Tartalom
Dezső Ilona Anna: Egy előadás margójára
Az elmúlt esztendőben különösen sok ajándékot kaptam, hitem szerint a Teremtőtől, természetesen nem úgy, hogy az égből pottyant,
hanem környezetem és embertársaim keze és akarata által.
Egy ilyen nagy ajándék volt a tegnapi napom is.
2019. október 14-én délután egy rendkívül érdekes, ugyanakkor felemelő és felettébb tanulságos előadáson vettem részt Újlengyelben, a Pest megyei Alkotóház szervezésében.
Az EMBERREL általában, így velem is történnek megmagyarázhatatlan dolgok, így például, hogy mi vezetett arra a döntésemre, hogy 200 km távlatából jelentkezzek Agárdi Gabi és Fajth Jóska újlengyeli képzőművészek megszólítására, és havonta részt vegyek a szervezésükben létrejött előadásokon... hitem szerint az Isteni gondviselés az egyetlen magyarázat, mert ilyen véletlenek egyébként nincsenek.
S mily nagy öröm számomra, hogy követtem belső hangomat, mikor megszólított és utasított, hogy menj el Dezső Ili, meglátod, csodálatosan érzed majd magadat a hozzád hasonló csodabogarak között. És valóban, mi, akik más módon próbáljuk önmagunkat kifejezni az átlagosnak vélt embertársainkhoz képest, bizony magányos, nem egy esetben kevésbé megértett, depresszív hajlamú, jó értelemben mondott, de mindenképpen más emberek vagyunk. Ily módon vehettem részt Cene Gál István csodálatos előadásán Sándorfi Istvánról, ami olyan mély hatást gyakorolt rám, ami teljesen magával ragadott több hónapon keresztül. Ott ismerhettem meg személyesen Gulyás László festőművészt is, egy Rembrandt életét és munkásságát bemutató előadás alkalmával. Velük együtt látogattam meg a Sándorfi kiállítást Makláry Kálmán galériájában, és vehettem részt egyéb, érdekesebbnél érdekesebb programon, mint a tegnapi hihetetlen előadáson is, ahol Jávorka Csaba vallott művészetének lényegéről, önmagáról, alkotásának folyamatáról, és nyerhettem meg sorshúzáson azt a csodálatos képet, amit az ő felajánlása alapján ma már a magaménak tudhatok.
Nagy büszkeséggel tölt el, hogy több igen komoly művész ajándéka mellett, nappalim falát ékesítheti egy Jávorka kép is, amit magától a művésztől kaptam. Ráadásul ki sem jelölte a hirtelen rögtönzött tárlatából a megnyerhető képet, önzetlen felajánlása alapján bármelyiket magammal hozhattam volna, de természetesen az ajándék elfogadásának is vannak illő határai, így igyekeztem a nagyvonalú felajánlásra méltó módon azt a képet magammal hozni, ami jellemzően "Jávorkás", ugyanakkor ajándékhoz illő mértéket képvisel.
JÁVORKA CSABA (Pécs, 1950.11.17.-) festőművész, végzettsége szerint magyar-történelem szakos tanár. Gyerekkora óta rajzol és fest, de komolyan a hetvenes évektől kezdett a festészettel foglalkozni. Autodidakta módon és neves festőművészek alkotó táboraiban képezte magát. A nyolcvanas években népszerűek voltak egyéni stílusban festett tájképei, aktjai, csendéletei. A kilencvenes évekre kialakult saját, egyéni stílusa, azóta festi hazánkban egyedi és egyedülálló módon, általa PSZICHO-ABSZTRAKT-nak nevezett, pszichedelikus festészeti stílust képviselő nagyon érdekes képeit.
Vallomása szerint: "Valójában konzervatív stílusom van, hagyományos táblaképeket festek. Számomra a festészet tárgya az (elmémben, emócióimban, pszichémben) általam MEGTEREMTETT szuverén belső világ. Gyönyörűséges feladatom ennek külső "MEGKÉPÍTÉSE" egy üres vászonra, ami hagyományos festési móddal még lehetséges, de hagyományos látványelemekkel már nem."
Azért egyedülálló, mert sikerült megteremtenie egy úgynevezett JÁVORKA-STÍLUS-t, mely saját elmondása szerint egy tudat módosult állapotban, sejtszerű kapcsolatrendszerben létrehozott nem egzakt képek és formák megjelenítéséből álló, gazdag színvilágú, amit rajta kívül én még másnál soha sem tapasztaltam hazánk határain belül. Hogy ezt a rendszert, mert azért, mint minden más alkotásnak, ennek is vannak jól begyakorolt és kialakult sajátos módszerei, hogyan és milyen külső-, belső hatások, intuíciók során alakította ki a mester, az előadás során nem teljesen derült ki, de az tény, hogy egyedi kreativitása emeli kortárs képzőművészeink legnagyobbjainak sorába. Képei, tematikájuk hasonlóságának ellenére is teljesen egyedülálló alkotások, nyughatatlan, állandó mozgásban lévő alakzatai belesodornak az általa bemutatott világegyetem harmonikus kapcsolatrendszerébe, kifejezetten pozitív hatást gyakorolva a szélmérőre. Egyfajta megnyugvást, beletörődést sugallanak az állandó változásba sodródó világunkban. Az elmúlás, a születés, a galamb és sas egymás mellé állítása, a misztériumként megélt örökös újjászületés lehetősége olyan látványt nyújt, ami a valóságábrázolásnak eme rendkívül izgalmas és meghökkentő módon is bizakodó hatását fejezi ki. Képeiben a formák és alakzatok a végtelenségig folytatódnak, sem tér, sem idő nem akadályozhatja meg az örök körforgás centrifugális erővel ható viharát. Van-e más, ehhez hasonló orkán erejű sodródás, melyet örömmel fogadna az ember? A nyugalmat sugalló káosz, a dinamikus színárnyalatok és fraktálszerű kompozíciók tudatosítják bennünk az öröklét, a megdicsőülés, a spiritualitás magas szintű megélésének lehetőségét. Ettől válik a művész a mindannyiunk Jávorka Csabája, mert olyan mértékben szerethetőek művei, amit csak nagyon ritkán élhet meg a képeit megérteni, forma- és gondlatvilágát követni kívánó laikus.
Nagyon szépen köszönöm kedves Jávorka Csaba a megható őszinteségedet, a magaddal ragadó előadásodat, a gyönyörű festményedet és a lehetőséget, hogy személyesen is megismerkedhettem művészeteddel és személyeddel.
Köszönöm Agárdi Gabinak és Flajth Jóskának az ismételten magas színvonalat képviselő előadás megszervezését, lebonyolítását és a jó-Istennek, hogy megismerhettem ezt a nagyon kedves művészközösséget, aminek már egy éve tagjának tudhatom magamat.
S bár azt tanultam néhai hitoktató tanáromtól, hogy az Isten 3 dolgot nem adott meg az embernek; a semmiből teremtés tudományát, a jövőben látás tudományát és a lelkiismerete felett való uralkodás képességét, a tegnapi napon ez majdhogynem megdőlni látszott. Mára letisztult állapotomban már tudom, hogy bár meg nem dőlt, hiszen az alkotó sem a semmiből, hanem egy magasabb kegyből származó sugallatra alkot, a vásznat más szövi, a festéket sem mi keverjük mostanság, bár az sem volt rossz dolog, de az is a teremtett világból származott, izgalmas, új dolgokat sem tudunk létrehozni, mert azt is kapjuk, előre semmit sem látunk és magunkat sem tudjuk kontrollálni teljes egészében, mégis, amikor ilyen hihetetlen dinamikus egyéniséggel találkozunk, bizonyossá válik, hogy ma is léteznek kiválasztott emberek, akiknek itt e földön jelentős feladatuk van.
Útjuk nincsen kikövezve, nehezen járható, példát mutatnak, helyt állnak, így vívén előbbre, jelen esetben a művészet és a hit dolgait.
2019. október 14-én délután egy rendkívül érdekes, ugyanakkor felemelő és felettébb tanulságos előadáson vettem részt Újlengyelben, a Pest megyei Alkotóház szervezésében.
Az EMBERREL általában, így velem is történnek megmagyarázhatatlan dolgok, így például, hogy mi vezetett arra a döntésemre, hogy 200 km távlatából jelentkezzek Agárdi Gabi és Fajth Jóska újlengyeli képzőművészek megszólítására, és havonta részt vegyek a szervezésükben létrejött előadásokon... hitem szerint az Isteni gondviselés az egyetlen magyarázat, mert ilyen véletlenek egyébként nincsenek.
S mily nagy öröm számomra, hogy követtem belső hangomat, mikor megszólított és utasított, hogy menj el Dezső Ili, meglátod, csodálatosan érzed majd magadat a hozzád hasonló csodabogarak között. És valóban, mi, akik más módon próbáljuk önmagunkat kifejezni az átlagosnak vélt embertársainkhoz képest, bizony magányos, nem egy esetben kevésbé megértett, depresszív hajlamú, jó értelemben mondott, de mindenképpen más emberek vagyunk. Ily módon vehettem részt Cene Gál István csodálatos előadásán Sándorfi Istvánról, ami olyan mély hatást gyakorolt rám, ami teljesen magával ragadott több hónapon keresztül. Ott ismerhettem meg személyesen Gulyás László festőművészt is, egy Rembrandt életét és munkásságát bemutató előadás alkalmával. Velük együtt látogattam meg a Sándorfi kiállítást Makláry Kálmán galériájában, és vehettem részt egyéb, érdekesebbnél érdekesebb programon, mint a tegnapi hihetetlen előadáson is, ahol Jávorka Csaba vallott művészetének lényegéről, önmagáról, alkotásának folyamatáról, és nyerhettem meg sorshúzáson azt a csodálatos képet, amit az ő felajánlása alapján ma már a magaménak tudhatok.
Nagy büszkeséggel tölt el, hogy több igen komoly művész ajándéka mellett, nappalim falát ékesítheti egy Jávorka kép is, amit magától a művésztől kaptam. Ráadásul ki sem jelölte a hirtelen rögtönzött tárlatából a megnyerhető képet, önzetlen felajánlása alapján bármelyiket magammal hozhattam volna, de természetesen az ajándék elfogadásának is vannak illő határai, így igyekeztem a nagyvonalú felajánlásra méltó módon azt a képet magammal hozni, ami jellemzően "Jávorkás", ugyanakkor ajándékhoz illő mértéket képvisel.
JÁVORKA CSABA (Pécs, 1950.11.17.-) festőművész, végzettsége szerint magyar-történelem szakos tanár. Gyerekkora óta rajzol és fest, de komolyan a hetvenes évektől kezdett a festészettel foglalkozni. Autodidakta módon és neves festőművészek alkotó táboraiban képezte magát. A nyolcvanas években népszerűek voltak egyéni stílusban festett tájképei, aktjai, csendéletei. A kilencvenes évekre kialakult saját, egyéni stílusa, azóta festi hazánkban egyedi és egyedülálló módon, általa PSZICHO-ABSZTRAKT-nak nevezett, pszichedelikus festészeti stílust képviselő nagyon érdekes képeit.
Vallomása szerint: "Valójában konzervatív stílusom van, hagyományos táblaképeket festek. Számomra a festészet tárgya az (elmémben, emócióimban, pszichémben) általam MEGTEREMTETT szuverén belső világ. Gyönyörűséges feladatom ennek külső "MEGKÉPÍTÉSE" egy üres vászonra, ami hagyományos festési móddal még lehetséges, de hagyományos látványelemekkel már nem."
Azért egyedülálló, mert sikerült megteremtenie egy úgynevezett JÁVORKA-STÍLUS-t, mely saját elmondása szerint egy tudat módosult állapotban, sejtszerű kapcsolatrendszerben létrehozott nem egzakt képek és formák megjelenítéséből álló, gazdag színvilágú, amit rajta kívül én még másnál soha sem tapasztaltam hazánk határain belül. Hogy ezt a rendszert, mert azért, mint minden más alkotásnak, ennek is vannak jól begyakorolt és kialakult sajátos módszerei, hogyan és milyen külső-, belső hatások, intuíciók során alakította ki a mester, az előadás során nem teljesen derült ki, de az tény, hogy egyedi kreativitása emeli kortárs képzőművészeink legnagyobbjainak sorába. Képei, tematikájuk hasonlóságának ellenére is teljesen egyedülálló alkotások, nyughatatlan, állandó mozgásban lévő alakzatai belesodornak az általa bemutatott világegyetem harmonikus kapcsolatrendszerébe, kifejezetten pozitív hatást gyakorolva a szélmérőre. Egyfajta megnyugvást, beletörődést sugallanak az állandó változásba sodródó világunkban. Az elmúlás, a születés, a galamb és sas egymás mellé állítása, a misztériumként megélt örökös újjászületés lehetősége olyan látványt nyújt, ami a valóságábrázolásnak eme rendkívül izgalmas és meghökkentő módon is bizakodó hatását fejezi ki. Képeiben a formák és alakzatok a végtelenségig folytatódnak, sem tér, sem idő nem akadályozhatja meg az örök körforgás centrifugális erővel ható viharát. Van-e más, ehhez hasonló orkán erejű sodródás, melyet örömmel fogadna az ember? A nyugalmat sugalló káosz, a dinamikus színárnyalatok és fraktálszerű kompozíciók tudatosítják bennünk az öröklét, a megdicsőülés, a spiritualitás magas szintű megélésének lehetőségét. Ettől válik a művész a mindannyiunk Jávorka Csabája, mert olyan mértékben szerethetőek művei, amit csak nagyon ritkán élhet meg a képeit megérteni, forma- és gondlatvilágát követni kívánó laikus.
Nagyon szépen köszönöm kedves Jávorka Csaba a megható őszinteségedet, a magaddal ragadó előadásodat, a gyönyörű festményedet és a lehetőséget, hogy személyesen is megismerkedhettem művészeteddel és személyeddel.
