Tartalom

kenyeret akar az ember


fájdalmában nagyot sikít
felvonyít a messzeségben
szőkesége pőrén rikít
vihar lengeti lelkemben
zajjal törik meg a testét
szára talpakat hasogat
hideg acél veszi fejét
orozza el a magokat
életet adó kalászok
ne haragudjatok ezért
gőzölögnek majd kalácsok
éheseknek szemet szemért

ég bennem egy gyertya


ég bennem egy gyertya
olvadó viasza fájdalom forrása
forró magmaként űzi beteg testemet
sem jobbra sem balra nem enged engemet
egyik énem békés szeretetet áraszt
másik türelmetlenül várja a választ
emez jóból kíván erőt meríteni
amaz onnan bentről akar építkezni
nagy titkokat hordok a lelkem elfedi
látni nem engedi

ég bennem egy gyertya
szívem mélyén egyetlen parázsló máglya
talán ma még azt hiszem hogy játék csupán
verejtéktől nedves ruhám küzdök ostobán
a testem elfáradt levegőért sikít
valami bennem oltani készül iszik
kortyolom a hűs nedűt végre lélegzem
gyorsan ég viasza fényezi új képem
felcserélem-e elfajzott vérem vízért
ha a tűz megkísért

ég bennem egy gyertya
lángja vakká tesz erősen sebzi szemem
pislogok hátha megértem ébredésem
égj csak élj a mának holnapod kiderül
dereng már valami gyertyám csonkja hevül
vágyom a messzeséget ismeretlenül
elfogadás nincsen üvölti a harag
vágyam messzesége ismeretlen marad
a heves anyag vetkőztet minden pucér
fájdalmas űr a tér

nyárfák


nehéz sóhajtással szuszognak a nyárfák
vihar tekeri hosszúra nyúlt törzsüket
füttyös kedvében a vad szél mindent átjár
tépi levelüket szétszórja fürtjüket

vihar támad hátulról alant a sok gally
lila árnyak terítenek rá paravánt
nehezen moccan ég rokkáján a guzsaly
ártatlan magoncoknak osztja a magányt

a mennybolt nagy cseppekben hullatja ólmát
ázik fázik egy kis madárka fészkében
villanó égi pásztor zengi az ódát
megtelik az árok áldásos fényében

ahogy jött a veszély bíborba öltözve
vált át habos kékbe elhallgat a sóhaj
a nyárfák már halk dalt dúdolnak megtörve
szellő lebben felettük akár egy tolvaj

lombjaikon fénylenek éjjeli lámpák
csillogó esőcseppek felhő hajából
emitt gyöngyök amott nemes ámbrák
megtért katonák ők egy őrült csatából

rapsicok


szorgos kezével élethálót sző a gonosz
kifeszítve sok nyomorúsága belsőmben
bölcsen didergő bőr verejtéket sokszoroz
tátong bosszúságverem gazzal körbenőtten

fonalát hozzá
egy pók sodorja cipőmben

csúfolkodó rapsic az ember vad ál- állat
korgó bendője hajtja saját vére ellen
utcasarknyi gyönyörben kéreti borpárlat
utálat kínos nyálát csurrantja eltelten

fonalát mellé
egy pók sodorja kelletlen

ujja pörög javítja a megtépett hálót
hegyes szerszámmal kezében éveket foltoz
ostoba károsult követel igazságot
gyűlölet oltárán rettegő tudás áldoz

egy pókot
a világ felnő a hazugsághoz

napszakok


álmatlan kéj gyönyöre gyötrődik
oszlopnyi nagyságban tör fel a vágy
mire a nap nyugaton hanyatlik
igaz álom a meg nem élt nászágy
pirkadó szenvedély árnya gátja
pihenteti ágyékát a hajnal
szüzességét vette est királya
virradatra vajúdhat sóhajjal
csúfolkodó valóság a reggel
mily gyorsan ellopott minden szépet
hisz míg takart a sötétség leple
hazug öleléssel vette fényed
ázik fázik odakint már minden
látható mit takarni illene
játsszunk ki tudja hányadik ízben
ha megkísért szerelemistene

