Tartalom

Magyarországnak két egytestvér lírai géniusza volt. Mind a kettő egy-egy paraszti jászolban született. Mindkettő édesanyja Mária: egyik Hrúz, egyszerű cseléd, a másik Pásztor, egy lelkész lánya. Előbbi nem érte meg fia korai halálát, míg a másik néhány nappal fia temetése után bukott le, és halt meg a pesti utca hideg kövén.

Mindkét poéta pontosan tudta, az anyai örökség misztériuma kíséri életét. Nő mintaképnek számított a két Mária, Petőfi és Ady életében egyaránt. Két csodálatos asszony, mindkettő teli szeretettel, tisztasággal és teljes elfogultsággal gyermeke iránt. Soha egyetlen anyáról sem írtak annyi himnuszt, mint róluk.

Magyarországnak mindkét géniusza az Alföld-széli jászolból indult, nem volt egyik sem, sem kisebb, sem nyomorúságosabb, mint a másik. Az érdmintszenti, zsupp-tetős kis ház, bár az abban szülő Mária pap lánya volt, és annak gazdája hétszilvás, legalább oly egyszerű volt, mint az a másik kiskőrösi, amelyben az a másik Mária szült, egy szegény, egyszerű tót cseléd. Mindkét költő anyjában látta az igazi női ideált, és bár más-más stílusban, de ugyan abból a hatalmas anyai szeretetből merítette ihletét.
Egy ilyen hatalmas érzelmi gazdagsággal indultak el ellentétes útjaikon a költők. Petőfi a becsületesség mintaképével, melynek mindvégig meg kívánt felelni. Ady azzal a hiszemmel, hogy csak az, az egy volt igazi, a többi mind talmi.

Petőfi egy új irodalmi ízlést honosít meg, a népköltészetet emeli művészi fokra, teljesen új műfajt teremt, még szerelmes verseiben is. Romantikusan szenvedélyes, de klasszicista kompozíciójú minden költeménye. Hiszi, hogy minden kételye ellenére a világ, bár gyötrelmek árán, de halad az általános boldogság kora felé. Szinte pillanatok alatt lobban szíve szerelemre Júlia iránt, és attól a pillanattól ki is tart mély szenvedélye mellett, haláláig. Szerelmük minden története megtalálható verseiben. Az első perctől fogva tudatni akarta a világgal, hogy szerelmes. Petőfi verseiben egyaránt mutatja be a szenvedélyes, mindent felülmúló és békés nyugalmat árasztó érzelmet. Verssoraiban becézgető intimitásokat találunk, finoman leplezve azonban minden olyan eseményt, bensőséges érzelmet, viszonyt, ami csak kettőjükre tartozik. Ő teremti meg irodalmunkban a hitvesi költészetet. Komolyan veszi a házasságot, a házastársi esküt és a hitvesi hűséget is. Szerelmes verseinek zöme rapszódia, melynek lírai anyaga a megnyilatkozni vágyó, de kibeszélhetetlen nagyságú szerelem. Népies szeméremmel írja le, a számára is szinte leírhatatlan, nagy rózsaszín álmot. Versei teljesen nyitottak maradnak, tanúsítván a nyelv szegényes eszközeit, Júlia szépségének méltó kifejezésére. A költő, az idilli boldogságot a családi otthon teremtésében, szép feleséggel, gyerekekkel és nagysülőkkel látta.