Köszönöm Agárdi Gabinak és Flajth Jóskának az ismételten magas színvonalat képviselő előadás megszervezését, lebonyolítását és a jó-Istennek, hogy megismerhettem ezt a nagyon kedves művészközösséget, aminek már egy éve tagjának tudhatom magamat.
S bár azt tanultam néhai hitoktató tanáromtól, hogy az Isten 3 dolgot nem adott meg az embernek; a semmiből teremtés tudományát, a jövőben látás tudományát és a lelkiismerete felett való uralkodás képességét, a tegnapi napon ez majdhogynem megdőlni látszott. Mára letisztult állapotomban már tudom, hogy bár meg nem dőlt, hiszen az alkotó sem a semmiből, hanem egy magasabb kegyből származó sugallatra alkot, a vásznat más szövi, a festéket sem mi keverjük mostanság, bár az sem volt rossz dolog, de az is a teremtett világból származott, izgalmas, új dolgokat sem tudunk létrehozni, mert azt is kapjuk, előre semmit sem látunk és magunkat sem tudjuk kontrollálni teljes egészében, mégis, amikor ilyen hihetetlen dinamikus egyéniséggel találkozunk, bizonyossá válik, hogy ma is léteznek kiválasztott emberek, akiknek itt e földön jelentős feladatuk van.
Útjuk nincsen kikövezve, nehezen járható, példát mutatnak, helyt állnak, így vívén előbbre, jelen esetben a művészet és a hit dolgait.
Dezső Ilona Anna: Jövőre...
–„Jövőre veled együtt ugyanitt, ugyanígy!”–
Hallom ismételten a fülemnek oly jóleső mondatott. Egyik gyermekkori barátom szokott így köszönteni minden év első teljes, augusztusi hétvégéjén.
Immáron harmadízben került megrendezésre Élesden, a Királyhágó lábánál található kis városkában az elszármazottak, s magyarok találkozója. Előzménye egy ettől korábbi alkalom, sok évvel ezelőtt, amikor egy orvos házaspárnak köszönhetően gyűltünk össze a reformátustemplomban.
Árvaházat avattunk. Volt akkora tartás és kitartás maréknyi magyar emberben, hogy képesek legyenek felépíteni, egy akkor még csak háznyi, s ma már egész intézményre duzzadt, s gyermekeit messze, felnőtt korúkban is továbbkísérni bíró épületsort.
Két éve iskolát avattunk, nem újat, a régit kapta vissza az egyház, ami bár romos állapota miatt sok pénzt felemésztett, ma mégis képes az Élesd-i alkotótábornak is otthont adni. Évről évre szépül, épül az egykor rombolásra ítélt reformátustemplom.
Nagy meglepetésben volt része mindazoknak, akik hazalátogattak e jeles ünnepségre, mert ismét avattunk, de most olyan csoda történt, amiről álmodni sem mertem volna.
Az első és második világháborúban hősi halált halt, idegen, ismeretlen, jeltelen sírokban nyugvó élesdi magyar embereknek állítottak kegyeleti helyet a még élő, s tenni bíró, akaró lakosok. Együtt ünnepelt az egy évszázad alatt elrománosodott város román ajkú polgármestere, történelmi egyházak papjai, azok gyülekezetei, felekezeteket, nemzeteket egyesítő, toleráns városi nép, s a hazalátogatók népes tábora.
Megszólalt az orgona, nagyot dobbant szívem, hiszen roskadásig telve láttam Istennek házát. Azt a házat, ahol engem, s gyermekeimet is megkeresztelték, hol egykor esküt és vizsgát tettem hitemről, hol áldását kértem Istentől frigyemre, s hol még élnek az anyámkorú emberek, énekel a nagy múltú öreg dalárda, akárcsak rég. Születésem óta a lelkészeknek már negyedik generációja szolgál.
Álltam a levágott koronájú fát ábrázoló emlékmű előtt méltósággal, a meglepetéstől, s megilletődéstől ölembe hulló könnyeimmel küszködve, míg halk lélekharang kondítása közben sorolták fel az eltűnt hősi halottaink, közöttük édesanyám nagybátyjának nevét is. Minden egyes nevet, aprócska rézlevélbe vésett a szobrász, s körbefutatta azt, fel a monstrum egyetlen gránittömbből kifaragott törzsén, s minden egyes név felolvasását követően a harang jelzésével azonos ütemben tette le egyetlen szál fehér virágát egy-egy magyar ruhában, pártát viselő gyermek az emlékezés fájó könnyeként.
Három református lelkész kérte Isten áldását, a helybéli szolgálatával együtt négy gazda, két katolikus atya, két ortodox és egy görögkeleti pap imádságának kíséretében. Mindenki a maga nyelvén méltatta a pillanat jelentőségét, imádkozott az egységet képező, egyetlen igaz célért, a békéért. Jól megfért egymás mellett a puritán hitű, a jobbról balra, s balról jobbra keresztet vetők gyülekezeti összefogása. Ugyanahhoz az egy örök igaz Istenhez emelték szavukat, s ugyanannak a Jézus Krisztusnak kérték a szűk úton való vezetését mind.
S bár az emlékművön kizárólag magyar nevek szerepelnek, hiszen a Trianoni veszedelem előtt más nevű emberek csak kevés számban éltek ott, mégis magukénak érezték a résztvevők a hősök emlékei megőrzésének felelősségét.
Ők voltak azon családok képviselői, akik benépesítették azt a szűk völgyet, ahol valamikor réges-régen, még az 1200-as években egy éles eszű, ezért utólag csak Élesnek hívott vitéz bőséges legelőt találván, örökrészül kérte, s kapta az ottani zsírosabb földeket. Ő alapította az első települést, mely akkoriban még a Sebes-Körös másik partján volt, majd tatár-török is feldúlta, leégett, árvizek pusztították, s került végül a meggyötört lakosság a mostani helyére, a Rézhegység tövébe, a folyó hegyfelőli szűkebb oldalára. A város történelmét sokan megírták már, meglehetősen sokfélekép, jómagam hajlamos vagyok csak azt elfogadni, amit nagyapáim hagytak rám örökül, s hitem, lokálpatriotizmusom is azt diktálja, hogy a „d” betű pusztán kicsinyítő képző, mely pár száz évvel ezelőtt ragadt az eredeti, régi magyarsággal kiejtett Elus, vagyis ma már Éles név mellé.
Csodálatos volt hallani a megyei RMDSZ vezető, országgyűlési képviselő magasztos beszédét, nem akármilyen szinten, hanem maga szinkrontolmácsolásában két nyelven, az ország hivatalos nyelvén és magyarul, soronként váltva azt, az emlékmű leleplezése előtti ünnepi beszédében.
Jelen volt a magyar kormány egyik, immáron többedik alkalommal is visszatérő államtitkár asszonya, a román kormány hivatalos képviselője mellett példás együttműködésüknek eredményeként megpecsételve, s szentesítve az egyetlen járható utat, ami nemzetünket együtt, minden más, a Kárpát-medencében élő nemzettel együtt tovább éltethet, s e szűkös, nehéz válságoktól terhes világból egy újabb, eredményesebb világba átvezetni kész.
Miért írom le mindezeket? Mert ma azt tapasztalom, hogy olyan nagy a nemzetrombolás, a félrevezetés, ami megfagyasztani képes forró vérünket, vízzé tudja tenni ősi életet adó nedűnket, pusztán hatalmakat s vagyonaikat mentő, amúgy romboló erőknek köszönhetően.
Szándékosan nem említettem a résztvevők neveit, hiszen akkor csak specifikusan egy eseményről adnék tudósítást, mert nem ez a célom.
Útmutatásnak szánom e jeles eseményt a MOGY 2011. évi rendezvénysorozata előtt.
Utat mutatni, hogy nem egymást megtaposva, nem egymást sértegetve, s egymás ellen lehet előre haladni, hanem egymás karjába kapaszkodva, ha kell minden szót több nyelven egyszerre elmondva, hogy él a magyar, s él a többi testvérnemzet is, s mindannyian építeni jöttünk, akarunk egy szebb, élhetőbb világot itt, s ott, otthonainkban a Kárpátok lábánál!
S üzennek valahonnan Isonzó környékéről is hősi halált halt őseink, hogy él a nemzet, akiért meghalni voltak képesek, él az ország, nem kell ahhoz újra egyesülni, hogy egyek lehessünk, mert soha, egyetlen percig sem volt elválasztva a magyar a magyartól, de még a romántól, ráctól, svábtól, tóttól, horváttól, ruszintól, vagy többi testvérnemzettől sem. Nincsen olyan politikai, gazdasági eszme, vagy erő, mely a lelkeket hosszútávon megölhetné. ( Dezső Ilona Anna )
Hallom ismételten a fülemnek oly jóleső mondatott. Egyik gyermekkori barátom szokott így köszönteni minden év első teljes, augusztusi hétvégéjén.
Immáron harmadízben került megrendezésre Élesden, a Királyhágó lábánál található kis városkában az elszármazottak, s magyarok találkozója. Előzménye egy ettől korábbi alkalom, sok évvel ezelőtt, amikor egy orvos házaspárnak köszönhetően gyűltünk össze a reformátustemplomban.
Árvaházat avattunk. Volt akkora tartás és kitartás maréknyi magyar emberben, hogy képesek legyenek felépíteni, egy akkor még csak háznyi, s ma már egész intézményre duzzadt, s gyermekeit messze, felnőtt korúkban is továbbkísérni bíró épületsort.
Két éve iskolát avattunk, nem újat, a régit kapta vissza az egyház, ami bár romos állapota miatt sok pénzt felemésztett, ma mégis képes az Élesd-i alkotótábornak is otthont adni. Évről évre szépül, épül az egykor rombolásra ítélt reformátustemplom.
Nagy meglepetésben volt része mindazoknak, akik hazalátogattak e jeles ünnepségre, mert ismét avattunk, de most olyan csoda történt, amiről álmodni sem mertem volna.
Az első és második világháborúban hősi halált halt, idegen, ismeretlen, jeltelen sírokban nyugvó élesdi magyar embereknek állítottak kegyeleti helyet a még élő, s tenni bíró, akaró lakosok. Együtt ünnepelt az egy évszázad alatt elrománosodott város román ajkú polgármestere, történelmi egyházak papjai, azok gyülekezetei, felekezeteket, nemzeteket egyesítő, toleráns városi nép, s a hazalátogatók népes tábora.
Megszólalt az orgona, nagyot dobbant szívem, hiszen roskadásig telve láttam Istennek házát. Azt a házat, ahol engem, s gyermekeimet is megkeresztelték, hol egykor esküt és vizsgát tettem hitemről, hol áldását kértem Istentől frigyemre, s hol még élnek az anyámkorú emberek, énekel a nagy múltú öreg dalárda, akárcsak rég. Születésem óta a lelkészeknek már negyedik generációja szolgál.
Álltam a levágott koronájú fát ábrázoló emlékmű előtt méltósággal, a meglepetéstől, s megilletődéstől ölembe hulló könnyeimmel küszködve, míg halk lélekharang kondítása közben sorolták fel az eltűnt hősi halottaink, közöttük édesanyám nagybátyjának nevét is. Minden egyes nevet, aprócska rézlevélbe vésett a szobrász, s körbefutatta azt, fel a monstrum egyetlen gránittömbből kifaragott törzsén, s minden egyes név felolvasását követően a harang jelzésével azonos ütemben tette le egyetlen szál fehér virágát egy-egy magyar ruhában, pártát viselő gyermek az emlékezés fájó könnyeként.
Három református lelkész kérte Isten áldását, a helybéli szolgálatával együtt négy gazda, két katolikus atya, két ortodox és egy görögkeleti pap imádságának kíséretében. Mindenki a maga nyelvén méltatta a pillanat jelentőségét, imádkozott az egységet képező, egyetlen igaz célért, a békéért. Jól megfért egymás mellett a puritán hitű, a jobbról balra, s balról jobbra keresztet vetők gyülekezeti összefogása. Ugyanahhoz az egy örök igaz Istenhez emelték szavukat, s ugyanannak a Jézus Krisztusnak kérték a szűk úton való vezetését mind.
S bár az emlékművön kizárólag magyar nevek szerepelnek, hiszen a Trianoni veszedelem előtt más nevű emberek csak kevés számban éltek ott, mégis magukénak érezték a résztvevők a hősök emlékei megőrzésének felelősségét.
Ők voltak azon családok képviselői, akik benépesítették azt a szűk völgyet, ahol valamikor réges-régen, még az 1200-as években egy éles eszű, ezért utólag csak Élesnek hívott vitéz bőséges legelőt találván, örökrészül kérte, s kapta az ottani zsírosabb földeket. Ő alapította az első települést, mely akkoriban még a Sebes-Körös másik partján volt, majd tatár-török is feldúlta, leégett, árvizek pusztították, s került végül a meggyötört lakosság a mostani helyére, a Rézhegység tövébe, a folyó hegyfelőli szűkebb oldalára. A város történelmét sokan megírták már, meglehetősen sokfélekép, jómagam hajlamos vagyok csak azt elfogadni, amit nagyapáim hagytak rám örökül, s hitem, lokálpatriotizmusom is azt diktálja, hogy a „d” betű pusztán kicsinyítő képző, mely pár száz évvel ezelőtt ragadt az eredeti, régi magyarsággal kiejtett Elus, vagyis ma már Éles név mellé.
Csodálatos volt hallani a megyei RMDSZ vezető, országgyűlési képviselő magasztos beszédét, nem akármilyen szinten, hanem maga szinkrontolmácsolásában két nyelven, az ország hivatalos nyelvén és magyarul, soronként váltva azt, az emlékmű leleplezése előtti ünnepi beszédében.
Jelen volt a magyar kormány egyik, immáron többedik alkalommal is visszatérő államtitkár asszonya, a román kormány hivatalos képviselője mellett példás együttműködésüknek eredményeként megpecsételve, s szentesítve az egyetlen járható utat, ami nemzetünket együtt, minden más, a Kárpát-medencében élő nemzettel együtt tovább éltethet, s e szűkös, nehéz válságoktól terhes világból egy újabb, eredményesebb világba átvezetni kész.