add nekem a hús-szívedet


add nekem a hús-szívedet atyám
és tartsd szemed előtt utaimat
bölcsességnek kútfője legyen szám
ne szakítsd le gyönge szárnyaimat

tűrtem eleget ütöttek nem fájt
vertek mégis végig kitartottam
mint a lábra tekert kapcába vájt
hajlat szorongtam búsan hallgattam
fűszeres bornak hittek kóstoltak
gyöngyözött italuktól a pohár
még sokan asztalomnál maradtak
rájuk üdítő feloldozás vár

add nekem a hús-szívedet atyám
és tartsd szemed előtt utaimat

újra zöldell


újra zöldell végre a palás oldal
bár kietlen puszta a gaz benőtte
könnyét hullatta együtt virradattal
izzadtság volt bére ki megművelte
haszontalan tőkék hevernek amott
tűzre sem vetették aszott testüket
tolvaj mód ölték élete elfogyott
nem temették el a régmúlt éveket

újra zöldell életre kelt a szára
valaha élet nedűjét teremte
alaktalan nyomorult inda vágya
letűnt kor gyújtósa mit elfeledne
oly édes volt a hegyen érett kökény
lábunkkal tapostunk sok vadvirágot
nyögve cipelte súlyunkat a szegény
úgy tiportuk akár régmúlt királyok

mára újra zöldell a palás oldal
cigánybúza leng a kies határon
hosszúra nyúlt árny vitázik a holddal
vívja bősz harcát osztozik hazámon
már semmi sem a régi mégis kedves
lelkem apámmal együtt ül egy ágon
domb tetején kiszáradt rég a fenyves
csak egy öreg nyárfa vigyázza álmom

ennyi volt az egész


halvány foltjaiban zöldell a fű
kiégett tövét harmat itatja
a Hajnal szülte friss életnedű
igazgyöngyeit ma neki osztja
még alig érintett a kikelet
minden vélt szépsége máris oda
friss virágát magamon viselem
lelkemből nyílik ezernyi csoda
zsibongva kellette magát tavasz
nagy kánikulával bántott a nyár
őszre sokszorozódott a panasz
ő a szívkamrámat őrző kulcsár
felettem egy gólya hívja párját
fiókái elhagyták útra kész
meglebegteti hatalmas szárnyát
ég csipkéjében hirtelen elvész
hát ilyen a sors egyik már elment
a másik útközben még visszanéz
a tél elhozza az ismeretlent
magával ragad majd egy hideg kéz

s ti évszakok, csöndes gyilkosaim
hagyjátok hát ennyi volt az egész

Lélekszirmok


1.

fény özönlik virág éled
a végtelennek vége lett
semmi sincsen úgy mint véled
beteljesült vágy az élet

2.

ma süt a nap de sír a hold
hát ezért jöttél a földre
üdvösségedből lesz pokol
táplálsz ezerféle képet

3.

agyban a megbotlás öröm
szívben a szeretetet lüktet
itt a jó szemben a gonosz
hidd el hogy egyik sem vétett

4.

ó jaj egyszer kies lesz a puszta
talajod melyben te is teremtél
vadállatot szültél vagy galambot
búza-e vagy bogáncs mit neveltél

5.

szőlő tövén megterem a tövis
nem lehet a silányt kiirtani
ha nincs az egyik kies a határ
fény vakítja szemed minden megvár

6.

itt benn a csonton belüli viharban
hatalmas villámok között tudod meg
kit rejtettél oly sokáig magadban

7.

jöhet újra zápor az égen szín kavalkád
nem belőled ered a megváltás
de valami aprócska dolog te voltál

8.

az ki véredet itta húsodat marcangolta
életedet soha többé nem adhatja vissza

9.

ha majd egyszer felébrednél
megtudnád mi az igazság
erős hittel büszkén élnél
látnád mindazt ki te voltál

A te Vénuszod


szivárványon lovagol a Hajnal
megitatja kerted növényeit
derűs mosollyal éled a nappal
ki örömmel szórja szét magjait

Vénusz fátyolába burkolózik

takard be gyorsan a harmatcseppet
elvenné tőled a fényálmaid
elrejtették benne a legszebbet
benne sírnak legszentebb árnyaid

