját tépő, őrjöngő lányokkal együtt bemegy a rendelőbe. A pici jóllakottan csettint, az előtte lévő mászna már anyjára, tudván ő következne a sorban, mire az orvos e látványtól ideges lesz.
– Na, mi teszik? – kérdi barátságtalanul, szemüvegét orra hegyére csúsztatva, a fiatalságát már rég hátrahagyó ember, fehér ruházatban.
– Tudja nagyságos uram!– kezdi Margit, torkát megköszörülve – Van nekem öt gyermekem, meg egy részeges, semmirekellő férjem. Úgy vélem, a hasamban épp növekedne egy hatodik. Hát azt segítsen világra hozni még most, mielőtt erre a hitvány sorsra jutna, mint emezek itt körülöttem, ni... Ezért jöttem.
Az imént még oly szigorú arc, erre a bátor mondatra megenyhül. Végignéz a mosdatlan teremtményeken, majd csak megkérdezi:
– Hány éves?
– Húsz múltam– válaszolja bátran Margit.
– Azt akarja, hogy segítsek megszakítani a terhességét?
– Isten is megsegíti doktor úr, ha segít rajtam…– fogja könyörgőre a fáradt teremtés – ezeknek sem tudok mit enni adni. Valamerre menni is kéne, mert azzal, hogy ide eljöttem, visszaút a viskóba már nincsen. Mit csinálhatnék akkor én egy hatodikkal?
– Végre egy bátor asszony – vonja össze elgondolkodva szemöldökét a sokat megélt ember ¬– Hová teszi a gyerekeit, míg elvégzem magán ezt a beavatkozást? Mert ugye a műtőbe őket csak nem engedhetem be… – s látszik rajta a segíteni akarás, érti, amit pár szóban elmondott neki a nő. Segíteni akar, nagyon akar, megsajnálta a fiatal teremtést.
Minél jobban nézi, annál mélyebb tiszteletet érez irányában. Felemeli a telefont, de még mielőtt tárcsázna, hangsúlyosan még egyszer megkérdi:
– Biztos, hogy ezt akarod?
– Segítsen rajtam, kérem…– s e pillanatba elerednek Margit könnyei – annyit szenvedtem az elmúlt években… csak állapotos voltam, meg szültem. Nem akarok így élni. Azt sem tudom, most hová mehetnék, vagy mit adjak ezeknek itt né enni, ők nem tehetnek róla, ők ártatlanok. Mindent én rontottam el… Ha megtalál a Jani, megöl. Nézze, mit tesz velem – s ezzel lerántja magáról a vékonyka inget, s a sokat megélt orvos elszörnyülködik. Régi és friss verés kék-zöld foltjai, marások, harapások borítják az asszony mindkét vállát. Mellei kiapadt zsákként lógnak, egyiket nemrég szívta üresre az egyik gyermek. A nő arca még oly gyermeki, vonásai mégis koravéné teszik. Hogyan lehetne nemet mondani neki? Az orvos felhívja a kórházi gyermekvédelmi ápolóját, s kéri azonnal jöjjön a rendelőbe. Nem kell sokat várakozni, pár percen belül meg is érkezik. Neki nem kell mondani semmit sem, naponta találkozik hasonló anyákkal.
– Mikor lenne a beavatkozás doktor úr? – kérdi egyből.
– Ma délután lesz egy, utána megcsinálhatom, ha segít nekem elhelyezni az apróságokat.
– Biztos akarod? – fordul a nőhöz, majd bizalmat gerjesztve cirógatja meg a hozzá közelebb álló gyermek arcocskáját.
– Igen, akarom. Kérem, segítsenek rajtunk.
– Na, ne sírj, gyertek, most megyünk a mi kis birodalmunkba– s erre kitárja előttük az ajtót. Az orvos mosolyog. A korábban beszűkült szemű fityulás nő szeme újra kikerekedik. Az ajtóban állok kétfelé húzódnak, utat engednek a messzire szagos népes családnak. A középkorú nő nem finnyás, ölbe veszi az egyik lassabban haladó apróságot, és hatalmas csókot cuppant annak piros-pozsgás arcocskájára. Szaporázza lépteit, majd a lifthez érve, benyomja a hívót, s kis vártatva betessékeli az elbizonytalanodó Margitot, apróságaival együtt a mozgó skatulyába. Picit megijednek, amint lök az egyet rajtuk, nagyot rándítva egyensúlyukat kissé elveszítve dőlnek falának. A nő hangosan nevet. Milyen szép…– csodálja Margit, a hibátlan fogsorú, hangulatos asszonyt.
– Itthon vagyunk– csilingeli, majd bevezeti őket egy ajtón. Odabent egy gyér világítású folyósón haladnak, jobbról is, balról is egy-egy kórterem szerű szoba, zsúfolásig telve gyermekekkel, asszonyokkal. Majd egy szűkebb helyiségbe vezeti őket, s rájuk szól, hogy vetkőzzenek le. Margit szót fogad, leveszi rongyos ruháikat, a sajátját is, majd követik a nőt a fürdőszobába.
– Segítsek? – kérdi ekkor látva, hogy ő még ilyen helyiségben nem járt, pedig volt kórházban, öt esetben is, még sem tudja, hogyan kellene megnyitni a vizet. Megnyitja a tusolót, beállítja egy normális hőfokra. Ad az asszonynak szappant, aki ezzel elkezdi a csutakolást. Még emlékszik őt hogyan mosdatta az anyja, amikor kórházba mentek, ugyan olyan alapossággal lát neki a saját gyermekei megtisztításának. A középkorú elégedetten biccent, becsukja mögöttük az ajtót, s elmegy a segélycsomagokból tiszta ruhákat keríteni. Hamarosan érkezik is viseltes, de jó illatú pólókkal, mackónadrágokkal, Margitra valót is tart a karján, meg törlőkendőket.
– Mennyivel másabbak vagytok… – mondja szelíden, s valóban, az öt szutykos képű lányka, tetszetős, aranyos bűbáj gyermekekké alakult át alig pár perc leforgása alatt. Már semmi sem emlékezteti néhai valójukra őket. Margit boldogan, elégedetten néz végre abba az apró tükörbe, ami a mosdó felett magára vonja tekintetét. Tetszik neki a látvány, rádöbben fiatalságára, hogy még semmi sincsen elveszve, hogy még bármi lehetséges ebben a komisz világban. Ösztönösen megcsókolja a lányokat épp fésülő asszony kezét. Az elkapja, de már későn, hálásan öleli magához a még maga is gyermek teremtést.
– Jaj, te lány! Mihez kezdesz majd ennyi pulyával… Tudom, nem kell magyarázni semmit sem. Láttalak, míg fürödtél. Legszívesebben megfojtanám azt az állatot. Sajnos telt ház van nálunk, sok a hajléktalan anya. Nem tudok külön szobát adni nektek. Ez valamikor idegosztály volt, a polgármester segített kialakítani helyébe ezt az átmeneti szállást nektek. Nem utasítok el senkit sem, majd elalszotok matracokon a folyosó végében, amíg sikerül valakit elhelyezni valamelyik intézményben – mondja, s már vezeti is őket a folyosó egyik lepedőkkel elkerített szakaszába. A földön matracok, legalább tíz. Hogy megörülnek a gyerekek. Végre valami, amire le lehet ülni. Még az edzett felnőtt lábak sem bírnának többet, mint amilyen hosszan tartottak ki ők hajnal óta. Késő délutánra fordult, mire megkapták az ágyneműket, s némi falni valót is. Micsoda lakoma az a kiéhezett szájacskáknak, még azt sem észlelik, amikor édesanyjukat egy zöld ruhás nő elkíséri tőlük távol. Örülnek a babáknak, amiket a kedves mosolygós nőtől kapnak, a sok gyermeknek, akik a frissen érkezetteket körbe táncolják. Mire a pici megérzi a puha mell hiányát, már hozzák is vissza. Nagyon gyenge, ül egy tolókocsiba bambán, fájdalomtól elgyötört arccal. Szemei könnybe lábadtan, tekintete szinte üveges. A kislányok kacagása, neki most teher. Valamit eldobott, amit nem akart, de annak így sokkal jobb lesz…
Pár nap alatt egészen otthonossá lakják be a folyóson lekerített szűk részt. A sok asszony és nagyobb gyerekek ezt, azt adogatnak nekik a saját kevéske használati tárgyaikból, amit hasonló módon kaptak a korábbi lakóktól. Várják ezentúl ők is a befogadót, ahogyan ezt emlegetik a többiek, mert valami meseszép házba kerülnek innen a kitaszított, megsebzett csonka családok. Ám ott is nagy a zsúfoltság így télvíz idején, sokat kell várni egy-egy megüresedő szobára. A mosolygós asszonyság mindenről gondoskodik. Vigyázza lépteiket, szinte olvas a sok apróság gondolataiban. Hogyan, nem tudni, előteremt mindent, amire itt szükségük lehet. Margit is megnyugszik, nehezen éli meg az abortusz utáni napokat, de az idő jó gyógyszer, orvosolni képes még a veszteséggel járó gondolatokat is. Már férjétől sem fél annyira, mint amikor idejött. Elhatározza, lesz ami lesz, levélben felkeresteti anyját, közli vele tartózkodásának helyét. Egészen biztos benne, hogy lesz annyi könyörülete irányában, hogy megbocsát és felkeresi lányát szorult helyzetében ebben a korházi menedéknek kialakított helyiségben. Itt is arra bíztatják, ha van lehetőség családon belül megoldani az ilyen kényes lakhatási gondokat, tegyék meg a ráirányuló kísérletet, mert az otthonba való bejutás az idő múlásával egyre valószínűtlenebb álommá töpörödik. A gyerekek remekül viselik a matracon való alvást. Attól, amiben korábban voltak ez minden féle képen nagy előrelépés számukra. Hiszen van enni és innivaló elég, odahaza még a vízre is várni kellett télen. Ha olvadt a hó, akkor jutott belőle több, de ha nem, akkor bizony cinós pohárba mérték, mert a kút igen csak messzire esett a házuk udvarától. Kannában hordta Margit haza a vizet, amikor el tudott odáig csúszkálni a hatalmas sárban, amit a traktorok által felszántott vájatokban locsogva kellett dagonyázni a kútig menet. Keserves helyen laktak, kínos körülmények között, egy állandóan részeg ember kénye-kedvének kiszolgáltatva. A negyedik emeleti ideiglenes szálló csodálatos ötlet volt a város első embere részéről, több mint negyven csacsogó száj áldja érte naponta. A konyhán mindég akad némi maradék. Ezek a gyerekek mindennek örülnek, amit kapnak. Hálás tekintetüknél nagyobb bér nem létezik, a néhol még kacagni is elfelejtett, vagy meg sem tanult apróságok benépesítik a korház udvarát télire teljesen.
– Asszonyok. Rossz híreim vannak– jön az egyik reggel az irgalmáról és fáradhatatlan munkabírásáról már jól ismert asszony – ma elszállítják magukat a gyerekeikkel együtt, egy hivatalosan működő intézménybe. Na mit kap az, aki ilyen rossz hírrel érkezik már kora reggel? – s várva az örömujjongást tárja ki karját kedvesen. De az elvárt üdvrivalgás valamiért mégis elmarad. Ezek az asszonyok, s porontyaik csak benne bíznak. Bár a hír ténylegesen jónak mondható, hiszen innen végre egy rendezett helyre kerülhetnek, még sem örülnek neki. Az egyik idősebb asszony, aki bőven negyven felett szülte hatodik gyermekét elsírja magát:
– Tudom, hogy most örülnöm kellene, mégis annyira sajnálom magát – s ezzel a nyakába borul a megmentőjüknek.
Margit vegyes érzésekkel tengeti napját. Sehogyan sem tudja elképzelni, hogy egy normális ház, normális szobájában élhet ezentúl. A lányok ebből mit sem tudnak, szerencsére még olyan kicsik. Csak az az ártatlan áldozat jár a fejében még mindég, akinek szívecskéje még nem régen benne dobbant elsőre meg. S ő, aki életet adhatott volna neki, eldobta magától. Már nem tudja jól, vagy nagyon rosszul döntött „–Megölöd majd a fiamat”– visszhangzik férje durva hangja álmában, amikor a harmadik terhességénél felvetetette az abortusz lehetőségét neki. Most meg sem kérdezte, tette, amit tennie kellett, amire rávitte a kényszerűség. Valami megmagyarázhatatlan fájdalom ül mellkasán azóta. Sehogyan sincsen jól ez a világ. Sokat nem lelkizhet, ott az öt lány, ki kell ebből a sok borzalomból lábalni, mert ők nőnek, igényeik velük együtt fog nőni, s azt már tudja, hogy soha sem engedi egyiket sem elszeretni fiatalon, mert a férfi már csak ilyen abban a világban, ahonnan ő jön. „Cigánysors”…– na azt már nem!– s e pillanatban biztosan tudja, ennek semmi köze a származásához, ez valami esze-ment butaság, amit le kell győzni. Nehéz háborúba fogott, a csatát lehet, hogy megnyerte, de a neheze még ezután jön, a harcot magának kell megvívnia az élettel. Milyen furcsa is az ember… amíg a nyomor kínozta, eszébe sem jutott, hogy lehetne másként is. S most, amikor minden nap tiszta ruhát adnak rájuk, esznek, pihennek kellő mennyiségben, minőségben, nőnek igényeik is.
– Drága Margitom! Magának ettől is jobb hírem van mára – lép hozzá a nő.
– Mondja, tényleg jó?
– Azt hiszem, nagyon jó. Az édesanyja el szeretné vinni magukat innen. Mondta neki a polgármester úr, hogy az nem úgy van, mert ott megtalálná a durva erőszakos ember. Erre azt válaszolta, semmi baj, csak kapja végre vissza a lányát, majd ő tudja, mit kell tenni.
– Mikor láthatom végre? Olyan sok év telt el, és annyira hiányzott közben, de nem mertem, nem engedte… – fakad sírva a meggyötört nő.
– Már ma idejönnek az édesapjával együtt – csiviteli mosolyogva, miközben megcirógatja az egyik, hozzá közelebb eső kislány arcocskáját.
Margiton eluralkodik az idegesség. Szinte azonnal neki fog rendet rakni. Nincsen nehéz dolga, az a pár matrac, rajta az összeugrált ágyneműk, pár törölköző és fürdésnél használatos ócska, korházi lepedő minden vagyonuk. A ruhákat ahogyan kapják, úgy este le is adják a mosodának. Mindég annyi van, ami rajtuk van, így nem sok a tennivalója. Mégis pánikszerűen hajtogat össze mindent.
Talán nem kellett volna előre elmondania, lehet még sem jönnek, s akkor ez a szerencsétlen teremtés ismét hatalmasat csalódik. Nem elég, hogy ilyen fiatalon a nyakán csüng ennyi gyerek, túl egy abortuszon, maga mögött hagyva egy goromba, erőszakos embert, még a szüleiben is csalódna… na azt nem lehet. Gondterhelt arccal megy a többi asszonyhoz, most nem tudja eldönteni, jót, vagy rosszat cselekedett-e ezzel a teremtéssel?
Délben végre megnyugtató hírekkel tud szolgálni, szinte repül a folyosó elkerített sarkáig,
– Margit kedves! Itt vannak a szülei. Kérem menjen ki hozzájuk a folyósóra, addig vigyázok a kislányokra.
A fiatalasszony ösztönösen kézen fogja a lányokat, a kicsiket ölbe kapja, és remegő térdel indul el a folyós végénél található ajtó irányába.
– Nem lenne jobb először, ha csak magát látnák meg? – kérdi a nő, de ezt már meg sem hallja, hiszen ő egy ezekkel az apróságokkal. Vagy így fogadják viasza szívükbe a szülők, vagy sehogyan sem. A bejárati ajtó elé érve elbizonytalanodik.
– Mondom én, hagyja rám őket, most maga kell nekik, a többi már csak ráadás lesz, ráérnek utána is bemutatkozni…– választ sem várva emeli le karjáról a kicsiket, a nagyokat maga előtt terelve visszavezeti a részükre berendezett sarokba.
Margit kicsit vár még az ajtóban, majd szív egy mély levegőt, behúzza hasát, kilép az ajtón, amin azóta sem lépett ki, hogy ide visszahozták a műtőből. A negyedik emeleti előtér is hasonló a földszintihez. Tágas, szélén fotelszerű ülő alkalmatosságokkal. A csendet, csak az öreg kávéautomata kattogása töri meg. Olyan furcsa világ lett ezen a negyediken, mint a mesében. Lent a többi szinten súlyos betegek, idefent az új élet, az új esély lehetősége. Mily nagyszerű ember lehet az, aki ezt engedély nélkül is bevállalta. A sarokban, az üdítő automata fényétől megvilágított részen ül egy öregember, s asszonya. Rendes, szegényes öltözékük pedáns, tiszta emberek benyomását keltik. A férfi erősen fogja asszonya kézfejét, imádkozhatnak, szemük becsukva.
– Anyám– kiáltja el magát Margit – Apám!– az idős pár felpattan, s az asszony rohan lányához. Az apa felkapja, megrázza, mint egy kamaszt, s úgy csókolják, ölelik egymást, mintha csak a tegnap engedték volna el valamelyik táborba. Csak ők hárman léteznek e pillanatban, és a kintről beszűrődő fény. A nap megérezhette a pillanat jelentőségét, rájuk vetve egyik gyöngécske sugarát. Úgy állnak összeborulva perceken át, nem kérdeznek, semmire sem kíváncsiak, nincsen múlt, nincsen jövő. Csak az a jelen számít, amit itt ők ezekben a percekben átélhetnek. Nem bír megszólalni egyik sem, sírnak. Sokáig sírnak, nem merik elengedni oly sok év után visszakapott gyermekük kezét. Senki másuk nincsen a világon, csak ez az egy lányuk. Az idős ember, amíg bírt muzsikált. Ej, de sokat megalázta az uraknak magát azért a kis pénzért, amit a vonóba fűztek be neki. Felesége egyedül éjszakázott éveken át, csak, hogy a lányuknak mindene meglegyen. S akkor jött az a fiú, elcsavarta a fejét. Se iskola, se szakma, semmi sem maradt a tervezgetett álmokból. Az öreg muzsikus azt hitte, amíg ő él, minden rendben lesz, és eltarthatja a két nőt tisztséggel. Mindennel kalkulált, csak a lánya szívét nem vette számításba. A lányok abban a világban korán érnek, s a szokások nem kímélik meg őket. Ellopták. El, még mielőtt beérett volna. Letépték zölden az almát, s most ott tartanak a kezükben egy alaposan megéretett a zsenge helyett.
- Hol vannak a kislányok? – kérdi bátortalanul az öregasszony.
– Odabent – mondja ki félve Margit. Okos volt a gondozónő, tudta, előtte nekik kell egymásra találni. A lányok ráérnek utána is, amikor már minden figyelmüket nekik tudják szentelni a nagyszülők. Az apa elengedi a lányt, s fejét csóválva, magába tartja kérdéseit. Nem mondja ki, pedig látszik rajta, ki kívánkozna valami. Bölcsen elhallgat, vagy tán a lányt látja gyerekként? Lehet, bármi meglehet, az anya nem kételkedik, nem kérdez, csak az unokáit és lányát akarja visszakapna végre. Ha már így esett, mással is megesett, jó lenne túl lenni ezen a bevezető részen. Margit kézen fogja őket, s kinyitja előttük a bejárati ajtót. A szűk folyosó hirtelen tágas lesz, innen is, onnan is kikukucskál egy-egy könnyektől csillogó szem.
– Bejöhetünk? –¬ kérdi előtte meg az ajtó mögött álló gondozónőt.
– Persze, ez természetes – s félreállva hagyja, a nő vezesse féltett ideiglenes otthonukba be a szüleit. Félrehúzza a rögtönzött válaszfüggönyként szolgáló lepedőket. Az egyik matracon ott ül csöndben, megszeppenve az öt gyermek. Mint a gyümölcsös tál sarkában a fürt szőlő, olyanok ezek a lányok. Mosolyognak, nem mozdulnak. Annyira egyformák, valami láthatatlan fűzér tartja egyben őket, aprók, gömbölyűek, egyetlen kocsányon nőttek. Az öreg muzsikus letérdel közéjük, s magába akarja szívni bájos gyermeteg illatukat. Ekkora csodára nem számított. Amikor megtudta hány lányt kap vissza egy helyett, elképzelni sem tudta, milyen lesz. Leginkább megijedt. Kicsit haragudott is, mérges volt. Aggódott, hogy akkor most miből… meg mennyit ehet ennyi gyerek… és egyáltalán… Ám ezt a jelenetet még sem tudta elképzelni. Olyan hatalmas erő tör fel belőle, ami ordító zokogásra készteti. A kislányok rémülten figyelnek, már megint egy üvöltöző apuka… Az öreg megérti a helyzetet, megcsóválja fejét, majd megpuszilja arcocskájukat s feláll. Elhallgat, a nagymama rogyik ekkor le melléjük, s kezdi el asszonymód az ismerkedést. Az ember megöleli a lányát, s könnyeivel mossa annak fejét, mint amikor először tartotta kezében, ahogy a feleségéből kipottyant otthon a nagyágyon.
– Ugye már nem szöksz el tőlünk soha többet? – jön ki szájából végre az őszinte kérdés.
– Nem apám. Megbocsátasz?
– Ha nem adtál volna kárpótlást ily sokat… mutat le a matracra sokat mondóan –, nem biztos, na de így…– s erre csak elmosolyodnak mindannyian. Egy órán belül már úgy játszadoznak, mintha mindég együtt éltek volna. Az idős ember feje búbján összekötözve a pár szálnyi ősz haja, a kislányok fodrászosat játszanak vele. Margit az édesanyjával tervezgeti a jövőt.
– Na, megismerkedtek? – kérdi ekkor a gondozónő– lejűrt az idő, a gyerekeknek pihenniük kell.
– Azt akarja mondani, hogy itt kel hagyni a lányomékat? – kérdi elcsodálkozva az idős ember.
– Sajnos azt– mondja ellenkezést nem tűrő hangon a nő – itt van egy házirend. Így is megszegtük, elviekben ide nem jöhetne be egyetlen hozzátartozó sem. Nekünk meg kell védenünk ezeket a bántalmazott anyákat és gyermekeiket. Képzelje el, ha a többi rokon is megtudná merre vannak, itt mi lenne…
– Igaza van. Csókolom a két kezét. Köszönjük – s nem csak mondja, de el is kapja azt, és megcsókolja. A nő hagyja, elvégre egy férfi miért ne csókolhatna neki kezet. Feltápászkodnak a matracról, s Margit kíséretében kimennek az előtérbe. A kislányok is velük mennek, odakint elköszönnek, megbeszélik, az öregek odahaza intézkednek, hogy minél hamarébb együtt lehessen a család. De csak titokban, mert senki sem tudhatja meg merre költöznek el. Miután minden a helyére kerül, eljönnek ismét, és akkor már nem hagyják többet itt ezen a helyen őket. Egyik éjszaka ők maguk is elköltöznek arról a helyről, ahol eddig éltek. Megteszik a lányukért és unokáikért. Pedig dédanyjuk is ott született, a városnak azon részében, ahol a maguk fajta muzsikus családok leltek békére évszázadokon át. Most még is útra kelnek, titkon, lopva. Margitban visszatér a remény, már nem bánkódik az eldobott kis élet miatt annyit, tervezi a jövőt. Esélyt kapott az önálló életre. Pár nappal később a többieket elviszik egy anyaotthonba. Nehéz az elválás, már csak hatan maradnak. Estére végre rendes ágyba fekhetnek. Külön ágy jut mindenkinek, csak a pici alszik a mamával, nem engedi el azt egyetlen percre sem. Még pár nap, s talán az öregek megoldják ezt a nehéz helyzetet.
Egyik reggel viszont jön egy távirat, kérik a kórház vezetőségét legyenek még türelemmel, az öreg muzsikust szél érte, meghalt. Csak a temetése után tud az anya segíteni lányának. A negyedik emeleten rossz napra ébred Margit, gyászolja édesapját.
Pár nappal a temetést követően, megérkezik az édesanyja. Nem visel gyászruhát, ünneplőben jön a családjáért.
– Anyám! – öleli magához lánya– hát nem hagytál itt?
– Nem fiam. Az élet nekünk még csak most kezdődik. Apád vett egy kis házat az ország egy eldugott sarkában. Most szépen felöltözünk, itt vannak a vonatjegyek, az én halmijaimat már elvitte a kamion még a tegnap. Voltam ott, minden rendben megérkezett, csak ki kell majd csomagolni. Azt majd együtt. Nem nagy lakás, három szoba az egész. Gondoltam nekem a legkisebb valamelyik unokával majd elég lesz. A többi gyerekkel meg csak elférsz a másik kettőben. Van egy kis spórolt pénzünk, még a ház után is lesz valamennyi, ha sikerül azt egyszer eladni. Az állam is fizet neked a gyerekek után, apád is hagyott ránk némi kis nyugdíjat. Na, csak azért mondom, mert nem kel ám félni az élettől. Az most kezdődik, élni akarok ezentúl értetek – s ezzel lehajol, átöleli a kíváncsiskodó unokáit. A gyermekvédelemtől kaptak egy rendbéli öltözéket, így nincsen sok poggyászuk, de az épp elég arra, hogy elkezdjék benne az új életüket. Tisztán, télikabátba felöltöztetve viszi őket ki a hivatali autó a vasútállomásra. Érkezik is szinte azonnal, hangos füttyszótól kísérve a mozdony, maga mögött vonszolva terhét, az utasokat szállító szerelvényeit. Az anya felszáll, a nagymama feladogatja neki az apróságokat, majd maga is követi őket. A mozdony elindul. A gőz elmossa az integető kezeket, a gondozónő feladta utolsó csomagjait ennek a télnek. Mily nagy ereje van a szeretetnek, vonzza magához, akár egy mágnes az egymásért dobog szíveket.