Miért írom le mindezeket? Mert ma azt tapasztalom, hogy olyan nagy a nemzetrombolás, a félrevezetés, ami megfagyasztani képes forró vérünket, vízzé tudja tenni ősi életet adó nedűnket, pusztán hatalmakat s vagyonaikat mentő, amúgy romboló erőknek köszönhetően.
Szándékosan nem említettem a résztvevők neveit, hiszen akkor csak specifikusan egy eseményről adnék tudósítást, mert nem ez a célom.
Útmutatásnak szánom e jeles eseményt a MOGY 2011. évi rendezvénysorozata előtt.
Utat mutatni, hogy nem egymást megtaposva, nem egymást sértegetve, s egymás ellen lehet előre haladni, hanem egymás karjába kapaszkodva, ha kell minden szót több nyelven egyszerre elmondva, hogy él a magyar, s él a többi testvérnemzet is, s mindannyian építeni jöttünk, akarunk egy szebb, élhetőbb világot itt, s ott, otthonainkban a Kárpátok lábánál!
S üzennek valahonnan Isonzó környékéről is hősi halált halt őseink, hogy él a nemzet, akiért meghalni voltak képesek, él az ország, nem kell ahhoz újra egyesülni, hogy egyek lehessünk, mert soha, egyetlen percig sem volt elválasztva a magyar a magyartól, de még a romántól, ráctól, svábtól, tóttól, horváttól, ruszintól, vagy többi testvérnemzettől sem. Nincsen olyan politikai, gazdasági eszme, vagy erő, mely a lelkeket hosszútávon megölhetné. ( Dezső Ilona Anna )
Dezső Ilona Anna: Demonstráltunk
Nagy izgalommal, felemás
érzésekkel vártuk az eseményt, már este
elkészítettük szendvicseinket, korán lefeküdtünk, akár régen, amikor
még munkába indultunk másnap reggel. Hajnalig forgolódtam, hiába vettem
be a megszokott altatót. Korábban keltem, mint kellett volna, így
megfordult a fejemben, talán ki se bírom az egész napos tortúrát. Mire
a férjem ébredezett, már bekapcsoltam kis laptopomat, hátha írtak
valamit, mint aki csodát vár, hogy nem kell menni, megegyeztek… De nem,
nem tárgyalt senki, senkivel. „Akadályoztatva munkájában, sztrájk
nincsen, tüntetés nincsen, de ne is legyen…” Milyen országban élünk, ha
a rend őrének is tüntetnie kell? Elkényeztettek bennünket tucatnyi éven
keresztül némi biztonságérzettel, s talán hiába haltak meg szépapáink
is miatta, mégis csak oda minden vívmányuk? A jobbágy, jobbágy maradt,
kitörölnek csekély 150 évet a történelmünkből, s folytatjuk ott, ahol
abbamaradt az elárult magyar Szabadság. Fel sem tűnne, hiszen majd mind
ugyanolyan volt korábban is. Arról meg nem tehetünk, ha nem nyugatabbra
születtünk, és egyetlen olyan forradalmat, szabadságharcot sem
tudhatunk a magunkénak, aminek vívmányai az egyszerű embert valóban
pozitív módon érinthette volna. A magyar büszke nemzet, nem dicsekszik,
nem nyöszörög, hadd nyüszítsenek a babaképűek, azok úgyis újra kivívják
majd maguknak a világ figyelmét. A történelmi események egy ciklikus
rendszer alapján újra meg újra keringenek, akár a levegő, minden
esemény megismétli önmagát. Felgyorsult világunkban, felgyorsulnak a
váltakozások is, kevés nyugalmat és pihenőt hagyott a legutóbbi
világégés, nem tudták lezárni rendesen, hiszen akkor is voltak G-k,
csak magukat épp másnak nevezték, és talán még az összetételében is
hasonlóságot vélhetnénk felismerni, csak már nem akarjuk hasonlítgatni
az eseményeket. Kicsik vagyunk, nyüszíteni nem tudunk, mert egy
birkingi ember nem kutya, s nem is vonyít a szittya, amikor szorítja a
rabiga… Hát igen, akkor miért kell megalázni magunkat?
Végre kikászálódik a férjem is az ágyból, gyors mosdás, este alaposan megtisztálkodtunk, mint hajdanán, ha felmérőre hajtottak bennünket, akár a birkákat. Minek? Hogy fedve legyenek, ha másnap mégis agyvérzést vagy infarktust kapnánk, magas szinten óvták egészségünket. S mennyi ablakon kidobott pénz volt az, hiszen könnyű a fiatal életeket óvni, most kérek egy kis védelmet, akkor egészséges voltam, s most azokat a nyűgöket cipelem, amiket akkor szereztem.
- Elviselhetetlen - mondja derekát egyengetve - mikor találnak erre valami hathatós szert?
- Már soha, tudod, majd a fekete föld - s erre csak kihullik egy szomorkás könnycsepp a szemem sarkából. Idáig jutottunk volna? Hát ennyit ér az élet? - Mindent bepakoltál?
- Azt hiszem. Esni fog, azt mondta a rádió, esni fog keleten.
- De jó lenne, pontosan hol fogunk demonstrálni?
- Ahonnan a kurvákat hordtuk be, annak előtte.
- Csoda jó móka lesz, most mi strichelünk?
- Valahogy úgy. Ez a jelenlegi feladatunk, parancs, értettem!
- Mindegy, az Isten megsegít, nem játszhatnak felnőtt emberekkel…
A kocsi lassan indult, valamiért nem nagyon akaródzik neki. Még ki sincsen fizetve, vagy mégis… a harmadik kocsit fizetem épp… elgondolkodom rajta, érdemes? Vajon az enyém lehet ez a gyengécske Suzuki? Még ennyire sem tellett, de nem lehetek elégedetlen, ahonnan származom, a többiek java részének ennyi sincsen, mégis boldogok. Én is boldog voltam, míg ott éltem. Most arrafelé is minden kilátástalan. Elrontotta az ember a világot. A kapuban vár egy határőr kolléga, ő is velünk tart, szegény arról nem tehet, hogy ugyanazt a sorsot szánják neki is, mint nekünk. Csak jöjjön, ismerje meg az új munkatársait, ki tudja? Lehet, egymásra utaltak leszünk, ahogy a helyzet most tart…. Majd együtt hajtjuk a népet, mint a barmokat az itatóhoz. Robotra hajtjuk őket, vagy bennünket is hajtani fognak? Nagy talány, egy biztos, most minden változik, nem jobbra fog fordulni az életünk, egyelőre csak rosszabb lehet. A jót elszalasztottuk, mint mindig, a szerény, aprócska jó is úgy viharzott el mellettünk, hogy észre sem vettük. Lassan beérünk a városba, s bár még csak kora reggel van, alig múlt el hat óra, a lámpák máris rendre jól működnek. Máskor sárgán villognak ily korai órában, most minden működik, vigyáznak ránk, velünk, túl sokan vagyunk, itt működik az egyik legerősebb nyugdíjas klubja a volt rend őreinek, összetartanak. Bekanyarodunk a fürdőhöz, a parkolóban lassan gyülekeznek a kivénhedt kopók. Mindenki kap egy-egy matricát, csendben ragasztgatunk, majd megjelenik a kapitányság jelenlegi vezetője, a tiszti kar nagyjaival. Együtt szolgáltunk mindegyikkel. Fiatalok nem jönnek, ők majd forgalmat irányítanak. Vezetőnkhöz mennek, jogi doktor, megbeszélik vele elvárásaikat, nem hallom, nem is lényeges. Megkapjuk az utasításokat, rövid eligazítás, nem szükséges hosszúra nyújtani, itt mindenki mindent tud, ért, nem ma kezdtük, elég egy-egy legyintés is, már szépen állunk be a sorba, mindenkin sárga mellény, meg kell felelni a törvényben előírtaknak még akkor is, ha nem közlekedünk gyalogosan. Hadd lássák, milyen az, amikor a rendőr demonstrál. Szomorú egy helyzet, azokkal szemben állni, akiket védenünk kellene, és azok üzengetnek, ijesztgetnek, akiknek bennünket kellene megvédeni… Ilyen felfordult világban ugyan mire számíthatunk? Lassan kiérünk, szépen sorban, amennyire csak le lehet húzódni az út szélére, azt mindenki megteszi, kisváros, mégis akadt 29 autó, van olyan is, akinek már nincsen, visszaadta, nem bírta fizetni, van, ki nem engedheti meg magénak, hogy kiálljon vele a garázsból. Nem a mennyiség számít, hanem a minőség. S büdös az öndicséret, mégis valami hihetetlen összetartó erő hajt. Ott van régi kapitányunk az elsők között, 65 évesen, nem hagyja magára állományát. Jó juhász, a nyáj addig egészen biztos együtt marad, amíg ő dől a botjára. Utána is, a sorban egymást váltó osztályvezetők s tisztek mind együtt, a végrehajtó állomány, a nyomozók, vizsgálók, most nincsen rangja senkinek sem, mégis mindenki tudja, hová kell állni a felvonuláskor. Megnyugodtam, amíg ez így van, addig legalábbis közöttünk rend van. Senki sem szalutál, de mindenki tudja a helyét. Itt nincsenek pozícióharcok, ha álmunkból ébresztenének fel, akkor is tudnánk, kitől kell engedélyt kérni, hogy megszólalhassunk. Így vannak rendjén s helyén a dolgok. A gond az, hogy akik ezzel szemben állnak, nem voltak katonák, s azt hiszik, hogy akár a tárgyalóteremben gesztikulálásokkal, szószaporítással, szavak fitogtatásával megnyerhetik a csatát. A háború kimenetele még kérdéses, s az, ki nyeri meg a végén. Hát nem tudni, egy biztos, a nép mi vagyunk, a nép én vagyok, minden egyéb csak üres beszéd. Eső semmi, forrón tűz a nap, oly kellemetlen ereje van, mint az elmúlt hetekben még egyszer sem. Igaz, nem is álltam útszélen, és nem ácsorogtam tehetetlenül még életemben sohasem. Átéltem taxis blokádot, biztosítottam pápalátogatást, ezernyi helyre hajtottak már, sokszor aláztak meg, de útszélén céltalanul még nem ácsorogtam, itt az ideje, hogy átéljem milyen is az. Nehéz, tanúsítom, hogy roppant megalázó, rossz érzés, mindenki elhalad melletted, van, aki rád dudál, van, ki szolidaritásból V betűt mutogat, a néhány méterre arrébb húzódó vasúti sínpályán is mindegyik elhaladó vonat mozdonyának kürtje hosszasan sikítozva tiszteleg; mégis szomorú, groteszk a látvány. A nagy semmiben csak kell inni, kocsiba beülni lehetetlen, olyan kegyetlen bent a klíma, akár egy régi kombájnban. Istenem, de sokat aszalódhatott hajdanán a paraszt… Amíg kézzel kaszált, s az asszony szedte a rendet - kegyetlen munka volt, de az sem volt sokkal könnyebb, amikor egymaga zötyögtette magát masinájában, nemegyszer az élethez szinte képtelen hőfokban, volt olyan, hogy a bádogdoboz 60, sőt 70 fokig fölé is emelkedett. Orvosok szerint lehetetlen volt abban napokig, hetekig dolgozni, mégis úgy volt. Kibírták, igaz korán halt a paraszt. A rendőr is korán hal, miért maradtam mégis az? Elviekben fiatal lennék, mégis rokkant, ízületeim tropára menve, lelkileg félig megnyomorítva, morbid módon várom sorsom beteljesedését. S most ebben is megzavartak. Buborékban törnek elő könnyeim, elfordulok, nem láthatnak, lassan veszem a levegőt, mesterei vagyunk az érzések elfojtásának. Nem törhetnek meg! Törték a testemet, a lelkemből, ami még maradt, nem adom oda… csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Mindenről beszélgetünk, csak arról nem, amiért most így egybegyűltünk. Néha elmondja egyik-másik a napi jelentést, telefonon érdeklődik, illetékes szakszervezeti vezetők, tagok beszámolnak a fejleményekről. Mindenki ismer egy-egy távolabb élő kollégát, itt-ott ennyien, annyian vannak. Mondják, Szolnokon lehetetlen volt az utcára vonulni, olyan erős a hatalmon lévő rendőri vezetés ellenszenve. Még ilyet? Hiszen javarészt értük ácsorgunk az út szélén. El akarják hitetni az emberekkel, hogy mindenért mi lennénk a felelősek, ez a maréknyi, hadseregnek nem nevezhető, de rendbontónak már igen, magas létszámú öreg katona? Nagyon rossz irányban haladunk, így nem lehet építeni, csak rombolni. Körülnézek, hol vannak azok az életerős negyvenesek?! S csak kell inni vizet, bár sokáig nem merek, az egyik rendőr magával hozta a feleségét is, együtt átmerészkedünk az út túlsó oldalára, valamiféle bokrot, menedéket keresni magunknak. Meglehetősen messzire kell gyalogolni, a napraforgó tábla közepében van egy lápos, nádas rész, azt is megkerülve rejtőzünk el az úton elhaladók elől, végre…. mondanám, amikor valami szívet repesztő elhaló női hang megszólal a közelemben: - Jaj! Jaj… - csend, a hideg futkározik testemen, fehérneműemet is elfelejtem felhúzni, máris pattanok be a nádas gazos, veszélyes területére, ahonnan az imént hallatszott ki az a borzalmas hang. A nádas másik szegletéből is sikít az asszony :
- Hallottad? Istenem, ez a nő meghal…
- Igen, egészen biztos, és meg sem találjuk - nem értem, mi volt ez, és honnan jött az elhaló hang, mintha elevenen lenne elásva valaki.
- Szólok a rendőröknek, ne menj beljebb - kérlel, s csak akkor észlelem, ruházatom bokámig csúszott, gyorsan rendbe hozom magamat.
- Ne szólj nekik, szerintem megcsalt a fülünk.
- Már hogy csalt volna meg? Hát nem hallottad, azt kiáltotta először hangosan, hogy jaj, utána elhalóan, jaj, te ott voltál, én meg itt, mégis hallottuk. Már hogyne szólnék, valahol ott van bent a nádasban.
