Tartalom

Carpe Diem


megtanultam menekülni előle, félek, gúzsba köt az élet.
túl nagy fontosságot tulajdonítok érzelmeknek, elront mindent.
kiskapuk jobbra, nagykapuk balra, félig nyitva, tárva nyitva,
nyikorgás minden mozdulatra. hajtom a változást?
gondolata rémületbe kerget, elhagyni kényelmes szobám nem lehet.
szellőbe kapaszkodok, nem akarok lemaradni róla, elmélyülni
az eltelt időben. kényszer a folytonos izgalom?
megtanultam alkalmazkodni, vele élni, benne égni, nihilben.
egyik nap a másikat követi, régi mosolyt vált szomorúság.
új gondolat; mindent, vagy semmit!

megtanultam menekülni, félek, gúzsba köt az élet.
ócska játék a szabadság, rítusos szavak adják ritmusát.
így akarok végre kiteljesülni, ragyogni?
de a csillagok ma nem akarnak előjönni, mintha minden elhalványult volna,
csak az utak végtelenek. vérem, akár egy hatalmas folyó,
csobban fülemben, lüktet halán-tékomban, molekulák ütköznek,
falak repednek. fekete-fehér jegyzetek, tudtam, hogy elvesznek.
napok, fények, arany levelek, papír-cetlik, előttem lebegő áruló emlékek.
mégis, a CARPE DIEM-ből még egy szeletet kérek,
az univerzum színei hátha visszatérnek.

Mindent vagy semmit


legjobb barátom az éjjel, mikor feljönnek a csillagok;
betakar pergamenszín leple, incselkedik, boldog vagyok.
de van, hogy elbújnak, apró pöttyök piszkítják Isten egét,
felhők mögül feleselve, csúfolkodva legyintenek felém.
valahányszor, ha egyedül vagyok, megcsodálom a múló időt,
nem idegen, lélegzetem földhöz, álmom fellegéhez köt.
dióhéjnyi hézagok dőlnek, homokként szóródó szavak,
sem türelem, sem tisztelet, olyankor az egész világ hasad.
becsukom érzékszerveimet, hogy ne téveszthessenek meg —
álmot szövök, imbolygó árnnyal táncolok az ágyam fölött.
úgy lebeg minden, mint izzó hegycsúcson apró páracseppek —
szabadulnék csábításuktól, e percet ne lophassák el.

mozdul az ágy, tengerként hullámzó falak, távolodó fények... lesz másik este? zihálásom csitulóban, megpihen a lélek.

Mindennek ára van


Mindennek megvan az ára;
Fizetni kell múló percekért!
Ajtómban nyikorog a pára,
rideg köd permetez rejtekén...
Nekem mégis szép, belőle lettem,
lánya vagyok a szürkületnek;
kegyetlen évszakban születtem,
anyám zúzmarába vajúdta testem!
Mennek a napok reménytelenül,
mint fatönkjei csupasz erdőnek,
úgy kuporodnak össze éveim
koronáik megsárgult keblében...
Ragaszkodom sötét árnyékához,
ahogy ág kötődik leveléhez,
mikor fagytól csilingelő szára
megtérni készül teremtőjéhez.

Szellemek, álmok, holdfényes égbolt,
haldoklik ismét a természet;
vele hanyatlott le ifjúságom...
Minden megváltozott körülöttem!
Arany levelek talpam alatt ismét,
szemem sarkában könny csillantja
mását, puha avarban lépkedni élmény,
kegyelemért koldulok, rejtsék ráncát.
Még csak szirmokban haldoklott a nyár,
napsugár aratott terméseket,
kényszermunkára volt fogva a vágy...
Érteni kell kifosztott szíveket!
Molyrágta keserű szenvedéllyel,
váratlan harag táncát járja!
Hosszúra nyúlt árnyak lengenek...
Megadom... mindennek megvan az ára!

Szeretem


szeretem az életet, akár őszinte, akár hamis;
öregedő arcom fájdalmas ráncait,
létünk intenzitásától remegő csendet,
felhő szépségét... hálából jól arcon köp.
legszebb pillanataimat mossa el az eső,
bár finom illatával kárpótolná mulasztását,
erőszakos hullámaival bőrig önt.
múltam sem jobb, mire túl vagyok mindenen,
megtépázva magamra hagy haldokló szívem,
sötét verejtéktócsában sejtromok között.

csak egy búzavirágot kérek még a sorstól,
egyetlen szirmával is kiegyezek — ha el nem hervad —,
méheket táplálnék, utolsó percig szolgálnék,
akár alvajáró az éjszaka hullámzó tengerét.
kék kelyhét hadd táncolja körbe szitakötő árnya,
mint kard, vagy tör, álmát úgy vigyázza
csomót kötve egy fűszálra, hogy emléke legyen örök.
irgalmazz felhő, rajtad is kegyelmez az idő!
osztozzunk hideg hullámon, mennydörgésen, szivárványon,
s minden vadvirágon, mi nyomunkban nő.