Zord valóságként száll a korai sötétedés a városra. Lassan megáll egy kocsi, majd beáll a par-kolóba. Vezetője középkorú nő, kiszáll, elindul a parkoló óra irányába. Kiveszi komótosan, hanyagul táskájába dobált pénzérméit, majd szemüvegét, mert hiába lehetne akár rutinos is ez a mozdulat, csak látnia kell hová dobálja be a pénzét, majd melyik gombot nyomja meg utána, hogy hitelesíthesse szándékát. Rendre, mint máskor is, legalább háromszor megismétli a fo-lyamatot, hiszen elsőre ily késő délutánon nem sikerülhet. A parkoló órák is elkopnak, már senki nem újítja őket fel, szokjanak hozzá bankkártyával parkolni, mondják az ügyeskedő városvezetők. Vannak még mindég, akik ragaszkodnak a pénzérmékhez, mert a bankkártya eléggé fondorlatos egy eszköz, nem bíznak benne eléggé. Utálatos dolog az átmenet, pedig ennek a korát éljük most. Nehezen sikeredik elfogadtatni a pénzt. Viszályos egy állapot, az egyszerű tisztességes ember dobálja egy oszlopba befelé nehezen megkeresett pénzecskéjét, az meg dobálja neki vissza, és ő ahelyett, hogy zsebre vágná, ha már annak a gépnek nem kell, újra, meg újra megpróbálja mindaddig, míg finnyás beton gyomra végre elfogadja. Kiköp helyette egy papír cetlit, amit betehet végre a szálvédője mögé, ha jönnének az ellenőrök láthassák, ezt a kocsit, tisztességes tulajdonosa állította a Városháza mögé. Lassan kikászáló-dik a másik két asszony is, megbeszélik a teendőiket, az egyik elviharzik a közeli bankba ren-dezni ügyes-bajos dolgait. A két nő, egymásba karolva elindul eltölteni azt a kevés időt, amit várniuk kell a barátnőjükre.
- Nézd! Ott van az a kis cukrászda, az harminc évvel ezelőtt is ott állt, amikor gimis voltam, menjük be és együnk meg egy süteményt - pattan ki az ötlet az alacsonyabbik nő fejéből. Tiszta tekintetű középkorú nő, messze sugárzik belőle a jóindulat.
- Menjünk - bizonytalankodik el a másik, - de nekem nincsen pénzem- mondja ki végre azt, ami a szívét nyomja.
- Nem is úgy gondoltam, most a vendégem vagy - mondja a jóságos tekintetű.
- Nem nagyon szeretném, most nem, amúgy is meghíztam a télen, talán máskor.
- De, de, most a vendégem vagy, kérlek ne utasíts vissza - kérleli az aranyos hölgy.
Végül beadja a derekát és elindulnak a szomszédos utca egyik aprócska üzlethelyisége irá-nyában, ami messzire láthatóan vendéglátó helyiség. Már csak akkor döbbenek rá, hogy nem cukrászda az, amikor a közelébe érnek. Abból is kocsma lett, mint mindenből az évtizedek folyamán. Valamiért mégis nehezen fogadják el a tényeket, így az üzlethelyiség előtt ácsorogó pincérnőttől megkérdik:
- Tessék mondani, már nem cukrászda ez a helyiség?
- Ó már nagyon régen nem, presszó lett belőle.
- És akkor itt süteményt már nem is lehet kapni?
- Azt nem, csak sört- válaszolja a fiatal nő nyeglén.
Megállapítják, hogy bizony csak nagyon sok idő az a harminc év, jókedvűen karolnak egy-másba és mennek végig az utcán, majd rákanyarodnak a főutcára. Jobbra is, balra is volt amo-lyan kávézó, cukrászda szerűség, de szomorúan konstatálják, hogy azok kirakata üresen tá-tong, rajta csak egy hatalmas tábla jelzi azok megszűntét, „KIADÓ” felirattal. Átvágnak a templom előtti téren, egyenesen haladnak egy ódon szálloda irányába, hiszen alatta található a város leghíresebb cukrászdája. Döbbenetes a felismerés, már annak koszos üvegű ablakában is ott az iménti tábla. Kiürült a valamikor oly patinás cukrászda, kiadó a helyiség, már egyetlen komoly cukrászdát sem képes üzemeltetni senki. Ennyire nem esznek az emberek süteményt? Nem tudni, de az tény, hogy bezárt. A szálló alatti kis presszó, kirakatában ott vigyorog egy kisebb süteményes hűtő, a barátnők egyből bemennek. Kicsinyke helyiség, alig férnek meg ketten, mögöttük egy körülbelül kétszer akkora, apró helyiségben pár asztal. Fiatalok kávéznak az első asztalnál. A hűtőpultban habos-babos sütemények, nem túl nagy választékban. Van vagy négy fajta, szinte egyforma jellegű, de más-más gyümölccsel díszített édes étek.
- Melyiket kéred?- kérdi a jóságos tekintetű.
- Egyiket sem- súgja neki oda a másik,- túl drágák, nem látod, mutatja neki óvatosan az árcé-dulát, - 550 ft. a legolcsóbb. Ennyi pénzből sütök neked ilyet fél tepsire valót, azzal jól lakunk. Amúgy meg félek az ilyen tejszínes dolgoktól. Mi van akkor, ha nem friss? Irodalmi estre megyünk, elkap bennünket majd a cifra, aztán oda a magasztos esténk.
- Lehet, hogy igazad van - hagyja kedvetlenül jóvá barátnője, majd kimennek a presszóból.
Újra megállapítják, hogy nagyon nem jó irányban halad a világ, már nincsen benne egyetlen olyan hely sem, amiben ők jól érezhetnék magukat. Minden elszabadult, az árak, az indulatok, a hozzáállás, embertelen, jellegtelen a nagyváros központja. Látványosan építették azt át, a külcsín szép, de a belső értékek lassan, de biztosan eltűnnek sorra. Pár lépést tesznek egy sa-rokig, majd a süteményezést kezdeményező hölgy, csak nem hagyja tervét:
-Tudod, ott abban az épületben volt egy kedves teaház, nézzük meg, igyunk legalább egy teát.
Nem várva a válaszra megkapja az épp ellenkezni akaró nő kezét és már húzza is maga után a teaház irányában. Csak amikor odaérnek, döbbennek le ismét. A teaházból amerikai ételbár lett. Még egy, a sok többi között.
- Ez sem cukrászda - állapítják szomorúan meg.
- Nem sajnos, de azért nézd, ott bent van süteményes pult is, menjünk be - Most már tovább nem keresünk, megesszük a süteményt, hiszen én nagyon szeretnék veled ezen a délutánon egy süteményt enni. Punktum - mondja ki aranyosan, de már nyitja is ki az ajtót, vezeti be a bizonytalan barátnőjét az ugyancsak szűk helyiségbe. A kiszolgáló és kirakati ablak között helyen egyetlen asztal, két székkel, a helyiségben a pult foglalja el a nagyobb teret. Látszik, nem szoktak ott sokat időzni. A betérő kikéri a kávéját, vagy gyors reggelijét, szendvicsét, megeszi azt állva, és már megy is tovább.
- Na látod, van maffin több fajta is, válassz egyet magadnak.
- Akkor nekem a gyümölcsös kell - mondja ki, bár egyáltalán nincsen meggyőződve arról, hogy jól teszi. Keresi ismételten az árcímkét. Itt úgy látszik, nem teszik mellé azt. A süte-ményevést kikényszerítő nő kuncogva fizet, majd leteszi az asztalra. Nagy nehezen csak ész-reveszi a másik is a falra, apró betűkkel felhelyezett árjegyzéket. Felteszi szemüvegét, miköz-ben elkezdi eszegetni a száraz idegennek tűnő süteményszerűséget. Ahogy meglátja a számo-kat, majd kifordul szájából a kevert tészta. Még jó, hogy nem lát jól, mert ezt sem engedte volna megvenni.
- Milyen ostoba vagyok én!?- döbbent csend – a tejszínhabos, finom cukrászcsodáért sajnál-tam az 550 ft-t, ez meg 480 ft-ba került. Hasonlítási alap nincsen, csak annyi, hogy az magyar volt, ez meg amerikánus - Szégyenkezve nézi barátnőjét, aki élvezi a helyzetet. Igaza van, csak eddig ez még nem tudatosodott benne. Kicsinyeskedett, még mindég bele van itatódva a múlt. Régebben ilyet nem engedhettek volna meg maguknak. Vagy ha igen, akkor sem tették, mert az ésszerűség mást diktált, és ezt mélyen kódolták a tudatukban. Ő most is még ugyan úgy gondolkodik, ez nem változott meg azóta, csak a világ lett más. De miért viselkedett eny-nyire kicsinyesen?! Mert nem lát túl a maga világán?! Elszaladt a valós világ mellette, miköz-ben ő bebújt egy burokba, amit maga kreált magának. Most hirtelen világosság lett. - Milyen ostoba vagyok… gondolja, de ki nem mondja, megtartja magának. Tudja, ezen a délutánon olyan fontos utat vágott benne ez a jelenet, amit szavakba önteni nem volna lehetséges.
- Hogy állsz az új könyved kiadásával?- kérdi ekkor meg barátnője, megtörve a csendes maj-szolást.
- Sajnos sehogyan sem, nem jött vissza a korábbi könyvem önköltségi ára. Senki sem veszi őket.
- Akkor most elárulom, azért akartalak elhívni egy sütire, hogy egy nagy hírt ünnepelhessek meg veled -
- Ünnepelni? - kérdi amaz tágra nyitott szemmel. - Ünnep? És vele? Villan át agyában a szavak jelentősége.
- Igen, tudni illik, hivatalosan szeretném veled közölni, hogy a falunkért működő alapítvány megtámogatja az újabb könyved nyomdai munkálatainak költségeit.
- Tessék? - csordul ki a könny a szeméből?- De hiszen én ezt nem érdemlem meg - akkor már végképp elszakad lelkének húrja - Te ilyen nagy bejelentéssel készültél, bölcsen, méltósággal hagytad, hogy ide-oda vonszoljalak, mert a saját korlátaim csapdájában élek, miközben végig tudtad, hogy ilyen nagy örömhírt fogsz velem közölni… Hogy lehet valaki ennyire tiszta em-ber?
Igen, a bölcsesség, és nagyság, nem emberi méretekben fejezhető ki. Ez az asszony, termeté-ben apró, de mégis oly nagy, hogy nem lehet hozzá felérni. A jó hír közlésével befejezik az igénytelen sütemény elfogyasztását, megállapítják, hogy voltaképpen nem is volt rossz. Ezért pénzt adni? Dohogta volna magában, de nem teszi, hiszen olyan jó hírt kapott, amitől elfelejti filléres napi gondjait. Amúgy sem tenné, mert megindul benne egy nagyon fontos fejlődési folyamat, valami ami eddig nem tudott a felszínre törni, most végérvényesen megváltoztatja az eddig elfogadott, téves értékrendjét. Döbbenetes benne a percek alatt lejátszódó változás, nem mer szólni, ég odabent a szíve mélyén egy még épp pislákoló láng. Egy sütemény is tud nagy tüzeket okozni, mert hogy ez be is fog lobbanni, az már bizonyos.
Kimennek az apró helyiségből, és még a hideg február eleji fagyos légkör is meleggé válik az ünnepélyességtől körülöttük. Hirtelen minden olyan nagyon szép. A füstös, ködös késő délu-táni város zsibongását megtöri egy spontán vonagló alak. A villamos síneken elkezdenek tán-colni fiatal párok. Látszik, előre megszervezett akcióról van szó. A járművek mindkét oldalról megállnak, hagyják a táncolókat bemutatni jól megtanult mozdulataikat. Szép a jelenet, a vil-lamos megállóban ácsorgók, előkapkodják mobil telefonjaikat és elkezdik rögzíteni azt. Egyre többen, és többen táncolnak a tömeggel együtt, már elég szép számmal tömörülnek a látványra kiéhezett népek. Láttunk már ehhez hasonló jeleneteket az interneten is, de így élőben még szebb, még ünnepélyesebbé teszi a jó hírt hallott asszony délutánját. Majd elcsendesedik a tömeg, a korábban táncolok is elvegyülnek, vége az előadásnak, megy mindenki a kitűzött célja felé. A városra rászáll a korai sötétség, minden elcsendesedik, lassan átadja magát a hétköznapi est méltóságos varázsának, pihenésre készülődik. Egy könyvtár, jelentéktelen zugában korosodó emberek gyülekeznek, hogy a körülményekhez képest megkíséreljék még életben tartani egy letűnt korszak ezernyi sok szép emlékét.

Ócska lakókocsiban sír a lány. Még alig múlt húsz, de homlokát máris mély redők rútítják el. Miért is van az, hogy némelyik ember ilyen korán megtapasztalhatja a szenvedést, a nélkülözést? Két mé-ternyi élettérbe bezsúfolva az emeletes ágy. Gabriella fekszik alól, Marina az ünnepelt bálvány fe-lette alussza az igazak álmát. Ébren pihen ott az alsó szinten az, ki a maga életét arra áldozza, hogy annak ott felette dicsőséges, szép jövője legyen. Testvérek ők, de fizikumukból is látszik, hogy ez a tömzsi, izomtól, erőtől duzzadó nővér cipeli életüket egymaga a hátán, a másik tündérként csillog, amikor a porond fényben úszik. Sziluettje is mutatja, belőle lesz az ünnepelt díva. A másik, ki min-dezt számára biztosítja, csak leng a manézs fölött, számolva, pontosan figyelve, a másik apróbb hibáit kijavítva, részére biztosítva a lepkeszerű sikert. Marina ugrál, szaltózik, a fény őt kíséri, s annyira tud élni a lehetőséggel, hogy Gabriella ezt az elmúlt időben már nagyon megunta. Fáradt. Hiába gyakorol, vágja a fát karjai izmosítására, gyúr, dolgozik férfiakat megszégyenítő módon, ha még pásztázzák is néha a reflektorok, az csak annyi időre történhet meg, míg húga kezét elkapja, majd újra meglebegteti a porond felett, hogy eldobhassa oly távolságba pont, amilyenre a hinta szára leng, így juttatva őt a trapézra újra, meg újra a nézők felett. Milyen igazságtalan az élet… Érzi ő, tudja, már születése pillanatában is így volt ez, hiszen Marina jövetelét alaposan megünnepeltették vele is. Ott babusgatták a nénikék, bácsikák mind. Szülei büszkén mutogatták a pólyában, mondo-gatták, milyen tündéri, csoda-szép kislány az ő gyermekük. Miközben Gabriella szorongva állt a nagypapa lábába csimpaszkodva, s rajta kívül észre sem vette senki. Az öreg sejtette a gyermeki lélek civódását, mert valahányszor mutogatták a húgát, remegő ujjai beleszántottak rőt hajába, s alaposan felborzolták. Mára sem reszkető kéz, sem dicshimnuszt zengő ősök. Kettesben kell meg-harcolniuk a mindennapokért. Magányosan, egyedül a nagyvilágban vándorolnak egyik városból a másikba, amerre a cirkusz tud adni számukra is egy-egy szelet kenyeret. Gabriellára hárul minden felelősség, neki kell vigyázni a húgára, hiszen ily messze a szülői háztól nélküle rég elvesződött volna ez az elkényeztetett, neveletlen és felelőtlen teremtés. Gyermek még, szokta mondani apja, légy vele megértő. S ilyenkor ő tudomásul veszi, jó kislány módjára igazat ad szüleinek, megbo-csátva annak addigi csínytevéseit, csipkelődéseit. Ám a mai napon már minden határon túl jutott ez a csitri, gondolja magában, ezt nem lehet tovább folytatni. Már egyáltalán nem biztos egy ideje a munkájában, abban sem, hogy ez értelmes dolog lenne. Vágyik a nőiesség hiányában arra, amit neki nem adott meg az ég. Van olyan, amikor őt a húga szerelmének nézik, pedig ő is lány, s bár mellei olyannyira elizmosodtak, hogy elvesződnek a pulóver alatt, mégis csak asszonyi szív dobog benne. Egy fiatal nő, aki élni akar, szeretni és szeretve lenni. Bezzeg Marinának nem kell ilyesmin gondol-kodnia, úgy váltja partnereit, hogy az már egyenesen felháborító. Mi jogon? Kérdi Gabriella egyre inkább magától, magában, hiszen a férfi is ember, azt sem szabad becsapni. Ez a kis elkényeztetett semmi mégis megteszi naponta, anélkül, hogy gondolkodna, így mikor az egyik, mikor a másik férfi ólálkodik a lakókocsi mellett epedezve egyetlen pillantásáért. Nem is edz egy ideje, csak a baj van vele, annyira elkapta a hév, olyannyira felnőttnek hiszi magát, hogy nővére nem bír vele. Még ez sem lenne olyan nagy baj, de amikor a manézs mester fiát, Gábort célozta következő áldozatnak meg, na azzal végkép veszélyesre feszítette a türelem húrját, hisz ő a világ legrendesebb, legnemesebb, legekben járó embere Gabriella szemében. A fiatalember amúgy jelentéktelen jelenség, szó-dásüvegszerű szemüvegében, vézna testében nincsen semmi artistavonás, de ahogyan mosolyog, és ahogyan tudja kimondani azt a nevével páros nevet… Gábor és Gabriella… hát az maga a csoda, aminek nem lehet ellenállni. Az este viszont meghallotta a húgát, amikor épp a soros pár fiatalem-berrel ugratták szegényt. Úgy simult hozzá a lány, mint aki olyannyira szerelmes, hogy már a vágytól nem bír magával, s a szegény fiún látszott, mennyire pirul, szégyelli magát. Szeme csillogásából megítélve, alaposan elcsavarta ez a kis macska a fejét. Jaj, ha tudná, hogy esélytelen…
A lány jó nagyot kacagott az esete történteken, amikor az egyik izomgép fiatalemberrel csókolózott lefekvés előtt, és az számon kérte tőle az esetet. Ugyan már? Kinek kell egy ilyen idióta, csak any-nyira jó volt ugratni a szerencsétlent, hadd legyen neki is egy jó napja, mondta, miközben Gabriella szíve majd meghasadt. Alaposan össze is vesztek lefekvés előtt miatta, de Marina szinte azonnal elaludt mindezek ellenére, ahogyan végignyújtóztatta ágyán végtagjait. Gabriella viszont csak for-golódik, és azon tűnődik, hogyan tudná megfékezni ezt a szívtelen, kegyetlen teremtést, akivé vált a kis vadóc húga. Reggel aztán minden megy ugyan úgy, mint előző nap. Kacéran méregeti a manézs mester fiát, aki majd elolvad közben pulikutyaként követve a lányt. Nővére szeme egyre szűkebb, a megalázottság, a szégyen homlokát sokkal gondterheltebb ránccal vonja be. Kíséri tekintetével minden mozdulatát, ám húga felháborító mód ebből semmit sem észlel. Milyen beképzelt egy liba, gondolja magában. Dühösen lüktet vénájában a vér, halántékán duzzadva láthatóvá válik annak tel-jes vonala. Délután ismételten elkésik Marina a próbáról. Gabriella súlyemeléssel igyekszik formába hozni izmait, estére fontos esemény közeleg, az amúgy már vándorcirkusszá ledegradált, néhai társulatot meglátogatja egy fontos impresszárió, s nagyon sok függ attól, hogyan fognak bemutat-kozni előtte. Ki tudja? Talán szerződést is köthet a lányokkal, elvégre nem sűrűn fordul elő ilyen, hogy két nő, férfi nélkül, vakmerő mód táncolja meg a levegőt. Úgy lebegnek fent a kupolában, mint valami porszemek, s Gabriella termetes testéből sem látszik annak dagadó izma, csak a pontosság, a gondoskodni tudás, a figyelem. Amikor koncentrál, olyan ügyesen tudja időzíteni a húga ugrásához lebbenését, hogy az minden felkészületlensége ellenére is kénytelen belekapaszkodni erős kezeibe. Így megy ez apró koruktól fogva. Marina mindent elront, Gabriella mindent kijavít. A kicsi bánt, a nagy helyrehozza tetteit. A kicsi tékozol, a nagy spórol. Ám ma, valami megakadt a gépezetben. El a kezekkel róla, gondolja most az idősebbik lány, el a kezekkel arról a csodás emberről, ő nem lesz a te játékszered. A napja ezzel telik, dúl benne az indulat, forr a bosszú, mert a mit sem sejtő gyermeklány úgy ostorozza kétértelmű mondataival a vézna fiatalembert, mint korábban még soha senki mást. Mintha csak szándékosan rohanna vesztébe, akarná a nővérét megbénítani. Egyre merészebb, a nap végezte felé egyre gyorsabban halad a csók irányába, amit az öltöző előtt végül csak megejt nővére és mindenki más szeme láttára. A fiú a falnak esik látszik, nagyon megfordulhatott körülötte a világ. Gabriella szíve levegőért kapkod, kileng, fuldoklik, össze-vissza kalimpál. A düh forr ereiben, már nem bírja sokáig tovább. Szája széle cérnavékonyságura zsugoro-dik. Ekkor felhangzik a már jól ismert dallam: trata-ta-ta-ta…trata-ta-ta-ta… menni kell, a közönség várja őket. A fények gúnyos sugarakkal világolják be a groteszk mód elférfiasodott felsőtestét, lelki szemeivel látja magát Zorróként. Akár maszkot is vehetne, a köpeny ma este sokkal lassabban csú-szik le válláról, szégyelli magát. Hát nő ő egyáltalán?! Forog agyában az ismeretlen kérdés. Miért nem fogyókúrázik inkább, és alakítja át testét olyanná, mint a Marináé. Hiszen neki is ugyan olyan a szeme… zöldell, akár a viharos tenger, arcát két oldalt mély gödröcske díszíti, csak az állától lefelé változik meg külleme, s teszi őt különbözővé húgától. Bezzeg az olyan karcsú és hajlékony, akár egy őzike. Ő meg termetes, nyaktól talpáig egyformán erős, hiszen mindég egy volt a feladata, vigyázni Marinára, nehogy leessen. Időben elkapni, cselekedni azonnal, ha az botladozik, vagy szemez egy-egy jóképű pasival a nézőtérről. Hát igen, ilyen is előfordul mostanság, hogy bemenetelük pillanatában a kisebbik lány tekintete eltéved, s valami hihetetlen ügyességgel talál rá a legérdemle-gesebbre, és arról aztán le sem veszi a szemét mindaddig, míg az a lábai előtt heverve szívét fel nem kínálja neki. Na, ilyen lett ez a fruska. Néha még ezzel sem elégszik meg, pedig épp elég sikerél-ményt halmozott fel az utóbbi időben nem csak a levegőben, de a férfiak terén is. Így volt már olyanra is példa, hogy öngyilkosságot kísérelt meg egy hiszékenyebb, érzékenyebb fiú miatta. Hiába próbálta nővére megleckéztetni, ez a kis boszorkány napról, napra szemtelenebb, és beképzeltebb lett. Trata-ta-ta-tam…- szólnak a harsonák, ereszkedik a kupolából egyre lejjebb a karika, amibe Marina kecsesen belekapaszkodva, egy csörlő által lassan felhúzva, magát erre-arra tekergetve, látványossá téve a műsort, feljut a trapézra. Gabriella szerényen, ügyesen, ahogy máskor is szokta, pillanat alatt kapaszkodik fel a számára leeresztett kötélen, s jobb lábával megkapva a keményfa rudat, már csimpaszkodik is bele, fejét lefelé lógatva, számolva egyből a beidegződött mutatvány részleteit. Figyeli húgát. Az fegyelmezetlenül illegeti magát, erre, arra pukedlizik, majd elkapja a felé hintázó rudat fél kézzel, kis félelmet gerjesztve az egyből hangosan felhurrogó közönségben. Része ez a játékai egyikének. Hálót ezen az estén nem használnak, tetszeni akarnak a prominens vendégnek. Magabiztosan kezdi el légi balett gyakorlatát, erre- arra hajtva meg magát, megugorja első szaltóját, s Gabriella pontosan kapja el kezét, persze picit megmozgatva, megrázva, hogy éb-redjen végre, térjen magához, most produkálnia kell. Most élesben megy az előadás, vagy komolyan áll a gyakorlata elé, vagy befejezi pályafutását egy életre. Felnéz nővérére, széles mosollyal nyugtázza annak figyelmeztetését, nem veszi komolyan. Ám, amikor ez másod ízben is hasonlóan történik, félelem ül arcára, s jobban belenéz Gabriella szemében. Amit abban a pillanatban ott felfe-dezni vél, megkövülté teszi testét, és pontosan fél mozdulattal elvéti a gyakorlatot, mellé nyúlva a rúdnak, hatalmas lendülettel elkezd zuhanni lefelé. Egyenesen az aláugró, őt megmenteni készülő manézs mester fia ölébe. Hatalmas huppanással éri el a porond alját, a fú nyüszítve esik alatta a földre. A lány csekély súlyának többszörösével fúródik bele a vézna csontú legénybe. Gabriella azonnal a kötél után nyúl, mászik le, próbál életet lehelni a sápadt testbe, de már elkésett vele. Mar-ina rémülten kiabál, karja eltörött. Nem azon siránkozik, amit történt, észre sem veszi a halott férfit, csak karrierjének végét siratja, mely minden egyéb történést számára felülmúl. Akár egy rossz álomban, a manézs mester letakarja gyermekét, akit olyan nagy szeretetben óvott e borzasztó szak-mától. Majd ölbe veszi a lehelet könnyű, élettelen testet, és kiviszi a porondról. Az előadást folytatni kell. Felharsan a kürt, tra-ta-ta-tam… az egyik bohóc gyorsan körbejár, mosolyt fakaszt a rémült gyerekek, s szüleik arcára. Felolvad a dermedtség jege, az előadás végére ugyan ki emlékszik még a csontsovány fiatalemberre, aki meghalni volt kész egyetlen csókért. Pedig annak százszorosát is megkaphatta volna Gabriellától. De az ember már csak ilyen… nem érzékeli a jót, a gonosz lesz mindég a nyertes. Hatalmas diadalmenettel viszik a lányt kórházba, ott zsongja körbe tucatnyi ud-varló. Hiába, az élet már csak ilyen, a szépet még ebben az állapotában is csak meg kell ünnepelni, ez neki jár. Gabriella felöltözik, becsomagol, elhagyja a vándorcirkusz legkisebb hálókocsiját. Le fogok fogyni, olyan leszek, mint minden más nő, mondogatja magában. Persze azt is tudja, ez nem lesz egyszerű. Orvos leszek, vagy pap, lelkeket gyógyító. Ám ekkor a szégyenen túl, valami más is belémar, a lelkiismeret furdalás. Hiszen nem is Marina volt a hibás, hanem ő. A harag, a bosszú, a kétségbeesés. Hiszen nem figyelt eléggé, dühös volt. Miatta történt. Megölte az egyetlen embert, akit szerelemmel tudott volna szeretni. Trata-ta-ta-tam… visszhangzik fejében az ismerős hang, trata-ta-ta-tam… menekül, fut, oly gyorsan, mint soha annak előtte. El innen, el valamerre ahol majd nyugalomra lel. Nem akar visszanézni, csak eltűnni, akár az őszi kődben leeső utolsó falevél. Ekkor valami melegség, puhaság önti el testét, lelke végre békére lel, a tömeg riadtan tódul az esti félhomályban:
– Elütötték! – kiabál egy hang – mentőt!
Mindebből ő már mit sem hall. Karjaiban tartja a szódásüveg vastagságú szemüvegét törlő fiatal-embert. Boldog. Végre életében először ő is nő lett. Megcsókolták.