Vénusz kitárja feléd karjait

te vagy kertésze ennek a képnek
belőled fakadt minden virága
letépheted hisz szirmai vétkek
boldogságból terem bűnvilága

Vénusz csettint átéled dalait

szeress szerelemből fakad élet
minden egyéb kárhozatba kerget
a vágy mi benned örökké éled
teremti meg a mosolygós kertet

Vénusz csak neked adta magjait

elvégeztetett


az élet egy csodás virágos kert
nem válogat növényei közül
szórja magjait hadd teremjen meg
mind mi nemes és mind mi egyszerű
kezdetben gyermekjáték az öröm
majd vággyal átitatott szenvedély
szivárványon lovagol a közöny
számolatlanul fújja ránk a szél
esőben nincs válogatott árok
kavicson vagy talajon csírázik
sok éve áldás volt netán átok
már mindegy mert mindenünk elázik

elvégeztetett

víz vagyok


nekem lebegnem kellett én kértem
sodort magával a kiáradt folyó
s mint milliónyi csillag az égen
szikrázott felszínén felkavart homok
mily nagyon szép az elárvult világ
áradat sorsa sorsom nem szenvedek
emitt szivárvány amott vadvirág
víz vagyok zivatartól sem félek

ne fájjon


rőt rozsda marja fáim levelét
kiszáradt mogyoróm sóhajtozik
ilyen a lelkem is estefelé
öröklét árnyéka hajladozik
hát jöjj megváltó végzet már várlak
a könnyű ősz álmát add meg nekem
a tavaszra oly sokáig vágytam
de átugrottam pár évtizedet
puha fekhelyre fektess le engem
nem a szikkadt avar levelére
édes alkonyom ezt add meg nekem
hogy ne fájjon az éj lehelete

reményt ad


evez az ember hatalmas vizekre téved
jön a keleti szél és felborzolja haját
cipel magában ezernyi kincset mi éget
nem veszi észre miatta süllyeszti magát
nagy a riadalom hirtelen minden oda
hatalmas viharban zeng a sirató ének
a sok arany meg hírnév smaragdos kaloda
hisz csak dicsőségnek vélt elpazarolt évek
hajótörött az ember ring egy vékony pallón
egy ideig még szörnyülködve veszik hírét
hogy jön a halál nem számít teste hanyatlón
elmerül s ott lent víz fodrok díszítik szívét

de ha elereszti a deszka mindkét végét
hite felszínre dobja reményt ad a kék ég

szilánkok II


1.

élet = apró csobbanás
testből kitépett magány
halk morajlás csendes szívdobbanás
anyatejjel magába szívott álom
tanulás játék egymás után
játék tanulás ismételten
mire a végére megismeri azt
amiért mindezt végig állta = halál

2.

szerelem = egyre hevesebben ver a szív
hogy csúnya-e vagy szép nem számít
csak mellette ébredj vele légy
hallod már másnak is mondta hogy szép
kimaradozik enyhül a lüktetés
nehéz testszagot áraszt
ritkán szeretkezik
káromkodik türelmetlenül hív
bár csak eltűnne az életemből
hogyan is feküdhettem mellé
értéktelen szóra nem érdemes lény
vita szorongás válás = gyűlölet

3.

halál = teljes megsemmisülés
vagy még sem az nem most kezdődött
új út csupán egy végtelen térben
lebegés szenvedélyek nélküli világban
mi van ha semmi az egész
csak sötét színtelen ég
dilemmák sora okoz szorongást
félelem az elmúlástól
ismeretlennek hitt vég
mikor már belehal a várakozásba
temetkezik vallásos világba
hol újra kap reményt megtalálja elhiszi
hogy van = feltámadás

megváltás


testbe fúródik a bánat
kereszten függ a szenvedés
megváltás a halál
amott játszik egy fénysugár
kárpit reccsen nap elé vág a hold
s mint bírája előtt a vétkes leborul a nép

későre jár

hitem


múltam gyilkosa az idő
meghalni hagyja lelkemet
addig ring alattam bölcső
míg megtarthatja testemet
uralja agyamat bolond viselkedés
önpusztító létem felett egység nincsen
lehet még belőle igaz felébredés
lábam előtt hever minden rongyos kincsem

ráncai közt rejtve hitem