Felfűzném az éjszakákat


felfűzném az éjszakákat gyöngysornak,
mint fűzfa teszi hullni készülő levelével.
része vagyok egy álomvilágnak,
elkényeztet örökké tartó szerelmével.
készen állok a változásra; ősz, te csodaévszak
jöjj! ne hagyj magamra, hisz belőled lettem;
zivataros délutánok árnyékában,
mint sár friss tócsába süllyedtem.

elképzelt romok között jártam,
fájdalmas, felejthetetlen emlékekben,
belekapaszkodtam gyöngéd szivárványba,
színes cseppjei hulltak ölembe.
vágyom a múlni nem akaró árnyat,
melyben fehér galambként lebeg a hold,
az égen csillagvirágok nyílnak,
puha párnámon minden sokkal jobb.

rabló lettem, magam kártevője,
kétségbeesetten keresem lopott tüskéimet,
húsomba vágnak, nem kímélnek,
megannyi évtizede érzem mérgező hegyüket.
kék hullám vagyok, igyanak meg,
vizem tiszta, mint ahogyan mindig is volt!
szárnyaim nőttek, magasra repülnek...
vadászhálók ellen kovácsoltattam ollót.

mire az álmos hajnal megérkezne
nyugtalanságomnak nyoma sincsen,
az égi testek mások álmait kergetve,
zajos tömegből sivataglétbe menekülnek.
álmom csaló, mélyen elhaló kiáltás,
vihar helyett nyugalom van a házban,
fényért imádkozó, koldusszegény világ;
szükségem van rá, az éjszakát nap váltja.

Ki akartam törni


Toltam az ajtót bátran, ostobán,
mint anyja hasát rugdalja a gyermek,
ki akartam törni, nincs fény odaát,
anyám méhében csak lassan derengett...
és egyszer jött egy durva áramlat,
összepréselt a korábbi védelem;
még ne dobj ki, kérleltem anyámat,
még nem tudnám elviselni életem!
Kitörni belőle már nem akarhatok,
anyám szűk méhét siratom vissza,
ott olyan jó volt, mert betakarhatott;
most őt takarja a föld, nedvét issza...

Könny


Az új élet könnyviharban fogan,
csókunk is könnyek sűrűjében ég,
könnyhullatással dereng a hajnal,
és könnyes szemmel köszön el a vég.
Bölcsességnek könnycsepp az ereje;
Könnyeket áraszt a tavaszi szél,
könnyben ázik a világ teteje...
Sűrű könnyben fuldoklik a remény.
Könnyek közt vallod szerelmes szavad,
könnybe burkolódzik a szenvedély,
még sikolyunk is könnyekből fakad,
hallgat a szív, csak a könny beszél.

Veronikák


már kinyíltak a veronikák is
mire hazatértem... „Deo gratias”
óvatosan lépkedek közöttük,
hogy le ne tapossam kéklő testüket.
szívós apróságok, felfelé törekvő,
égre nyúló virágokkal.
szeretem őket, közéjük feküdnék...
keresem a leghalványabbat,
hogy átérezzem mulandóságomat,
életem határait, az idő szorongatását...
megfonnyadt, színevesztett vadvirágok,
így végezte rövidre mért ifjúságom is?

„Credo in Deum,
Patrem omnipotentem,
Factorem caeli et terrae.”

nem értem, nem tudom megmagyarázni,
hogyan olvadtam ebbe a szikbe,
mely jókora dühvel aszalja bőrömet?
hozzáillőnek érzem magamat,
illatos útifű émelygős levelének.
lepihennék egy vájat aljába,
hallgatnám tücskök muzsikáját,
átélném e gyilkos nap varázsát...
nem lehet, mire letérdelek, eszembe jut,
hogy tele vagyok félelmekkel;
irtózom a hangyák táncától testemen,
a csalán csípős természetétől,
a katáng mérges szálkáitól ujjbegyemben...
július rég elhervasztotta a puszta füvét,
zsengéi eltűntek, legelője néptelen,
ritkuló jószágait karámban őrzik...
mi is abban élünk, emberkifutóban,
mindent megevett a túlfűtött nyár.
vágyom az őszt, mely ezerszínével
lenyűgöz és új erőt ad... talán.
szeretem az életet! jó volna túlélni
a magam módján, csendben...
bukott korszak gyermekeit
ritkán jegyzik emlékkönyvbe.