Titokzatosan susog a nád a faluszéli lápos részben. Jani bácsi mély áhítattal nézi a fel-felreppenő rovarokat. Arcából furcsa gúnyt űzött a nyári nap, redői feketén virítanak, míg bőrének gyűrődött belső részei látni engedik fiatalkori színét. Rongyos inge épp elfedi valamelyik néhai tehenének bőréből házilag varrt nadrágját. Mindez ugyan mit számít? A napfelkelte varázsa mindezt elfeledteti. Ahogyan kínosan nyögdécsel alant a halványlila ég, mint aki ikreket szülne minden reggel. Nyolcvan esztendeje már, hogy békével tölti e látvány el. Hatalmasra nyurgult szemöldökének szőrszálai sűrű ellenzőkként védik meg-fakult szemét. Úgy néz ki, akár egy koldus, pedig ő a falu egyik legtehetősebb embere. Rég belefáradt asszonya megleckéztetésébe. A vénkisasszony húgával szen-vedik annak a rettenetesen fösvény asszonynak rigolyáit. Fiatalabb korában gondolt rá, hogy elviszi valamilyen orvoshoz, talán az tudna oldani ebből a borzalomból, csak hát erre felé nem ismerik a pszichoterapeutákat. Csak úgy maguk tesznek igazságot egymás között. Mára viszont, már meg-öregedtek mindhárman mostanra már mindegy. Csak a Napot! Hát azt láthassa még párszor, amint kibújik a mindenható vemhéből ott alant a rekettyés mögött. Az télen-nyáron különleges látvány, s ő a világ semmi kincséért sem mondana le a mindennapi bábáskodásról. Néha felemeli kezét, mint aki utána akarna nyúlni, s mint aki el is elkapná egy-egy aranyló sugarát, úgy követi, simogatja az elérhetetlent.
– Sikerült? – kérdi kedvesen mögötte egy még nálánál is rongyosabb öregasszony.
– Jaj Boris ! A frászt hoztad rám! Mi kéne?– fordul meg, de csak úgy viccesen, mert a goromba-ság távol áll tőle. Minden szava jóságos döngicsélés. Mikor felnéz, lompos fejét nehezen emelve, tekintetéből akár az imént megszületett fény, úgy árad a jóság.
– Ki kellene hajtani a marhákat a legelőre– suttogja neki testvére, majd átöleli a ketté-görnyedt testet. Kezébe nyomja göcsörtös nyelű botját, kettesben, szépen elbicegnek a falu utolsó háza irá-nyába, ami egyben a legkisebb, évszázados építmény lehet.
– Mit gondolsz Boris? Megfőzi ma végre Ida azt az öreg tyúkot a kívánságom szerint?
– Á! Nem hinném… már a tegnap is nagyon készült vele a piacra…
– A fene azt a fösvény lelkét… – morogja, de csak úgy leginkább magának.
– Miért nem lázadtunk fel ellene soha sem? – kérdi Boriska nagy komolysággal.
– Miért? A csoda se tudja hallod. Elég nagy marhák voltunk… Na, de most meg már minek?
– Semminek! Se gyerek, se család, az én életem sem alakult semerre sem… már csak egymásra kell vigyáznunk hallod, de azt aztán nagyon.
– Te miért nem mentél hozzá a Gáborhoz, amikor az többször is megkért? Na, ha már most idáig jutottunk, elérkezett életünknek igazságosztó pillanata, nem gondolod? Már mindegy. A behívót rég megkaptuk, olyan korba értünk, amikor bármelyik pillanatban szólíthatnak, s akkor menni kell…
– Magam sem tudom. Olyan ügyesen tudott lebeszélni róla a te Idád… Meg anyánk is. Emlék-szel? Azt mondta rá, hogy semmi egy ember az. Nincsen se kutyája, se macskája, miből tartana el? Pedig annyira szerettem.
– Ha valamit bánok az elmúlt életemben, az épp te vagy, te lány! Az a nap, amikor nem csaptam közétek! Kellett volna, gyenge férfi voltam, az ujja köré csavart a szép asszonyom szerelme. Anyámat is rendre kellett volna utasítanom, ő oltotta ebbe a szegény párába a fösvénység magot… Utána bezzeg ő fogta magát és jobblétre szenderült. Így neki nem kellett nélkülöznie. Csak próbálta volna ki az asszony mellette legalább pár évig… Na, most kimondom, ostoba voltál húgom. Tönk-retetted az életedet. Itt szolgáltál engemet meg a feleségemet, akár egy nincstelen. Könyöradomány volt minden szelet kenyered. Fiatal korában is bolond volt Idusom, vénségére?! – legyint sokat mondóan – Szerinted hány ördög lakhat benne?
Erre ropogósan kacagja el magát az akár árnyéknak is beillő kedves teremtés. Majd belekarol újra testvérbátyjába, elkezd neki egy szép régi dalolt dúdolni. Hangja, akár egy pacsirtáé, nem érződik meg rajta az idő múlása: „Az én babám gesztenyeszín haja, felfésüli fehér a homloka…”. Mire ked-vesen beletúr annak lomboncos hajába. Erre olyan jó kedvű lesz az öreg, hogy szinte kiegyenesedik hátának görbülete. Csettint egyet az ujjával, elkapja a húga derekát egy pillanatra. Majd belesajdul a fájdalom, s egyből visszaengedi gerincét abba a megnyugtató pozícióba, amelyben kevésbé érzi ránehezedő súlyának szorongatását. Boriska még aranyosabban kacag látva idétlenkedését.
– Na hallod? Hát már tényleg megöregedtünk. Még pár évvel ezelőtt ölbe is kaptál, úgy vittél át a patakon, amikor nem mertem átmenni azon a keskeny pallón…
– Na hiszen… van annak vagy húsz éve …
– Hogy lenne? – bizonytalanodik el a lány… s még beszélgetnének egymással, de már közel vannak a házhoz, a kiskapun sorakoznak kifelé a tehenek, mögöttük a szürke posztóruhát viselő, fekete kötényes sovány asszonysággal.
– Még jó hogy haza esz benneteket a fene! A Marist nem merem kihajtani, nem sokára ellik. Azt se tudom mitévő legyek, nem találom a kötelet. Tessék már hazafelé szaporázni mihasznák! Boris! Te olyan ügyesen segítetted a világra mindég ezeket a nyakigláb idétlenségeket, menj máris, már nagyon bőg az a szerencsétlen.
Az idős nő nem ellenkezik, ijedten szalad be az udvarra. Szedi görbe lábait, kissé kacska himbá-lózással, a kukorica kórókkal fedett nyári tákolmány irányában. Megpaskolja a tehén farát. Meg-nyugodva veszi tudomásul, hogy nem késett el, még nem ellik. Órákat képes az állataival eltölteni, anélkül, hogy megmozdulna. Azok jelentik minden örömét. Ez a feladata, övé a sok jószág az ud-varban. Sógornője nem ért hozzá, csak a kertet matatja egész évben. A napjuk egyformán telik. Zsörtölődés a házastársak között a levágni való tyúk miatt már napok óta. Jani bácsi roppant mód ki van éhezve egy igazi bográcsos paprikásra, míg Idus a világ egy kincséért sem áldozná fel kedven-cét. Így aztán telnek a napok egymás utáni gyorsaságban anélkül, hogy húst fogyasztanának. Tejfé-léket esznek tejjel. Kenyér sincsen minden nap az asztalon. Ahogy öregszik Idus, már a lisztet is sajnálja maguktól. Kását főz, leginkább zabból, vagy kölesből. ¬ Pedig van földjük is bőven. Igaz, megmunkálni már nem bírják. A bérmunkások nagyon sokba kerülnek, így az idős asszony azzal védekezik, hogy odaadja érte az egész hasznot, nem marad kenyérnek való belőle. Persze van a boltban minden féle fajta, csak az pénzbe kerül. Idus néni a pénzt, talán még a búzánál és tyúkoknál is jobban sajnálja, azt a párnájába varrva tartja. Hát így tengődnek egyre silányabb körülmények között. Megtörtént, hogy a község körzeti orvosát kellett szalajtani hozzájuk, mert annyira rosszul volt a testvérpár, majd meghaltak. Kiderült, nyers búzát ettek titokban. Azt is elzárja ám előlük. Nagyon megkívánták a frissen aratott gabona illatát, hasonlít az a frissen sült kenyérhez. Annyit ettek belőle, hogy beléjük dagadt. Már megszokták a faluban, senkinek sem tűnik fel a rongyos nép. Az emberek néha megmosolyogják, amúgy nem csúfolkodnak, inkább sajnálják a roppant fösvény-ségük miatt őket.
Estére beindul az ellés. Hatalmas szemeivel könyörögve fordítja fejét Boriska irányába a tehén. A borjú szinte vitustáncot lejt annak hasában. Úgy hullámzik, akár a faluszéli tócsa a szélben hóol-vadáskor.
– Na, te szegény pára! Majd mindjárt kiszabadulsz… te sem találod az utadat… – ügyesen jár a keze, leveti felső ruháját, megmosakszik, majd a tavalyi avas zsírból főtt szappannal alaposan le-mossa a tehenet is, főként a farát. Az ideiglenes ól is az ellést szolgálja, azért alakították ki, hogy nyugodtan hozhassa borját a világra. Nem szokványos ilyentájt ez a folyamat, valahogyan mégis megesett, amúgy leginkább télen ellenek a tehenek. Mire elfolyik a magzatvíz, friss fehér gyolcsba öltözve várakozik. Ahogyan elkezdődnek méhének összehúzódásai jobb oldalára fekszik a hatalmas állat. Akár egy magatehetetlen asszony úgy várja a segítséget gazdájától. Órákon át simogatja, ba-busgatja, míg végre megjelenik a két láb. Ekkor ügyesen köti az elletőkötelet a kilátszó végtagok csüdízületei fölé hurokba, majd a tolófájásokkal egy időben, elkezdi óvatosan húzni. A hasprés szü-netében a kötelet feszesen tartja, nehogy a magzat visszacsússzon. Hatalmas fizikai munka, s ez az idős nő, egymaga is boldogul. A két végtagot felváltva húzza, míg végre meg nem jelenik az új jö-vevény feje. Homlokán ott a csodálatos fehér csillag. Áhítattal nézi a kis borjút, míg végre a tehén egy utolsó erőlködéssel kipréseli magából. Gyorsan felkapja. Tiszta lepedőbe burkolja és magához öleli. Mint, aki a saját melegével akarna életet lehelni belé, úgy szorongatja, puszilgatja az amúgy csodálatosan fejlett üszőt. A tehén is megnyugszik, amikor megpillantja legújabb magzatát. Édesgeti Boriska mindkettőt, olyan szeretettel bánik a jószágokkal, mint ha csak pótolni akarná a lemaradását. Hiszen ő is nő, még sem adott életet egyszer sem. Így legalább azon segít, aki ezt bátran megteszi helyette is. Még jó négy órába telik, mire a tehenet rendbe rakja. Olyan bámulatosan érti, amit csinál, bármelyik állatorvos megirigyelhetné. Jani bácsi is megérkezik, követi félve Idus is az ideiglenes istállóba. Mindhárman elvarázsolva a látványtól nyugtázzák, hogy nem gyerektelen család már az övék, hiszen minden évben van apróság bőven a háztájiban. A teremtés csodáját ők annyiszor átélték már, s a világra jövetel is sűrű látvány náluk, hogy bár gyermekfióka nem sikeredett az udvarba, de állati annál több. Így azok mindenért bőségesen kárpótolták őket. Az alig pár órás kis semmiség, hatalmas szempilláival csiklandozza az asszonyok arcát. Nyaldossa, döfködi őket, szopja kézfejüket. Anyja hálásan bőg egyet-egyet, s csap farkával rendetlen gyermekére, hiszen ideje lenne végre szopni.
– Ne fejjük le előtte? – kérdi óvatosan Ida. Ebben ő nem szakértő, ez sógornője szakterülete
– Még nem. Majd, ha megízlelte a boci. Szívja csak meg, utána kifejjük teljesen, hadd könnyeb-büljön meg a gyulladt előtejtől – odatologatja a még mindég járni is csak alig tudó jószágot, rávezeti anyja tőgyére. Hirtelen megtalálja az életet jelentő forrást, s hatalmas cuppogással elkezdi azt szívni. A tehén fájdalmában idegesen jártatja farát, de türelme határtalan, olyan nagyon tudja máris szeretni ezt az apróságot. Elégedetten fekszenek le és fúrják be magukat az időközben hatalmasra hordott betegágyas friss alomba. Boriska alaposan betakarja az anyja fejéhez gömbölyödő borjút, majd megpuszilja a tehén homlokát. Még egy kis ideig becégezi a kicsit, majd int a többieknek is, hogy akkor most már nekik itt nincsen több keresnivalójuk. Hadd pihenje ki magát a tehén.
–Elfáradtál? – kérdi Jani bácsi.
–Nehéz ellés volt, alaposan elfáradtam. Egy fél órányit nekem is pihennem kellene.
– Ida te! Hát nem kínálsz meg bennünket a szaporulat tiszteletére valami jó kis ágyassal?
– Talán csak nem inni akarsz? – kérdi az ingerülten.
– Már hogy ne akarnék? Elvégre áldomást kellene mondani ennek az aprócska teremtménynek a születésére! Hálát kellene adni Istennek is legalább egy koccintásnyira, s elmondani egy miatyánkot rá…
– A fene a beleteket… morogja az, de a két öreg ezen csak kuncog, nem sértődnek meg. Ismerik már jól a fösvénység miatt szenvedő szavajárását. Hozza a kis üveget, olyan két decinyi pálinka lehet benne, a pohár, amibe épp tölteni készül talán valamelyik szabó műhelyből való, mert még annak gyűszűje is nagyobb lehet, mint az.
– Na! Ide azzal az üveggel asszony! – néz rá ritkán mérges tekintetével férje, mire az asszony komolyra veszi, s bár kelletlen, de csak elengedi az üveget, férje kezébe adva.
– Ha még egyszer sajnálni mered tőlünk, ezzel a bottal verem le a derekadat! Hát mit akarsz? Mindjárt jön utánad is Belzebub az összes teremtményével együtt, és ott fog jókat vigyorogni az üst felett, amiben megfőz! Még mindég sajnálod tőlem ezt a kis jót?!
– Menj a pokolba! – mondja az félvállról, majd inkább bemegy, semmint hogy végig- nézze, ho-gyan ürítik ki annak tartalmát. Borzalmasan szenved, nem jó szívvel adta azt ki a markából, izzad-sága ottmaradt az üveg falán.
– Hogy tud ennyire buta lenni? – kérdi Boris bátyját.
– Mit tudom én! Ha ilyen, hát ilyen… na, akkor most kitolunk ám vele! Megisszuk ezt itt mind.
– Isten ments, kétfelé fog szaladni a copfom, ha ezzel megkenem a torkomat!
– Pedig most aztán megtanulja az a fránya Idusom, hogy velünk nem fog fösvénykedni többet. Lehet, van még pár napon, na azokat aztán azért is jól élem le! – kacsint rá az igen csak jókedvű Boriskára. Egy korty ide, egy oda alapon, benyalogatják az üveg tartalmát. Kisvártatva, alig fejezik be, már jön is az asszony kifelé nagy zsörtölődéssel:
– Képesek voltatok elpocsékolni ezt a sok pálinkát?
– Elég volt ebből a sok fösvénységből! Mától urak vagyunk. Megértetted? Mikor azt mondom kenyeret eszünk, akkor vagy sütsz szép nagy kenyeret, mint korábban édes-anyám is szokta, vagy elmész a boltba és veszel. Elegem van a sok máléból, meg kása reggeliből. Máris menj, és vágd le nekem azt a vacak tyúkot, ma paprikást eszünk nokedlivel. Kint főzd meg a bográcsba! Tisztes gaz-dánál ünnep egy ilyen szép üsző érkezése, hát mától mifelénk is így lesz!
– Ugyan te vén bolond – legyint Idus, majd elindul megnézni a szomszéd gyerek kihajtotta-e a teheneket a legelőre.
– Vigyél ki neki egy darab szalonnát, meg paprikát, hadd egyen az a gyerek!
– Kapott érte egy liter tejet az este. Mit nem adnál még ezeknek a koldusoknak? Nem szabad el-kényeztetni az efféléket… – s mint aki meg sem hallotta az iménti beszédet, megy ellenőrizni a gye-reket dolgozik-e, vagy csak lazsál.
Boriskának alaposan megárt az ágyas, a lépcsőn ülve elalszik. Jani bácsi kihoz egy ócska rongy-szerű valamit, talán pléd lehetett egykor, betakarja vele. Remegő kezével végigkíséri fejének vonalát, nem érinti meg. Érezheti az, mert álmában elmosolyodik. Bátyja ölébe hajtja a fejét, és szinte azonnal ő is elalszik. Ida csak fejét rázza, amikor megpillantja őket. Nem ébreszti fel az alvókat, fogja a kis kapáját, kimegy a kertbe, hiszen most ott várja a munka legjava, teljesen ellepte a gaz a maghagymát. Épp a delet kongatja a templomtorony nagyharangja, amire befejezi. Férje és sógor-nője még mindég ott alusszák álmuk legjavát a küszöb előtt. Erre csak belerúg az emberébe.
– Na, épp eleget lustálkodtatok, irány dolgozni. Jó lenne ha végre fognád azt a kaszát és csapnál vele pár sort a majorságnak is kellene már a zöld.
Ijedten ugrik fel, s mikor észleli feleségének barátságtalan tekintetét, azonnal felkecmereg, óva-tosan ébreszti húgát, majd besegíti a konyhába arra a szalmazsákkal vetett ágyba, amin helye van már vagy ötven éve, amióta ő megnősült. Akkor a fiatal pár költözött be a szobába és Boriska az édesanyja mellé kiszorult a konyhai egyszemélyes ágyra.
– Jól van, na – simogatja meg a nyöszörgő nőt – jól megártott neked az a kis konty alá való. Most aludj szépen… – mondja szelíden, csendre intve az épp kiabálni készülő asszonyát. Fejét ingatva szótlanul kimegy, minden nemtetszését abba az egyetlen mozdulatba szövi bele. Eltűnik az aprójószágokkal teli udvarba.
Jani bácsi leül az egyik kisszékre a sparhelt mellé, ott alszik tovább kétrét görnyedve. Már jócskán besötétedik, mire magához tér.
– Idus! Idám! – hívogatja párját ekkor az idős ember rémülten – Idus gyere gyorsan! menj a dok-torért! Boriska nem mozdul!
Szalad az be, finom illat járja be a helyiséget ruhájától.
– Mit csinálsz ott kint? Hát nem hallod, hogy hívlak? – méltatlankodik az öreg.
– Mit? Paprikást nokedlivel a tyúkból. Ott fő a bográcsban, ahogyan rendelted.
– Még ilyet – ámul az öreg – eddig soha… most meg igen?! – húzgálja vállát, miközben meg-próbálja felemelni a magatehetetlen testvérét az ágyból. Szalad be Ida is, ahogy meglátja Boriskát mozdulatlanul, rémülten állapítja meg:
– Ide tényleg orvos kell! Atya úr Isten! Mibe fog kerül ez nekem… Szaladok a doktor úrért, ne-hogy pánikba ess! – s már szalad is ki a konyhából, hallatszik, amint becsapja maga mögött a kerti kiskaput.
Jön az orvos hamarosan. Nagydarab egészséges ember, kezében a míves borjúbőrből készült tás-kája. Sztetoszkópja ott lóg a nyakában, fehér köpenyben, ahogyan a rendelőben is szokta, úgy jön az idős nőn segíteni.
– Ide mentő kell – mondja, s már üti is be a jól ismert számot a mobil telefonján, majd vizet kér, mellé tiszta ruhát. Gondosan lemossa a verejtékező Boriska arcát.
– Nem árt most ez a jó kútvíz szegénynek – mondja óvatosan, nehogy megsértse a háziakat.
A mentősök gyorsan dolgoznak, viszik a beteget azonnal a kórházba. Jani bácsi ügyet-lenül to-porzékol a kapuban. Remegő kezében egy darab rongy, azzal törülgeti könnyeit, amint a jármű el-tűnik a sarkon túl.
– Látod asszony? Sajnáltad tőle azt a kis nedűt! Pedig már csak annyival maradt a lelkem… – s úgy zokog, akár egy gyermek.
– Jóvá akartam tenni mindent –, mondja szelíden – levágtam neki a legnagyobb tyúkomat.
– A tegnap kellett volna… a tegnap…
– Hiszen ma született meg a borjú, nem tegnap!
– Igazad van – törődik bele – most mi lesz velünk Idus?
– Mi lenne… még vagyunk egymásnak. Élünk. Hát mi a csodának temeted már a húgodat, hiszen nem halt meg… Meglásd, meg fog gyógyulni, csak egy kicsit elfáradt.
– Meg – nyögdécsel Jani bácsi – Hát persze, hogy meg! Egyszer aztán mégis csak meg fog hal. Jaj, csak ne előttem... Az nem lenne igazságos, hiszen én sokkal öregebb vagyok…
– Ne temesd már! Na, hallod? Micsoda egy vészmadár lettél? Akkor most bemegyünk, és meg-esszük azt a fránya tyúkot mind egy szálig! Nehogy pocsékba menjen az a finom paprikás!?
Az öreg, mint aki rosszul hal, úgy néz rá:
– Megbolondultál asszony? Van kedved enni ezek után?
– Már hogy ne lenne, ha egyszer megfőztem… A kedvetekbe akartam járni – siránkozik. Ere az öreg is magához tér. Tényleg, ez az asszony még életében nem cselekedett ilyesmit. Elvéger ő itatta le a Boriskát, nem az asszony. Még a szörnyű fösvénységtől való lelki gyötrelmein is túltéve magát megcselekedte, amit kért tőle.
– Nem vagy te rossz asszony – mondja, s remegő karjával átölelve kíséri be a konyhába – Ugye megbocsátod aggastyán férjed illetlen szavait… – leheletnyi finom csókot nyom annak kendőjére a feje búbján.
– Te vén szamár! – viszonozza a babusgatást – Meglásd, minden helyre fog jönni. Most sok dolgunk van ám! Forralunk vizet, levágom szépen a hajadat, megborotvállak, megfürdünk. Reggel bemegyünk a városba meglátogatni Boriskát. Nem bánom, még ha minden vagyonunkat is odaadjuk a doktoroknak, csak gyógyítsák meg.
– Te Idus! Én még ilyet tőled ezidáig nem hallottam! – álmélkodik Jani bácsi.
Hátramegy az udvarba, leemeli a bográcsot a kerti tűzhelyről, beviszi a konyhába. Tartalmát át-önti egy lábasba, majd elővesz két tányért, mer belőle jókora adaggal az öregnek. Finom lehet az felettébb, csak úgy ontja kellemes zamatát.
– Hát akkor együnk Idus – mondja, megvakargatva állát, mert étvágya nemigen van, de ezt ott-hagyni nem illene. Leülnek, szótlanul kanalazva az ételt. Hiába forgatja Jani bácsi a szájában, nem megy le a torkán, a harmadik kanálnál abbahagyja az evést.
– Nem ízlik? – kérdi kétségbe esve Ida.
– Dehogy nem, csak hát a Boriska… – sírja el újra magát.
– Na, ne búsulj már… – pattan fel felesége mellé, átölelve férjét – meglásd, megsegít az Isten, meggyógyítja hű szolgálóleányát.
– Hogy te milyen jó tudsz lenni?!
– Eddig nem voltam? – veszi pörölősre az asszony.
– Az élet megkeményített bennünket. Nem a te hibád. Anyám ültette beléd a fösvénység csíráját, te csak folytattad, amit rád hagyott örökül.
– Mától vége – fogadkozik Ida.
Estére még tiszta ágybelit is húz, kitakarítja a szobát. A kis konyhában levendula illata terjeng. Alaposan megcsutakolja a frissen nyírt, megborotvált, görnyedt testű embert a nagy lavórban. Majd ő maga is megtisztálkodik. A teheneket rábízza a szomszéd asszonyra. Az sem tudja az is merre legyen a nagy csodálkozásban, a maradék paprikást úgy, ahogyan volt, lábasostul átvitte neki. Sze-gény özvegyasszony az, négy gyermekkel. A legnagyobb szokta őrizni a teheneket. Van ám munka velük, nem egyszerű kilenc kövér jószággal bíbelődni egész nyáron, mikor a többi gyerek épp a réten játszik. De kell, mert valakinek pénzt is illik keresni, különben miből vennének lábbeliket télire? Az asszony eljár napszámba, előteremtve a család téli tüzelőjét. Amit az állam ad, abból semmire sem telne. Kénytelen évek óta megalázkodni ennek a fösvény asszonynak. Pedig ej, de sokszor megalázza, még sem emlékszik már egyetlen bántó szavára sem, mindent elfeled, egy fazék paprikás láttán.
– Isten áldja meg érte! – hálálkodik.
– Fogyasszák egészséggel. Hanem aztán a kis borjúra gondjuk legyen. Ne menjen napszámba holnap reggel, vigyázzon a portánkra, kérem. Etesse meg az aprójószágokat, meg a teheneket is fejje meg. Vigyázzon mindenre, míg haza nem érünk a városból.
– Ne féljen Idus néni! Akár a sajátomra úgy ügyelek majd mindenre. De ugye meg- kérdezhetem ki a beteg? Láttam a mentőt, meg a doktor urat maguktól jöttek ki.
– Boriskát vitték be a kórházba. Elveszítette az eszméletét, nem tudom mi a baja. Menni kell rendezni a sorsát, remélem hamarosan meggyógyul – mondja, s azzal már megy is hazafelé. Másnap hajnalban kelnek. Jani bácsi még mielőtt felöltözne, kimegy a nap születésénél segédkezni. Azt még a testvére kedvéért sem mulasztaná el. Ahogy aznap bújna elő, hirtelen egy bárányfelhő betakarja az eget, s szürke foltjaival teríti be a horizontot.
– Te hálátlan– sziszegi az öreg – még te is ellenem vagy? De magadóan hazabiceg. Otthon már várja a tejbekása, gyorsan bekanalazza. Hagyja magára húzni a frissen keményített inget, lajbit. Az új szövetnadrág kényelmetlennek tetszik, alig bír megmozdulni benne. S nem elég ez a sok flanc, még a csizmát is rá akarja kényszeríteni az asszony. Pedig azt csak madzagon viselte ezidáig a vállára vetve, ha épp vásárba mentek. Azt is csak azért, hogy lássák van neki, csak nem koptatja el a talpát egy ilyen alkalom miatt. Sokszor megmosolyogták a népek, a faluban ez már megszokott látvány, ott észre sem veszik az ilyesmit. Úgy kopog a Jani bácsi sarka télen-nyáron, hogy azt még ez a valódi bőrcsizma is megirigyelhetné, mert utánozni nem bírná. Alaposan megkérgesedett nyolcvan év használata folyamán. Jobb hasznát veszi, mint az efféle kényes dolgoknak. Az ő talpa edzett, szokva van kaszáláshoz, kapáláshoz, nem is érti miért nem ízlelik meg a fiatalok manapság a föld csodálatos érintését. Csoda furcsán érzi magát a hatalmas csizmában, olyan fényesre kefélte felesége, hogy a légy egészen biztos elcsúszna rajta.
– Mi a csodának már vén csődörre ilyen cifra kantár… – méltatlankodik, de Idus összevont sze-möldöke visszatartja a további zsörtölődéstől. Nem moroghat, lekésik a buszt. Ő is szépen kiöltözik. Kontyba fonja hosszú, ősz haját. Még az anyja csatos fésűjét sem dobta el, azzal tűzi fel frizuráját. Pepita szövetruhája, sarkas cipője igazi módos, falusi asszony kinézetet kölcsönöz neki. Nyoma sincsen a rongyoknak, szépen felöltözve, iparkodnak elérni az első járatot. A sok mezőre igyekvő falusi ember mind megfordul utánuk, nem akarnak hinni a szemüknek. Az öreg kajszol, kuzbol a hatalmas bokszcsizmában. Nem akar engedelmeskedni a láb, hiába nógatja, sehogyan sem akar az hallgatni gazdájára, egyik a másikba akaszkodva biceg hol jobbra, hol balra bukdácsolva. Csak el-érnek valahogyan a busz váróig, felszállnak a szinte azonnal érkező járatra. Az öreg nem rest, azon-nal ahogy leülnek, nyomban rátapos egyik lábával a másiknak sarkára, lehúzza a kényelmetlen láb-belit. Asszonya csúnyán nézi, ám ő rá sem hederít, míg be nem érnek a városba. Ott aztán újra ráci-bálja Ida, nincsen pardon, nem kopácsolhatja végig az aszfaltot kérges sarkaival. Miután csak nin-csen haladása az öregnek, leint egy taxit, urak módjára viteti be magukat a kórházba. A portán el-mondják jövetelük célját. Tisztességgel útbaigazítják őket, hogy arra jobbra menjenek, a földszinten van az intenzív osztály, ott érdeklődjenek. Hamarosan megtalálják az ominózus osztály ajtaját, és addig ácsorognak szótlanul előtte, míg végre észreveszik őket. Kijön egy nővérke. A bácsi előadja idejövetelük célját. Megkérik őket, hogy várjanak, a főorvos úr még vizitet tart. Pár percig még ott ólálkodnak, amikor kijön egy soványka, sápadt ember. Torkát sűrűn köszörülve kezdi el mondandó-ját. Jani bácsi körül megfordul a világ, oly hatalmas súllyal éri a hallottak nyomása, hogy térdre esik. Az orvos a segítségére sietve felemeli az öreget, majd széket hozat, s leülteti a megaggott embert.
– Jobban van?– kérdi aggodalmas hangon.
– Semmi baj doktor úr – válaszolja, majd keserves zokogásba kezd – Ez nem igazság… én voltam az öregebb.
Ida is csak néz maga elé mereven, mint aki fel sem fogta a hallottakat:
– Pedig levágtam a tyúkot is… Milyen hálátlan…