- Itt még, ha van is, akkor sem fogják megtalálni, hülyének néznek majd, nem vagyok gyáva, itt nézem, de semmit sem találok, hidd el, olyan lehetet ez, akár a délibáb, valamerre arra messzire jajgatott valaki, s az alföldi szél megviccelt bennünket, idáig hozta a hangot.
- Nem úgy van az - s már szaporázza is a lépteit az útszélén ránk vigyázó egyenruhásokhoz. Mondja nekik, mit tehetnék, igazat mond, megerősítem. Borsódzik a hátam. Csak akkor jut el a tudatomig, hogy bizony nem hallottam rosszul, onnan egy női hang tört fel a föld alól.
Látom, hogy keresik, készségesen megmutatom nekik a helyet, amerről a hang érkezett, majd visszamegyek őket hátra hagyva az autókhoz. Mindenki kérdezi, mi történt, hát mit tehetnék? Elmesélem a kalandomat, közben borzongok, mert egészen biztosan tudom, az egy női hang volt, s azt is, hogy nem a föld felől jött, hanem alóla. Jól sejtettem, nem találtak semmit sem, igaz, nem túl sokat keresték. Egy idő után csak átmennek a nyugdíjas fiúk is keresni, de semmi:
- Rókavár - mondja az egyik -, belesüllyedtem térdig. Háborítatlanul garázdálkodnak, biztosan épp megfogott valamelyik egy nyulat - biztosan igaza van. Már hallottam róla, hogy a nyulak sírnak, könyörögnek az életükért. No de női hangon? Tudom, nem fog kiderülni az igazság, talán mégis a szél hozta a hangot, vagy valamelyik prostit fenyítették be, bármi lehetséges ebben a felfordult világban. Mesélik, pár hete találtak egy csontvázat, évekkel ezelőtt tűnt el egy nő, s ott találták meg az útszélén, benőtte testét a fű. Igyekszem megnyugodni, de a napnak már annyi, hogyan lehetne kitörölni a fejemből azt a jajt?! Muszáj lesz, így igyekszem elütni kis beszélgetéssel az időt. Szólnak, hogy átellenben a másik bokor mögött fő egy kis birkagulyás, valamelyik gazda hozta. Egyből összefut a nyál is a számban, ősi ázsiai vérem forrni kezd, valamikor, amikor még a románok közelében laktam, egyszer sem fogyasztottam birkát. Életem nagyobb részét már itt éltem e sík semmiben, itt szoktattak rá, s már nincs is finomabb étek számomra sem. Csak igaz a természetbe való beleolvadás. Olyan lettem, mint e szikes földön élő emberek, szokásaim, nyelvhasználatom is ugyanaz. Ünnep van? Fordul meg fejemben, mit ünnepelünk? Mintha tort ülnénk, jön magamtól a válasz, elég nagy baj, hogy egy ideje megtanultam magammal is kommunikálni. Nehezen fő az, késő délután lesz, mire elkészül. A meleg egyre fokozódik, az aszfalt olvad, süpped benne az időközben papucsra váltott lábbelim. Átmegyünk rendben, csendben, otthagyva értékeinket, nyitott ajtókkal üresen a kifizetetlen sok kocsi, elvégre vigyáznak rá a rendőrök, szegény fiatalok egész nap irányítják a forgalmat a tűző napon, s mi ott semmit sem teszünk, pedig ej, de sok tennivaló volna odahaza. Mit tehet a kiszolgált eb, könyörög az alamizsnáért, vagy szépen nézi a gazdát, hátha még pár napig életben hagyja, és nem lövi le, elvégre kinek kell egy kivénhedt vadász manapság? Az elhaló hang is ködbe vész, már senki sem keresi, háttal állok, nehogy arra tévedjen a tekintetem, elfogadom, bebeszélem magamnak, nyúl volt az. S azzal mindenki napirendre tér, nem vitatkozik senki sem, de látványosan hol egyik, hol másik tekintete el-eltéved, s nézi a nádast, hátha a hang újabb életjelet ad. Persze ez csak illúzió, még ha valós volt is, az már ott marad, onnan ki nem jön, s vele is egyel több lesz a kóbor lélek a nádasban. Jó kis balladát lehetne írni róla, lehet, annak a Gizinek volt a lelke, akit pár hete találtak meg? Ki tudhatja, egy biztos, nem hallucináltam, bár a tűző napon állva az sem lenne csoda, hisz̉ nem csak én hallottam. Ugyanabban az időben, ugyanazokat a szavakat hallottam a nádas egyik oldalából, mint a másikból a volt munkatársam felesége. Nem írok neveket, szándékosan nem teszem, hiszen ki tudhatja ebben a könyörtelen világban, ki mire fog még vetemedni egyszer?! A gulyás olyan forró, hogy mindjárt az első falat leforrázza a nyelvemet, így bár még pár kanál erejéig próbálkozom, feladom, otthagyom, s visszatérek ismét kudarcot vallva a posztos helyemre. Kis nosztalgiázás, pár tucatnyi ember újraéli korábbi életét.
- Cigány egy élet volt ez, mégsem tudtam itt hagyni - mondja ki az egyik.
- Az volt, de jó volt, s még ki tudja, lehet, visszavezényelnek újra.
- Te visszajönnél?
- Talán, már nem is tudom, az biztos, vizsgálni még tudnék, nem felejtettem el azt.
- Én sem - mondom neki a vállamat megvonva -, de nem kellünk, akkor sem kellettünk már egy idő után.
- Így igaz, nem kellünk, hely nincsen, beszélnek most valamiféle kitalált szenior állományról, de pontosan hogyan is gondolják, még nem tudni. Jó lenen végre tiszta vizet önteni a pohárba, ha már ennyire elkapkodták.
S csak téma a dolog, végre így a nap végére nehezen indul be a beszélgetés, mindenki szemérmetesen hallgatott eddig a nap folyamán az okról, ami miatt ilyen szépen összejöttünk. Nem tart sokáig, megegyezünk abban, hogy ez nem ér itt semmit sem, esetleg felhívtuk magunkra újra a figyelmet, hogy el ne felejtsenek. Már mondja a rádió, pedig még odakint állunk, a hivatalos üzengetés újabb sorait:
„- Nem akarnak dolgozni azok, akik most az útszéleken állnak…”
- Az anyját! - kiáltom magamból ki dühömet, de ezzel le is csillapodik haragom - azért sem - engemet nem lehet kihoznia sodromból, itt fogok állni addig, míg vissza nem vonják e töménytelen sok sértegetést… - Mekkora butaság - hessegetem el rossz gondolataimat, mert tudom, nekik pont ez kell, hogy mi itt álljunk, mindenki ránk figyeljen, miközben teszik a dolgukat szabadon, s nem kell arról számot adni így senkinek sem. Hát kiáltozunk nagyon, ha kell, ha azt kérik, csak kérjenek végre, s ne tartsanak bizonytalanságban.
- Majd ősszel - mondja valaki, olyannyira elcsigázott a társaság, kiszáradt mindenki, hiába a sok víz, pár perc alatt felmelegedett minden flakon, ki tudja azt már meginni. Cserepes a szám, tudom, nagy a folyadékveszteségem, de legalább nem kellett többet elmenni a csoporttól. Kibírtam egész nap. Meddig tart ez az áldatlan állapot? Ki tudhatja, de lassan lemegy a nap. A szomszédos város irányába vöröslik az ég alja - így hal meg a világ - gondolom, s csak elbőgöm magamat. Nem szól senki sem, mindenki méltósággal nézi a Nap haldoklását, letelt a szolgálat, lassan készülődünk, mert amint már csak lilás árnyai maradnak az ég alján egyből lehűl a levegő, s már nemcsak a hang emléke borzongat, de a barátságtalan szél is még erősebben fúj, zavar az is hazafelé. Istenem, van még Haza? Este kilenc óra van, jön az utasítás, mindenki kocsiba száll. Hangtalanul végrehajtjuk, már nem beszélgetünk, elcsigázott rongyos hadsereg, kiszáradva, megaszalódva, arcunkon hólyagokat képezett az erős sugárzás egész napos hatása. Életemben nem égtem még így le, de az most nem fáj annyira…
- Csak a szívem… ej, csak az nem felejti el ezt a borzalmat már sohasem - mondom magamnak, magamban.
Végre kikászálódik a férjem is az ágyból, gyors mosdás, este alaposan megtisztálkodtunk, mint hajdanán, ha felmérőre hajtottak bennünket, akár a birkákat. Minek? Hogy fedve legyenek, ha másnap mégis agyvérzést vagy infarktust kapnánk, magas szinten óvták egészségünket. S mennyi ablakon kidobott pénz volt az, hiszen könnyű a fiatal életeket óvni, most kérek egy kis védelmet, akkor egészséges voltam, s most azokat a nyűgöket cipelem, amiket akkor szereztem.
- Elviselhetetlen - mondja derekát egyengetve - mikor találnak erre valami hathatós szert?
- Már soha, tudod, majd a fekete föld - s erre csak kihullik egy szomorkás könnycsepp a szemem sarkából. Idáig jutottunk volna? Hát ennyit ér az élet? - Mindent bepakoltál?
- Azt hiszem. Esni fog, azt mondta a rádió, esni fog keleten.
- De jó lenne, pontosan hol fogunk demonstrálni?
- Ahonnan a kurvákat hordtuk be, annak előtte.
- Csoda jó móka lesz, most mi strichelünk?
- Valahogy úgy. Ez a jelenlegi feladatunk, parancs, értettem!
- Mindegy, az Isten megsegít, nem játszhatnak felnőtt emberekkel…
A kocsi lassan indult, valamiért nem nagyon akaródzik neki. Még ki sincsen fizetve, vagy mégis… a harmadik kocsit fizetem épp… elgondolkodom rajta, érdemes? Vajon az enyém lehet ez a gyengécske Suzuki? Még ennyire sem tellett, de nem lehetek elégedetlen, ahonnan származom, a többiek java részének ennyi sincsen, mégis boldogok. Én is boldog voltam, míg ott éltem. Most arrafelé is minden kilátástalan. Elrontotta az ember a világot. A kapuban vár egy határőr kolléga, ő is velünk tart, szegény arról nem tehet, hogy ugyanazt a sorsot szánják neki is, mint nekünk. Csak jöjjön, ismerje meg az új munkatársait, ki tudja? Lehet, egymásra utaltak leszünk, ahogy a helyzet most tart…. Majd együtt hajtjuk a népet, mint a barmokat az itatóhoz. Robotra hajtjuk őket, vagy bennünket is hajtani fognak? Nagy talány, egy biztos, most minden változik, nem jobbra fog fordulni az életünk, egyelőre csak rosszabb lehet. A jót elszalasztottuk, mint mindig, a szerény, aprócska jó is úgy viharzott el mellettünk, hogy észre sem vettük. Lassan beérünk a városba, s bár még csak kora reggel van, alig múlt el hat óra, a lámpák máris rendre jól működnek. Máskor sárgán villognak ily korai órában, most minden működik, vigyáznak ránk, velünk, túl sokan vagyunk, itt működik az egyik legerősebb nyugdíjas klubja a volt rend őreinek, összetartanak. Bekanyarodunk a fürdőhöz, a parkolóban lassan gyülekeznek a kivénhedt kopók. Mindenki kap egy-egy matricát, csendben ragasztgatunk, majd megjelenik a kapitányság jelenlegi vezetője, a tiszti kar nagyjaival. Együtt szolgáltunk mindegyikkel. Fiatalok nem jönnek, ők majd forgalmat irányítanak. Vezetőnkhöz mennek, jogi doktor, megbeszélik vele elvárásaikat, nem hallom, nem is lényeges. Megkapjuk az utasításokat, rövid eligazítás, nem szükséges hosszúra nyújtani, itt mindenki mindent tud, ért, nem ma kezdtük, elég egy-egy legyintés is, már szépen állunk be a sorba, mindenkin sárga mellény, meg kell felelni a törvényben előírtaknak még akkor is, ha nem közlekedünk gyalogosan. Hadd lássák, milyen az, amikor a rendőr demonstrál. Szomorú egy helyzet, azokkal szemben állni, akiket védenünk kellene, és azok üzengetnek, ijesztgetnek, akiknek bennünket kellene megvédeni… Ilyen felfordult világban ugyan mire számíthatunk? Lassan kiérünk, szépen sorban, amennyire csak le lehet húzódni az út szélére, azt mindenki megteszi, kisváros, mégis akadt 29 autó, van olyan is, akinek már nincsen, visszaadta, nem bírta fizetni, van, ki nem engedheti meg magénak, hogy kiálljon vele a garázsból. Nem a mennyiség számít, hanem a minőség. S büdös az öndicséret, mégis valami hihetetlen összetartó erő hajt. Ott van régi kapitányunk az elsők között, 65 évesen, nem hagyja magára állományát. Jó juhász, a nyáj addig egészen biztos együtt marad, amíg ő dől a botjára. Utána is, a sorban egymást váltó osztályvezetők s tisztek mind együtt, a végrehajtó állomány, a nyomozók, vizsgálók, most nincsen rangja senkinek sem, mégis mindenki tudja, hová kell állni a felvonuláskor. Megnyugodtam, amíg ez így van, addig legalábbis közöttünk rend van. Senki sem szalutál, de mindenki tudja a helyét. Itt nincsenek pozícióharcok, ha álmunkból ébresztenének fel, akkor is tudnánk, kitől kell engedélyt kérni, hogy megszólalhassunk. Így vannak rendjén s helyén a dolgok. A gond az, hogy akik ezzel szemben állnak, nem voltak katonák, s azt hiszik, hogy akár a tárgyalóteremben gesztikulálásokkal, szószaporítással, szavak fitogtatásával megnyerhetik a csatát. A háború kimenetele még kérdéses, s az, ki nyeri meg a végén. Hát nem tudni, egy biztos, a nép mi vagyunk, a nép én vagyok, minden egyéb csak üres beszéd. Eső semmi, forrón tűz a nap, oly kellemetlen ereje van, mint az elmúlt hetekben még egyszer sem. Igaz, nem is álltam útszélen, és nem ácsorogtam tehetetlenül még életemben sohasem. Átéltem taxis blokádot, biztosítottam pápalátogatást, ezernyi helyre hajtottak már, sokszor aláztak meg, de útszélén céltalanul még nem ácsorogtam, itt az ideje, hogy átéljem milyen is az. Nehéz, tanúsítom, hogy roppant megalázó, rossz érzés, mindenki elhalad melletted, van, aki rád dudál, van, ki szolidaritásból V betűt mutogat, a néhány méterre arrébb húzódó vasúti sínpályán is mindegyik elhaladó vonat mozdonyának kürtje hosszasan sikítozva tiszteleg; mégis szomorú, groteszk a látvány. A nagy semmiben csak kell inni, kocsiba beülni lehetetlen, olyan kegyetlen bent a klíma, akár egy régi kombájnban. Istenem, de sokat aszalódhatott hajdanán a paraszt… Amíg kézzel kaszált, s az asszony szedte a rendet - kegyetlen munka volt, de az sem volt sokkal könnyebb, amikor egymaga zötyögtette magát masinájában, nemegyszer az élethez szinte képtelen hőfokban, volt olyan, hogy a bádogdoboz 60, sőt 70 fokig fölé is emelkedett. Orvosok szerint lehetetlen volt abban napokig, hetekig dolgozni, mégis úgy volt. Kibírták, igaz korán halt a paraszt. A rendőr is korán hal, miért maradtam mégis az? Elviekben fiatal lennék, mégis rokkant, ízületeim tropára menve, lelkileg félig megnyomorítva, morbid módon várom sorsom beteljesedését. S most ebben is megzavartak. Buborékban törnek elő könnyeim, elfordulok, nem láthatnak, lassan veszem a levegőt, mesterei vagyunk az érzések elfojtásának. Nem törhetnek meg! Törték a testemet, a lelkemből, ami még maradt, nem adom oda… csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Mindenről beszélgetünk, csak arról nem, amiért most így egybegyűltünk. Néha elmondja egyik-másik a napi jelentést, telefonon érdeklődik, illetékes szakszervezeti vezetők, tagok beszámolnak a fejleményekről. Mindenki ismer egy-egy távolabb élő kollégát, itt-ott ennyien, annyian vannak. Mondják, Szolnokon lehetetlen volt az utcára vonulni, olyan erős a hatalmon lévő rendőri vezetés ellenszenve. Még ilyet? Hiszen javarészt értük ácsorgunk az út szélén. El akarják hitetni az emberekkel, hogy mindenért mi lennénk a felelősek, ez a maréknyi, hadseregnek nem nevezhető, de rendbontónak már igen, magas létszámú öreg katona? Nagyon rossz irányban haladunk, így nem lehet építeni, csak rombolni. Körülnézek, hol vannak azok az életerős negyvenesek?! S csak kell inni vizet, bár sokáig nem merek, az egyik rendőr magával hozta a feleségét is, együtt átmerészkedünk az út túlsó oldalára, valamiféle bokrot, menedéket keresni magunknak. Meglehetősen messzire kell gyalogolni, a napraforgó tábla közepében van egy lápos, nádas rész, azt is megkerülve rejtőzünk el az úton elhaladók elől, végre…. mondanám, amikor valami szívet repesztő elhaló női hang megszólal a közelemben: - Jaj! Jaj… - csend, a hideg futkározik testemen, fehérneműemet is elfelejtem felhúzni, máris pattanok be a nádas gazos, veszélyes területére, ahonnan az imént hallatszott ki az a borzalmas hang. A nádas másik szegletéből is sikít az asszony :
- Hallottad? Istenem, ez a nő meghal…
- Igen, egészen biztos, és meg sem találjuk - nem értem, mi volt ez, és honnan jött az elhaló hang, mintha elevenen lenne elásva valaki.