Petőfivel ellentétben, bár Ady is az anyai nagyságból indul ki, a szabad szerelem híve. Nyíltan fogalmazza meg a szerelem kívánalmait, a testi szerelmet. A házasságot, a polgári erkölcs gúnyának találja, önámításnak, köntörfalazásnak, a világ szeme előtt. Teljesen új, már-már megbotránkozást kiváltó stílust teremt meg a magyar költészetben, szokatlan hangot a magyar lírában. Petőfi versei szenvedélyesek, de hiányzik belőlük az érzékiség, az érzéki forróság. Ady nem csak betegségének köszönhetően éli szabad, mohó életét, egész lénye arra az útra vezeti rá. A nagy szenvedély, átitatva életvággyal szólal meg a Léda zsoltárokban is. Lázadás a társadalom és szerelem ellen egyaránt. Badarságnak, álnok képmutatásnak tartja a hűséget, és még nagy szerelmét, Lédát is, akinek szinte teljes karrierjét köszönheti, állandóan megcsalja. Teszi ezt elkeseredésében, örömében, bánatában, hitből és hitetlenségből egyaránt. Ugyan akkor szinte mentegeti léha életét önmaga előtt is betegsége tényével. Léda szemrehányásait sem tűri, hisztérikusan féltékenynek tartja, s mindezt nem átallja őszintén le is íri. Árad belőle az őszinte cinizmus, máskor a mindent felülmúló bölcsesség. Kiszámíthatatlan egész lénye, bizalmatlan a világgal, bizalmatlan önmagával szemben is. Csak egy valaki van, akiben meg lehet bízni, egy a tiszta, a szent, az édesanya. Hozzá mindig vissza lehet szaladni, fejét ölébe hajtani, hisz ő mindent ért. Szólni sem kell, mert áldott szíve olvas, és mindent megbocsát. Lédát is olyannak szeretné látni, de hiába, olyan csak egy lehet. Többször hasonlítja össze szerelmét édesanyjával, konkrétan kimondva, és utalva is rá:

"... van egy anyám: szent asszony,
Van egy Lédám: áldott legyen." (Az ős Kaján)

"Ki szült s ki tanított a csókra?
Asszony. S a halál hajnalán
Altass, Lédám. Hadd álmodjam, hogy
Te vagy az anyám, az anyám." (Mária és Veronika)

És a szerelem sem tart örökké, s mert a géniusz maga az egyetlen, akin a géniusznak hatalma nincs, elveszítette Lédát. Bár halála előtti éveit, egy nálánál jóval fiatalabb feleséggel töltötte, a Léda iránt érzett nagy szerelem elkísérte a sírig. Így hozta életre a : "Léda arany-szobra" című művét.

"Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni" (Elbocsátó, szép üzenet)

Meghalt a költő, és azután meghalt a magányos, csöndes asszony egy ellene fordult, kihűlt világban, mely épp azon volt, hogy végleg elhitesse vele a két kegyetlen, remek sort, amellyel elbúcsúzott tőle a költő, kit testi szemeivel már 22 éve nem látott, s ki már 15 éve volt már akkor halott. S volt magánya mellette bizony hideg 15 éven át, minden halálnál hidegebb: mikor a "csillag-sorstól" elözvegyült asszonynak, egy elkomiszult s kiégett világban, olvasni kellett, szótlan és csaknem védtelen, mint rajzolják el még élő alakját, egy országos romlás durva ácsplajbászai.

Egyetlen vigasza volt csupán, hírül vennie az Ady halála után, nem kevésbé méltó asszonynak, Csinszkának szíve legmélyéről, s a lélek teljes szépségével felcsengő szavát: "Szeretnék elmenni Lédához, és egyszer megcsókolni a kezét."

Talán a világköltészetnek sincs rendkívülibb nőalakja, Lédához fogható.

"Máriától Veronikáig
Ívelnek el a férfi-karok:
Veronikám, asszonyom, Lédám,
Én most álmodni akarok." ( Mária és Veronika)

Mit is írhatnék le én, a porszem, aki csak úgy lebegek a nemes Hold udvarának peremén? Mint aprócska fénysáv imádkozom, hogy egyszer majd az ő felszínére felérhessek.
A huszonegyedik század alsó lépcsőfoka alatt vágyakozva tekintek nagy tanítómra, várom, iszom minden szavát, rezdülései nekem óriásmandalák, s úgy lesem még a letekintgetését is, mint a megvilágosodni kész tanítvány, aki azért még igencsak messze van a mester köntösétől, hiába izzad, nincsen, mibe törölje kínjának gyöngyszemeit.

Hát így vagyok én, a még nem is író, de már nem is laikus abban a Holdudvarban, ahová immáron több mint hat éve tartozom, s ahol az igazi nagy égitest, mint nem mellékes főszereplője magyarságunknak, ontja rám tudásának legjavát.
Ő a Hold, mi körülötte őrlemények a világűr ködjéből, akik vonzzuk a nap energiáját, hogy hol egyik, hol másik vége megcsillanhasson ennek a párja nincsen hatalmas, és a porszemek előtt egyre hatalmasabbra növő égitestnek. Mi elkopunk ám, észre sem vesszük, hogy talán már régen bele is olvadtunk, alkotva vele együtt egy egészet, vele egy irányba elindulva a szépérzék mentén az ihletett, s a tényfeltáró írások vonalán egyre közelebb ahhoz a felszínhez, amit megérinteni éppoly álom csupán, mint az is az volt, hogy a közelébe lebeghetünk.