In spiritu humilitatis credo in aeternam!

míg a mindenség tágul,
Isten beszippantja levegőjét...
belegondolni sem merek mi lesz velünk
hatalmas tüdeje összehúzódásakor,
mikor kifújja magából a feltülemkedett,
semmirekellő emberiséget...
belegondolni sem merek mi lesz velünk
hatalmas tüdeje összehúzódásakor,
mikor kifújja magából a feltülemkedett,
semmirekellő emberiséget...
„Kyrie, eleison!”
irgalmaz megtévedt gyermekednek!
része vagyok teremtett világodnak,
hol nekem is nyit a veronika
engedd sokáig csodálni színeidet,
közülük is a legszebbiket... a kéket.

„Benedictus Deus in saecula.”

Kék szemek


bár lettek volna kékek szemeim,
mint apámnak, minden sejtje mesélt.
olyanok voltak, akár az ég eső előtt,
ha betakarják a fellegek;
savója tovatűnő, vibráló.
jaj, reggeli magányom!
a hajnali mámor boldoggá tett,
elnyűtte gondolataimat, akár ócska cipőnek
lyukas talpa kényszerített,
hogy tovább álljak, s mint nyúló bőrömet
öregedő testemre, ráfonnyaszt a mára,
hol érintetlen rózsák várnak,
s nem marad tegnapoknak helye.
testem túlságosan gyenge,

nem tud megnyílni, mint bibe körül a szirom,
ha eljött az ideje és megtelik virágporral;
hálátlan tüskék martak bele.
rózsák; bokrok, futók... vörösek,
sárgák, fehérek, mint a gyolcs,
még nem metszettem le felesleges ágaik?
méhek ízletes táplálékai, vidáman
hajlonganak, megadóan várva tavasz csodáit.
rám bólint öregedő fáradtságom...
ki kellene bírni virradatig, hadd hasadjon,
magába fojtva minden rosszat.
csak a kék szempárt ne vigye vissza,
mert nélkülük a mese örökre elmúlik.

Szitakötő tánca


álom, vagy szivárványcsillám,
kék szőnyegen tépett pihe?
megkötözni még se tudnám,
ujjamra csavarodna karcsú teste.
ha házat lehetne neki építeni,
ablakait apróra tervezném,
hogy ki ne szökjön, el ne vesszen,
odakint ezer veszély fenyegeti.
bent, mint templom árnyékában
lelkek rezgése muzsikál;
bálványok és csillagok egy térben,
senki sem látott nagyobb csodát.
természetes, gyors ütemben
feszültségük nőttön nő.
tömjén és ámbra illata mindenütt,
folytonos forgásban a világ gyönyörű!
oltáron vörös rózsa. rá ne szálljon,
minden bogarat magába éget!
nekem táncoljon, szerelemmel várom,
váltsa meg rablelkemet.

Árnyfoszlány


Ronggyá gyűrt álmok kergetnek,
gyötörnek feledésbe merült emlékek;
cafatokká szaggatott lepedők felett
lebegnek eltemetett hangok, képek.
Imádkoztunk gyolcsba csomagolva.
Valamikor régen még az is tetszett,
ha ábrándos karomba omolva
adtál nekem egy lopott percet.
És amilyen mulandó az élet,
úgy égettelek belém mindörökre,
árnyékod sejtjeimbe lett belevésve.
Könnyeimtől csillogó szememben
már nem harcolom a vad sötétséget:
barátja lett egy elsiratott éjnek.

Rapsicok


Szorgos kezével élethálót sző a gonosz:
kifeszítve sok nyomorúsága belsőmben...
Bölcsen didergő bőr, verejtéket sokszoroz.
Tátong bosszúságverem, gazzal körbenőtten;

fonalát hozzá

egy pók sodorja cipőmben!

Csúfolkodó rapsic az ember, vad ál-állat,
korgó bendője hajtja saját vére ellen!
Utcasarknyi gyönyörben kéreti borpárlat,
utálat kínos nyálát csurrantja eltelten:

fonalát mellé
egy pók sodorja kelletlen!