A nyomorúság gödreiben kényelmetlen aludni. Csecsemőpózban összekuporodva lehet igazán kiadni kínjainkat magunkból. De sokszor próbáltam e testhelyzetet, s valahogyan még sem tudtam beletörődni az élet fájdalmas csalódásaiban. Hol fent, hol lent, hol fény, hol sötét… Igen, mennyire igaz tanítása ez mindegyik vallásnak, hitvilágnak, természettudománynak. Hol fent voltam, s hol lent, de mindkettő a szélsőségek legszeszélyesebb szintjéig sodort. Sokszor megközelítettem a csúcsot, oly magasságokba emelt föl, amit földi halandó csak ritkán álmodhat magának. De a mélység is a pokol legmélyébe sodort, ezernyi ördögarc borzasztott el, valahányszor megérintették lelkemet. Mert a lélek az, ami szenved, a test fájdalmasan zsugorodik össze, s a lélek benne sejtelmesen nyöszörög, kiabálja: - Engedj ki végre! Engedj ki, hisz úgy sem értesz, úgy sem hallasz, hiába vezetnélek utadon… Te mindég a veszélyt keresed, bevonzod a rosszat, úrrá lesz rajtad a gonosz, tévedésbe ejtve legyőz ma is, holnap is, számtalanszor próbáltalak már megmenteni tőle, de a test oly gyarló, értéktelen rothadt hús és bűzös víz. A test mégis fogva tartja a lelket, az hiába könyörög, ameddig bírja, onnan annak nincsen szabadulása, nem lehet átjárni, szenvednek együtt, mindketten, mert eggyé sem tudnak válni, pedig mily szép és bölcs is lenne úgy az élet.
- Mennem kell - szólal meg a kicsit sánta, megtört arcú nő.
- Nem fogod kibírni-, válaszolja egy zömök kis öregember
- Igazad van, mégis meg kell tennem. Ha most ezt a lehetőséget kihagyom, soha többet nem fogunk ebből a nyomorúságból kilábalni.
A telefon kérlelhetetlenül cseng, nem hagyva magát, szalad a nő, felveszi:
- Halló? Igen én. Már van útlevelem, útra készen várok. Igen. Van család? – s csend, a másik oldalról érkezik a sok-sok utasítás, majd gyötrelmes pillantások a férfi irányában, mély csend, néha egy-egy – Igen, értem. Jó lesz úgy is. Muszáj, tudja kedves, mennem kell, ha belehalok is. Van zárt ruhám, persze, mindent, csak fizessenek meg - S ez a diskurzus még eltart egy ideig, miközben a férfi egyre türelmetlenebb, ott toporog az asszonya nyomában, s nem hagyja még beszélni sem. Kíváncsian kérdezgeti:- Na, mi van mond már… Mi van?
- Mi lenne, légy kicsit türelemmel, még beszélek - válaszolja ingerülten a nő, majd szépen előveszi az útlevelét, bediktálja adatait, annak számát, mindent úgy, ahogyan kérik. S hirtelen leejti a telefonkagylót.
- Na, ez meg volna. Csak még meg kellene erősödni, mert két nap múlva repülni kell Amerikába dolgozni.
- Két nap múlva? Megbolondultál? Hát ennyi idő alatt repülőjegyet sem adnak. Aztán mit kell ott dolgozni, és mennyiért?
- Sokat kell dolgozni, nagyon sokat. Egy zsidó család, 3 agglegény férfi és egy öregasszony. Főzni, mosni, vasalni, takarítani, a mamát felügyelni, kertet rendbe tartani, mosdatni, öltöztetni, naponta sétáltatni valami tó körül. A jegy 280 ezer forint, mert oda-vissza kell egy éven belülre, benne van a közvetítői díj… ott heti 450 dollár a fizetség majd, de az első hét még az ottani közvetítőnek jár. Istenem, hát kibírom én ezt?- kérdi sírva, kétségbeesve.
- Nem hiszem, de ha mégis? Számoljunk.
- S összedugják fejüket, elkezdik összeadni, majd kivonni, szoroznak, osztanak, megállapítják, két hónap kell, mire ezt a sok költséget ledolgozza az asszony. Utána, ha tud hazaküldeni havonta legalább ezer dollárt, abból talán bírják idehaza törleszteni a ház kölcsönt, akkor nem foglalják azt le, de csak talán, mert mi van akkor, ha tovább romlik a pénz?! Na erre már nincsen orvosság, s ők sem ismerik a receptet. Tanakodnak, az asszony sír, mondja az embernek, csak zárt ruhában szabad lenni, lehetőleg sötét színűben, és meg kell tanulni a kóser konyha titkait is.23 kg-ot lehet vinni magával, többet nem engednek a repülőre.
- Miért nem magyar család? Kérdi az ember elképedve, - semmi bajom a zsidókkal, csak ugye az egy másik kultúra, amihez mi nem értünk. Más a szokás, mi keresztyénhívő emberek vagyunk, nem ismerjük azokat a szokásokat, étkeket. Mit csinálsz majd ott egy kóser konyhában?
- Nem tudom , megtanulom, vagy csak elmondják, fogalmam sincsen mit kellene tennem. Azt tudom, hogy már igent mondtam, tehát el kell mennem. Holnap fel kell utazni Pestre a megadott címre, mert ott kapjuk meg az eligazítást és kapom kézhez a repülőjegyet. Állítólag ott majd beszélhetek a családdal is, akkor már megadják a telefonszámot, s már a néni ébren lesz, fogunk tudni vele beszélni, mert ő magyar származású.
Nyugtalan vasárnap délután után, nagy nehezen elérkezik végre az este. Lefekszenek, szorosan fogják egymás kezét az ágyban, el nem eresztik reggelig. Reggel a férfi könnyes szemmel indul el kávét főzni:
- Mama, mi lesz velem itt egyedül?
- Várni fogsz drágám, gondolod nekem jobb lesz ott az ismeretlenben, a sok munkával, ezzel a nagyon fájós hátammal, meg lábammal? Még az is lehet, hogy belehalok.
- Jaj ne ijesztgess, mit gondolsz? Nem bírom ki nélküled, nem bírom a magányt.
- Tudsz mindent, főzni, mosni, vasalni, takarítani, meglásd Isten megsegít bennünket, hamar elszáll az az egy év, és akkor talán könnyebb lesz minden, kifizetjük az adóságainkat. Megélnénk ebből a csepp nyugdíjból kettesben, csak ne kellene az egészet a banknak adni. Most muszáj elmennem. Most jut eszembe van nekünk ennyi pénzünk?
- Csak 250 ezer, a többit felveszem a hitelkártyámmal, ami azt jelenti, hogy oda kell elsőnek visszatenni a pénzt, mert ha egy hónapon belül visszarakjuk, az nem fog kamatozni.
- Meglátod, erőmön felül fogok dolgozni, és megcsinálom. Nyugodj meg, egy év nem a világ.
- A mi korunkban? Ugye viccelsz, minden perc számít, amit még együtt tölthetünk el, az idő rohamosan telik.
- Együtt vettük nyakunkba ezt a sok rosszat, most együtt is kell kilábalni belőle - mondja nagy elhatározással az asszony.
Több szót nem is váltanak, szépen megfőznek, az ebéd sehogyan sem ízlik egyiknek sem, alig megy le a torkukon. Az ember elmegy a bankba, délután egyre várják, hogy kiadják egész életük folyamán kuporgatott kis pénzecskéjüket. Majd kivesz a bank automatánál még hozzá bőséggel, legyen meg a jegy ára, meg a benziné is, hiszen nekik még utazni is kell ahhoz, hogy a szerződést aláírhassák. Lassan, csendben telnek az órák, majd beülnek a kocsiba és felmennek a megadott helyre. Ott már várják őket, egy idősebb férfi fekete öltönyben, fehér ingben, olyan üzletemberforma, ahogyan azt ők már tévében látták, mellette egy fiatal nő. Az iroda egy belvárosi társasház első emeleti lakásából van kialakítva, meglehetősen egyszerűen berendezve, a célnak megfelelően, íróasztal, egy kisasztal körülötte négy szék.
- Tessék beljebb jönni - invitálja nyájasan a már ismert hang, telefonon keresztül beszélgettek néhányszor, tehát ő lenne a munkaközvetítő.
- Jó napot! – köszön be az idős pár szívélyesen, illendően.
- Tessék helyet foglalni - kínálja őket hellyel az üzletember,- csak még egy telefon és máris az önöké leszek -. Lassan, kimérten beszélget valakivel, hasonló ügyletről van szó, valaki másnak is épp intézik a házvezetőnői állását valamerre a nagyvilágban. Majd pár perc múltán befejezi a beszélgetést és leteszi a kagylót.
- Na, most már a maguké vagyok. Andikám! Légy szíves ne engedj be mást, most ne zavarjon senki.
- Biztosan jól átgondolta asszonyom ezt a lehetőséget? Nagyon sok munkával jár, és ott nincsen lazsálás, mert egy-kettőre hazapenderítik fizetség nélkül az embereket. Azt tudnia kell, ez nem hivatalos munka, ez feketemunka, és azért kértem magát ide fel személyesen, mert már a reptéren is fogják kérdezgetni, az ottani bevándorlási hivatal folyamatosan fogja ellenőrizgetni, és ugye magának tudnia kell mindég, mit válaszoljon a kérdéseikre. Tehát… kezdi el és mondja, mondja a különböző praktikákat, fél óra, már egy óra és meg sem áll. Az egyszerű teremtés együgyűen nézi, felét sem érti mindannak, amit mond ez a nagyon okos férfi, de az tény, alaposan elkápráztatja tudásával. Majd felhív egy számot és az asszony kezébe nyomja a készüléket.
- Halló?- hangzik egy recsegős, öreg hang a vonal másik oldalán.
- Jó napot kívánok asszonyom, kezét csókolom - válaszolja a megilletődött asszony.
- Na aztán tudja a dolgát?- kérdik barátságtalan hangon a másik oldalról - Nekem van három felnőtt ember fiam, azok mindennap fehér inget váltanak, tud maga szépen vasalni?
- Igen is nagyságos asszonyom, tudok. Már hogyne tudnék, nem vagyok én ilyen mai fiatal, már inkább idős korban, mint középkorban.
- Akkor jó, akkor szerdán várják magát a fiaim a Kennedy repülőtéren, tessék egy jó nagy darab kartonra felírni a nevét, és akkor megtalálják. Várjuk.
Csend, a telefon elhallgat, az asszony tele kérdésekkel, kételyekkel, megijedve áll, még jó ideig tartja fülénél a kagylót.
- Valami baj van talán? - kérdi kíváncsian az üzletember, a férje csak nézi szomorúan, szeme csillog a könnytől.
- Nem, nincsen, kedves nőnek hallottam a hangját- válaszolja, megelőzvén férjét, nehogy az elsírja magát.
- A pénzt elhozták? - Kérdi, s elővesz a fiókból egy borítékot. Tessék megnézni, átvenni, ez egy oda- s vissza repülőjegy, meg a cím, a beutazáshoz, reptéri illeték kifizetéséről szóló számlák. Hajnali 06 órakor megy a repülője, itt a menetrend, a légitársaság neve. Találkozunk holnapután hajnali 05-kor a reptéren. Elkísérem magát. Átszállással fog menni, nem egyedül, egy másik asszonyka is magával megy, de ő egy másik városba fog szolgálni. Őt is azon a reptéren fogják várni, mint magát. Tehát még egyedül sem kell utaznia, mondja gyorsan, sőt egyre gyorsabban a férfi. Nos, akkor mindent megértett?
- Igen azt hiszem - s átadja a csomagot a férjének - Apa, add oda az úrnak a pénzt- szól férjére, de az csak bámulja a jegyeket, majd egy hirtelen mozdulattal előveszi zsebéből telefonját, és már hívja is a jegyen látható számot.
- Érdeklődni szeretnék - szólal meg, egyből mondja a felesége adatait- , van-e neki szerda reggel az első járatukra New Yorkba helyfoglalása? … Tényleg… Nézzen kérem alaposan utána… Nekem a kezemben van ez a jegy, és erre a névre van kiállítva.
- Adja ide azonnal- horkant rá az üzletember és szinte birokra megy az idős emberrel, aki szorosan tartja a kezei között a boldogságukat épp megmételyezni készülő papírdarabokat. Közelharc alakul ki közöttük, az idős embert elsöpri, sokkal erősebb, mint az lehetett valaha is, kitépi kezéből a jegyeket, a telefonjára taposva kirohan a helyiségből. Az asszony dermedten figyel, tátva a szája, majd gyorsan felsegíti a földről férjét.
- Na kedvesem, most aztán alaposan megjártuk – mondja, miközben megtapogatja a kabátja zsebében lapuló borítékot, - de legalább a kis pénzünk megmaradt.
Leülnek mindketten, üresen néznek maguk elé, szinte alig akarják elhinni, hogy ilyen is van. Majd egyik pillanatról a másikra vidáman távoznak, kacagnak egy hatalmasat a történteken, beülnek az apró személygépkocsiba, elindulnak hazafelé. Az első vendéglőnél megáll a férj.
- Mama, ma ünnepelünk.
- Hiszen nincs is pénzünk, tiltakozik az asszony.
- Van, itt van a zsebemben. A kölcsönt visszatesszük, a többit nem. Temessen el, aki akar. Ha akarják, a házamat is vegyék el, vigyenek mindent. Drágám, csak te számítasz, az hogy itt vagy velem. Ezentúl már csak ez érdekel -. Átöleli asszonyát, és boldogan csókolja meg. Oly aranyosak, ahogy a lemenő nap megsimogatja rácos homlokukat.
- Ilyen kevesen múlik a boldogság? – kérdi a nő, s már tudja a választ is rá - Nem kell ehhez semmi recept, együtt vagyunk, ad a kezed, soha többet ne eressz el - szájához emelve a ráncos férfikezet megcsókolja azt – Látod drágám! Ez a boldogság recept!