A nagy Hold ontja jobbnál jobb gondolatait, tanít, megró, persze csak a maga nemesen egyszerű és leheletnyi finom voltán, ingyen adva tanácsait, s tudva, átérezve udvarában sertepertélő tanítványai növekvő jelentőségét. Egyre szigorúbban vonzza azokat magába, hogy vele eggyé váltan csakis az alaptest minősége lebeghessen jónak vélt pályáján.
De jó-e az a pálya, amit szinte a világmindenség óta egyforma bájjal és szépséggel jártak be az anyagszemek? Tartható-e még ma is ugyan az az irány? A válasz bennem egyértelműen igen, csakhogy a világ odakint már egészen mást kínál, s így jól bezárjuk az udvart körülvevő láthatatlan, számunka teljesen nyilvánvaló kapuit.

Védjük a Holdat, ne korcsosodjon, szét ne hulljon idő előtt, hiszen az őt megvilágító nap egyre vehemensebben támadja kitöréseivel, és haldoklik is mögötte gyors iramban.
A Hold a miénk, a tanítványoké! Udvarának is épségben kell mindezt a káoszt megúsznia, különben szétszéledne az udvartartás, s az a kicsinyke minőség is, amit írásaival magasan tartott mindezidáig, elvesződne.

Túlélésünk egyik irányát jelenthetné ő, így nem hagyhatjuk az egyre erősebb, újra és újra megújhodni kívánó mágneses ködnek, hogy a körülötte poroszkáló porszemeket elsodorja magával, beolvasztva a napba, ahol hamuvá égve megsemmisülnének.
Hála a Teremtőnek, nekem is megadatott közelsége ennek az igen erős égitestnek. Persze nem mindig volt ez így. Korábban csak aprócska, távoli éjszakai mécsesként ismertem, még tekintetemet sem vethettem rá, vagy udvartartására.
Még akkor is hagytam magamat sodortatni azzal a ködfelhővel, ami épp magába tagolt, amikor már befogadást nyertem az udvarába, mert egyáltalán nem tudtam, mit kezdhetnék ezzel az óriási keggyel. Így aztán ki- kitörtem és jártam a magam útját, elkalandozva hol egyik, hol másik távoli csillag közelében. Egy idő után kezdtem érteni is, így visszatértem, letelepedtem árnyékában, mint valami hatalmas fa tövében, ahol jól érzi magát a megfáradt vándor.

A mi csillagunk itt a mai zűrzavaros korszakban egyértelműen a nap. Ha bátor akarok lenni, és tovább írom ezen a vonalon a kissé elvont tartalmú fejtegetésemet, akkor nevezzük egyetlen természetes fényforrásunkat a magyar irodalomnak. Egyre mostohább gazdája annak a kevés bolygónak, akiket még maga körül keringet, így ők maguk is egyre szomorúbban tartják vonzásukban holdjaikat, akiket tucatszám vesznek körbe a már apró részekké összeolvadt kozmikus hulladékok. Mindig akad azért közöttük olyan is, aki a többit magába szippantva egész nagydarabnak mutatja már magát. A Hold meg csendben alkot. Mire megújulni kész, havonta egy alkalommal újra, meg újra tovább adja a nap tisztára szűrt fényét, átengedve a megvilágosodás csodás lehetőségét egész udvartartásának, akik ebből folyamatosan, még mindig, minden ellenhuzat ellenére táplálkozni tudnak.