- Szólok a rendőröknek, ne menj beljebb - kérlel, s csak akkor észlelem, ruházatom bokámig csúszott, gyorsan rendbe hozom magamat.
- Ne szólj nekik, szerintem megcsalt a fülünk.
- Már hogy csalt volna meg? Hát nem hallottad, azt kiáltotta először hangosan, hogy jaj, utána elhalóan, jaj, te ott voltál, én meg itt, mégis hallottuk. Már hogyne szólnék, valahol ott van bent a nádasban.
- Itt még, ha van is, akkor sem fogják megtalálni, hülyének néznek majd, nem vagyok gyáva, itt nézem, de semmit sem találok, hidd el, olyan lehetet ez, akár a délibáb, valamerre arra messzire jajgatott valaki, s az alföldi szél megviccelt bennünket, idáig hozta a hangot.
- Nem úgy van az - s már szaporázza is a lépteit az útszélén ránk vigyázó egyenruhásokhoz. Mondja nekik, mit tehetnék, igazat mond, megerősítem. Borsódzik a hátam. Csak akkor jut el a tudatomig, hogy bizony nem hallottam rosszul, onnan egy női hang tört fel a föld alól.
Látom, hogy keresik, készségesen megmutatom nekik a helyet, amerről a hang érkezett, majd visszamegyek őket hátra hagyva az autókhoz. Mindenki kérdezi, mi történt, hát mit tehetnék? Elmesélem a kalandomat, közben borzongok, mert egészen biztosan tudom, az egy női hang volt, s azt is, hogy nem a föld felől jött, hanem alóla. Jól sejtettem, nem találtak semmit sem, igaz, nem túl sokat keresték. Egy idő után csak átmennek a nyugdíjas fiúk is keresni, de semmi:
- Rókavár - mondja az egyik -, belesüllyedtem térdig. Háborítatlanul garázdálkodnak, biztosan épp megfogott valamelyik egy nyulat - biztosan igaza van. Már hallottam róla, hogy a nyulak sírnak, könyörögnek az életükért. No de női hangon? Tudom, nem fog kiderülni az igazság, talán mégis a szél hozta a hangot, vagy valamelyik prostit fenyítették be, bármi lehetséges ebben a felfordult világban. Mesélik, pár hete találtak egy csontvázat, évekkel ezelőtt tűnt el egy nő, s ott találták meg az útszélén, benőtte testét a fű. Igyekszem megnyugodni, de a napnak már annyi, hogyan lehetne kitörölni a fejemből azt a jajt?! Muszáj lesz, így igyekszem elütni kis beszélgetéssel az időt. Szólnak, hogy átellenben a másik bokor mögött fő egy kis birkagulyás, valamelyik gazda hozta. Egyből összefut a nyál is a számban, ősi ázsiai vérem forrni kezd, valamikor, amikor még a románok közelében laktam, egyszer sem fogyasztottam birkát. Életem nagyobb részét már itt éltem e sík semmiben, itt szoktattak rá, s már nincs is finomabb étek számomra sem. Csak igaz a természetbe való beleolvadás. Olyan lettem, mint e szikes földön élő emberek, szokásaim, nyelvhasználatom is ugyanaz. Ünnep van? Fordul meg fejemben, mit ünnepelünk? Mintha tort ülnénk, jön magamtól a válasz, elég nagy baj, hogy egy ideje megtanultam magammal is kommunikálni. Nehezen fő az, késő délután lesz, mire elkészül. A meleg egyre fokozódik, az aszfalt olvad, süpped benne az időközben papucsra váltott lábbelim. Átmegyünk rendben, csendben, otthagyva értékeinket, nyitott ajtókkal üresen a kifizetetlen sok kocsi, elvégre vigyáznak rá a rendőrök, szegény fiatalok egész nap irányítják a forgalmat a tűző napon, s mi ott semmit sem teszünk, pedig ej, de sok tennivaló volna odahaza. Mit tehet a kiszolgált eb, könyörög az alamizsnáért, vagy szépen nézi a gazdát, hátha még pár napig életben hagyja, és nem lövi le, elvégre kinek kell egy kivénhedt vadász manapság? Az elhaló hang is ködbe vész, már senki sem keresi, háttal állok, nehogy arra tévedjen a tekintetem, elfogadom, bebeszélem magamnak, nyúl volt az. S azzal mindenki napirendre tér, nem vitatkozik senki sem, de látványosan hol egyik, hol másik tekintete el-eltéved, s nézi a nádast, hátha a hang újabb életjelet ad. Persze ez csak illúzió, még ha valós volt is, az már ott marad, onnan ki nem jön, s vele is egyel több lesz a kóbor lélek a nádasban. Jó kis balladát lehetne írni róla, lehet, annak a Gizinek volt a lelke, akit pár hete találtak meg? Ki tudhatja, egy biztos, nem hallucináltam, bár a tűző napon állva az sem lenne csoda, hisz̉ nem csak én hallottam. Ugyanabban az időben, ugyanazokat a szavakat hallottam a nádas egyik oldalából, mint a másikból a volt munkatársam felesége. Nem írok neveket, szándékosan nem teszem, hiszen ki tudhatja ebben a könyörtelen világban, ki mire fog még vetemedni egyszer?! A gulyás olyan forró, hogy mindjárt az első falat leforrázza a nyelvemet, így bár még pár kanál erejéig próbálkozom, feladom, otthagyom, s visszatérek ismét kudarcot vallva a posztos helyemre. Kis nosztalgiázás, pár tucatnyi ember újraéli korábbi életét.
- Cigány egy élet volt ez, mégsem tudtam itt hagyni - mondja ki az egyik.
- Az volt, de jó volt, s még ki tudja, lehet, visszavezényelnek újra.
- Te visszajönnél?
- Talán, már nem is tudom, az biztos, vizsgálni még tudnék, nem felejtettem el azt.
- Én sem - mondom neki a vállamat megvonva -, de nem kellünk, akkor sem kellettünk már egy idő után.
- Így igaz, nem kellünk, hely nincsen, beszélnek most valamiféle kitalált szenior állományról, de pontosan hogyan is gondolják, még nem tudni. Jó lenen végre tiszta vizet önteni a pohárba, ha már ennyire elkapkodták.
S csak téma a dolog, végre így a nap végére nehezen indul be a beszélgetés, mindenki szemérmetesen hallgatott eddig a nap folyamán az okról, ami miatt ilyen szépen összejöttünk. Nem tart sokáig, megegyezünk abban, hogy ez nem ér itt semmit sem, esetleg felhívtuk magunkra újra a figyelmet, hogy el ne felejtsenek. Már mondja a rádió, pedig még odakint állunk, a hivatalos üzengetés újabb sorait:
„- Nem akarnak dolgozni azok, akik most az útszéleken állnak…”
- Az anyját! - kiáltom magamból ki dühömet, de ezzel le is csillapodik haragom - azért sem - engemet nem lehet kihoznia sodromból, itt fogok állni addig, míg vissza nem vonják e töménytelen sok sértegetést… - Mekkora butaság - hessegetem el rossz gondolataimat, mert tudom, nekik pont ez kell, hogy mi itt álljunk, mindenki ránk figyeljen, miközben teszik a dolgukat szabadon, s nem kell arról számot adni így senkinek sem. Hát kiáltozunk nagyon, ha kell, ha azt kérik, csak kérjenek végre, s ne tartsanak bizonytalanságban.
- Majd ősszel - mondja valaki, olyannyira elcsigázott a társaság, kiszáradt mindenki, hiába a sok víz, pár perc alatt felmelegedett minden flakon, ki tudja azt már meginni. Cserepes a szám, tudom, nagy a folyadékveszteségem, de legalább nem kellett többet elmenni a csoporttól. Kibírtam egész nap. Meddig tart ez az áldatlan állapot? Ki tudhatja, de lassan lemegy a nap. A szomszédos város irányába vöröslik az ég alja - így hal meg a világ - gondolom, s csak elbőgöm magamat. Nem szól senki sem, mindenki méltósággal nézi a Nap haldoklását, letelt a szolgálat, lassan készülődünk, mert amint már csak lilás árnyai maradnak az ég alján egyből lehűl a levegő, s már nemcsak a hang emléke borzongat, de a barátságtalan szél is még erősebben fúj, zavar az is hazafelé. Istenem, van még Haza? Este kilenc óra van, jön az utasítás, mindenki kocsiba száll. Hangtalanul végrehajtjuk, már nem beszélgetünk, elcsigázott rongyos hadsereg, kiszáradva, megaszalódva, arcunkon hólyagokat képezett az erős sugárzás egész napos hatása. Életemben nem égtem még így le, de az most nem fáj annyira…
- Csak a szívem… ej, csak az nem felejti el ezt a borzalmat már sohasem - mondom magamnak, magamban.
Dezső
Ilona Anna: Színházban voltam
Színházban voltam szerdán este, Szergej Medvegyev: A fodrásznő.
Rendezte Rizsakov, orosz rendező.
Annyira sajnálom, hogy nem vittem magammal egy kamerát... nem a művet vettem volna fel, mert az olyan, amilyen. Nekem belefért az ízlésvilágomba, bár... no mindegy, ilyenek a most nagyon divatos, kortárs groteszk darabok. De egész tanulmányt lehetne készíteni az arcokról kifelé menet. Sőt, már előadás közben is.