– Igyekezzetek, mindjárt becsengetnek – sürgeti gyerekeit a még harmincas évei elején járó asz-szony.
Tódott-fódott mackónadrágjában, olyan furcsán néz ki. Ékszín szeme, kerekded, kislányos arca, ha egy szebb ruhát adnának rá, akár a falú egyik legszebb asszonyává is tehetné. A kislányok nyur-gák, hamar nőnek, mondani szokták, s valahogyan ez igaz is: „ a lányok az ágy alatt is megnőnek”. Mily bölcsek voltak élőink, akik ezeket a megállapításokat kitalálták. Lustán, nyafogva nyújtóz-kodnak, úgy kell lecibálni róluk a takarót. A nagyobbik olyan 10 éves forma lehet, a kicsi nyolc. Nem tetszik nekik a reggeli ébresztés. Már hogy is tetszene kikászálódni a puha parasztdunna alól. Az melegével elringatná őket még akár délig is.
– Iparkodjatok ám! A reggeli az asztalon.
– Már megint pirítós – nyafogja a nagy.
– Miért, nem jó? A tegnap főztem friss lekvárt körtéből, tejet is hoztam a boltból, ott van mellet-te, gyorsan kifelé! Na, de már nem viccelek ám! ¬– húzza fel szemöldökét. Ahogyan tudja nézni a két lányt… az nem mindennapi látvány. Picit megcsiklandozza őket, reggeli játék.
A lányok meg fognak nőni, akár csak ő, s majd egy hozzájuk illő szegény munkásemberhez fele-ségül mennek. Vagy lesz munkájuk, vagy sem, ki tudja azt még most? Na és kit érdekel? Az asszony gyönyörködve nézi őket, amint kikászálódnak az ágyból, lehuppan a egy kis puffra, várja a mindennapos cirógatást. S elkezdődik. A nagyobbik, akár egy igazi macska, dorombol, simul hozzá, puszilja. Kuncsorog, kéri a napi zsebpénzét. A kicsi egy icike-picike gombolyaggá zsugorodik össze, a lábait támadja meg, s onnan próbál az anyjának ölébe férkőzni. Festő nem tudna ily szép jelenetet megfesteni… Egy édesanya, foltos mackónadrágba, pihe-puha pizsamákban két lánya… Patika tiszta ház, habos ágy. Két kislány, amint zsebpénzt kuncsorognak egy már alaposan begyakorolt, megszokott szertartás szerint. S ő hagyja, boldog, elégedett. Mindent a lányoknak, neki már semmi másra nincsen szüksége, csak ezeknek a törékeny teremtményeknek a simogatására.
– Na, most idő van! Sicc innen! Azt a ragyogóját! – veszi komolyra arckifejezését, de a szeme árulkodó jószág, nem tud ellenállni a becézgetéseknek. A kislányok még huncutabb vágtába kezde-nek, csüngenek az őket kifelé húzgáló asszony nyakában.
– Ejnye, no! Olyan nagy culák lettetek –, méltatlankodik, de azért belemegy a játékba, húzza, vonszolja maga után őket egészen a konyháig.
Szerény a berendezés, valamelyik nagyszülői hagyatékból örökölhették meg az öreg kredencet, a kacskaringós lábú nagyasztallal s támlás székekkel középen. A sparhelt sem mai darab, arrébb a sarokban egy ócska gáztűzhely, palackos, egy stelázsi, amolyan spájzba való forma, de ebben a konyhában minden megfér egymással. Sorban rakva rá a használati edények, tányérok megszámlál-hatatlan mennyiségben: poharak, csészék, csillog-villog minden a tisztaságtól. Talán még ükanyja edényei is ott vannak a többi között, mert ebben a világban vigyáznak ám minden emlékre.
– Gyorsabban, gyorsabban – harsonázza az asszony, s erre a lányok összekapják magukat, neki-látnak pizsamában a reggelinek. Pillanatok alatt elpusztítják azt, a tányér mellett aprócska varrott, fehér damasztszalvétába csomagolva az uzsonna. Elteszik iskolatáskájukba, majd versenyt futnak, az előszobából elválasztott apró fürdőszobába a mosdóhoz. Persze, mint mindég, most is a nagynak sikeredik korábban odaérni, így rendre, el is foglalja a mosdó előtti részt, teljes szélességében. A kicsi visítozva méltatlankodik. A nagy szeretet átmegy civakodásba, s már verik is egymást jó test-vérekhez illően.
– Na hiszen, mit képzeltek magatokról! – ripakodik rájuk édesanyjuk, látva a már jól ismert jele-netet. Nagy nehezen szétválassza őket, egyik is kap a fenekére, a másik is egy lágy anyai simogatást. Erre elkacagják magukat.
– Anyú-ú..– kényeskedik a nagy, visszamegy a mosdó elé, s elkezdi végre a fogmosást. A kicsi is bekapja a fogkeféjét, majd megeszi nagy igyekezetében. Anyjuk csak távolról szemléli, idegesen tesz-vesz, menni kellene a gyerekeknek, hiába laknak az iskola közelében, mindjárt elkésnek. Végre elkészülnek, felkapkodják a kikészített, frissen vasalt ruhákat, farmert, s valami divatos toppot, olyat, hogy blúz, meg ing, már nem ismernek a mai gyerekek. Épp csak egy zsebkendőnyi anyagból varrják felső ruházataikat, derekuk állandóan kint csüng. Apjukat zavarja látványuk, na de ha ilyen a világ?! Tessék elviselni, elvégre a szegény ember gyermekének is lehet divatosan öltözni…
Végre kivágtatnak az udvarra, futóversenyt tartanak a kapuig, ott megembereli magát mindkét lány, s szépen libasorban mennek át az úttesten, anyjuk csak a veranda széléről kíséri tekintetével őket.
– Kezdődik a nap –, dünnyögi magában, magának. Férje már hajnalban elment, szerencsére neki van munkája. Az egyik közeli városban gyári esztergályos, nem sokat keres, épp annyit, ami fedezi a lányok neveltetését. A szülőknek ruhára, vagy piperére nem telik, s minek is venne az, ki csak kapun belül éli életét? Felesleges lenne…
Gyorsan keveri Gyurinak, a hízónak a moslékot, s szalad vele odaönteni, röfög az már nagyon, alaposan megéhezett. Majd fellöki a vézna asszonyt, amint bemegy a karámba az eledelt elé önteni a hatalmas öntöttvas vályúba.
– Mentél innen… kuci-te… nye-nye, kuss előlem, engedj kimenni –, kiabálja az őt épp megkós-tolni akaró hatalmas jószágnak. – Na, te is beértél a levágásra, karácsonyra megszabadulsz tőlem…–, vigasztalja meg egy füle mögötti vakarással. Az eresz alól leemeli a fánglit, azzal mer az ott tárolt búzából, s már nyitja is ki az amúgy csak kutyafuttában, sárból összetákolt aprócska ól ajtaját. Özönlik ki belőle a sok szárnyas, van ott minden, csirke, tyúk, kacsa egyben. Nem számlálják azokat, amikor szükség van rájuk, egy nyisszentéssel rendezi gazdasszonyuk sorsukat. Jó messzire egyetlen mozdulattal széjjelszórja a kanál tartalmát, majd bemegy a férje műhelyébe, ami szintén régi deszkákból, vályogból összerakott helyiség. Látszik nem mesterember építette, de a célnak épp megfelel. Ott van lekerítve a 4 liba. A tengeri beáztatva. Előveszi a tömésre használt kisszékét, majd két szárnyát hátul szorosan összefogva, kiemeli első áldozatát. Lába közé kapja a jócskán meghízott gúnárt, csak a feje látszik ki. Ügyesen jár a keze, tömi nyakán le a megdagadt tengeri szemeket. Lassú, fáradtságos munka embernek, állatnak egyaránt. Kíméletlen paraszti szokás, borzalmas látványnak is, de ez a fiatalasszony ebbe nőtt fel, ösztönösen a vérében van benne. Mire végez a töméssel, már szaladni kell a kenyérért a boltba, ideje nekilátni a főzésnek. A lányok alig mentek el, mindjárt jönnek elő, ebédet kell készíteni. No de mit? – Most mutasd meg Kati! – mondja magának, fejét erre-arra ingatva, hiszen igaza van. Nem a "vanból" művészet a főzés, hanem a „nincsből” kell csak igazán ötletesnek lenni! Előveszi soványka pénztárcáját, belenéz. – Ej, ha! – örül meg a meglapuló ezresnek, elégedett mosollyal. A férje már megint odacsempészett egy picike pluszt. Nem tudni hogyan teszi, pedig a fizetését minden hónapban kezébe adja asszonyának, de azért maszekolgatnak is egy-egy keveset, csínján, nehogy a tulaj meglássa őket. Nagy csoda ennek az asszonynak most ez a kis pénzecske, egyből oszt- szoroz. – Na, hallod? Levágsz babám egy szép csirkét, s paprikás lesz mára ebédre! – s csettint is egy jóízűt, a múltkor sem merte megszopogatni a kasát, még a farát is megették a kislányok.
– Ma dőzsölünk! – kiálltja el magát, s szalad is átöltözni. Magára cibálja egyetlen szövetnadrág-ját. Megállapítja picit elkeseredve, hogy csak nem nyúlt az ki az évek folyamán, már azóta szűk rá, amióta másodjára szült, de még mindég nem sikeredett venni másikat. Sebaj, ezzel ő egyáltalán nem foglalkozik. Hosszú ujjú pólója valamelyik turkáló kincse, s felé a trénig felső, a már elmaradhatatlan kellék. Hűvösödnek a napok, október végére jár az idő. Sárgás-barnás leveleivel alaposan felbosszantja a siető nőt a kapuban leveleit hullató mogyoró. Magától nőtt az oda, hát nem vágták ki, megannyi ízletes gyümölcsöt termett az már nekik, kedvenc csemegéje a lányoknak télen. Együtt törik esténként apjukkal, olyankor mesélnek harsányan, mindenki a maga kis történetét. Csak Kati nem tud hozzászólni semmihez sem, mert az ő munkája minden nap ugyan az. A jószágok ellátása, bevásárlás, főzés, ebédeltetés, mosogatás… A takarítás már alig fér bele. A vasalás esti szórakozás, míg megy kedvenc sorozata a tévében. A lányok közben vagy tanulnak, vagy nem. A kistudású asz-szony már nem tudja követni őket, olyan nagyon előreszaladt a világ. No meg az ő idejében nem is kértek ilyen sokat tőle, tudták, neki inkább kapálni kell mennie a földekre. Csak elvégezte a kötelező nyolcat valahogyan, de igazán nem is volt ínyére a dolog. Így nem érzi szükségét annak, hogy a lányaiból kihozná a maximumot. Rendre kihasználják a cserfesek a helyzetet, s alaposan átverik, mindég valami olyan leckét hazudva anyjuknak, amit már rég vettek. Néha leesik a tantusz, s rájön az egyszerű asszony a csalafintaságra, de azért legtöbbször csak már akkor buknak le, amikor a szü-lői értekezleten szembesíti a tanítónő az igazsággal. A tavaly évvégén majdnem megbukott a nagy.
A bolt sem túl gazdag, épp a legfontosabb élelmiszereket rendeli a kereskedő. Felesleges lenne eltúlozni az igényeket, arra ezen a helyen senkinek sem lenne pénze úgy sem. Megveszi a doboz tejfölt, a lisztet, kenyeret, tejet holnapra, kiflit a kislányoknak vacsorára, egy doboz margarint, máris oda a pénz, pedig épp csak van valami a szatyor alján. Sopánkodik a méltánytalan árak láttán, de nem tehet ellene, hát szépen beletörődik. A szegény ember elfogadja sorsát, nem boldogtalan, azzal elégszik meg, amije van. Kati békés természetű nő, Isten őt jókedvében teremtette. Mindenen tud ropogósan kacagni, semmivel sem lehet kihozni a sodrából. Gyorsan levágja a szép jércét, megpu-colja percek alatt, odateszi főni, miközben lobog is a nokedli vize. Két fogás nem járja itt már évek óta, vagy az egyik, vagy a másik. Leves csak vasárnap dukál, akkor is, ha telik húslevesre. Ebben a házban mindennek örülnek, hálás kosztosok lakják, válogatás nincsen, a reggeli pirítósért való nya-fogás is csak aprócska kényeskedés, szeretik a lányok anyjuk főztjét. A férj kifejezetten rajong érte. Ennél jobb feleséget lámpással sem találhatott volna, még azt is megérti, amikor elmegy a régi cim-borákkal kártyázni a klubba. Olyankor legörgetnek egy-két sört, de Kati soha sem veti azt neki a szemére. Elvégre, aki ilyen sokat dolgozik, már csak megérdemli azt a kis itókát néha cserében. Mire a lányok hazaérnek, minden az asztalon. Nem kérdeznek szinte semmit, ahogy meglátják a fejedelmi ebédet, egyből nekirontanak, s tömik magukba az ízletesebbnél, ízletesebb falatokat, még a mellényeiket is csak úgy kutyafuttában dobják le magukról.
– Csínján a mellével…– szól rájuk anyjuk – az apátoké, elvégre ő dolgozik meg érte!
Bánják is a lányok a száraz mellet, ott a sok finom comb.
– Cimbalomverő! – emeli viccesen fel a kicsi – csurog közben szája szegletén lefelé a piros szaft. Annyira jóízűen esznek, hogy anyjuk is nyeldes nagyokat közben. Nem ül le, majd, amit hagynak épp elég lesz. S tényleg, erről is, meg arról is lecsipkedik a nagyját, nem szopogatják le a csontokat, hatalmas halomba rakják azt egy mélytányérba, nem marad éhen a maradékot evő sem. Mire eltelik, a lányok már sehol, viháncolnak valamerre a házban, még nem fáznak meg.
– Játék előtt át kellene öltözni – anyjuk bosszankodva kiált utánuk, de fülük viasszal telt, folytat-ják a hancúrozást egyik szobából ki, a másikba be. Nagy nehezen sikerül rávenni őket a ruházatuk lecserélésére. A hercegnők átváltoznak „rút kiskacsába”, idétlenül kinőtt mackóik bokájuk felett sem takarja már lábukat. Még sem méltatlankodnak. Tudják, ha ezeket a gúnyákat kell felvenni, kertészkedés lesz a program, szófogadóan követik anyjukat a melléképületek mögötti telekrészre, ahol a konyhakert lett kialakítva. Minden Kati kezét dicséri, ő ás, vet, gyomlálja ki a mindennapi betevőt. Terem szépen a kert, hozta a két mázsa téli krumplit az idén is, már csak a petrezselymet kell felszedni, a többi a pincében, az egyik sarokban. Ügyesen lazítja fel az asszony vasvillával a földet, a kislányok szorgos keze hamar megtakarítja a petrezselyem gyökereket, ládában egy órán belül az egész termés. Katinak elérkezett a mosogatás ideje. Idegesen nézi az órát, a férjének már rég haza kellett volna érkeznie. Vajon meddig túlóráztatják már megint? Kimegy, a kapuba ácsorog egy ideig, de csak rájön, hogy butaság amit tesz, majd, ha végez, hazahozza őket a munkásokat szállító kisbusz. Az idő egyre rakoncátlanabbul telik, s a lányok ásítozva kérdezik, merre marad el apjuk. Kati nem tud mit mondani, idegessége átterjed rájuk, egyik nyűgösebb, mint a másik. Csak meg kell vacsoráztatni őket, elvégre le is robbanhatott az a fránya busz. – Miért is nincsen meg valamelyik munkatársának a mobil száma? – bosszankodik magában, a férje telefonja már vagy fél éve elromlott, nem tudtak másikat venni helyette. De jó is lenne, egy munkahely, még almát is szedne a többi asszonnyal napszámban, de oda nem engedi el a férje. Azt szokta mondani valahányszor szóba kerül – Azt már nem! Asszonynak fakanál mellett a helye.
Az évek telnek, a lányok nőnek, sem munkája, sem szakmája, s ez a rendes, szorgalmas ember meg egyre sűrűbben maradozik ki, mindég túlórázik, vagy iszik. Ej, csak egyszer akadna az a fránya gyáros ennek az egyszerű teremtésnek a karmai közé! Megmutatná neki, milyen is egy tisztességes családanyának lenni, hogyan védi meg kotló a csibéit?!
A lányok nehezen alszanak el, még félálomban is apjuk után érdeklődnek, hasztalanul, már éjfélt üt az óra, mire Kati arra ébred, ruhástul fekszik a kislányok mellett, félig lecsúszott testtartásban. Gyorsan kimegy, át az ő puritán két hencsert összetolt, öreg bútorokból rögtönzött hálószobájukba. A férjének nyoma sincsen, olyan mérhetetlenül fél, ilyet még soha sem érzett. Sírva fakad, alaposan beletúrja magát a régi nagy tollpárnába, hagyja könnyeit szaporázni, s úgy engedi ki a feszültséget szívéből. Ahogy ott szipog, hallja az előszoba ajtajában a kulcsot kattanni, – na végre – kardosan felpattan, és már kapcsolná is fel a villanyt, most aztán vagy összevesznek, vagy a nyakába ugrik, maga sem tudja eldönteni, ám nem nyílik az ajtó. Rosszul hallotta volna? Vagy berúgott a ház ura? S újra tekeredik a kulcs, a zár halkan küzd, nem adja meg magát. Előveszi a sarokban tárolt, férje által neki előkészített, amúgy fiatalos virtuskodásokra használt népnevelőjét, a nagy bunkós botot, s azzal kioson az előszobába. A teli ajtó takarja a bejönni szándékozó alakját, a kisablakon kikémlelve látja, bizony az nem a férje, sokkal nagyobb termetű egyén. Kikiabál gyorsan:– Ki az? – majd leleményesen be a szobába, mintha otthon lenne a férje – Jani gyere gyorsan, valaki nagyon elté-vesztette a kapujának zárát! – s azzal a nagytermetű egyből nekilódul, s félvállával benyomja az ajtót. Kati bénultan áll a sötétben, lába szárán érzi a forró folyadékot, amint egyre nagyobb tócsába terül széjjel az árnyékával összeolvadva. A hatalmas ember, egyetlen mozdulattal megkapja a kar-jánál fogva, és húzza kifelé az előszobából maga után. Kati védekezik, de a bunkósbot erőtlenül hullik ki kezéből, ahogyan megszorítja csuklóját támadója. Könyörgőre fogja, de mihaszna minden erőfeszítése, nem bír szabadulni az erős kéz szorításából. Kivonszolja az udvaron keresztül a kapu aljáig. Térdéről cafatokban lóg a bőr, kiabálna, csak valamiért nem jön ki hang a torkán. Apró nyö-szörgésszerű szófoszlányok, fuldoklik a félelemtől, retteg, még a hideget sem érzékeli teste. S akkor bénul le igazán, amikor a kapu is kinyílik, s ez a szörnyeteg nem áll meg, hanem egyből bevonszolja abba a munkásokat szállító, kisteherautóból átalakított alkalmatosságba, ami a férje után szokott jönni minden reggel.
Amint megérzi a hideg bádog padlót kezd magához térni, s meri kinyitni a szemét. Döbbenten látja férjét maga fölött a székben elterülve. Hulla részeg, nem úgy az, aki idáig cibálta. Abban a pillanatban visszatér bele az erő, elkezdi nevén kiabálni az urát, de az sehogyan sem hallja meg, úgy alszik, mint akit fejbe vágtak. Ekkor egy idősebb ember, belétérdel hátulról a két vállába, és befogja a száját lapát nagy kezével. Kati nem akar szót fogadni, küzd, ahogy csak bír, de a másik, lefogja, s üti, ahol éri. Kénytelen megnyugodni, fél, megérti, itt most az életéről van szó. Szinte ezzel párhu-zamosan himbálja ritmikus mozgással, lökdösi, döfködi a padlón a támadója. A megalázottságtól, s egyre szúróbb, fájóbb kíntól, csak hörögni képes, szólni már nem. Ide-oda rángatják bábu testét, már lassan világosodik, de az ő Jánosa még mindég féloldalra dőlve alussza részeg álmát, nem törődve asszonya könyörgésével. Pedig könyörög az, rimánkodik, imádkozik. Miután alaposan hely-benhagyják, s kedvüket lelik benne, a megtépázott, félig agyonvert asszonyt a fiatalabbik vállára veszi, s szó szerint bedobja az udvarba. Nyekken, nagyot huppan a megfagyott udvar amúgy még zöldellő fűszőnyegén. Janit is bedobják mellé, s felbúg az autó motorja, elmennek. Kati nehezen vonszolja négykézláb be magát az előszobába. Ajka felrepedt, bal szemével nem lát. Sajgó ágyékával nem is törődik. Az életösztön cselekszik, nem ő. A konyhakövön végkép feladja, elalél a ki-szenvedett nő.
– Mi történt veled? Az Isten szerelmére, mi van veled? – próbál életet lehelni belé Jani.
– Hol voltál? – kérdi se élve, se halva Kati.
– Lerobbantunk a busszal, a szántóföld közepén. Se haza, se vissza, ide sok lett volna, vissza még több. A fene ette volna meg ezt a koldus világot, egyikünknél sem volt telefon, hogy bár valaki is hazaszólhatott volna a családjának. Volt a Sándornál egy kis kisüsti, frissen főzött, hát úgy meg-ártott, azt sem tudom ki tett be az udvarunkba, csak itt tértem magamhoz. Te jó Isten! – kiáltja el magát, amikor felkapcsolja végre a villanyt. Amikor bement, a lábai akadtak bele a felesége testébe, de most szemei elé tárul az a borzalom, ami az asszonyával történt. Gyorsan ölbe veszi, beviszi az ágyba, betakargatja, szalad vizet melegíteni, hogy megmosdassa. Még akkor sem bírja felfogni a történteket. Ki tehette ezt a borzalmat? Mi történt pontosan, nem is sejti. Mire befekteti a meleg dunna alá, Kati elalszik. Mellé ülve, görcsösen sírva próbálja végiggondolni mit is tegyen. Akár hogyan töri a fejét, csak arra az elhatározásra jut, hogy kimegy a sarki telefonhoz, hívja a rendőrsé-get. Nagyon hamar kiérnek, s ahelyett, hogy az asszony ellátásával foglalatoskodnának, egyből a férjet bilincselik meg. A rendőrségi irodában már vagy huszadjára írják le a történteket, s amint befejezte, közlik vele nem igaz, s bejön egy másik, majd másik kihallgató tiszt. Kezdődik minden elölről, onnan, ahogyan elindult haza a kisbusszal. Estére orvoshoz viszik, az tüzetesen megvizsgálja, majd az alagsorban lévő fogda egyik magányos cellájába vezetik. Hiába kérdi, mi van Katival, nem válaszol senki sem.
– Értsék meg, hogy úgy találtam a feleségemet… kérem, mondják már meg mi van vele? Kö-nyörgöm… – minden hiába, senki sem hisz neki, ezért inkább nem is válaszolnak. Odalent az őr rázárja az apró cella ajtaját. Nehezen telnek a percek, a világ mindenségének érzékeli az éjszakát, egyre kislányai és felesége jár az eszében. Beleőrül, ha nem mondják el végre, mi történt. Reggelig ott áll az ajtóban, úgy várja az újabb kihallgatást. Nem kell sokáig toporognia, még nyolc óra sincsen, amikor jön érte egy fiatal egyenruhás, s felviszi ugyan abba az irodába, mint ahonnan lehozták az este. Nem tesznek bilincset a kezére, csak úgy követi, mint egy alvajáró. A rendőr megy előtte, hátra sem néz.
– Nos,…– köszörüli meg torkát az este még durván kiabáló férfi egy másik civil ruhás társaságá-ban – a felesége magához tért, s kihallgattuk. Elmesélte a történteket. Talán mégis csak maga a hi-bás, még akkor is, ha nem közvetlenül. Az a mocskos pia! Minek iszik az, aki nem bírja?
– Ittam, megkínáltak, de csak egyetlen pohárral, kérem higgyék el. Igaz, az elmúlt időben néha megkentem a szemem alját, de akkor nem.
– Amennyiben igazat mondott, majd az este leadott vérminta ezt kideríti, addig is menjen szépen haza, megkérem, hagyja békén a feleségét, ne menjen a közelébe. Jó helyen van, kórházban, a kis-lányok meg a nagymamánál.
– Már hogyan ígérhetném meg azt, hogy nem megyek be hozzá a kórházba! – lesz egyből nagyon mérges Jani – hiszen nem ártottam a légynek sem. Soha sem bántottam a feleségemet, imádom a családomat. Mi az, hogy nem láthatom, és a gyerekeim? Ők miért nincsenek odahaza?
– Legyen türelemmel, kérem. Még pár óra, és akkor minden kiderül, addig ne akadályozza a nyomozást. Annak érdekében kérjük, hogy menjen szépen haza, feküdjön le, és pihenje ki magát. Ha megjön a véreredmény, azonnal tájékoztatjuk.
– A feleségemet akarom! – üvölti ingerülten az elcsigázott ember.
– Tudom, de nem lehet… Az ő érdekében kérem, hogy most ne zavarja. Nehéz volt neki a teg-napi napot túlélni. Amúgy is alszik, meg kellett operálni. Tudnia kell, hogy a feleségét megerősza-kolták, megalázták és megverték. Sajnos eltörték a bal karját, szilánkos törést szenvedett, sérült a medencéjét is, de az nem súlyos. Most aludnia kell, elmesélte a vele történteket, hangfelvételen rög-zítettük. Az általa elmondottak szerint, a maga főnöke és a munkásszállító gépkocsi vezetője követte el rajta ezt a borzalmat. Őket őrizetbe vettük, tagadnak mindent.
– Akasszák fel! Akasszák fel, mielőtt én fogom megtenni! – üvölti könnyes szemekkel tehetetlen dühében Jani.
– Na, látja? Ezért mondjuk, menjen haza, bízza az igazságszolgáltatásra a történteket.
– Bármit, mindent, csak egyetlen pillanatra láthassam a páromat – könyörög akkor már a férfi, s a nyomozóknak is szívük van, megesik rajta.
– Na jó, mindjárt megkérdem az orvost, bemehetünk-e egy percre – felemeli a telefonkagylót, a vonal túlsó oldaláról igent mondhatnak, mert felállnak, s kérik kövesse őket. Hármasban érkeznek a kórházhoz, a kórterem ajtajánál illedelmesen magára hagyják.
Félig besötétített ablakokkal védi az egyszemélyes szoba Katit. Az ágyban elvesződik apró ter-metével, jókora gipsz a karján. Bal szeme teljesen bedagadva, arca kék-zöld, a duzzanattól fel sem lehet ismerni. Csak a könny csillog a nem oly régen még naiv szemben, s hol a szeretet engedett látható jelet, most a félelem ül őrt. Jani letérdel az ágy elé, s könyörög asszonyának, bocsássa meg, azt az egyetlen pohár pálinkát. Fogadkozik, soha többet nem iszik egyetlen cseppet sem. Próbálja megértetni vele, hogy semmi köze a történtekhez. Az asszony magánál van, de nem szól semmit, mereven nézi férjét, majd becsukja a szemét, tudtául adva, elfáradt. Jani csendben feláll, még egy-szer megcsókolja annak éppen maradt jobb kezét. Nem várja a nyomozót, senkivel sem akar beszél-getni. Hiába mennek utána, csak legyint, nem száll be a kocsiba, inkább busszal utazik haza. Ahogy a kapun belép, válik nyilvánvalóvá micsoda küzdelmet vívhatott Kati támadójával. A jeges fű végig letaposva, imitt-amott piroslik a nő vérétől, a fagyos föld megakadályozta, hogy elnyelődjön annak maradéka. Jani végig simogatja, siratja annak minden centiméterét. A konyhába érve veszi észre a sok fekete maszatot, amit a nyomozók nyomrögzítés céljából lakásában minden ajtón, bútoron ken-céztek. A konyhakövet valaki felmosta, a gyerekek ágya érintetlen, olyan, mint amikor kiszállhattak reggel belőle, s azóta abban a szobában még senki sem járt. Hideg van, a cserépkályha kihűlt, mara-dékában sem érzi a valamikor oly marasztalóan meleg családi fészek hívogatását. Csak a hideg uralkodik, s a halálos csend. Furcsáll valamit, de akkor még azt sem tudja mi az, ami nagyon hiány-zik neki. Lefekszik. Betakarózik a dunnával, amivel a lányok takaróztak, saját hálószobájuknak az ajtaját sem nyitja ki. Már nem gondolkodik, sír, zokog magányosan, így merül álomba, mert a fá-radtság, a kimerültség akár milyen nagy baj is történik az emberrel, csak elnyomja azt. Mire felébred megvirradt rég. Gyorsan kikászálódik az ágyból, felöltözik, kimegy ösztönösen megetetni a jószágokat. Akkor jön rá, mi is hiányzott neki előző nap, az állatokat mind elvitték, nincs az udvar-ban egy sem. Ahogy végignéz a korábbi paradicsomon, egyre inkább pokollá válik az, sivár, szegé-nyes, már elképzelni sem tudja, hogyan is hagyhatta naponta abban a családját. Hatalmas elhatáro-zásra jut, ezentúl minden másképpen lesz, csak még egyszer bocsásson meg neki a felesége.
Az anyósék háza a falú másik végében van, nagyon nehezen nyitnak csak ajtót. Végül beenge-dik, de az idős asszony nem áll szóba vele, az apósa közli kurtán, a lányok iskolában vannak, az imént vitte el őket. Nem tudhatják meg a történteket, azt mondták nekik, a szülők elutaztak. Az állatokat magukhoz vették, már megetették őket. Megérti. Nem akadékoskodik, maga mögött hagy-ja a szemrehányó szempárt, anyósa majd ledöfi mérgében tekintetével. Kimegy a buszváróba, az első járattal bemegy a kórházba felesége mellé. Bár nem áll az szóba vele, nem bánja, leül a szoba sarkában egy székre, nem mozdul. A délelőtti vizit után sikerül beszélni a kezelőorvossal, elmondja neki őszintén az orvosi tényállásokat. Megnyugtató hírrel szolgál, a medencéjét nem kell műteni, súlyos zúzódások ugyan vannak, de úgy néz ki, fizikálisan a felesége teljesen helyre fog jönni.
– Igen… ebben biztos vagyok – susogja magában, csak azt nem tudja, a többivel hogyan tudnak majd megbirkózni.
Délután végre bejön a nyomozó és Kati füle hallatára elmondja, a két bűnöző készült erre a cse-lekedetére, mert erős altató maradványát találták a Janitól levett vérmintában. Az egyik beismerte tettét, de a sofőr hallani sem akar róla.
Némi megnyugvás, a feleség odanyújtja sértetlen kezét, Jani megcsókolja, mellé térdel, s attól fogva egyetlen pillanatra sem hagyja magára a meggyötört asszonyt. Pár nap múltán anyósa is szóba áll már vele, s úgy viselkedik mindenki, mintha semmi se történt volna, csak valami baleset féle. A kislányokat is behozzák Kati kérésére, azt hazudják nekik, autóbaleset érte a szüleit, de nem komoly a baj. A lányok vidáman mesélik iskolai dolgaikat, kérik édesanyjukat gyógyuljon meg. Ölébe ülnek Janinak, hirtelen, mintha visszatérne minden a régi kerékvágásba. Csak a Kati szeme szomorú, olyan magányos és távoli a tekintete. Három hét után hazamehet.
– Haza? – kérdi ijedten Janit.
– Igen, haza.
Döbbent csend, Kati nem mer kérdezni, tudja, eljött az idő, amikor túl kell lenni ezen a borzal-mon.
– Taxit fogadtam – súgja az öltözködő asszonynak – s megcsókolja a feje búbját.
– Jani! – szól hirtelen oda neki – van nekünk még közös jövőnk?
– Már hogy ne lenne, te buta – mondja, s gyorsan átöleli. A csókot még nem erőlteti, mert az asz-szony valahányszor közeledik hozzá, a szájához kapja sértetlen kezét, ösztönösen elhúzza a fejét.
– Nekem már soha többet nem lesz életem… nem akarok élni Jani… – nyöszörgi fájdalmasan – hogyan nézek az emberek szemébe? Hogyan fekszek melléd az ágyban?
Ezt még Jani sem gondolta végig, de nem is akarja, egyet akar, a családját, meg a régi nyugalmát. Mindent elrendezett az apósa, úgy, ahogyan kérte.
– Ne aggódj drágám! Türelmesek leszünk. Ha te is akarod, majd akkor minden visszatér a régibe. Ha nem, akkor sincsen baj, csak melletted lehessek, bocsáss meg.
A taxi hirtelen lendülettel kanyarodik le a főútról, Kati nem érti merre mennek, de nem kérdez semmit. Bölcs asszony, megértette, ezentúl minden másként lesz, s ő már nem az a régi tudatlan falusi nő, aki előtte volt. Meggyalázták, bántották, megölték a lelkét. Egy négyemeletes tömbház előtt áll meg, Jani kipattan belőle, s közli, hogy hazaértek. Csodálkozik, de egyben meg is könnyeb-bül. Akkor még sem kell majd hazamenni? Szinte teljesen megelevenedik, hagyja magát bevezetni a házba. A második emeleten megpillantja nevüket egy névtáblán, igazán csak akkor tudatosul benne, megérkezett új otthonába, ők is városlakók lettek. Már nem kell soha többet bemenni abba a falusi boltba, ahol mindent töviről-hegyire kikérdeznének tőle. A szűk folyosón ölbe veszi, s úgy viszi be Jani, mint valamikor a régi, szegényes első közös otthonukba. Leteszi egy kis szobácskában, egy vadonatúj francia ágyra.
– Miből vetted? Istenem, honnan volt neked erre pénzed? – csodálkozik el az asszony, a szerény, új bútorzat látványán.
– Segítettek anyádék, meg az édesapám. Igaz, csak két szoba összkomfort. Végre nem kell fát hasogatnod. Ez a kisszoba, a nagy a lányoké. Bízz bennem, itt boldogok leszünk. Holnap megyek először munkába az új helyre, rendesek voltak, felvettek egy másik műhelybe. Most tényleg új életet kezdünk, kérlek, feledd el a régit. Neked is lesz munkád, ha már teljesen felépültél. Most is me-hetnél betanított munkásnak egy varrodába, megkérdeztem, ahogy meggyógyulsz szívesen várnak.
– Varrodába? – álmélkodik el a hallottakon Kati – Istenem Jani! Mi lesz az állataimmal? – kérdi sírva.
– Eladtam mindent! Kellett a pénz a bútorokra. Majd, ha kipihented magadat, megmutatom mi-lyen szép újbútort vettem a lányoknak, meg konyhabútort is, edényeket, tűzhelyet, mosógépet... Semmit sem hoztam el abból az elátkozott, nyomorult régi életünkből… Ne félj, ezentúl megvéde-lek. Soha többé nem hagylak magadra.