De mi lesz akkor, ha ez a mi égitestünk is megfárad? Amikor már kétségbeesetten keresi majd partnereit, és nem érti, a többi merre kóborol, vagy miért nem teszi dolgát ugyan úgy, ahogyan ő maga? Képes lesz-e átadni tudását, és képesek lesznek-e a porszemek pont abban a pillanatban magukba szívni a szétrobbanó égitest darabjait, amikor az aktuálissá válik? Képes lennék-e én, ha eljön az ideje, akár csak egy nagyobb kaviccsá duzzadni? Meg tudnék-e felelni egy ekkora kihívásnak?
Létezik-e olyan, hogy most és máris elhatározom, hogy igen is figyelmes leszek, és sokat, és jól fog tanulni? Bátorkodom-e a fényévnyi távolságban alkotó mesterem mellett, ajánlani műveimet annak a szerény olvasó közönségnek, akik körém, a csak nagyon lassan növekedő kövecske köré gyűlnek?

Ennek az ismeretlen tárgynak, aki mondjuk én vagyok, a Hold előtt, nem voltak komolyabb mesterei, így csak messziről, és homályosan szemlélte a hasonló udvartartásokat. Korábbi életemben nem voltak ilyen látványos udvartartások, nem ismertem más holdakat, de még a napot is csak őrült távolságból élvezhettem. Leginkább csak melegével foglalkoztam, fénye megvakított volna, így nem néztem meg alakját egyetlen egyszer sem.

Apró porszem voltam, a sok hozzám hasonló kis piszok között. Kicsinységünkből adódóan, csapódtunk ugyan egy-egy még alakulgató göröngyöcske udvarába, amolyan kisebbségi megaláztatás, titkos udvarocskái lehettünk egy-egy lehullt, vagy épp hullni készülő csillagnak, vagy a már elfeledett útját járva innen-onnan elkapkodtunk egy-egy morzsányi tudásport, megpróbálva azt magunkba olvasztani. Igen, így volt, akkor még csak ennyi volt, amikor épphogy gimnazistaként, szívogattam volna magamba az ott és akkor nagyoknak gondolt tanárok, újságírók, színészek, és már korban is nagyobb társaim innen-onnan összetarhált porszemecskéit. Amikor nem lévén komolyabb kiindulási pont, mint egy tiltott irodalmi kör, ahová hivatalosan fel se vettek egy ilyen magamfajta kis csitrit, aki még egy színésztanoda felvételiére is csak úgy juthatott el, hogy jó pár évvel idősebbnek hazudta magát. Ugye mondanom sem kell? Jó hamar le is bukott, de azért csak megtűrték, talán épp pofátlansága tetszett az akkori nagyobb kavicsszemeknek.

Abból lehetett volna valami udvarszerűség, no, persze nem egy egész holdé, de egy félé talán: ám az más világ volt, más elvárásokkal. Voltak viszont egészen apró csillagok elegen, ma már ismerjük is őket név szerint, de akkor valamiért, vagy a kényszer szülte muszájból, alaposan elbújtak néhány már kihunyt társuk mögé, és megelégedtek jobb híján azzal, ha néha ki-kikandikálhattak mögülük. Néha még olyan is előfordult, hogy megalkudva sorsukkal megközelíthettek egy-egy komoly holdat is, de azok ugye nem magyar holdak voltak, így féltek a csillagoktól, hogy össze ne ütközzenek velük.

Egyszer csak megtörtént a csoda, talán isteni sugallatra, mert a morzsalék voltom korábban nem jó irányba sodródhatott, így kis felsőbb segítséggel mégis betévedtem a "nagy Hold" udvarába, akit épp igen csak sokan igyekeznek jókora, tőle is nagyobb lepedőkkel eltakarni.

Miért nem divatos ma már a Hold? Hogyan lehet az, hogy csakis a napról beszélnek az elemeire bomlott porszemek? A Hold, meg a hozzá hasonló égitestek kiszorulnak a kedvencek listájáról. Ma már átjátsszák, átszórakozzák, átalusszák azon napszakot, amikor ők hivatottak a jót hirdetni, ami nélkül soha sem lenne szép a napfelkelte, és aki csodával határos módon biztosítja lenyugvásának óráját és teszi azt feledhetetlen élménnyé még akkor is, ha gyorsan előle az emberek, az egyre sűrűbbre szőtt függönyeiket.