Ujja pörög, javítja a megtépett hálót,
hegyes szerszámmal kezében éveket foltoz;
ostoba károsult követel igazságot...
Gyűlölet oltárán rettegő tudás áldoz:

egy pókot!

Fogoly


foglya vagyok máglya testemnek;
mikor izzón parázslik bennem a remény
belátom, semmi sem változott meg,
az éj lett rövidebb s a nappal szerény.
látomásaim mezején állsz te, szorosan fogom a kezed.
vágyom csókod, szívemmel látlak, akarlak,
testemmel takarlak be. foglya vagyok saját
kalitkámnak, tépett madár ki repülni már alig
tud. értője akar lenni Isten titkának.
de hitből nem köthet alkut.
rab vagyok! énem bennem sikít...
egyszer szabad leszek a testemen túl!
lelkem majd hozzád száll, neked virít,
és a tied leszek örök zsarátnokul

Fényvillanás


Foszforeszkáló jelenség a tér;
villanó erőnek sokszorosával
hegeszti szememet a múló fény.
Szűröm résnyire szűkült pupillámmal,
hunyorítok, mert a reggel ilyen;
vagy már nem is létezem, mert elszállok
oda, hol a nap ölemben pihen?
Holtidőben szervetlenné tisztulok,
kristályos részeim a villanás
vonzó átmenetében elterülnek,
műanyagsávjai az öröklétnek.
Tömörülnek tűzben feléledve,
tűnő időben szerelmesen égnek,
amikor újra meleg szívhez érnek.

A hinta


ültem a hintán. a nagy eperfa lombja árnyékot vetett rám.
szálltam, mint Szemelé, a királylány,
eggyé váltam a mindenséggel.
ritmikus ütemben lóbáltam lábam,
szállt velem a hinta, táncomat jártam.
magam voltam... bennem volt minden,
amire gyermek valaha is vágyott,
magamnak álmodtam az egész világot.

ültem a hintán.
feszítő nyugtalanságom,
megváltoztatta egész életem.
játszottam, felettem körözött egy vércse,
és én szerelembe estem véle.
hogy ki volt életemben az első,
az eperfa lomha lombja, vagy a vércse?
égetett, mint nyári napnak lángja...
köröztem együtt a madárral,
hagytam, hogy boldoggá tegyen.

ültem a hintán.
egekbe szálltam; lágy szellő simította
testem, selymes csókja érintette ajkam,
s e gyönyörtől felnőtté lettem.
arcomban hajhinta ragyogása,
így táncoltam nászom egy tyúkudvarban,
alattam mocskos tyúkpiszokkal.
a szomszéd fiú épp cicázott egy lánnyal,
emitt magam ültem, ölemben egy árnnyal.

Kétségbeesés


ne hagyj magamra, az éjszaka ártó!
ölelj, ahogy csak bírsz, útszéli álmom...
gyönyörű vagy, virágos kertemben enciánszirom.
csavargó lelkem testemben tartom,
amíg csak bírom. mellkasomban,
zsebben tátong, mint valami városlakó polgár,
tiktakoló magányom... mindig hallom.
hajnalra úgy gyötör az álmatlanság,
akár a puha szőrbe kapaszkodó vágy...
verejtékem apró gyöngyként pereg
nyakamon. testem fáradt. agyam
szúrós tüskéi belém marnak;
csókolnak-e még felejthetetlen árnyak,
mielőtt a mindenség dalnokai elragadnak?

Tavaszi álom


virágszőnyegbe takaródzik testem,
tavasz van – Istenem, megélhettem!
kökörcsinem szirma hajnali máglya,
ragacsos bibéjét lengeti a szél;
a napnál nagyobb festő nincsen,
egyetlen leheletétől színes a tér.

rablott kincs, mese a szerelem,
mint érett bor, mámoros éjjelen csillog
— esztétikai csalódás minden kín.
valóban azt kéred, legyek virágzó fa?
félhomályban ülünk egymást átkarolva,
szánkban fahéjas kalácsnak melege.

érik a búcsúzás fénycsóvába égve,
hol korábban csók lebegett görbül a száj;
a szomorú dalnokok elmenekülnek,
díszes dobozokba öltözött világ vár.
rózsabokrok tüskéi marnak bőrömbe,
fáj a csodamester díszitette táj.

összegyűrött könyveim átfedésben,
kifeslett lapjai szélén sétálok;
történetek, remények bennem élnek,
új esély, lehetőség minden érv.
álom egy apró szobáról..., az eső elered
reggelre elmos mindent, ami szép.