Lehet így fognak kihalni falvaink? Aki szegény, az még szegényebbeknek prédájára nem hagy-hatja családját felügyelet nélkül egyetlen percre sem? Így fog beteljesedni a régi törvény, miszerint senkinek nincsen semmije sem, amit sajnálhatna?
Olyan dolog e földön nem adatik meg, ami az ember végleges tulajdona lenne. Amit nem tarthat meg, az nem is volt az övé. Csak a szeretetre kell vigyázni nagyon. Mert ahol van szeretet, ott min-dent legyőzni képes az. S ott van bizalom is. Ennél nagyobb érték, semmi sincsen a világon.

Két hónappal később, már Kati kislányai sem elégedetlenek, tudják, amit szülei tesznek, értük van, tiszta szívvel vetik alá magukat a felnőttek döntésének.
– Aggódsz még szívem? – kérdi Jani, amikor első nap hazajön felesége a munkából.
– Nem aggódom, miért aggódnék? Isten neve legyen áldott! Csak a ház… az ólak… majd egy-szer még visszamegyünk. Ugye úgy lesz? Ugye lesz hozzá erőm?
– Lesz. Minden úgy lesz, ahogyan akarod – válaszolja Jani, s átöleli kedvesét ugyan azzal a hév-vel, mint akkor, amikor a mennyasszonyi fátylat vette le fejéről. S az nem ellenkezik, többé már nem kapja el a fejét.

Csak nagy nehézségek árán, de végre sikerült az utolsó hatalmas fát is kivágni. Kötelekkel erősítették meg törzseiket, húzták-nyúzták, rettenetesen megdolgoztak velük. Az óriásra nőtt fenyőket, alig bírták kivágni úgy, hogy a szűk hely miatt, ne roppanjon össze az aprócska, az idő múlása miatt szürkévé homályosasodott, amúgy nagyon szép templom bejárati része.
- Elvégeztetett!- kiáltott fel a favágó, amikor sikerült kicibálni a hatalmas fatuskó utolsó darabját is a szűk helyről.
Alig pár méter csak a bejárati ajtó és kerítés közötti rész. Nehéz, szinte megoldhatatlan feladata volt, úgy kellett ezeket a fákat kivágni, hogy a lehetőségekhez képest a legkevesebb kárt okozza a mögöttük rejtőző szép épületben, vagy az előttük húzódó kovácsolt vaskerítésben. Évtizedekig eltakart épület villant hirtelen ki, a nap játékba fogott a torony jobb oldalán. Már épp lefeküdni készült, amikor észlelte az új lehetőséget ahhoz, hogy magát megmutathassa még egyszer ezen a rövid délutánon. A bejárati ajtó északra nyílik, a templom ormózata megsérült a reá nőtt fáktól, de most végre kiszabadították. Talán ezek a fák voltak utolsó őrei egy elmúlt korszaknak? Elég sok vitát okoz a faluban még mindég az eltávolításuk. Az emberekben beleivódott a múlt… el kell takarni, mindent be kell fedni, ami a pártot sértené. Büszke, makacs, szabad parasztok lakta hely, soha sem tartoztak egyetlen uradalmi birtokhoz sem, nem voltak csak maguk cselédei, na de a párt? Az más volt, az még őket is igába bírta vonszolni.
Történt egyszer, hogy egy alföldi kis faluban új rendet kezdtek építeni. A templom a főtérnek déli részére épült, szemben a Községházával. De mivel ez a megnevezés elavult azokban az időkben, szépen kitáblázták rá, hogy Tanácsháza. No, de akkor már hogyan nézhetett volna a tanács elnöke a falu papjával szemközt? Elhatározták, még mielőtt valakinek olyan ingerenciája támadna, hogy lebontatja az ősök két keze által megépített szép házat, mely egy teljesen más istenséget volt hivatott szolgálni, mint ami épp divatba jött, elköltöztetik. Ám nem voltak rá képzett emberek. Elég furcsán lett az épület besorolva a többi ház közé, nem úgy, mint más falvakban, csak egy sorban a lakóházakkal, beleolvadva az utca egységébe. Más településeken egész teret hagytak Isten háza körül, de ott már azokban az időkben is picit másként gondolkodtak róla, amikor még dicsőség volt hasonló épületeket emelni. Valamiért olyan más a gondolkodás ott, mindent eleve úgy rendeztek már egy évszázaddal ezelőtt is, hogy, ha változás jönne, a túlélést biztosítani lehessen. Volt tapasztalati lehetőség, hiszen épp egy szabadságharc és annak megtorlását követő időszak után, biza elgondolkodtató lehetett az emberek számára, merjenek-e hosszútávra ekkora épületet emelni, és azt hogyan is készítsék el úgy, hogy ne legyen hivalkodó, ne hívhassa túlságosan fel a figyelmet magára. S bár nem állítom, hogy tudatosan emelték szinte egyforma rangban a házak közé beigazítva az Úr otthonát, de nem adtak annak nagyobb külsőséget semmivel sem. Így aztán egy sorban, a többi házzal szinkronban építették azt meg. Amikor kínossá vált a jelenléte, semmi másban nem gondolkodtak, mint abban, hogy azt arrébb, az udvar lábába kellene behúzni, hogy ne irritálja a nagytiszteletű tanácselnök Úr szemét, amint kinéz az irodája ablakán. Igen ám, de hogyan? Titokban összehívtak egy amolyan csak belső emberekből hirtelen alakított öregek tanácsát annak megvitatására, hogyan hajtsák végre a nagy tervet.
- Bontsuk le!- kiabálta be egy éltesebb paraszt ember.
- Azt már nem! – kiabálta rá egy másik.
- De akkor mi tévők legyünk?- kérdezte a harmadik.
Szumma-szummárum, előlépett egy gyengébb eszű, ám huncutkodni szerető öreg, és azt javasolta, fűrészeljék el pontban alapja és a föld közötti részen az épületet, majd szórjanak elé kukoricát és azon, egy emelőszerkezet segítségével szépen lassan, apránként, hogy ne legyen nagyon feltűnő a költözködés, görgessék arrább az udvarának egy olyan részébe, ahonnan már nem lesz annyira zavaró annak megléte. Az utcai részbe ültessenek fenyőket, hiszen azok hamar nőnek, hatalmas lombjaikkal egy-kettőre eltakarják a ház hiányát, így nem fogja szúrni a pártemberek szemét sem. Nagy sikere lett a hirtelen jött ötletnek, volt ugyan olyan is, aki még csóválgatta a fejét, de annak reményében, hogy így nem kell megszabadulni attól, amihez azért azok szíve csak nagyon ragaszkodott, mindenki helybenhagyta az ötletet és szépen hazamentek. Estére valamelyik túlbuzgó jó sűrűn körbeszórta tengeri szemekkel az épületet. Reggelre mentek mind megnézni hogyan is lehetne végrehajtani az eseményt. Láttak erre-arra széjjelhordott sárgálló gabonaszemeket, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítottak neki.
-Nem szemes tengerire gondoltam ám! - mondja a huncut emberke kacarászva, csak úgy hetykén, amolyan nagygazdához illően megpederve a bajuszát - csövesre, hát a szemeket azonnal elroppantaná egy ilyen monstrum nagy épület.
Helyeslően bólogattak mindannyian, a szemeket azonnal elroppantaná, na de a csöveket?!- Hát azokat már csak nem, majd szépen, mint előtte való napon ismét hazamentek nagy megelégedéssel a tanácskozásról.
Harmad napon is visszamentek mindjárt kora reggel és akkor már tényként tapasztalták, hogy a templom udvara tele volt kukoricacsutkákkal, valami hatalmas háborút vívhattak ott a vadnyulak egész éjjel.
- Ki hozta ide azt a töménytelen sok tengerit? - kérdezte meg az egyik elöljáró idős ember.
- Én - vallotta szégyenkezve be az egyik tehetősebb gazda.
- Hát elment kegyednek az esze?!- förmedt rá akkor, hirtelen ráeszmélve, mekkora butaságnak dőltek ők be.
- Magának is urambátyám!- mosolyogta a tanácsot adó- Hát nem gondolták, hogy ezt a hatalmas házat mi el tudnánk csak úgy költöztetni?! – és a hasát fogva a nagy röhögéstől ment is kifelé az udvarból.
Rettenetesen megszégyenültek az emberek. Ilyen tanácsot ültek ők ily sok napon keresztül, hogy nincsen ennek semmilyen eredménye? Ekkor az egyik elment, és mire a többi feleszmélt a nagy sopánkodásból, már hozta is szekérrel a töves fenyőket.
-Na, itt vannak, ni - s ezzel elkezdte leszedegetni a fákat.
Nagy hirtelenjében ment is mindenki, ki lapátért, ki ásóért, és estére végig is ültették a templom és kerítés közötti telekrészt fenyővel. Jó sűrűn, hadd nőjenek azok egybe hamar. Épp csak annyi helyet hagytak ki, hogy azon aki még mer, be tudjon az épületbe menni.
Közben elteltek az évtizedek. A kis magoncok tudták a dolgukat, megértették a rájuk rótt feladat jelentőségét és alaposan benőtték az épületet, nem sokat engedve abból látni az előtte elmenőknek.
Jött egy fiatal lelkész, és gyorsan kivágatta a sok fát, megszabadítván az épületet a végleges enyészettől. A végrehajtás csak egyetlen emberben okozott örömet, a favágóban, akinek sikerült úgy megoldania a nem mindennapos feladatot, hogy sem a bejáratban, sem a kerítésben nagyobb kár nem keletkezett.
-Elvégeztetett! – kiáltott fel hatalmas megelégedéssel.

Az idei ősz különösen hosszan simogatja a földet. Talán rég nem volt már ilyen bársonyos a táj. Lenge szél jár át mindent, s a parkban, hol vörösen izzik a kőris, középen áll egy lehajtott fejű nő. Bokáig süppedten a puha avarban, mozdulatlan néz egy fürge kis hangyát. – Még nem alszanak, ők még mindég dolgoznak – mondja ki, majd előveszi zsebéből a már jócskán nedves zsebkendőjét, s még egyszer kifújja az orrát, megtörli szemét, kihúzza magát, elindul szembenézni azzal a férfival, aki épp elhagyni készül őt. – Hazudott –, gondolja végig az elmúlt két évet, azt ígérte neki örökké együtt maradnak, s ő most lett épp terhes. Mit tegyen? Elmondja neki, vagy hagyja útjára, s várja meg, míg a sors eldönti, mi legyen a babával?! Minden nő boldog, amikor harmincnégy évesen végre teherbe esik, s őt megfosztották ettől a felemelő érzéstől is. Mikor annak lehetne lenni, akkor aggódik a leginkább… vajon elítélik? Lehet jobb hagyni, hadd menjen útjára? Mit mond az édesanyjának, ki az apja a kis jövevénynek? Annyi minden pereg le előtte, látja, amikor édesanyja feszesen húzta ki magát, s elfordította a fejét. Azóta sem mondta el ki az édesapja, pedig milyen sokáig haragba is voltak miatta… S most lám, mily cudar az élet, megfordít mindent, s most itt van ő is ugyan abban a helyzetben, hasában egy aprócska osztódó sejttömeggel. Csak most gondol bele, nem is tudja, de elhitte neki, mert el akarta, hogy jó ember. Végig kételyek emésztették, az embert súlyos vádakkal fogták perbe, de minden napos az esküdözés, hogy semmi köze az ügyhöz. Van, vagy sem, nagyon szereti, s mégis úgy érzi, el kell engednie. Ha menni akar, hadd menjen, egy napra minden képen, hiszen holnap lesz az ítélethozatal, lezárják végre ezt a szerencsétlen ügyet. Már nem kell sokáig várnia, de holnap estig mindenképpen. Elsiratta eddigi életét, sok kudarcát, nem láthatja meg rajta senki sem a könnyeinek nyomát. A park szélén van egy apró vízcsurgó, megmossa benne az arcát, friss, hideg víz élénkíti, egyből magához tér, nem szomorkodhat, most még nem érkezett el az ideje. Majd holnaptól ráér. Egy kis hang folyamatosan azt súgja a fülébe, hogy elveszíti őt is, mint a korábbi kapcsolatai, ez is zátonyra fut, neki esélye sincsen megtartani azt, akit szeret. Ma még van neki, s holnap lesz-e? – nem tudni, lehet egy napon belőle a földkerekség legboldogabb asszonya, s a legnyomorúságosabb koldusa is. S ki nem a mai világban? Szívét ólomsúlyú gondok nyomják, így megy haza. Haza? A lakás is a férfié, bár még időben rárítta, nem sokkal miután megismerkedtek s kipattant ez a szerencsétlen ügy. Talán mégis hosszan tervez vele, elvégre hatalmas értéket képvisel, amit rábízott. A város elit negyedében, még múlt századi nagypolgári lakás, négy szoba teljes összkomforttal, van hová érkezni végre egy gyermeknek is. Ezzel meg is vigasztalja magát, gyorsan betér az egyik élelmiszerüzletbe, megvásárolja a vacsora alapanyagát. Eldönti, csak másnap közli kedvesével a nagy hírt, addig kiderül, tényleg számíthat-e rá. Mire hazaér, már fagyni kezd. Fantasztikus a természet, az imént még aranyban játszott a fa tetején egy széles napsugár, s máris alakulnak a még ágaikon lebegő levelek és ágacskák közötti jégoszlopok, kristályai csillognak a lámpa fényétől. Alig egy óra alatt milyen nagyot tud változni minden, akkor az emberi életben miért lenne természetes az állandóság? Gyorsan jár a keze, a fokhagymától hirtelen öklendezni kezd, – jaj, nem veheti észre…– Sikerül visszatartania, alig bír magába tömni pár falatot, kényszeresen titkolja állapotát hetek óta, leszedi az asztalt, a férfi lágyan megsimogatja tekintetével, majd a fotelbe ül. A nő hamar végez a mosogatással, mellé ül a földre, s kacérkodni kezd emberével, de annak most ehhez nincsen hangulata:
– És mi van akkor, ha majd nem akarok felkelni?
– Semmi, elmegyek magam.
– Menj – válaszolja durcásan, de szeme sarkában félve pislog rá.
– Menjek? Ilyen egyszerűen ki tudod mondani? Menj, és kész…– gondolkodik el a féri az iménti mondaton.
– Túléltünk egy csomó szörnyűséget, ez a pár nap nem oszt és nem is szoroz, kibírjuk – válaszolja a nő, pedig de nagyon fél, Isten tudja csak, milyen nehéz neki kimondani ezt. Aki szeret, el tudja engedni a szerelmét.
– De miért? Gyere velem.
– Nem akarok, ez a te volt életed, ezt neked kell rendezned a világoddal. Ahhoz nekem semmi közöm. Azt még tisztáznod kell, mielőtt összeházasodnánk. Hiszen azt ígérted elveszel feleségül. Végig azt mondtad, ártatlan vagy. Akkor miért mennék el veled? Hová? Holnap már hazajössz, vagy nem?
– És ha meggondolom magamat, mert nem leszek elég erős?
– Akkor nem szeretsz eléggé. Akkor nem érdemeltük meg egymást.
– Lemondanál a szerelmünkről, ha elítélnének? Kérlek, gyere velem, kísérj el. Félek.
– Félsz? Évek óta ezt a napot vártad… most megfutamodnál? Mostantól megváltozik az egész életünk. Azt ígérted, ha ezen a napon túleszünk, családot alapítunk, hiszek neked. Vagy nem kellene?!
– Nem fogom kibírni – mondja ki ezt a pár szót őszintén – újra a szemébe kell nézni annak a nőnek, újra felszakadnak a régi sebek, elvégre ő elveszítette gyermekei apját, amiről hidd el, nem tehetek. Minden, amit eltemettem, most a felszínre fog törni. Kellesz nekem, jobban, mint bármikor. Kérlek, kísérj el, légy mellettem, akkor minden könnyű lesz. Ha magamra hagysz, elveszek…
– Nem, ezzel neked kell megbirkóznod. Ha úgy gondolod, hogy eléggé beérett a kapcsoltunk ahhoz, hogy tovább lépjünk, akkor hazajössz. Itt várlak, hidd el, nekem sokkal nehezebb lesz, de nem látok más megoldást. Illetve olyat nem, ami megnyugtatna, amitől egészen biztossá válhatna a jövőnk.
Nehezen, kelletlenül, de mégis csak lefekszenek, a férfi megöleli, csókjaiba temeti a szépséges arcot, két tenyerébe fogja, úgy csodálja, akár egy finom gyöngyszemet… Valami borzalmas sötétség rontja el az idillt, s hirtelen elengedi, visszaesik a párnára. Elment a kedve a szerelemtől, ma nem… most nem. A nő türelmes, nem sérti meg, megérzi lelkének vívódásait. Csöndben összekuporodik, belegabalyodik a lenge selyemből készült takaróba, kis ideig nézi a háton fekvő, bizonytalan férfit, majd hátat fordítva csendesen csak elsírja magát. Meg sem mer moccanni, talán soha többé nem látja, talán mégsem mondott neki igazat. Ha hazudott, akkor amúgy is mindegy, akkor nem is szeretne vele együtt megöregedni. Ha igazat mondott, csak kis drukk, természetes félelem az egész. Ösztönösen érzi, valami nincsen rendben, így megnyugtatja lelkiismeretét, jól döntött akkor, amikor kimondta, hogy nem kíséri el. Még egy nap és lezárul minden. Semmi köze hozzá, az a múltból kísérti árnyként, ő nem tartozik oda, ő a jelen, a holnap bizonytalan, de a most még itt van. Óvatosan megtörli szemeit a finom anyaggal, majd megfordul, még egyszer látni akarja az arcát, hadd rögződjön benne ennek az éjszakának minden egyes pillanata. A férfi a mennyezetet nézi, oly messze jár, ahová ez a gyönge teremtés elkísérni nem bírná amúgy sem. Visszafordul, megadóan becsukja a szemét. A férfi még sokáig vergődik, sehogyan sem tud elaludni, hallja a templomtoronyban az órát, amint veri az éjfélt, majd az egy órát, kettőt, hármat…
Kelletlenül, fáradtan kel. Visszanézz a mellette alvó asszonyra – milyen szép! Istenem, amikor a félhomály csak a test azon részeit világítja meg, amik a hálóingből előbukkannak…– miért ily kegyetlen az élet, hogyan hagyhatja magára ezt a drága lényt? Megingatja fejét, ma egyedül fog útra kelni. Útra… de ez az út vajon hová fogja vinni, ennek az útnak a végén mi vár rá? Elveszíti élete szerelmét. Olyan bizonytalan most minden… ki tudja, talán el se kellene menni, talán be kellene neki mindent vallani, tiszta szívéből magához ölelni, erősen fogni, soha el nem engedni, magába fogadni teljes lényét… De akkor elítélnék, s az ítélet egyértelműen elszakítaná őket egymástól. Mindegy akár marad, akár megy, ezt a nőt el kell felejtenie, ki kell tépni az emlékezés magját is szíve mélyéből. Még szerencse, hogy ráíratta a lakást, igazán soha sem volt a nevén, így legalább ennyit egészen biztos megmentett, valami apró kis értelme csak volt ennek az egésznek, megajándékozta egyetlen szerelmét vele. Elmosolyodik, lelkét nyugalom tölti el, s mégsem tart az sokáig, erős késztetést érez a forró csókra, alig bírja magát visszatartani. Milyen jó lenne most átölelni, magáévá tenni… de nem meri megérinteni… megkérte, úgy menjen el, hogy ő észre se vegye. Fájna a búcsúzás, – ő hisz bennem – gondolja, s majd megszakad a szíve – mekkora csalódása lesz, megbocsát vajon egyszer – Gyorsan kapkodja magára ruháit, el innen, el élete egyetlen boldog helyéről, a látvány maradjon emlékezetében, talán egyszer meg fog tudni békélni, az övé volt, ezt már nem veheti el tőle senki sem. Két méter hosszú és másfél széles…egy ágynyi boldogság volt az egész. Ó nem, annál sokkal kisebb, de ezt ő eddig soha sem érezte szűknek. Volt valaki, aki magához vonta, bal lábát rajta pihentette minden éjjel. Féltőn őrizte álmát, fele ennyi hely is elegendő lett volna. S most menni kell tovább. Eszébe jut ballagása, ahogy fogta az előtte toporzékoló lány vállát, énekeltek, búcsúzott, majd másik város, más élet, újra pad, újabb tanulás éveken át, s egy újabb búcsúzás, igaz, akkor már nem fogták egymás vállát, akkor már örültek a búcsúzásnak. S most? Elérkezett a legnehezebb óra, bizonytalan, jelenje valódi káosz. Mindenkinek hazudott, amikor belement abba a borzalmas dologba… akkor még nem is tudott erről a drága nőről, hajtotta a vére, a kihívás, a megfelelni vágyás kényszere. – Menni kell – mondja magának, magában, lábujjhegyen megközelíti az ágyon elnyúló karcsú, félig angyali, félig emberi alakot. Nem érinti meg, csak jobb kezét mágikusan pár centivel felette végig húzza, mint aki magába akarja szívni annak forró testét, hogy soha el ne felejtse. Búcsúzik, jól érezte az asszony, ő ide többet már vissza nem tér. Elhagyja…
Kimegy a lakásból, lépteit szaporázva igyekszik le az emeletről, ki az utcára, a hűs szél csak úgy cibálja, csapkodja kezében a bejárati ajtót. Idegesen néz az órára, mindjárt hajnali öt, a kocsi még sehol, pedig sietni kellene. Lassan telnek a percek, a világ végeztének tűnik az a pillanat, amikor bekanyarodik a sarkon a sötét színű autó. Megáll, beugrik, szinte mozog még a kerék, csak lassított, pedig azt hitte megállt. Beesik az ülésre, az ajtó magától rácsapódik, a sofőr beletapos a gázba.
– Azt hittem itt hagysz
– Hogy gondolod? Pont ma? Amikor kimondják az ítéletet? Mire megkezdődik a tárgyalás, nekünk már Bécsben kel lennünk a reptéren.
– Akkor siess, el innen!
S mintha soha sem élt volna ebben a boldog idillben, már repül is tovább, valamerre az ismeretlenbe, mert aki nem vállalja fel a rossz sorsát, a nehézségeket, az a jóért sem vállal felelősséget.