Hát egy ilyen csodálatos Holdnak élek én az udvarában, igyekezve minden aprócska fénynyalábot magamba nyelni, amit ő szűr meg abból az elfertőződött napból, ami ma már méregként hat a porszemekre. Növekedni szeretnék erőben, hitben, tudásban, hogy majdan egyszer, ha nem is tőle, de egy épp soron következő szellemi megújítótól átvehessem egy kisebb, szerényebb udvartartói pozíciómat.

Az este épp holdtölte volt: pogány szokásaimnak is áldozva, bár keresztény ember vagyok, megint csak kiálltam elé, és azt a vékonyka pénztárcámat, amiben meglapul kevéske aprópénzem csak megmutattam neki ugyan úgy, mint gyermekkoromban tanultam az egyik nénikémtől. Szertartás ez is, talán butaság, talán igaz, de azért jól megköpködtem, feltartottam neki, majd oda dörzsöltem, ahová kell, miközben kértem tőle az elmaradhatatlan mondattal: Hold, Hold! Szaporítsd meg a pénzemet! Persze tudom, ettől nem leszek gazdagabb, de tapasztaltabb igen.

Köd volt, mégis áttűnt óriásra nőtt sziluettje, s mekkorára nőtt az udvara megint?

Résnyi világosság mutatja útját, s ő bár minden apró bordácskában megkapaszkodik, csak lecsúszik, egyre lejjebb, nem bírja megtartani egyensúlyát, húzza lefelé a föld gravitációs ereje. A küzdelem óriási, megindul a lejtőn lefelé! Jókora zuhanást követően, valami levélféleségen landol, ahol megvívja csatáját a Nappal. Gyantázva zengi hajnali meséjét a kármin odafent az égen, tündököl alant egy kései csucsor, hívogatja, váljék eggyé vele. Ma-gába fogadni lenne kész, elrejtené kelyhében. Kelletve magát bontja lila szirmait, s teszi szabaddá sárga bibéjét a kísérlet pillanatában. Erre a szép invitálásra, ugyan mit is felelhetne egyebet? Lebbent egyet fogyó testén, és apró csobbanással, leugrik. Landolása félresikeredik, mert nem a sziromra, hanem mellé esik a földre. A száraz por könyörtelenül magába szippantja, így eggyé lesz a fekete mindenséggel...

És ekkor már ott fent, egy újabb csoda van készülőben, osztozva az imént szerencsétlenül járt testvére sorsával, halk nyöszörgések közepette elhagyja a szülőcsatornát. A világ megnyílik számára is, eleinte finom vibrálások közepette, kiszabadítja magát a szorításból, és puff, lesiklik, végigszántva a jó előre összerántott redőket. Egy szippantás picit megrémiszti:

� Nehogy! � kiabálja, mire egy édes gödröcskének sarkában lévő alig észrevehető ránc el-rejti. Tartja is magát egy ideig, de egyszer csak elfárad és az iménti kedves védőjét elengedve csúszik tovább egyre mélyebbre, bele az egyik kitüremkedésbe, ahol aztán nem sokat tétovázik, jókora lendülettel veti neki magát útjának. Máris rajta a levélen, de még azzal sem elégszik meg, gyors iramban akarja bejárni előre kijelölt útját... onnan is lecsúszik! Vonzza a mag, mely egyé forraszt, nemesít mindent, diktálva az irányt, iramot, így őt is elnyeli az a bizonyos hatalmasra duzzadt fekete mindenség, még mielőtt megnyaldoshatná testét a nap.

De mi van akkor, ha? � játszom el a gondolattal, és veszem át e háládatlan szerepet.

Mondjuk, ellenállok a gravitációnak, mert bármit meg lehet erős akarattal törni? Vagy nem? Csak a belenyugvás gyárthat kliséket!
Miért kellene mindig ugyan azt az utat járni, elfogadni a sorsszerűségeket és követni a természet törvényeit? Néha visszafelé is folyik a folyó, és bár nem tetsző a szembefordulás, mégis meg kellene tenni!