Előadás kezdete: egy újságokkal teleragasztott emeletes paraván, mint összes díszlet előtt a fodrásznő felmoss a színpadot, és ehhez asszisztál a másik 3 színész, akik folyamatosan cserélik a vizes vödröt, majd a rongyokat. Ezzel elmegy 10 perc. Majd a fiatalemberek bevonulnak tűzoltóruhában és levetkőznek anyaszült meztelenre. Komótosan leülnek Ádámkosztümben a részükre kikészített székekre és szépen felveszik zoknijaikat, cipőiket, alsónadrágjukat, végül a nadrágot és egy atlétát. Hatást fokozandó, alsó nadrágot felállva meg is igazgatják. Mindezzel már túl vagyunk az első 20 percen. Döbbenetes csend, mukkanni nem mer a sznob közönség, ki-ki kiguvadt szemekkel meredten néz maga elé, nevetőgörcsöt kaptam, isteni volt a látvány. Már a közönség látványa..., nem mintha a fiatalemberek teste nem lett volna szép... izmos, sportos urakat választottak a darabhoz. Végre beindul a cselekmény, Irina felolvassa a szerelme levelét, aki épp börtönben van. Mellette a tűzoltó, egy bíró, és a fodrásznő fodrász társa, mind érte epednek, de neki csak az ismeretlen kell. Kis diszkós bonyodalom, nem túl sok, nehogy túl cselekményessé váljon az amúgy egy felvonásos darab. Majd megérkezik a gyilkos szerető, és megpróbálja megölni Irinát is a 60.000 dolláros lakásásért. Megmenekül, férjhez megy a tűzoltóhoz és tovább álmodozik az ismét börtönbe került álom barát után, fel sem fogva mindazt a bűnt, amit ellene az elkövetett. Közben bravúros tornász mutatványok a paravánon, hol létrán csüngve, hol annak tetején. Már-már borsódzót a hátam a színvonalas tornagyakorlatok láttán. A vége felé megkérdezte egy mellettem ülő középkorú hölgy, hogy hány felvonás ez? Odasúgtam csak egy, mire az egy megkönnyebbült sóhajjal adta tudtomra, hogy már kész kiszaladni, annyira zavarja az előadás. Egyre többen mocorognak kényelmetlenül, és nézik óráikat, honnan ennyi karórás ember? Már vagy tíz éve nem láttam ily sok karórát, nekem sincsen, amióta mobil telefonom van. Mögöttem fiatalok kuncogtak végig. A hasam fogva röhögtem, nem kacagtam, röhögtem. Nagyon boldogan és felszabadultam jöttem ki az amúgy nagyon megrázó, leginkább buddhista tanításnak értelmezhető, modern kortárs előadásról. Szerintem ilyen a mai emberi átlag, elmegy a boldogsága mellett, miközben megálmodik magának egy kreált világot. No, de mekkora pofátlanság ezzel szembesíteni… Nekem nagyon tetszett, elvégre egy tükör darabkájában nézhettem meg magamat is, de látni kellett volna a kifelé menekülő embereket... Istenem, ha ezt felvehettem volna... Ennyire beszűkült az emberek elfogadó képessége? Vagy tényleg csapnivalóan rossz lenne az előadás, és én mégis jónak véltem… Akkor talán én vagyok lelki szegény? Vagy túl toleráns? Netán deviáns?
Nem tudom, egy biztos, szerdán este színházban voltam, és az előadás nekem nagyon, de nagyon tetszett, csak sajnos nem vittem magammal sem mobil telefont, sem videó kamerát. Legközelebb persze vinni fogok, megígérem, és akkor elhozom nektek a kifelé menekülő nézők arcát megörökítő felvételeket.
Annyira sajnálom, hogy nem vittem magammal egy kamerát... nem a művet vettem volna fel, mert az olyan, amilyen. Nekem belefért az ízlésvilágomba, bár... no mindegy, ilyenek a most nagyon divatos, kortárs groteszk darabok. De egész tanulmányt lehetne készíteni az arcokról kifelé menet. Sőt, már előadás közben is.
Előadás kezdete: egy újságokkal teleragasztott emeletes paraván, mint összes díszlet előtt a fodrásznő felmoss a színpadot, és ehhez asszisztál a másik 3 színész, akik folyamatosan cserélik a vizes vödröt, majd a rongyokat. Ezzel elmegy 10 perc. Majd a fiatalemberek bevonulnak tűzoltóruhában és levetkőznek anyaszült meztelenre. Komótosan leülnek Ádámkosztümben a részükre kikészített székekre és szépen felveszik zoknijaikat, cipőiket, alsónadrágjukat, végül a nadrágot és egy atlétát. Hatást fokozandó, alsó nadrágot felállva meg is igazgatják. Mindezzel már túl vagyunk az első 20 percen. Döbbenetes csend, mukkanni nem mer a sznob közönség, ki-ki kiguvadt szemekkel meredten néz maga elé, nevetőgörcsöt kaptam, isteni volt a látvány. Már a közönség látványa..., nem mintha a fiatalemberek teste nem lett volna szép... izmos, sportos urakat választottak a darabhoz. Végre beindul a cselekmény, Irina felolvassa a szerelme levelét, aki épp börtönben van. Mellette a tűzoltó, egy bíró, és a fodrásznő fodrász társa, mind érte epednek, de neki csak az ismeretlen kell. Kis diszkós bonyodalom, nem túl sok, nehogy túl cselekményessé váljon az amúgy egy felvonásos darab. Majd megérkezik a gyilkos szerető, és megpróbálja megölni Irinát is a 60.000 dolláros lakásásért. Megmenekül, férjhez megy a tűzoltóhoz és tovább álmodozik az ismét börtönbe került álom barát után, fel sem fogva mindazt a bűnt, amit ellene az elkövetett. Közben bravúros tornász mutatványok a paravánon, hol létrán csüngve, hol annak tetején. Már-már borsódzót a hátam a színvonalas tornagyakorlatok láttán. A vége felé megkérdezte egy mellettem ülő középkorú hölgy, hogy hány felvonás ez? Odasúgtam csak egy, mire az egy megkönnyebbült sóhajjal adta tudtomra, hogy már kész kiszaladni, annyira zavarja az előadás. Egyre többen mocorognak kényelmetlenül, és nézik óráikat, honnan ennyi karórás ember? Már vagy tíz éve nem láttam ily sok karórát, nekem sincsen, amióta mobil telefonom van. Mögöttem fiatalok kuncogtak végig. A hasam fogva röhögtem, nem kacagtam, röhögtem. Nagyon boldogan és felszabadultam jöttem ki az amúgy nagyon megrázó, leginkább buddhista tanításnak értelmezhető, modern kortárs előadásról. Szerintem ilyen a mai emberi átlag, elmegy a boldogsága mellett, miközben megálmodik magának egy kreált világot. No, de mekkora pofátlanság ezzel szembesíteni… Nekem nagyon tetszett, elvégre egy tükör darabkájában nézhettem meg magamat is, de látni kellett volna a kifelé menekülő embereket... Istenem, ha ezt felvehettem volna... Ennyire beszűkült az emberek elfogadó képessége? Vagy tényleg csapnivalóan rossz lenne az előadás, és én mégis jónak véltem… Akkor talán én vagyok lelki szegény? Vagy túl toleráns? Netán deviáns?
Nem tudom, egy biztos, szerdán este színházban voltam, és az előadás nekem nagyon, de nagyon tetszett, csak sajnos nem vittem magammal sem mobil telefont, sem videó kamerát. Legközelebb persze vinni fogok, megígérem, és akkor elhozom nektek a kifelé menekülő nézők arcát megörökítő felvételeket.
Dezső Ilona Anna: 35 éves a Nagyrábéi Pávakör
„35 év sok idő, emberöltők sora, de Nagyrábén a Sárrét szívében élnek
még a régi hagyomá-nyok”. Ápolják az ottani népek, mai napig is
szegény, elmaradott sorban élők sajátos kincsü-ket, dalaikban,
szokásaikban élheti túl az évszádok gyötrelmes egybeolvasztására tett
fárado-zást a magyar. Szikes földön sínylődő emberek, ma már nem igazán
divatosnak számító gon-dolkodással, büszke, magát megvédeni megtanult
leszármazottak őrzik makacsul tradícióikat. Ápolják, továbbadják őseik
zenéjét, a citerázás tudományát. Nem szégyelli ott a jobb sorsra
jutott, tanultabb réteg sem a köcsög dudát gyömöszölni mind a mai
napig. Kocsis Csaba a helybéli kultúrház igazgatója nyitotta meg a szép
születésnapi rendezvényt, Móricz Zsigmond Sárréti tudósításaiból vett
idézetekkel. Az írói tudatosság és népművészeti tudás adta meg a
fennkölt hangulatú esemény magas mércére állított megkezdését. Majd az
ötévenként járó tagsági kitűzőket adta át a felsorakozó tagoknak, kik
szám- s arányukban maréknyira zsugo-rodtak, erősségükben mégis
megtartani voltak képesek az Aranypáva Díjat, a Kölcsey-díjat és számos
nagydíjat elnyerő hagyományőrző együttes örökségeit. A tavalyi
esztendőben újabb Aranypáva Díjjal erősítették a falu hírnevét. Több
rádiófelvétel őrzi a már jobb sorsra szende-rült néhai tagok hangját. A
vendégek köszöntésével folytatódott, majd a Magyar Népzenei Kvóta és
Vass Lajos országos minősítő vezetőségének oklevelei, személyes
köszöntései nyi-tották meg az esemény műsoros részét. Külön oklevéllel
köszönték meg az ifjú tehetség, Turzó Renáta szakmai munkáját. A tagok
is virággal és Magyar Zita népi iparművész által készített
agyagtányérokkal köszönték meg a megjelentek fáradozását. A vendéglátók
énekcsokrát követően, sorban tisztelték meg a zsúfolásig telt kultúrház
közönségét a környékről érkezett együttesek műsoraikkal. A fellépések
este nyolc óráig folytatódtak, amikor Széles András népművész, a magyar
kultúra lovagja zárta parádés citerahangversenyével a magasztos
előadás-sorozatot. Vacsora minden részvevőnek, a korábban szereplési
lázban égő csoportok, jóízűen falatozták a részükre elkészített
parasztos pörköltet, majd a tagok süteményei kápráz-tatták el
ízlelőbimbaikat. Imitt-amott fel-felcsendültek a régi pásztornóták,
mulatós csárdások, egy letűntnek titulát, hagyományaiban mégis ma is
élő nemzetnek ősi dalai, balladái. Akár az ország minden más területén,
úgy a Sárréten sem tartják fontosnak az ízes biharias hosszú í-vel
ejtett beszéd fennmaradását. Az ott élő emberek valamiért mégis
makacsul ellenállnak minden kultúrát rombolni szándékozó erőnek, és
belezengik a világba kesernyés-bús nótáikat, történeteiket. Ott, hol a
lecsapolást követően, a flórát s faunát már évszádok óta igyekszenek
megváltoztatni, megszüntetni a helyi szokásokat, a mai napig büszke
pásztornépek leszármazottai óvják minden régi szó jelentését,
igyekeznek felvállalni a táj átkával együtt járó szegénységet, és
felelősen továbbadni nemzedékeken keresztül a magyarság tudatosságát
megalapozó múltbéli üzeneteket. Szóba került, hogy olyan világban
élünk, amikor Elvis Pres-ley-ről kívánnak teret elnevezni, s meg sem
említik azokat a nagy magyar személyiségeket, akiknek a nemzet eddigi
megmaradását köszönheti. Se szeri, se száma annak a sok értéknek, amit
magunkban hordozunk, s az emberi felelőtlenség mindezt mégis igyekszik
egyetlen toll-vonással eltüntetni. Mekkora jelentőséggel bír a sajtóban
egy-egy futballmérkőzés megtartása, és egy magyarságunk megóvásában is
hatalmas jelentőséggel bíró rendezvényt figyelemre sem méltatja még a
megyei sajtó sem. Nem vallottunk szégyent, a helybéli, kevésbé
tehetősebb gazda- és vállalkozói réteg, orvos s a helybéliek sorsát
átérző, azt velük együtt megélni akaró rétegek, civil egyesületek
összefogásának, valamint Pépeiné Elek Antónia csoportvezető és a
csoport összes tagjának köszönhetően.
1935.-ben így írt erről a vidékről Móricz Zsigmond:
„Most érkeztem a Sárrétről, s tele vagyok benyomásokkal. A Sárrét Bihar, Békés, sőt a jász és a kun vármegyéken terült el, s még ötven évvel ezelőtt az Ecsedi-láppal versengő nagy mo-csárterület volt.”
Majd így folytatja: „Tizenöt községen mentem át autóval a választások alatt, s legnagyobb meglepetésem az volt, hogy az egész Sárréten nyoma sincs többé semmiféle víznek. Száraz, szikár és szikes alföld ez. A Sárrétet lecsapolták, s ma már az a panasz, hogy még az eső is elkerüli. A múlt évben olyan szárazság volt, hogy a szikes talaj a vetőmagot sem hozta meg. (…) A Sárrét maga volt a mese, hajdanában. Sok százezer holdnyi lápmező. Állandó víz alatt, útta-lan és megközelíthetetlen táj. Ma már csak a nyolcvanéves öregek emlékeznek erre a különös, ókori világra. Az ő ifjúkoruk még ott telt el a nád, a sás és a vízi moszatok világában, s rá is bízom, hogy mondják el a ma-guk szavaival, az ő gyönyörűséges magyar beszédükkel, hogy milyen is volt az az özönvízvi-lág.”
Eltelt majd egy évszázad, és a Sárréten élő népek ma is hűen őrzik az akkoriak történeteit, bal-ladáit, summások nótáit, más tájakon már rég elfeledett mondókákat, népies szokásokat. Nem-régen jelent meg Kocsis Csaba „A legelső pandúr” című regénye, főszereplője Osváth Pál főpandúr, valóságos személy, akinek életéből dolgozott fel fejezeteket. Van-e erre kereslet a mai magyar kultúrában? Válaszul talán csak annyit, hogy Aradon jelent meg, ott találta megjelentetésre méltónak a még hagyományaiban élő, s azt átörökíteni kívánó magyarság. S bár a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával válhatott nyomtatott formátumúvá, mégsem idehaza sikerült azt könyvvé szerkeszteni, hanem az Irodalmi Jelen könyvek sorozatban lett megmentve e nemes és magas színvonalú mű az utókor számára olvasható formában. Hát így élünk mi itt a Sárréten, nem változott semmi sem Móricz utolsó látogatása óta. Talán majd a jövő, mert, hogy van olyan, abban bizonyosak vagyunk…
1935.-ben így írt erről a vidékről Móricz Zsigmond:
„Most érkeztem a Sárrétről, s tele vagyok benyomásokkal. A Sárrét Bihar, Békés, sőt a jász és a kun vármegyéken terült el, s még ötven évvel ezelőtt az Ecsedi-láppal versengő nagy mo-csárterület volt.”