A farkas goromba pofájával lesben áll, éhes, irtózatosan korog a gyomra. Merre menjen, hol talál élelmet ebben az esős, zimankós időben?! Még csak nyár vége felé jár, a nap elég magasröptű, mégis alig találni egy-két nyulat, néha fácánt sikerül csak zsákmányolni. Hol vannak azok a régi szép idők? Valamikor olyan gyors volt, hogy röptében is elkapta a vadkacsát...
Ahogy így kullog, egyre intenzívebben érzi a nyáj szagát:
- Ezek birkák - s girhes csontjait zörgetve, egyből futásnak ered. Erősen facsarja az orrát, már közel lehetnek, s hopp! Egy hatalmas ugrással felér a hegytetőre. Meghúzza magát a már jól ismert bucka mögött, lassan, finoman nyújtja előre a nyakát, s mit lát? Jobbra is egy nyáj, meg balra is ...
- Melyik felé menjek? - s míg így nézi hol a jobb, hol a bal oldali nyájat, a bogáncs felfigyel a betolakodóra, ugatni kezd. Egyre élesebben *racsít, tereli a nyájat a pásztor irányában, de az csak ott szunyókál mély álomban. Egyből elszáll ám az álma, mihelyt az eb jó nagyot rándít vikszolt csizmáján.
- Takarodj te! Te ócska - rúg belé, és amarra fordítja szűrét, most bal kezébe teszi át botját, arra támasztja karját, s rá a fejét.
A kis gombóc csak nem hagyja, nyugtalanul szaladgál az ideges bárányok körül. A farkas az oromnál, a birka a lábai alatt, s a fizetett pásztor csak alszik tovább, mit érdekli az istenadta állat, hiszen neki nem az a dolga, hogy a Bogánccsal viaskodjék, csak annyi a feladata, hogy ne hagyja magára őket. Amott a hegynek lejtőjén legel egy másik, sokkal szebbeknek tűnnek birkái, kövérek, tiszták, gondosan körmölt jószágok, egy sem sánta, mind szépen ingatja otromba, tompa fejét. Elégedetten legelésznek, s mikor ott is idegesen felcsahint a Zsiga, hát csakhamar felugrik a juhász, a nagy subát félvállra dobja. Megfeszülnek erős izmai, ej de sok bárányt cipelt már vállán az elmúlt évek alatt... figyel. Szűk szemréséből cikázik a gyűlölet, gyanakodva néz körül:
- Zsiga te! Ejsze! Héj! - adja utasításait, s a fürge jószág máris szalad, keríti befelé a habos nyájat, nehogy félelmében megugorjék az.
- Jó reggelt komám! - kiállt át a másik oldalra, de onnan válasz csak nem érkezik. Szimatolja a levegőt:
- Ejsze! Hé! Zsiga csitt! - s a kutya megáll, türelmesen elnyúlik, két mellső végtagja hosszasan maga előtt, figyel, várja a gazda további parancsait.
- Farkas! Kelj fel te csavargó! - kiabálja átellenben, de amaz csak álmodik tovább, nem sokat törődve a veszéllyel.
- Fuss Zsiga, segíts Bogáncsnak, tereld ide azokat is - s a hűséges állat szalad, mint aki máris magyarázná társának, amaz is érti, tudja a dolgát egyből, megindulnak, hajtják szorgosan a bárányokat egymás közelébe, összeterelik. Erre már csak felkél az ostoba bérlegény, egyből nekiveselkedik a másiknak:
- Hé! Nem addig van az! Mit képzel kend! Hová tereli a nyájamat?
- Te semmirekellő! Üvölt neki az éltes ember - amarra a farkas, te meg alszol?
No de több se kell neki, ahogy meghallja a kimondott szót, kapkodja szaporán szűrből tákolt hátizsákját, akassza félvállra, s uccu-neki, amerre az orra vezeti, szalad lefelé a falunak. A két ügyes állat teszi szaporán a dolgát, a jó pásztor egyből fejszét ragad, a nyáj elé állva kémlel, megérzi az ordas figyelő tekintetét:
- Na megállj te betyár! - sziszegi hatalmas bajusza alatt, s már indul is neki a hegynek a bárányait figyelő vad irányában. Ám az sem rest, megkerüli nagy gyorsasággal az embert, s máris szalad neki a nyájnak. Olyan elszánt, olyan éhes, azzal sem törődik, hogy a két eb megszabdalja közben bundáját, hopp! Egy fiatal birka egyből megugrik, megijed, na, az máris az övé! Ráveti magát a nyakára, hangosan roppan a még porcos gerinc, s bár rajta egyből a Zsiga, mindhiába, húzza magával a haldokló jószágot az erdő felé. A gazda sem rest, utána ered, nagy botjával egyik kezében, a másikban baltájával csapkodja, ahol éri. Mélyvörös életnedve széles csíkban mutatja menekülésének irányát, a fák sikongnak a sok csapás súlyától, hol egyiket, hol másikat vágja derékba, de kap ám a lompos is eleget, mégsem hagyja a megszerzett zsákmányt, szalad vele, s az öreg pásztor nem éri utol sehogyan sem.
- A fene ette vóna meg a fajtádat! - káromkodik visszamenet, bátran helytállt, de a farkas sem viselkedett gyáván, amit egyszer elhatározott, azt végrehajtotta, még annak árán is, hogy halálos seb tátong oldalán, viszi a bárányt, nem érzi a fájdalmat, húzza, nyúzza, vonja maga mögött, egyre lassabbak léptei, egyre homályosul a világ körülötte, de hajtja a maradék vére, s megy vele az irtás irányába, be a bokrok közé. Ott végre megpihen, megnyalja sajgó bordáit, érzi, ezt már nem úszhatja meg, lefekszik békésen a bárány mellé. Erős kínjában utolsó vonyításba kezd, hörgő ordítása csontszaggató erőt sugároz, végső üvöltése ez az ég felé menet. A juhász is hallja, megpederi bajuszát, kaján mosollyal jelzi elégedettségét, majd adja a hűséges ebnek az utasítást:
- Na Zsiga! Ejsze! Te! Ne! - s válassza az azonnal széjjel a két nyájat, a Bogáncs is megérti egyből, hogy visszakapta állatait, újra teljes értékű pásztorkutyává lépett elő.
- Ügyes! Zsiga, te jobbra! Bogáncs, te balra! - s csudák csudája, a két nyáj teljesen széjjelmegy, fürgén szaporázzák az apró kis lábak táncukat, értik a kutya csaholását, s amerre az hajtja, a kos arra szalad, a bégető birkák mind mögé húzódnak szorosan egymáshoz, s bár még emlékeznek az iménti jelenetre, megnyugtatja őket a feléjük szórt utasítás. A jó pásztor lassan számlálja, magasra emelve jobb kezét:
- Egy... kettő... száznégy... ötszázegy... a francba, nem is egy a híja, hát hogy a rosszseb egye meg, merre a kicsi?! - Keresi, kutatja szemével, nem látja nyomát egyéb károkozónak a környéken, konstatálja, meglopta az a semmirekellő.
- Hogy költözne szűrje alá a mennydörgős Isten nyila! - mérgesen kapkodja fejét, egyből számolni kezdi a másik nyájat is, hiszen ő annak azt is tudja, mennyinek kellene meglenni. Észleli, hogy ott is híja, vagy kettő.
- Hogy dagadna a rosseb a beleibe! - ordít még hatalmasabbat, majd adja utasításait a két ebnek:
- Ej, te! No, te! Hazafelé! - s mérgesen lépked a nyáj mögött, megtartván a pár méteres különbséget a birkák között. Ahogy beér a falu határába, megállítja a nyájat, egyik az út egyik felén, a másik a másikon, s látván az utolsó ház udvarában a bírót, egyből odakiált neki:
- Bíró uram jöjjön, tanúskodni kéne!
- No de Mihály, hát mi lelt tégedet? Mitől vagy ily mérges?
- No csak azért, mert az a fránya semmirekellő meglopta a gazdákat - s meséli tőmondatokban a történteket:
- Egy farkas vót. Nem több. Elszaladt, de megsebesült. Hallottam haldoklását. Menjünk oda. Megmutatom merre - s a bíró nem vitázik, megkéri a kútnál ruhát mosó asszonyt, menjen a háza elé ki, vigyázza a két nyájat, míg visszamennek megnézni a helyszínt.
Alig bírja tartani az iramot az éltes pásztorember mögött, rá is szól nem egyszer:
- Lassabban Miska! Nem bírja az úri mén e nagy vágtát! - de biz az csak megy felfelé, ugyanabban az iramban, mint lefelé jött a hegyről. Mire felérnek a legelőhöz, kapkodja a levegőt, **megsenderül, s látva maga mögött a lejtőt, kicsit megnyugszik:
- Hazafelé lefelé. Na, merre van az ordas? - de már menni kell tovább egyből, mert a juhász akkora léptekkel halad nagy indulatában, hogy alig bírja követni. Vállán a nehéz suba, le nem venné. Csapkodja az irtásban a bozótot, s egyszer nyomát leli a farkasnak:
- Megvagy fattyú! - kiálltja diadalittasan, s baltájával csap még egyet az időközben kimúlt állat fejére. Ott van mellette a megmart zsenge jószág, az is kilehelte lelkét. Felkapja vállára a báránytetemet, a farkast farkánál fogva vonszolja maga után, mutatja a bírónak:
- Na, itt van, né! Egy farkas, egy bárány. S ez biza csak az egyik, ez az enyém. Ott van a hasa alján a jel, az enyém a zöld, a falué barna. Ez meg zöld ugye...
- Ez zöld!- állapítja meg a bíró - Mennyi híja?
- Nekem ezen kívül egy apró bég, a falunak meg legalább kettő.
- Azt a mocskos édesanyját, nem elég, hogy magára hagyta a nyájat még meg is lopta a falut?! Na, csak érjünk haza, adok én neki! - s megindul lefelé, egyre szaporábban lépkedi a buckákat, meg sem várja az idős cselédet, megy a falu szélső utcájába, a bérelt pásztor háza elé:
- Hej, te! Jössz ki máris! - ordítja el magát úgy, hogy amaz ott bent egyből tudja, ebből baj lesz, szaporán siet ki a bíró elé.
- Hol vannak a birkák? Hová dugtad el, te mihaszna? - Emeli a kezét, csattana a pofon, de az ügyes, fürge ember kitér előle.
- Mit meg nem enged kend magának hallja! - üvölti az egyből, s csak úgy sereglik ki az utcában egyből a sok nép.
- Hol a falu két birkája, s a Mihály báránya?
- Elvitte a farkas! - húzza ki magát, s egyenesedik a bíró fölé.
Erre ér be az utcába a juhász, vállán a döglött állattal, s a maga mögött vonszolt farkassal, amint odaér, ledobja azokat a tolvaj elé:
- Na te, itt van!
- Mi ez? - kérdi a lebuktatott ember, mert tudja, valahogyan el kellene számolni az elmúlt napok veszteségével.
- Isten engem úgy segéljen... - emeli esküre a kezét, de azonnal rácsap a juhász a bottal:
- Na, csak ne esküdözz itt nekem! Vagy előadod, vagy megkeresem magam! - S nem várva invitálást, megy egyből be az udvarba, az akol irányába. Üres az, talán sohasem látott még állatot, pedig lassan összeomlik a vertsárból készült építmény.
- Hol vannak? - üvölti egyre mérgesebben a bíró.
- Eladtam - nyekergi ki nagy nehezen -, eladtam még a múlt héten egy városi embernek.
- Oszt kinek? - acsarkodik a juhász.
- Nem ismerem, ha megölnek kendtek, akkor sem tudom megmondani a nevét.
- Hányat adtál?
- Két öreget, egy fiatalt, de azt pótolni kellett, mert Pista bátyám számon tartotta, kijött érte vasárnap, muszáj volt adni helyette a magáéból.
- Mikor te? Hol voltam? - kérdi a szemöldökét felrántva, mert elképzelni sem tud olyat, hogy a szeme láttára lophatták volna meg.
- Még hajnalban, amikor aludt - válaszolja megszégyenülten, fejét lehajtva - kellett a pénz.
- Na még szép! - ordítja a bíró.
- Mit üvöltöznek itt kendtek? Kiált ki egy öreg fehérnép, hát még meghalni sem hagyják békében ezt a szegény Marist?
- Beteg van a háznál? - kérdi hitetlenkedve a bíró, de választ nem várva megy beljebb, egyenesen a verandára, majd befelé.
- Hát erre kellett a pénz? - kérdi kitekintve az ajtóból - Miért nem szóltál?
- Szégyelltem, drága volt a gyógyszer - s csak kiszökken szeméből a könny - de nem érte meg...
A juhász is figyel csendben, lenyugszanak a kedélyek, fogja magát, bemegy, ott kiabálni kezd:
- Gyere gyorsan! - a tolvajnak titulált szalad egyből, közben az öregasszony odabent felsikít:
- Maris! Mariskám!
Az udvarban halkan dünnyög az öreg eb, őrzi a farkast, meg a bárányt. Csend van, csak egy gyertya ég a pitvarban, a szobában hatalmas nyüzsgés, virrasztanak.

* racsít = kiabál
** senderül = megfordul

Karácsony előtt két nappal szokott sütni. Most sem tér el hagyományaitól. Feltűri kopottas pulóverének ujját, nekilát. Beleönti a lisztet a vajlingba. Csak úgy, kézzel méri, már tapasztalatból ismeri markának súlyát. Édesanyja írott receptje előtte, imitt-amott megfolyt a papíron a tinta. Évente egyszer veszi elő. Van, hogy rácseppen a frissen feltört tojás fehérje. Valamikor, még tintával írták azt. Írták? Karmolták tollheggyel, pennával. Hatalmas az értéke, aki azt diktálta anno, már nem süt belőle. Édesanyja az ágyból dirigálja, bár nem igazán érthetők a szavak, amiket gagyarász. Mégis úgy tesz, mintha értené. Bólint néha egyet, odanéz, int neki, hogy érti. Tudja, az idős asszony az ágyban olyan forma, akár egy gyermek. A hatalmas dunna teljesen eltakarja. Az ágy támlája még az elmúlt század elejét idézi, pedig ej, de eljárt az idő felette…
– Tudom anyuka… Igazad van anyuka…- mondja, és gyömöszöli a tésztát hatalmas elhatározással. A mama igazít egyet fejét eltakaró kendőjén, egészen lecsúszik a mozdulat következtében szemére.
– Jaj, anyám! – sopánkodik, s gyorsan beletörli tésztás kezét a durva háziszőttes konyhakendőbe. Megigazgatja, majd elkacagja magát:
– Na, most jól nézünk ki… csupa lisztes lettél… – s cuppant is egyet annak homlokára. Boldog lesz tőle, furcsa nyekergésszerű hanggal jelzi köszönetét, örül a babusgatásnak, kacagna, de már az sem egyszerű mutatvány. Ráborul a fiatalabbik, van már ő is legalább ötven, de emellett a beteg öregasszony mellett, fiatalnak tűnik!?
¬ – Anyuka! Most begyúrom a süteményt, utána felöltözünk. Bulizunk egy hatalmasat. Jó?
– Hó…ó…l? – nyögdécsel nagy nehézségek árán a mama.
– Felöltözünk anyám. Elviszlek sétálni. No? Ugye milyen jó lesz?
– Ho…o…l – mondja ki tágra nyílt szemmel még egyszer. De erre már majd csak visít örömében az asszony, s össze-vissza csókolja az anyját. Visszatér a tésztához, még nagyobb kedvel döngöli azt, majd két, három hatalmas csapkodással bezárja a dagasztás folyamatát – Na! Tessék! – s azzal egy hatalmas kendőszerűséggel betakarja az edényt.
– Anyuka! Elviszlek templomba – mondja mosolyogva, mire az öregasszony még nagyobb erőfeszítéseket tesz valami furcsa szó kimondására. Hiába tátong, próbálja kipréselni a hangot, csücsöríti ajkát. Nem megy, valami összevisszaság hagyja el torkát, amin maga is elképed. Sírni kezd.
– Semmi baj édes – törli le könnyeit, majd előveszi az aprócska lavórt, olyat, mint amilyet a kórházakban használnak, s a benne lévő szivaccsal letörli a mama arcát, kézfejét, gondosan a nyaka környékét. Majd leveszi róla a hatalmas takarót, s felhúzza hálóingét. Alatta pulóver, póló, atléta, hosszú szárú bugyi, rendes bugyi, cérna harisnya gumival rögzítve csont-sovány térde fölött. Megtörli minden hajlatát, majd előveszi a tiszta ruhát, frissen vasalt illata árasztja el a szegényes konyhát. Nem lehet nagyobb az egész 3 x 3 méternél, de benne a csikós spór, a zöld színű régi nagy ágytámlás ágy, két hokedli, középen az asztal. A sparhelt mellett közvetlen egy zöld kredenc, ajtaja félig leszakadva. Mit számít az? Itt már rég átvette mindennek a helyét a pusztulás.
– Ne aggódj, van miből sütni. Adott az ángyom egy kis diót. Mák termet az idén bőven. … Igen mama, ne erőlködj, zsír is van, a gyerek múlt héten vágott disznót, adott az szépen főznivalót. Most van minden… ne aggódj lelkem, ne erőltesd a hangszáladat – oly bájos, ahogyan ráborul az anyjára… Valamikor különösen szemrevaló teremtés lehetett, nyoma ott leng még körülötte. Van benne valami különös dolog, annyira megnyerő látvány. A tekintetéből árad a jóindulat, a szeretet. A beteg, béna öregasszony szeme környéke csupa ránc, az egyik pirosan virít, fél arca bedagadva, a bénulás eltorzította azt. De az éppen maradt, akár a lányáé, mosolyog, sugárzik belőle a jóindulat.
– Még megríkatsz! – babusgatja, a frissen öltöztetett beteget – na, most futás, kiszalad a tészta az udvar középére…– kacagja el mondatát. Mily szép, amikor megvillan hibátlan fogsora, ha picit összeszedné magát, egészen biztos megfordulnának még utána is az utcán. De ő soha sem tenne ilyet, fiatalabb korában sem festette ki magát, egyszer sem. Egyszerű, kedves teremtés. Egyedül nevelte fiát, férje még akkor halt meg, amikor pár hónapos volt a csecsemője. Baleset. Belehajtott egy villanyoszlopba. Sokáig beszélték a rosszakarók, hogy öngyilkos lett. Összevesztek, kitette a szűrét, azért ment bele. Pedig dehogy… Ittas volt, igyekezett volna haza egy munkahelyi rendezvényről. Nagy kísértő volt az ital, ritkán tudott neki ellenállni. Egyedül maradtak, kiszolgáltatottan. Az asszony szerényen, tisztességgel nevelte gyermekét, kijárta a nemzetvédelmi főiskolát. Készül külszolgálatra, nősülne. Kellene a pénz, a lány sem gazdagabb nálánál. Az albérlet a városban mindenüket felemészti. Fiatal tisztként alkalmasnak találták, ünnepek után útra kell. Vett egy malacot, az anyósjelölt felnevelte nekik, legalább a kamra nem marad üresen. Igaz, a fizetését megadják akkor is, de azt nem veheti fel más a bankból, majd csak ő. Vagyis egy ideig a kislány jövedelem nélkül marad. Munkája hónapok óta nincsen. Hazaköltözik szüleihez.
Az asszonynak sincsen munkája, nem lehet. Amióta az anyja lebénult, el sem mozdult mellőle. Hogyan is tehetné? Ebben a családban nem elfekvőben pihennek meg az öregek. Ez nem kérdés, ha kell, hát éheznek. Együtt éheznek. A gyerek nem hagyja, küldi az apanázst, az állam is ad némi segítséget hozzá. Ahhoz nem elég, hogy jól lakjanak, de ahhoz igen, hogy éhen ne halljanak. Az anyatárs is sűrűn adakozik, hol egy tyúkot, hol tésztához való lisztet, tojást küld a cserekosárban. Miért cserekosár? Hát mert a buszon abban megy a sok háztáji a városba, hazafelé kis körutat tesz, s hol az egyik mama, hol a másik pakolja azt teli. Megy abban minden, még túró és tejföl is, nehogy hiányt szenvedjenek a fiatalok abban a fránya albérletben. Ócska kis lyuk, de másra nem telik. Boldogok benne.
– Na anyám! – most betöltöm a tésztát és kisütöm, utána megyünk körútra…
S ahogy mondja, teszi is a dolgát. Egymás után tölti a felszabdalt tésztát. Tekeri a tekercseket, közben ránéz anyjára, mosolyog. Oly gyors a keze, még alig kezdett neki, s már készen az első tepsire való, csúsztatja be a sütőbe. Folytatja a többivel is sorban.
- Mit gondolsz? Elég lesz? Tíz diós és kilenc mákos… – s mintha kapott volna rá választ, hümmög magában egy sort. Gyors iramba beviszi a nagy házba, a nagyszobába, ahová nem járnak ők maguk még aludni sem. Édesanyjával alszik a kisszobában, ami a felsőház egyik tiszta szobája. Reggelente lecipeli a béna asszonyt magához, s estére, mikor jól bemelegszik a fenti helyiség, beemeli a tolószékbe, amit úgy kaptak kölcsön az egyik falubéli embertől. Hatalmas szolgálatot tesz, így magával tudja tologatni a beteget minden felé, amerre csak megy. Együtt vásárolnak, eddig nem volt gond, de két napja leesett a hó. Előveszi a gyerek, rég elfeledett szánkóját.
Szépen bebugyolálja az idős asszonyt, ölbe cipeli ki. Gondosan beleteszi, majd betakarja több pléddel, végül még egy báránybőrrel is, amit még apjától örökölt, aki juhász volt. Valamikor subaként szolgált, mostanra elmúlt az ideje, hát elvágta két darabba. Az egyik díszíti a nagy ágyat, a másik a kis fotelt. Most épp jó szolgálatot tesznek, a kicsi kerül a mama alá, a nagy a takarók fölött vigyázza a testét, meg ne fázzon magatehetetlenségben.
– Alaposan bereccsentett az öreg december! – mondja anyjának, miközben befejezi a takargatási ceremóniát, majd visszamegy, s magára ölti kabátját. A szekrényből elővett ünneplő csizmát is magára cibálja, összement az évek folyamán, összeszáradt. Csak ritkán viseli, ha templomba mennek.
– Ö-ö..ö…– próbálkozik az idős beteg, de nem sok sikerrel.
– Igen anyuka. Karácsony van, megyünk templomba, utána meglátod, megjön az angyalka – s azzal megrántja a szánkó madzagját, elindulnak a sétára. Még csak délután négy körül jár az idő, de már jócskán besötétedett. Hamar száll le az éj leple ilyenkor ünnep tájt. Szinte semmit sem kell erőlködni, úgy siklik az öreg szánkó, mint hajdanán, csak a csomag változott rajta. Valamikor ezen vitte gyerekét óvodába, s most egy másfajta teher ül azon. Élvezi a hó csikorgását, figyeli lányának kecses ringását. Majd nyögdécselni kezd. Valamit nagyon mondana, de minél jobban akarja, annál kevésbé sikeredik.
– Mi baj van? – kérdi lánya kétségbe esve, mert az öregasszony idegesen hadonászik jobb kezével, ami éppen maradt. Letépi a takarókat, állna fel, de nem bír – nyugi anyuka… nyugi. Mindjárt ott vagyunk. Mi a baj drága? - kérdi apró simogatások közepette. A mama csak hadonászik, s ő csak nem érti furcsa viselkedését. Betakarja, magához öleli, végre megnyugszik, s már siklanak is tovább. Furcsa sárga csíkot von a szánkó maga után. Megáll a templom előtt, ölbe veszi az anyját. Ekkor válik nyilvánvalóvá miért is hadonászott az annyira… Már nem tud mit tenni, még alaposabban betakarja, majd bemegy egymaga a templomba. Letérdel az egyik szent elé, elmondja imádságát, majd kimegy, megrántva a szánt, megindul hazafelé. A bolt előtt elmenve, megállnak megcsodálni a kirakatot. A mama nem fázhat meg, alaposan be van bugyolálva, már ráérnek. Se templom, se beszélgetés a többi asszonnyal, kettesben ünnepelnek megint. Ahogy a kirakatban gyönyörködnek, valaki megérinti vállát. Megijed.
– Ne féljen kedves – nyugtatja a boltos – Zsiga vagyok, csak le akartam húznia a rolót. Tudja, annyi a csavargó ilyentájt a faluban, hogy kénytelen vagyok az ózlagot védeni. Le kell zárni, betörték a múltkor is. Sokba van az üveges, a biztosító nem igen fizet…
– Ne haragudjon, váratlanul ért – mondja szerényen. Tekintetük egy pillanatra összetalálkozik – nem is csúnya ember – gondolja magában az asszony, ahogy rácsillan a sötét szempár.
– Meghívhatom egy kávéra? Maradt a délutáni főzetből, jöjjön, mindjárt szebb lesz a világ… – s azzal kinyitja a bolt ajtaját, betessékeli.
– Anyuka, mindjárt jövök, egy perc, tudod… – mondja, miközben megigazgatja a takaróját. Odabent meleg van, kigombolkozik, leül a részére a pult mögül előhúzott székre, majd két ujjával felemelve az aprócska csészét elkezdi kortyolgatni az alaposan megmelegedett kávét. Csilingel a mikró, készen a másik adag, a férfi elé ül, s csak nézik egymást vég nélkül. Tavaly hagyta magára felesége, rákos volt. Már próbálkozott több esetben is, épp tetszene neki ez a szorgalmas asszony, de nem akarja az elkötelezni magát. Ám jólesik neki is a törődés, szívesen tölti el vele pár perces szabadidejét, valahányszor meghívja egy kávé erejéig. Az utóbbi napokban mintha valami alakulnak lelkeikben egymás iránt. Pattanásig feszült a légkör. Az ember krákog egyet, nyelvével csettint, kiszáradt a torka. Oly kívánatos ez a fehérnép… de nem tudja, hogyan adja elő mondandóját. Pár percig tart a csoda, majd hirtelen felugrik – ne haragudjon, anyám kint van, mennem kell, s már szalad is a boltból kifelé. Hüledezve tér vissza: – Anyuka! Anyukám eltűnt… üres a szánkó… segítsen az Isten szerelmére!
– Uram Isten! – kiáltja el magát az ember is – Ugyan hová tűnhetett? Meggyógyult a mama, hazabaktatott netán?
– Jaj dehogy! – szalad a sarok irányába az asszony – jaj dehogy! Istentelenség ilyennel viccelődni… Adják vissza az anyámat! Kérem…– fogja könyörgőre. A hatalmas hangzavarra, kinéz egy férfi a templomból. Odabent halkan szól a liturgia.
– Mi történt? Baj van? – megpillantva az üres szánt, bekiált a bent lévőknek egyből – eltűnt Mari néni a szánkóból! Emberek! Elrabolták az öreglányt! – s erre, mint egy méhkas, oly nagy forgatag támad egyből. Szalad kifelé mindenki. Erre-arra kutakodnak, semerre se találják.
– Istenem! –kiált az asszony – ugyan ki viccelhetett meg – s kétségbeesetten megy vissza a szánkóhoz, a mamának se híre, se hamva, eltűnt, se jobbra, se balra nem lehet, ilyen gyorsan nem vihették azt el, csak autóval.
– Hát mondom, hogy ellopták – adja a kétségbeesés lovát alá az egyik asszony – nem mondom, valamikor szép lány volt, na de most mit tesznek már vele?
– Jaj, csak ne mondj már ekkora butaságot! – ripakodik rá egy éltesebb nagydarab asszonyság – Már kinek kellene a mama?
– Kinek?! Hát csak kellett valakinek, hiszen elvitték…– ennél a mondatnál tudatosul mindenkiben, ellopták a lebénult öregasszonyt. Mindegyik plédje ott van a földre dobva. Míg lánya bent legyezgette női hiúságát a férfi tekintetével, elvitték az anyját. Ráborul az üres járóalkalmatosságra úgy sír. Hiába próbálják megvigasztalni, felébred a lelkiismerete…– magára hagytam – nyögdécsel – még gondoltam is rá, nehogy azt higgyék, hogy gyermek… – s úgy zokog, mint egy eszelős. Az egyik normálisabban gondolkodó berohan a bolt nyitva hagyott ajtaján, s lekapja az ott lévő nyilvános telefon kagylóját. Formázza a jól ismert számokat, majd bejelenti a lopást. Szinte azonnal hallatszik a másik utcából a felbőgő kocsi. A körzeti megbízottat azonnal értesítették, jön az, akár a szélvész.
– Mi történt emberek? – kérdi kiugorva az autóból.
– Ellopták Mari nénit, míg a Marika bement volt a boltban – válaszolja az egyik fiatal legény.
– Na de hogyan?! – álmélkodik el a rend őre is – ezt a béna öregasszonyt? – s mint aki nem akarja elhinni a hallottakat, kimereszti hozzá a szemét – ezt nem hiszem el… s szalad a kocsihoz, bekapcsolja a rádiót, jelenti a vonal másik végére a rendkívüli eseményt.
– Épp Karácsonykor vicceltek meg? – jajveszékel az asszony a szánra borulva.
– Sok mindent hallottam már, no de ilyet… – álmélkodnak az emberek, majd szépen csatasorban elindulnak az utca mindkét irányában. Beindul a keresés, hátha csak magától kóborolt az el. Egész estig keresik, már némelyik házból kihallik a „menyből az angyal”, de Mari néninek nyoma sincsen sem jobbra, sem balra. Minden árkot átnéznek, minden bokrot átvizsgálnak a falu környékén. Az idős asszony kámforrá vált, kocsi nyom semerre sem.
– Egy biztos – állapítja meg a rendőr – kocsi be nem jött, de ki se egész délután, mert olyan két órakor esett le a friss hó. Na, már most, ha jött volna is látszana a nyoma, meg, ha ment volna is… – s erre mindenki furcsán rámered az asszonyra, de még a jelen lévő boltosra is.
– Talán nem képzelik… – mentegetőzik a boltos egyből, hiszen beszélnek a tekintetek – nincsen kettőnk között semmi az égvilágon… Ha lenne, se lenne az titok, özvegy vagyok, s Marika is az…
– Ugyan miket nem kérdeznek már? – ripakodik rájuk Marika.
– Be kell vinnem kihallgatásra magukat, addig kérek pár önkéntest biztosítsák a helyszínt. Senki sem mozdul, mindenki várja a fejleményeket. Még a pap is ott áll egy száll miseruhában, cidrizik tisztességgel, lóbálja bojtos sipkáját a barátságtalan szél.
– Bevisznek? Anyámmal mi lesz? Már nem keresik tovább?!
– Kerestük. Úgy hiszem, maga bolondot csinált belőlünk… – mondja szenvtelen arccal a rendőr – láttam én már ennél cifrábbat is… – s azzal se szó se beszéd, tessékeli be a kocsijába az asszonyt, meg a boltost. Kényelmetlenül összenéznek, nem értik, hogy eshet ilyesmi meg velük. A férfi felrántja a szemöldökét, a nő sírva fakad. Erre csak átöleli nagy nehezen, s magához húzza – nyugodjon meg kedves, meglesz. Meglássa, az Isten igazságot csinál.
– Igazság? Hol van az? – kérdi kétségbeesve a nő, mire a kocsi nyikorogva elindul. Valóban nehéz a haladás a hatalmas hóban. Egy idő utána a rendőr feladja – na, csak visszamegyünk, amott hatalmas az átfúvás, talán egy terepjáróval majd… de nem ezzel a kocsival… – s azzal lassan megfordul, s elindul velük vissza a faluba.
Alig érnek az utcába, észlelik az ünneplést, Mari néni újra ott ül a szánkón, takargatják a népek, s babusgatják közben szegényt. A bolt melletti asszonyság nagy szájjal mesél valamit.
– Mi van itt emberek? – kérdi a rendőr – Talán előkerül a Mari néni?
– Elő biza – kiáltja oda neki az egyik ember. Erre a nő kiugrik a még mozgó autóból, s oly szerencsétlenül esik el, hogy a lába beszorul a hátsó kerék alá. Igazi nagy galiba csak ekkor keletkezik. Van, aki szidja a rendőrt, van, aki majd nekimegy, de a legtöbben mégis csak az asszonyt igyekeznek kihúzni a kerék alól.
– Jaj! Jaj!– ordítozik az a földön – Hol az anyám? Hol volt az anyám?
– Nincsen annak semmi baja! – válaszolja az egyik férfi – A Juliska néni jött kifelé a házból, hallva a nagy ribilliót az utcán, és akkor látta meg a kapu aljában a fekete gombolyagszerű csomagot. Nagy csodálatára a néni csúszott négykézláb befelé az udvarába. Miért? Mit akarhatott ott? Talán ő tudja, vagy még tán ő maga sem… Azonnal szólt, de akkora már maguk elindultak – sorolja el hadarva, ki ne hagyjon beszámolójából semmit sem, még egy pillanatig el is gondolkodik rajta.
– De hogyan? Nem értem… – hebegi az asszony – anyuka meg se tud fordulni az ágyban, úgy teszem-veszem, mint egy újszülöttet hónapok óta.
– Hát ez nem ennyire egyértelmű – mondja a kiérkező orvos – mert akkor hogyan bír ülni a szánkóban?
– Hát erre még nem gondoltam – válaszolja száját eltátva a nő – becsapna az anyám? Tud járni?
– Az enyhén szólva is túlzás lenne, de vonszolni magát a jobb oldala segítségével igen – s nekilát az időközben kiszabadított láb vizsgálatának.
– Mekkora szerencséje van! Nem tört le, csak zúzódott. Nem ment át rajta a kerék. S azzal rögzíti az asszony bokáját. A boltos ölbe kapja, úgy teszi a szánkóra az anyja elé.
– Anyuka! Anyuka! – öleli kétségbe esetten lánya. Az idős asszony meghúzza magát, akár egy rossz gyermek. Sandán figyeli az összesereglett népeket, jobb szeméből patakokba ömlik a könny.
– Bepis-bepis… bepissss… – krrr – próbálja magyaráznia a történteket, de kimondani nem bírja. Ám valami olyat tett, amit addig még soha. Kimondta a „k” és „r” betűt. Lánya megöleli, majd megkapaszkodik a szánkóban. A boltos ránt egyet annak madzagján, s megindulnak hazafelé. Kíséri őket a népes hívő sereg. Karjukon viszik be a két asszonyt a a nagy házba. A pap is bemegy, majd az összesereglett embereknek azt mondja:
– Ha már így összejöttünk, imádkozzunk e ház lakóiért együtt.
Szót fogadnak, letérdelnek az aprócska házban. Kinek melyik szobában jut hely, hát ott. A pap megáll a középső helyiségben, régi típusú ház lévén, középen a konyha volt, amit ma szobának használnak, jobbra a kisszoba, balra a nagy. Befér mindenki, szépen meghúzzák magukat, s imádkoznak, hálát adnak Istennek a hatalmas jótéteményéért. Elvégre a Mari néni is él, meg a Marikának sem esett nagyobb baja. Mikor véget ér az imádság, int a pap, hogy akkor már mehetnek a templomba vissza. Kiürül a ház, csak a két asszony marad, meg a boltos. De az oly boldog. Fogja, szorongatja a szépasszony kezét. Mari néni is remegve rájuk teszi az övét. Beszél a szeme… beszél…
– Jézus megszületett – súgja a nő fölébe.
– Igen Zsiga… megszületett. Boldog ünnepet – s azzal elengedi magát. A férfi karja erősen tartja, a mama befordul a falnak. Odakint a harang búgva énekeli giling-galang nótáját, a keresztet ropogtatja a hideg. Idebent hatalmas hőt gerjeszt a szeretet.