Mi van akkor ha, nem akarok eggyé válni ezzel a mindenható egésszel úgy, ahogyan mások diktálják a tempót? Mi van akkor, ha nem akarom azt az utat bejárni, amit már jó előre kitapostak?
Hát? � tegyük fel, hogy most ott állok, várakozom abban a bizonyos csatornában. Hatalmas kínokat élek át, mint ahogyan a csatorna mozgatója is. Egyszer csak felbukkan a fény, ami azt jelzi, hogy megérkeztem. Itt vagyok, én vagyok, kérem tisztelettel, ezt tudomásul venni. Ide-oda dobálnak, mérnek, rám aggatnak általuk előkészített dolgokat, babusgatnak, és minden úgy történik ezután, ahogyan az szokás, mert ez már egy beidegződés, elvárása a többségnek, akiket így tanítottak.

Mi lenne akkor, ha oda oáznám a képükbe, hogy no-á ne-em! Nem kérem a rám aggatott konfekciót! Nekem sajátot szabjanak, nem kérem az előre legyártott eleséget, a jogos tulajdonomat akarom, amit ott rejteget egy sivatagi duda, mert nem akarja magát tönkretenni miattam� na, ide vele! Az az enyém, és nekem jogaim is vannak. Ne más diktáljon már mindjárt az elején!

Mi van akkor, ha nem úgy gördülök végig azon a bizonyos úton, hogy zsupsz!� na nesze, te is csak eggyé válsz a földdel, amiből kiszakadtál egykoron? Mi lenne, ha úgy kapaszkodnék bele abba a bizonyos redőbe, hogy az nem tudna lerázni magáról? Mi van akkor, ha én bármikor, bármilyen állapotomban tudnék olyanná válni, mint amikor abban a bizonyos csatornában, még mielőtt kipréseltem magamat a fényre? Mert, hogy tudnék, az egészen bizo-nyos. Mint az is, hogy bárki képes lehetne erre, aki képes volna felvállalni önmagát.

Hát igen, de jó lenne, ha... más valami lennék, akit bár ugyan úgy húz és vonz a mag, mégis igyekeznék mindaddig, amíg csak tőlem függne a helyzet, nem venni fel mindazt, amit elém dobnak, nem hagyni magamat minden féle előre gyártott, alaposan megfontolt, kigondolt ócska vackokba begöngyöltetni... no, de... mi lenne a világgal, ha sok ilyen lenne? Rendre, mint mindig, amióta csak létezem, naiv vagyok. Vállalom. Butácskán, mert nem akarom tudomásul venni, hogy én is csak egy vagyok ennek a nagy, ragacsos, undorító masszának a takarásában, amitől nem lehet megszabadulni, csak néha, és azt is csak kis időre, mert azonnal elnyel az a nagy egész feketeség.

Ha sikerülhetne, még ha csak egyetlen pillanatra is, egyetlen lélegzetvételnyi időre, újra ugyan olyan szabadnak és ártatlannak éreznem magamat, mint abban a szűk valamiben... � utána nem baj, ha leesek, már nem fogom kudarcként fel, elvégre minden tőlem telhetőt megtettem, és megélhettem annak ellenkezőjét is.

Ha az a bizonyos fény, képes lenne beragyogni sötét éjszakáimat is, akkor az öröklét felé vezető csúszás már csak egy lehetőség maradna. A por sem lenne más, mint az az anyag, amin keresztül én magam is a mindenség egésze lehetnék... Ha mernék ellenállni a gravitációnak, az előre beszabályozott, mások által jónak ítélt sémáknak, akkor talán le tudnám vetni a személyiségem által rám erőltetett ostobaságokat.

Hát igen� csak az a sok ha, ne lenne! Van! Talán ezeket a sorokat is, gyógyíthatatlan idealizmusom diktálta. Hiszen álságos ez, mert én magam is szeretem a szépet, a kellemeset, a puhát, a meleget, a gyors előrehaladást, aminek törvényszerű iránya az oly sokszor megélt, félelmetes kudarc. Tényleg félelmetes mindaz, ami szükséges? Igen, mert ugyan olyan előre legyártott eleme vagyok a természetnek, mint bármi más�

� Ne sírj már! � vigasztalja egy hang a vajúdót, mire az letörli, a még meg sem született könnycseppjeit. Kinyitva tágra hatalmas fénykapuját, több csillogást már nem engedélyez a kifelé igyekvőknek. Még egyet azért hunyorít, így egy kudarcra ítélt mindig kiszabadul belőle, csak, hogy az is egyből a földre esik. Mire észbe kaphatna, egyszerűen elnyeli a mindenség sötétje.