Majd így folytatja: „Tizenöt községen mentem át autóval a választások alatt, s legnagyobb meglepetésem az volt, hogy az egész Sárréten nyoma sincs többé semmiféle víznek. Száraz, szikár és szikes alföld ez. A Sárrétet lecsapolták, s ma már az a panasz, hogy még az eső is elkerüli. A múlt évben olyan szárazság volt, hogy a szikes talaj a vetőmagot sem hozta meg. (…) A Sárrét maga volt a mese, hajdanában. Sok százezer holdnyi lápmező. Állandó víz alatt, útta-lan és megközelíthetetlen táj. Ma már csak a nyolcvanéves öregek emlékeznek erre a különös, ókori világra. Az ő ifjúkoruk még ott telt el a nád, a sás és a vízi moszatok világában, s rá is bízom, hogy mondják el a ma-guk szavaival, az ő gyönyörűséges magyar beszédükkel, hogy milyen is volt az az özönvízvi-lág.”
Eltelt majd egy évszázad, és a Sárréten élő népek ma is hűen őrzik az akkoriak történeteit, bal-ladáit, summások nótáit, más tájakon már rég elfeledett mondókákat, népies szokásokat. Nem-régen jelent meg Kocsis Csaba „A legelső pandúr” című regénye, főszereplője Osváth Pál főpandúr, valóságos személy, akinek életéből dolgozott fel fejezeteket. Van-e erre kereslet a mai magyar kultúrában? Válaszul talán csak annyit, hogy Aradon jelent meg, ott találta megjelentetésre méltónak a még hagyományaiban élő, s azt átörökíteni kívánó magyarság. S bár a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával válhatott nyomtatott formátumúvá, mégsem idehaza sikerült azt könyvvé szerkeszteni, hanem az Irodalmi Jelen könyvek sorozatban lett megmentve e nemes és magas színvonalú mű az utókor számára olvasható formában. Hát így élünk mi itt a Sárréten, nem változott semmi sem Móricz utolsó látogatása óta. Talán majd a jövő, mert, hogy van olyan, abban bizonyosak vagyunk…
Dezső Ilona Anna: A magyar kultúra napja
Mi is juthatna eszembe a kultúra napján egyéb, mint a mai valós
helyzetünk.?
Az ősszel egy fesztiválon voltam. Festményeket vittem zsűriztetni. Mindég ugyanott, ugyanabban az épületben tartják meg e hatalmas eseményt, és ezidáig különösebb gond ezzel még nem volt. Csodálatos lehetőség, a kicsik, szárnyaikat bontogató művészjelöltek, a már befutott nagyok, az amatőr gyermektől a már megöregedett, életében tanulni, érvényesülni nem tudó művészig mind jelen vannak e nagy eseményen.
Megérkeztem magam is, majd azt tapasztaltam, ami szívünket már mindjárt az első lépésnél megmételyezi: fel van túrva a színházhoz vezető út, az udvarban kupacokban állnak a hatalmas földtúrások, valamilyen csatornázási munkálatok otthagyott maradványai. Méteres lyukak tátongnak az épület felé vezető úton. Egészen hátul, messze az épülettől sikerül leparkolni végre. Majd elindul a nagy menet, negyedmagammal, hónunk alatt a sok kép, keressük az utat a bejárathoz. Megkerüljük az épületet, keresztülbuckázva hatalmas ásatásokon, cipőink sarka még mélyebb lyukat ásva, a késszerű kavicsban, lefelé, felfelé mászva, kétségbeesve, végre elérjük a kitűzött célt, a hátsó művészbejárat ajtaját. Zárva. Nagy tábla jelzi, azon keresztül ma nem lehet bemenni az épületbe. Újabb tortúra, megkerüljük az egész hatalmas monstrumot és elölről próbálunk támadni, képek tömkelegével egyik és másik kezeinkben, cipelve, már karjaink kiállva tőle. Egy fiatal kislány közli, fogalma sincsen az eseményről, neki nem szólt senki. Istenem! – nyilallik belém –, megtettem több mint 200 km-t csak azért, hogy közölje egy kislány velem, mennyire felesleges volt a nagy út!? Nem hagyom magamat lerázni, elindulok – magam mögött hagyva kíséretemet – a középső bejárathoz, mely egy folyosószerű főbejáratnak mondott valami a színházterem és a kiállító csarnokok közötti téren. A valamikori laktanya tornatermét és a színház épületét volt hivatott összekötni, ezt a célt most is bőséggel szolgálja, csak a tornateremből mára egy kisebb színházterem és kiállító termek lettek kiépítve mindannyiunk örömére. Ott már vélek némi mocorgást felfedezni, és kis is derül végre, hogy jó helyen járok. Ám a képeket mégis csak hátulról kell beadni, mert a zsűriztető folyosón, ahol megszemlélni és értékelni szokták őket, most egy vásárosnak adtak engedélyt olcsó bóvlijai árusítására. Ebből lesz a pénz. Vagyis, amit én itt cipelek, nem is értékes? – merül fel bennem egyből a kérdés. Valóban, kell-e bárkinek is ma már az a szeretet, amit alkotó társaimmal együtt adni készülünk friss műveinkkel a vélt közönségnek.
Újra megmásszuk a földkupacokat, keresztül méteres árkon, lemászás, cipősarok ledörzsölés, az éles kövek egyike felcsapódik bokámra, késként ejt sebet rajta. Leejtem az egyik képemet, szerencsére nem törik össze, de a vér alaposan összemaszatolja nadrágom bal szárát. Nagy nehezen megkerülve az épületet, visszajutunk kiindulási pontunkhoz, a kocsihoz. Pár lépésre tőlem a művészbejáró zárva. Mellette egy hatalmas ablak nyitva, egészen hozzásimulva egy teherautó, abból pakolnak be valami áruféleséget. Megkérem a sofőrt, engedje meg, hogy beadogassam rajta a képeimet. Nem engedi meg. Gyorsan egy másik ablak nyílik ki. Kicsinyke helyiség, a sok kincs a földön hever, egyetlen asztal, a fal melletti székek zsúfolásig telve alkotásokkal. Beemelgetik a képeimet, végre azok már bekerültek. Újra kezdődik a tortúra, vissza kell bukdácsolni a gödrön keresztül a bejárati ajtóig, mert mégsem volna illő az ablakon bemászni a színház épületébe.
Végre bent vagyunk. Támadásba lendülünk – a szoba ötször ötméteres lehet, benne 25 festő és szobrász igyekszik, hogy képeit, plasztikáit jól látható helyre rendezze. Megindul a hajsza a székekért. A hosszú, terebélyes folyosó, ami eddig évekig adott otthont a zsűriztetésnek, most megtelik apró olcsó áruval. Barátságtalan pár rendezkedik be, a süteményszaggatóktól a banánig mindenféle forintos terméket pakol ki. Kosárkák előkészítve, és az ajtó előtt, amelyen át évekig mi hordtuk be műveinket, most emberek sorakoznak, várják a nyitást, hogy pénzüket költhessék.
Sietek az apró helyiségbe, mert kíséretem szerzett nekem 3 db széket meg egy asztalnak egyik sarkát. Keresztülesek egy téli tájon, tekintetem megakad egyik hatalmas festőművészünk képein, ott sorakoznak a földön egymásra rakosgatva, várják a megmérettetést. A bal sarokban szerényen, akár egy falatnyi oltáron, egy kisgyermek angyali portréi. Hatalmas nevek és munkák halmozódnak fel hirtelenjében a szobában. Tíz képet vittem, de hová tehetném őket? A három szék és az asztal sarka édeskevés. Teszem, amit tudok: felcetlizem a képeket, sorszám, egymásra hajigálás, körbenézés, hátha megláthatom a nagyok munkáit. Egyik szék alól egy csodásan mosolygó szempár néz rám, oly szépen sugárzik, még nem is láttam megfestett képben ilyet. Kié lehet? Nem jövök rá, annyira kicsi a hely, hogy bemenni a képig lehetetlen, több száz alkotás heverhet a szobának abban a részében. A sok érték mind a földön, szerte-széjjel.
A művészeknek el kell hagyniuk a helyiséget, az ajtóban várakoznak a termet vigyázni felkért nagy művészek, művészeti oktatók, várván a prominens zsűrit. A hátsó ajtó kinyílik, özönlik be rajta a tömeg, csak huszasával engedik be őket, mert majd leverik egymást egy-egy kosárkáért, És telnek is azok mindenféle kacattal, butasággal. A sor igazodik, akár egy groteszk tornaórán, csendben, rendben haladnak a pénztár elé, amely pontosan egy méterre helyezkedik el az ajtó előtt. Nyitva a terem, igazi nagy értékek hevernek a földön, odakint meg a filléres semmiségekért áll sorban a tömeg. Elhaladnak az ajtó előtt, szemüket véletlenül sem vetik arra, ahol a mai kortárs alkotók legfrissebb műremekei mutatják-kínálják magukat. A színházterem ajtaja is nyitva, bent várakoznak a zsűrizésre érkezett művészek, az őket megtisztelő írók, költők, fotósok, újságírók sora. De az emberek most inkább a szatyruknak, az aprócska, filléres kincseiknek örülnek. A teherautó tartalma kiürül, nem győzték becipelni a sok pogácsaszaggatót, körömvágó kisollót, biciklipumpát, műanyag edényeket, hűtőmágneseket… Hát igen, a művészvilág is rákényszerül az utóbbi időben, hogy alkotásaiból hűtőmágneseket készítsen…
A vásáros ember végre elpakol. Nem sok mindent kellett magával vinnie. Szomorúan nézek a mi árválkodó, ítéletre váró képeinkre: ha megdicsérik is őket, kellenek még valaha is valakinek?
Az ősszel egy fesztiválon voltam. Festményeket vittem zsűriztetni. Mindég ugyanott, ugyanabban az épületben tartják meg e hatalmas eseményt, és ezidáig különösebb gond ezzel még nem volt. Csodálatos lehetőség, a kicsik, szárnyaikat bontogató művészjelöltek, a már befutott nagyok, az amatőr gyermektől a már megöregedett, életében tanulni, érvényesülni nem tudó művészig mind jelen vannak e nagy eseményen.
Megérkeztem magam is, majd azt tapasztaltam, ami szívünket már mindjárt az első lépésnél megmételyezi: fel van túrva a színházhoz vezető út, az udvarban kupacokban állnak a hatalmas földtúrások, valamilyen csatornázási munkálatok otthagyott maradványai. Méteres lyukak tátongnak az épület felé vezető úton. Egészen hátul, messze az épülettől sikerül leparkolni végre. Majd elindul a nagy menet, negyedmagammal, hónunk alatt a sok kép, keressük az utat a bejárathoz. Megkerüljük az épületet, keresztülbuckázva hatalmas ásatásokon, cipőink sarka még mélyebb lyukat ásva, a késszerű kavicsban, lefelé, felfelé mászva, kétségbeesve, végre elérjük a kitűzött célt, a hátsó művészbejárat ajtaját. Zárva. Nagy tábla jelzi, azon keresztül ma nem lehet bemenni az épületbe. Újabb tortúra, megkerüljük az egész hatalmas monstrumot és elölről próbálunk támadni, képek tömkelegével egyik és másik kezeinkben, cipelve, már karjaink kiállva tőle. Egy fiatal kislány közli, fogalma sincsen az eseményről, neki nem szólt senki. Istenem! – nyilallik belém –, megtettem több mint 200 km-t csak azért, hogy közölje egy kislány velem, mennyire felesleges volt a nagy út!? Nem hagyom magamat lerázni, elindulok – magam mögött hagyva kíséretemet – a középső bejárathoz, mely egy folyosószerű főbejáratnak mondott valami a színházterem és a kiállító csarnokok közötti téren. A valamikori laktanya tornatermét és a színház épületét volt hivatott összekötni, ezt a célt most is bőséggel szolgálja, csak a tornateremből mára egy kisebb színházterem és kiállító termek lettek kiépítve mindannyiunk örömére. Ott már vélek némi mocorgást felfedezni, és kis is derül végre, hogy jó helyen járok. Ám a képeket mégis csak hátulról kell beadni, mert a zsűriztető folyosón, ahol megszemlélni és értékelni szokták őket, most egy vásárosnak adtak engedélyt olcsó bóvlijai árusítására. Ebből lesz a pénz. Vagyis, amit én itt cipelek, nem is értékes? – merül fel bennem egyből a kérdés. Valóban, kell-e bárkinek is ma már az a szeretet, amit alkotó társaimmal együtt adni készülünk friss műveinkkel a vélt közönségnek.
Újra megmásszuk a földkupacokat, keresztül méteres árkon, lemászás, cipősarok ledörzsölés, az éles kövek egyike felcsapódik bokámra, késként ejt sebet rajta. Leejtem az egyik képemet, szerencsére nem törik össze, de a vér alaposan összemaszatolja nadrágom bal szárát. Nagy nehezen megkerülve az épületet, visszajutunk kiindulási pontunkhoz, a kocsihoz. Pár lépésre tőlem a művészbejáró zárva. Mellette egy hatalmas ablak nyitva, egészen hozzásimulva egy teherautó, abból pakolnak be valami áruféleséget. Megkérem a sofőrt, engedje meg, hogy beadogassam rajta a képeimet. Nem engedi meg. Gyorsan egy másik ablak nyílik ki. Kicsinyke helyiség, a sok kincs a földön hever, egyetlen asztal, a fal melletti székek zsúfolásig telve alkotásokkal. Beemelgetik a képeimet, végre azok már bekerültek. Újra kezdődik a tortúra, vissza kell bukdácsolni a gödrön keresztül a bejárati ajtóig, mert mégsem volna illő az ablakon bemászni a színház épületébe.