András napjára elkezdett esni a hó. Picit mutogatta erejét már Katalinkor is, de csak alábbhagyott a kedve. Ám mire a Gyuri ártányra került a sor, egészen szépen rázogatja a szakállát. Még hajnal előtt ébred a ház, csak úgy virítanak ablakai. Igyekszik Rica a kenyérsütéssel, négy órára kifűtötte az udvari kemencét, mellette várja azok elkészültét. A foszlós kalács apró formákban, a maradék zsírból sebtében összemorzsolt pogácsa meg- dőlve várja sorát a háziszőttes kendő alatt. Mire a böllér és a fogólegények megérkeznek, elkészül a friss, ropogós kenyér.
– Hol vagy már te asszony? – vonja kérdőre férje, aki túl a harmadik kupicán, vöröslő orral és annál is színesebb nyakkal igen csak jó kedvvel tartja kezében a véres tálat. A disznó acsarkodik, amint megérzi a sok idegen ember szagát, ijedtében behúzódik az ól legbelső sarkába, alig bírják kicibálni, nincs kegyelem, aminek meg kel lenni, az megtörténik. Hirtelen átfordítják, szinte abban a pillanatban meg is kapja azt a pontosan célzott döfést, amire a visítás hörgésbe megy át.
– Jaj! – kiáltja fájdalmasan el magát Rica – csak ne én neveltem volna szopós kora óta –, s mint rendre mindegyiket, a Gyurit is megsiratja.
– No asszony, ha kibömbölted magadat, itt van a vér. Lehet készíteni a reggelit, a bort már oda-tettem forrni, mire bemész, biztosan készen lesz – s ezzel ő már le is tudta a kedvenc állatát. Mos-tantól csak egy nagy csomó élelmiszerben mérik testét, kihúzzák a placcra, az udvarnak egy kemé-nyebb részére, s jól megrakják szalmával, majd egy utolsó koccintásra, s kis tereferére megállnak a fogó legények, egy pohárka még jár nekik, s azzal elköszönnek a gazdától, mennek dolgukra ki-ki a maga portájára. Így van ez faluhelyen minden karácsony előtt, csak úgy visongnak a beérett jószá-gok, kegyelem elhízott testüknek az az ominózus döfés. Rica keze szaporán jár, a böllér még nálánál is gyorsabb, az embert is hamar kijózanítja a sok munka, meg az egyre fokozódó hóesés. Gyorsan kel bánni a késsel, hadd kerüljenek be a fűtött nyári-konyhába, mert idekint megveszejti őket a hideg. Épp csak, hogy virrad. Az egyre sűrűbben eső pelyheket elfelejti a szél, elcsodálkozik az apró jégkristályokon, ahogy megvilágítja néha-néha a felhők közül rávetődő fény, mintha milliónyi gyémántot könnyezne az ég. Tisztaság van, habos minden, csak a vértócsa felett vöröslik a frissen esett takaró, még ahhoz laza, hogy ráfagyjon s eltakarja a hajnali végcsatározás színterét. Milyen ocsmány ragadozó is az ember… egy évig babusgatja házi kedvencét, eteti minden jóval, takarítja, gyékény kefével vakargatja szelíden a füle tövét, s akkor egy reggel ledöfi, nem esik meg a szegény állaton a szíve. Pedig gondolkodik az, okos, megérzi a vesztét. A disznó mindenre emlékszik, képes megjegyezni a legapróbb sérelmeit is. Bizony fel-felhánytorgatja, ha megérzi az oldalába rúgó csizma szagát. S bár agyarait a gazda kimetszette születése pillanatában, mégis csak odakap, akár vad testvérei, ha olyat hall, vagy érez fantasztikus orrával, ami részére sértőnek bizonyul. Mire bekerül a jószág kettéhasított állapotában, az ideiglenes hentes asztalra, mely egy külső kamra ajtajából lett rögtönözve, megérkezik Rica anyja, húga kíséretében. Nem kérdeznek, falnak pár falatot a friss hagymás vérből a jó meleg, aznap sült kenyérrel mártogatva, majd fogják a maguk vödrét, s már viszik is ki a kertvégébe a belsőséget egyben, ott széjjelszedik, s a kanta vízzel, amit Rica utánapótol szinte ötpercenként, megtisztítják a disznóbelet kolbászra töltésre készen. A húrolást már odabent végzik a többiek társaságában, a melegben. Ez az öregasszonyi feladat ilyentájt vidéken. Szépen készül minden, töltve a kolbász, a hurkának való is megfőtt odakint a nagy üstben. Már töltik azt, amikor hazaér nagyfiúk a kollégiumból.
– Na hiszen! Rád várhattam volna?! – acsarkodik igazságtalanul apja.
– Édesapám, nem úgy van az, alig kaptam engedélyt a hazajövetelre, ez református kollégium ám!
– De az anyjuk Úristenit! Már csak az én kölyköm volnál? Vagy talán ezt is megtiltják?– Harag-szik feleségére, amiért papot akar csinálni a fiukból. Ő egészen másnak szánta, maga mellé a föl-dekre. Egyetlen fia, ki fogja megművelni a háztájit, ha ő már kidől a sorból? Így minden olyan alka-lommal, amikor csak szidhatja a fenti urat miatta, hát megteszi. Furcsa emberpár, az asszony mélyen vallásos, az ember meg kommunista a javából. Már hogyan is viselhetné az el, hogy a fiából pap legyen?
– Édesapám! Nyugodjék le, nem pap leszek ám!
– Hanem? Talán megjött az eszed édes fiam, haza kívánkozol mellém a tehenek seggéhez? – kérdi apja az egyik szemöldökét huncutul felhúzva, de bajszát megpederni nem tudja, fognia kel a belet, mert a böllér egyetlen pillanatra sem áll meg, csak nyomja kifelé a hurkát, fogy a massza a teknőből.
– Nem, nem oda, prímás leszek. Konzervatóriumba szeretnék menni.
– Meg mindjárt megmondom én hogy hová a fészkes fenébe! – ordítja hatalmas dühébe, s sze-rencsére a gyerek figyelmes, szokva van a hirtelen haragú emberhez, kiugrik az ajtón, így a földről felkapott kukoricacsutka, amivel a sparheltben tüzelnek csak azt éri el. Hatalmasat döbben annak furnérja, a legény szalad fel a tiszta házba átöltözni otthoni ruhába. Mire végez, s újból lemegy, már nem haragos az apja, viccesen kérdi gyermekét:
– Oszt miféle prímás akarnál te leni?! Olyan, mint a Zsiga cigány, aki régebben húzta nekünk a talpalávalót a kocsmában? Ugye nem szégyenítesz meg ennyire? – s már semmi jele a korábbi düh-nek, jó nagyot kacagnak élcelődésén.
– Nem apám – vágja ki magát a kamasz – híres zenész akarok lenni. Hegedűs, de nem filharmó-niás, hanem prímás, aki muzsikál az embereknek – s ezt oly komolyan adja elő, hogy csak megráz-kódik belé még az öreganyja is.
– No hiszen… jól nézünk ki, halljátok… – sopánkodik Máli néni – még, hogy a szövet-kezet el-nökének a fiából egy egyszerű hegedűs legyen?! – s erre jóízűt kacarásznak mind a jelen lévők, csak a gyerek arca merevedik meg.
– Nem egyszerűen hegedűs, muzsikus akarok lenni, és tanár, zenetanár egyben. Konzervatóri-umba szeretnék járni. Ezt komolyan mondom ám, ez nem vicc – s erre hirtelen csend lesz. Megáll a böllér keze a tálban, az apja meredten néz maga elé, a nagyanyja be- húzza vékonyka nyakába apró fejét, Máli sem mer megnyikkanni, csak Rica menti a menthetetlent:
– Na, ugyan már! Aludni kell rá még egyet – s azzal napirendre térnek a hallottak fölött. Apja szúrós tekintetét a gyerek csak nehezen állja, de valahogyan túlteszi rajta magát, s így szépen, bé-kességben végzik el a munkát. Mire a sajtot is betöltik, már csak a két öregasszony áll odakint a hatalmas üst mellett, olvasszák a zsírnak valót, ne maradjon későbbre híre sem a disznóölésnek. Megtelik a kamra minden féle jóval, a férfiak sózzák a szalonnát, sonkát, szépen rakosgatják a füs-tölő rúdjára a kolbászt, aminek a gazda reggel, alágyújt egy lefojtott fűrészporos füsttel, s azzal el is tűnik a Gyuri, már csak a sok feldolgozott élelmiszer árulkodik néhai létéről. A fiatalasszony sorba rakja a kóstolónak valót, mire végez annak elosztásával, maguknak alig marad belőle. Így szokás erre felé. Vissza- jön az későbben másoktól. Nem önző a falusi ember, ha van ad, s jó az, amikor cserében ő is kap a máséból, amikor neki már nincsen.
– Bandikám! – hívja le a gyereket anyja – Még meg sem húztam a füledet, te gyerek. Hát Isten éltessen neved napján! – s oly szorosan öleli át, majd megfullad az a munkához szokott erős kar ölelésétől.
– Köszönöm szépen, édesanyám – hálálkodik.
– Mit kérnél ajándékban, ha azt mondanám, bármit megkaphatnál?
– Hegedűt. Akármilyen ócska, kiszolgált hegedűt – mondja ki hatalmas bátorsággal.
– Ugyan már, ne bolondozz te gyerek! Ki ne ejtsd még egyszer a szádon, apád megöl érte.
– Pedig ideje lesz hozzászokni a gondolathoz, sokat fogok tanulni, megmutatom édes-apámnak, hogy belőlem prímás lesz.
– Jaj, Istenem! – csapja össze kezeit elszörnyedve, de nem akar ünneprontó lenni, hát megkérdi a fiút, mennyibe kerülne egy ilyen hangszer. S mikor meghallja az összeget, elsápad, mert bizony annyi pénzt ő még soha életében nem látott egyben. Ezzel a vitának vége, az asszony valamelyest meg is nyugszik, hiszen nem azért nem lesz, mert az apja nem akarja, csak mert sehogyan sem tudna ilyen sok pénzt kifizetni egyben. Az estebéd az asztalon, a munkában megfáradt, hidegtől elcsi-gázott emberek alaposan degeszre eszik magukat a finom orja húslevessel, disznótorossal, a foszlós kalács sem szenved nélkülözést, csak a toros káposzta marad meg érintetlenül, elcsomagolja más-napra, ebédre. Lassan kiürül a ház, a gazda és asszony visszahúzódik a szobába. A fiú bekapcsolja a rádiót, s keresi benne a muzsikát. Talál, s olyan áhítattal hallgatja azt, hogy angyalokat nem lehetne jobban megcsodálni.
Rica egész éjjel nem alszik, csak azon töri a fejét, mit lehetne pénzé tenni azért a fránya hegedűrét cserében. Ott van még két hízott bika, talán azokat eladhatnák úgy, hogy a finánc észre ne vegye. A szomszédok jó emberek, nem árulják be. Csak az ember értené meg, s egyezne bele. Talán abból már kapnának valami olcsóbb hangszert. Eszébe jut az öreg Zsiga cigány, aki a tavaly halt meg. Talán az özvegy még nem adott túl a kopott hangszeren. Ha a bikákat pénzé tennék titokban, esetleg meg lehetne az asszonnyal egyezni. Olyan világban élünk, amikor vigyázni kell, a férje elnökké lépett elő, nem tehetik kockára titulusát. Pénzt ugyan nem túl sokat adnak érte, inkább csak tisztességet. Bizony nem mindegy a család jövője szempontjából, miféle ember válik az egyetlen fiukból.
– Szó sem lehet róla! – ordítja el magát férje, amint megemlíti hajnalban neki cirógatás közben.
– Tanár lesz! Úr lesz! – csitítja asszonya, de nem akar ráhajlani sehogyan sem.
– Az egyetlen fiunk! Karácsonyra vegyük meg neki a Zsiga cigány hegedűjét, ha még nem adta el a Mariska…– fogja kuncsorgóra.
– Hogy a fene ette volna meg azt a hülye iskolát! – bosszankodik az ember, de az úr szó hallatán, csak megenyhül a szíve, már ki ne akarná, hogy úr legyen a gyerekéből? Keserves élet parasztnak lenni. Még akkor is az, ha tisztességet is adnak hozzá, csak röviden él az, hamar eltapossa bütykét a tehén.
– No… hm… – köszörüli végül meg a torkát – érdeklőd meg. No de csak titokban, ki ne derül-jön! Belehalnék szégyenembe, hogy a fiam prímás akar lenni.
S ezzel csak megesni látszik a kemény szív, már hogyne enyhülne az, amikor olyan szépen kéri rá asszonya. Mindjárt át is öleli, kihasználva a helyzetet, húzza egyből fel a feszes combon a hálóinget. Engedelmesen hagyja, most még a kedve is rááll a dologra, boldog, nem tudott nemet mondani neki ez a nagydarab ember, ebben a súlyos kérdésben sem. Kéj ittasan adja át magát a férje hevének, s viszonozva csókjait, teljesen beleolvasnak a hajnali pirkadatba.
Reggel az asszony csak elszökik a templomba, az ember szitkozódik jó hosszan, a fiú elbíbelődik egy fadarabbal, a kis bicskával farag belőle valami asztali díszszerűséget. Nem sokat beszélgetnek, ebédre Rica szépe megterít, s mire végeznek, a gyereket máris készíteni kel az utolsó busszal mennie kell neki vissza a kollégiumba. Vasárnap nem sok járat van, az utolsó busz délután négykor hagyja el a falut, akkora egy heti elemózsiát be kel csomagolni, a következő hetekbe már nem engedik haza, majd anyja megy látogatni szombati napokon. Még pár hét, s itt a téli szünet.
– Bandikám! – öleli meg anyja búcsúzóul – elvinnéd-e keresztanyádéknak a városba a kóstolót, hogy ne kelljen nekem buszozni holnap?
– Hogyne vinném… – válaszolja a gyerek. S a sok holmit alig bírják kivinni a buszhoz. Sokan várják azt, s a sofőr káromkodva állapítja meg, megint le kell szállni, s ki kell nyitni a csomagtartót, mert a gyerekeket igen csak felpakolták.
– Talán éhínség jön? – morogja magában, de azért készséges, s végre elindulnak. Bandi beviszi a kollégiumba a sok csomagját, elhelyezi a kinti folyosó „kukszi”- nak nevezett helyére az ételeket mind. Olyan dróthálóval lezárt kis fakkok azok a nyitott, szellős helyen, ahol a bentlakók némi élelmiszert tárolhatnak, amikor visszajönnek az iskolába. A portás szó nélkül kiengedi, megkéri időbe jöjjön vissza, mert este hétkor zárja a nagykaput. S azzal elindul a kóstolóval. Az egyik híres vendéglő előtt viszi útja. Amikor odaér, halk, lágy zenét hoz ki a vasárnap esti pára. Nyitva az ajtó, s a benti forró levegő gőzölögve száll ki a csodálatos hegedűszóval együtt.
– Istenem… ha egyszer belőlem is ilyen nagy prímás lehetne… – ábrándozik a zene hallatán. Picit beljebb merészkedik, de bemenni nem mer, nem lehet. A portás észleli, s látva a nagy alázatot, hagyja, nem szól rá. Vendég már ilyenkor nem érkezik, aki akart, már mindenki bent hallgatja a híres cigány muzsikáját. Az apró ember lepke könnyedséggel sétál az asztalok között, a bandát maga mögött hagyva a pódiumon. A hegedű nyakán remegve ugrálnak ujjai, félig kopasz fején átfésült hajtincsét ide-oda csapkodja közben.
– Muzsika… – mondja ki félig hangosan.
– Ez valóban az – válaszol rá egy londiner, aki szálló vendégeket kísért fel, s most dolga végez-tével kiállt az ajtóba meghallgatni ő maga is, a csodazenészt.
– Istenem… – sóhajtozik Bandi, s lábai szinte a földbe gyökereznek. Egyik nóta, a másikat köve-ti, nem észleli az idő múlását, mire magához tér, a tömeg sodorja ki az ajtóból. Nehezen indul neki a rövid útnak, fogalma sincsen mennyi idő telhetett el. Elfagyott vég-tagjait alig bírja mozgatni, egyáltalán nem érzi lábfejét. A hóesés is eláll, mire a négyemeletes bérház kapujához ér. Be van az zárva, csöngetni kell. Megnyomja a kis piros billentyűt, mire nagy nehezen kikászálódik egy idős ember.
– Az Úrfi honnan került erre ilyen kései órán? – kérdi elcsodálkozva, s amint a fényben felismeri, azonnal behúzza, az alig élő fiút. – Magával mi történt? Teljesen ki van hűlve… gyorsan… tud még pár lépést megtenni… no, ügyes, … máris szólok a keresztanyjának –De ezek a szavak már csak vízszerűnek tűnnek, Bandi összeesik a konyhakövön, ahová a házmester becibálta.


– Gyere apjuk, magához fog térni! Istenem, Bandi! Bandikám! Mit tettél?
Erre végre kinyitja a szemét, s látja édesanyja kétségbeesett tekintetét. Szeme alatt mély karikák, ki tudja mióta virraszthat mellette.
– Hol vagyok? – kérdi alig halható hangon.
– Kórházban. Semmi baj. Megfáztál kisfiam, kihűlt a tested. Hol voltál abban a nedves hideg időben olyan sokáig?
– Sokáig? – ismétli kérdőn édesanyja után, s akkor meghallja az emlékéből feltörő muzsikát is-mételten – a mennyországban voltam édesanyám. Olyan szépen hegedült a prímás…
- Teljesen megbolondultál fiam! – szól rá morcosan az ajtón belépve apja. Haragnak semmi jele, inkább csak férfiasan dörmögi e szavakat, boldog, örül, hogy a fia életben maradt.
– Miért vagyok kórházban? Mi történt velem?
– Lázgörcsöt kaptál, kihűltél, nagyon ránk ijesztettél ám! – tesz finom szemrehányást Rica.
– Édesanyám, ha hallottad volna… annyira szépen húzta a prímás, nem tudtam ott-hagyni. Meg-engedte a portás, hogy az ajtóból hallgassam a zenét. S az oly csodásan vonzott, fogalmam sincsen meddig tartott, de megláthattam a csodaprímást. Annyira boldog voltam… annyira szép volt… ha csak egyszer tarthatnék egy olyan szép hangszert a kezemben… – Ugyan már, minek neked ez a badarság fiam? – kérdi a nagydarab ember, kezeit hátra tartva, mintha erősen szorongatna abban valamit.
– Ne aggódjon édesapám. Le tudok mondani róla, megértettem, hogy nincsen pénzünk, de azért csak be kell vallanom valamit.
– Mit fiam?
– Titokban jártam zeneórákra, a zsebpénzemből fizettem. Nagy hibát követtem el, mert nem kér-tem rá az engedélyét. Ugye megbocsát?
– Ugyan már! – legyintene hatalmas tenyerével, de erre a mozdulatra nekikoccan vala-mi az ágynak.
– Jaj, te! – szól rá felesége sokat mondóan – vedd már elő…
– Hm… Nos…– kezdi a kemény ember – úgy gondoltuk anyáddal… hm… hát mi eladtuk a két bikát.
– Jó árat adtak érte? – kérdi a fiú semmit sem sejtve.
– Azt hiszem nagyon jó üzletet csináltunk – mondja az asszony, s az arcán megjelenő apró göd-röcskék olyan bájossá teszik, mintha csak nővére lenne az ágyban fekvő kamasznak.
– Igen fiam, a legjobbat, amit valaha is kötöttem – mondja ki a makacs ember, s elővesz a háta mögül egy szép bőrdobozt, leteszi azt fia mellé az ágyba.
Bandi meg se bír szólalni, nézi a hegedűtokot, majd, ahogy ráeszmél a pillanat jelentőségére, egyből kinyitja annak finom zárszerkezetét. Benne a néhai prímás hegedűje. Minden egyben, a vonó igazi rózsafából készült, a lószőr olyan szépen, egyenletesen van kifeszítve rajta, hisz folyamatosan ápolta azt annak gazdája. Igen csak nagy becsben tarthatták, frissen pácolta az özvegy idei dió ned-vével. Álltartó ébenfából, vállpárna, gyanta, egy apró hangvilla az eredeti bélalapú húrok hangolá-sához. Minden egy borjúbőrből készült tokban. S mindez két hízott bika árából.
Nem beszélnek, Bandi felül, egyből erőre kap, kiveszi a prímás hegedűjét, s az állához emeli. Ahogy a vonót a húrokhoz érinti, édesapja torka összeszorul.
– Te gyerek! Istenemre olyan vagy, mint egy igazi zenész…

S e pillanatban, valami furcsa fény árad be a szobába, körbeölelve az egymásba karoló három embert. Olyan szorosan fogják egymást, oly közel került lélek, lélekhez, mint még soha sem. Sírnak, nem is érzik, hogy az odakint vicsorgó irigy havat hordó viharos szél, kivágja az ablak szárnyát, betör a szobába. Minden áron közéjük akar férkőzni. Sehogyan sem sikerül neki, így egy idő után megunva, s kudarcának szégyenével, ahogy jött, úgy távozik. Ekkor más veszi át a helyét. Lágy szellő suhan, s betakarja a három egymást szorosan tartó, zokogó embert melegséggel. Óriási fénycsóvája képes visszaerőltetni az ablakot a helyére, ráolvasztani annak kilincsét úgy, hogy azt többet már semmilyen teremtmény kinyitni nem tudta. Az idő jelentéktelen semmiséggé sorvad, a szeretet olyan erősen ivódik be a falakba, ami csakis gyógyuláshoz vezethet. A három ember már beitatódott a mindenség lágy, meleg, halhatatlan szellőjével s annak helyén ott ékeskedik a megér-tés.