Végre bent vagyunk. Támadásba lendülünk – a szoba ötször ötméteres lehet, benne 25 festő és szobrász igyekszik, hogy képeit, plasztikáit jól látható helyre rendezze. Megindul a hajsza a székekért. A hosszú, terebélyes folyosó, ami eddig évekig adott otthont a zsűriztetésnek, most megtelik apró olcsó áruval. Barátságtalan pár rendezkedik be, a süteményszaggatóktól a banánig mindenféle forintos terméket pakol ki. Kosárkák előkészítve, és az ajtó előtt, amelyen át évekig mi hordtuk be műveinket, most emberek sorakoznak, várják a nyitást, hogy pénzüket költhessék.
Sietek az apró helyiségbe, mert kíséretem szerzett nekem 3 db széket meg egy asztalnak egyik sarkát. Keresztülesek egy téli tájon, tekintetem megakad egyik hatalmas festőművészünk képein, ott sorakoznak a földön egymásra rakosgatva, várják a megmérettetést. A bal sarokban szerényen, akár egy falatnyi oltáron, egy kisgyermek angyali portréi. Hatalmas nevek és munkák halmozódnak fel hirtelenjében a szobában. Tíz képet vittem, de hová tehetném őket? A három szék és az asztal sarka édeskevés. Teszem, amit tudok: felcetlizem a képeket, sorszám, egymásra hajigálás, körbenézés, hátha megláthatom a nagyok munkáit. Egyik szék alól egy csodásan mosolygó szempár néz rám, oly szépen sugárzik, még nem is láttam megfestett képben ilyet. Kié lehet? Nem jövök rá, annyira kicsi a hely, hogy bemenni a képig lehetetlen, több száz alkotás heverhet a szobának abban a részében. A sok érték mind a földön, szerte-széjjel.
A művészeknek el kell hagyniuk a helyiséget, az ajtóban várakoznak a termet vigyázni felkért nagy művészek, művészeti oktatók, várván a prominens zsűrit. A hátsó ajtó kinyílik, özönlik be rajta a tömeg, csak huszasával engedik be őket, mert majd leverik egymást egy-egy kosárkáért, És telnek is azok mindenféle kacattal, butasággal. A sor igazodik, akár egy groteszk tornaórán, csendben, rendben haladnak a pénztár elé, amely pontosan egy méterre helyezkedik el az ajtó előtt. Nyitva a terem, igazi nagy értékek hevernek a földön, odakint meg a filléres semmiségekért áll sorban a tömeg. Elhaladnak az ajtó előtt, szemüket véletlenül sem vetik arra, ahol a mai kortárs alkotók legfrissebb műremekei mutatják-kínálják magukat. A színházterem ajtaja is nyitva, bent várakoznak a zsűrizésre érkezett művészek, az őket megtisztelő írók, költők, fotósok, újságírók sora. De az emberek most inkább a szatyruknak, az aprócska, filléres kincseiknek örülnek. A teherautó tartalma kiürül, nem győzték becipelni a sok pogácsaszaggatót, körömvágó kisollót, biciklipumpát, műanyag edényeket, hűtőmágneseket… Hát igen, a művészvilág is rákényszerül az utóbbi időben, hogy alkotásaiból hűtőmágneseket készítsen…
A vásáros ember végre elpakol. Nem sok mindent kellett magával vinnie. Szomorúan nézek a mi árválkodó, ítéletre váró képeinkre: ha megdicsérik is őket, kellenek még valaha is valakinek?
Dezső Ilona
Anna: A Biharság csücskében
A Biharság csücskében, Nagyrábén bizony az egyszerű paraszt emberek
szomjazzák a kultúrát. Még véletlenül sem szabad azt hinni, hogy a
falvakban a paraszti élethez szokott emberek nem olvasnak.
Megdöbbentem, amikor 16 évvel ezelőtt ide leköltöztünk. Sokkal
aktívabbak, mint, amit valaha is álmodni mertem volna, erre felé az
emberek. Itt tényleg dolgoznak a köz és közösség érdekében, tele a
könyvtár, a teleház, a kultúrház a falué, és sűrűn járnak is benne. Az
óvodásoktól, a nyugdíjasokig, mindenki részt vesz valamilyen klubban,
körben. Folyamatosan nyitva vannak a havonta megújuló kiállítások,
nagyon nívós előadó művészek fordulnak erre felé meg. Itt az emberek
kívülről mondják a Nemzeti dalt, és Radnóti verseit is csak úgy,
maguktól szavalgatják. Bizony Arany, a magyar szó ékesszólója, és bár
nem mindenki érti meg Adyt, de tisztelik. A faluban élt és tanított
Sinka István. Jól eligazodnak a világ ügyes-bajos dolgaiban, majdnem
minden házban van internet és tanulnak, művelődnek az emberek,
rendületlenül. Több mint 35 éve alakult a helybéli hagyományőrző kórus.
Ami elismerést és díjat be lehet zsebelni ebben a műfajban, azt mind
megkaptuk. Most 2 x-es Aranypáva díjjal, Kölcsey díjjal, számtalan
egyéb arany és ezüst fokozattal, sőt Vas Lajos arany minősítéssel, a
már elhunyt citerásunk Nívó díjjal, stb. rendelkezünk. A magyar rádió 2
esetben készített a kórussal felvételeket. A minősítő, a kórus
hivatalos besorolását biztosítja. Nagyon nagy a tét, hiszen olyan nagy
múltú hagyományőrző körnek tagjaként, ami épp most alakul át
egyesületé, már nem lehet rosszul szerepelő tagjának lenni. Az
Aranypáva-díj, amit második ízben a tegnapi napon, 2010.június 19.-én
kaptunk meg az Abádszalókon megtartott területi és országos minősítőn,
az egyik legrangosabb, amit ebben a műfajban el lehet érni. Szoktam
mondani, hogy itt a Sárréten, az emberek, a nagy szegénységgel és a
kultúra iránti éhségükkel küszködnek leginkább. Az előbbit megoldják
közösen, az utóbbit művelik, hogy milyen szinten? Nagyon magas szinten.
A Sárrét sok költőt, újságírót, írót, tudóst és nagy-nagy művészt,
képzőművészt nevelt már fel. Nálunk még mindég működik a Népfőiskola,
ahol hetente, egymásnak adják át a kilincset, a híresebbnél, híresebb
előadok, és ahol igazi értékeket tanulunk, a nívós előadásokon.
Hatalmas múltja van, hiszen a szomszédos falu Népfőiskolájában tanított
valamikor Bibó István és Karácsony Sándor is. Sorolhatnám a rég múlt,
és az elmúlt évek nagy neveit, se szeri, se száma nem lenne. Az elmúlt
héten, több alkalommal gyűltünk össze a kultúrának épített házában,
Nagyrábén. Hétfőn, június 14.-én, 18 órától, író-olvasó találkozón
vehettünk részt. Vendégünk: Bús Anikó debreceni író volt, akinek a
közelmúltban jelent meg 2 novellás kötete is, az első: Légvárak, a
második: Szemfényvesztők címmel. Közreműködött Bai Károly helybéli
lakos, aki magas színvonalon olvasta fel a művésznő egyik alkotását.
Moderátora, az esti háziasszonya Pépeiné Elek Antónia volt. Június
16.-án szerdán, 18 órakor, „Az elhagyott falu” címmel beszélgettünk
könyvújdonságokról és az irodalomról, vendégeink: Bächer Iván író,
Teknős Miklós fotóriporter, Kácsor Zsolt író és Kocsis Csaba moderátor,
az est házigazdája, közreműködésével. A rendezvény, a Szépírók
Társasága „A könyv utóélete” című program támogatásával valósult meg.
Az előadás helyszíne a ház kiállító terme volt, ahol jelen pillanatban még megnézhető Pop Cosmin Florentin ikonfestő kiállítása, mely párosult a történelmi egyházak viseleteinek bemutatásával is. A galéria folyamatosan ad helyett minden művészeti ág, legkiválóbb művészeinek. Pénteken, 18.-án a szomszédos faluba, Biharnagybajomba barangoltunk át, ahol a református templomban adott koncertet 19 órás kezdettel St. Martin művész Úr. Ilyen egy hét, itt a Sárrét szívében, ahol a munkanélküliség keserű szájízével küszködő, földjeiket részben elveszített paraszt emberek, nem adják fel a jobb élethez való joguk reményét. A kapát ki lehetett venni a kezükből erőszakkal, a gazdaságok megszüntetésével, és spekulánsok kezére játszásával, de a hitüket nem tudják kiölni szíveikből. Küzdenek, kitartanak és bíznak egy szebb és reményteljesebb jövőben. Ma Úrnapja van, ilyenkor megpihen a lélek, de a jövő héten folytatódik a munka, és Zsákára látogatunk, ami szintén Sárréti falu, a Biharság közeli csücske, és ahol szombaton fogják megünnepelni a Magyarok napját, szintén nagyon színvonalas módon. Ilyen ez a mi kis vidéki életünk. Innen belenézve a mi kis hazánkba, nem léteznek távolságok. Várunk és otthont adunk minden művészeti rendezvénynek, ötletnek, kiállító termünk, színpadunk nyitva áll bárki előtt, aki megnyilvánulni szándékozik. Híres fesztiváloknak otthona vagyunk, mint a Sárrét íze főzőfesztiválnak is, ahol az idén is kihajtották Szent György napján ünnepélyes keretek között a birkákat, és ahol több mint 100 bográcsban főzték meg, a paraszti hagyománykülönböző tájjellegű, nemes ízeit. A színpadunkon mindeközben folyamatosan ropták a bihari ugróst, és az ország minden sarkából érkeztek vendégeink, de már hagyományosan évek óta, határon túlról is népi és egyéb hagyományőrző együttesek, zenekarok, énekesek, művészek, fellépni, főzni és jókat enni vágyók, együtt magyar testvéreikkel.
Az előadás helyszíne a ház kiállító terme volt, ahol jelen pillanatban még megnézhető Pop Cosmin Florentin ikonfestő kiállítása, mely párosult a történelmi egyházak viseleteinek bemutatásával is. A galéria folyamatosan ad helyett minden művészeti ág, legkiválóbb művészeinek. Pénteken, 18.-án a szomszédos faluba, Biharnagybajomba barangoltunk át, ahol a református templomban adott koncertet 19 órás kezdettel St. Martin művész Úr. Ilyen egy hét, itt a Sárrét szívében, ahol a munkanélküliség keserű szájízével küszködő, földjeiket részben elveszített paraszt emberek, nem adják fel a jobb élethez való joguk reményét. A kapát ki lehetett venni a kezükből erőszakkal, a gazdaságok megszüntetésével, és spekulánsok kezére játszásával, de a hitüket nem tudják kiölni szíveikből. Küzdenek, kitartanak és bíznak egy szebb és reményteljesebb jövőben. Ma Úrnapja van, ilyenkor megpihen a lélek, de a jövő héten folytatódik a munka, és Zsákára látogatunk, ami szintén Sárréti falu, a Biharság közeli csücske, és ahol szombaton fogják megünnepelni a Magyarok napját, szintén nagyon színvonalas módon. Ilyen ez a mi kis vidéki életünk. Innen belenézve a mi kis hazánkba, nem léteznek távolságok. Várunk és otthont adunk minden művészeti rendezvénynek, ötletnek, kiállító termünk, színpadunk nyitva áll bárki előtt, aki megnyilvánulni szándékozik. Híres fesztiváloknak otthona vagyunk, mint a Sárrét íze főzőfesztiválnak is, ahol az idén is kihajtották Szent György napján ünnepélyes keretek között a birkákat, és ahol több mint 100 bográcsban főzték meg, a paraszti hagyománykülönböző tájjellegű, nemes ízeit. A színpadunkon mindeközben folyamatosan ropták a bihari ugróst, és az ország minden sarkából érkeztek vendégeink, de már hagyományosan évek óta, határon túlról is népi és egyéb hagyományőrző együttesek, zenekarok, énekesek, művészek, fellépni, főzni és jókat enni vágyók, együtt magyar testvéreikkel.
Dezső Ilona Anna: Ivó napi köszöntő
Köszöntök, minden száraztorkú férfit, férjet, titeket, kik méltó képen
akarjátok megünnepelni az alkohol mártírját: Szent Ivót!
Érezzétek magatokat a szesz Kánaánjában, dobjátok el a józanság igáját, merüljetek el a földi lé gyönyöreiben, figyelmeztetlek titeket, hogy a mellékhelyiségekben folyó vizet, csak mosakodásra használjátok.
Tegyétek magatokévá Hellász népének mondását. „Amit ma megihatsz, ne halaszd holnapra.”
Igyatok, és gondoljatok közben, azokra a férfi társaitokra, akik porzó vesékkel tengetik sanyarú napjaikat. Koccintsátok rájuk is, igyátok meg részüket!
Vessétek el a kínzó másnap gondolatát, pusztuló agysejtjeitek múló létét. Hiszen a lét, határozza meg a tudatot, ha megiszod lét, elmegy a tudat.
Köszöntőmet zárom, Bacchus soraival: „Ha ma nem rúgsz be, berúgsz holnap.”
Kedves hölgy társaim! Tessék elnézőnek lenni ezen a napon… mindannyiunkra ürítem virtuális kupámat: Egészségünkre!!!
Érezzétek magatokat a szesz Kánaánjában, dobjátok el a józanság igáját, merüljetek el a földi lé gyönyöreiben, figyelmeztetlek titeket, hogy a mellékhelyiségekben folyó vizet, csak mosakodásra használjátok.
Tegyétek magatokévá Hellász népének mondását. „Amit ma megihatsz, ne halaszd holnapra.”
Igyatok, és gondoljatok közben, azokra a férfi társaitokra, akik porzó vesékkel tengetik sanyarú napjaikat. Koccintsátok rájuk is, igyátok meg részüket!
Vessétek el a kínzó másnap gondolatát, pusztuló agysejtjeitek múló létét. Hiszen a lét, határozza meg a tudatot, ha megiszod lét, elmegy a tudat.
Köszöntőmet zárom, Bacchus soraival: „Ha ma nem rúgsz be, berúgsz holnap.”
Kedves hölgy társaim! Tessék elnézőnek lenni ezen a napon… mindannyiunkra ürítem virtuális kupámat: Egészségünkre!!!
Publikációk