Tartalom

mécsvirágok


egy napra a lélek tűzzé torzul
fényáradat járja be a tájat
egyetlen estre virágba borul
haláltáncát járhatja a bánat
égő láng világa az üvegen
amint száguldok haza apámtól
fájó viaszpecsétje szívemen
megvadult árnyak játszanak bántón
toporzékoló vágy ércesedik
hiába voltam kerestem távol
már nem találom megkérgesedik
elporladhat emlékemben bárhol
csillámcsóvák futkosnak a hegyen
gyertyám cikázik fuvallatától
mécsvirágok lengenek a szélben
esőcseppek tisztítják ábrándom

már nem tudom


már nem tudom hogy igaz voltál-e
vagy fájdalmaim hevében hittelek
nem tudom karodban tartottál-e
vagy csak úgy magamnak elképzeltelek
már nem tudom ha egyszer megjelensz
emberként jössz-e amikor álmodom
de tudom hogy el kell engedjelek
veled bűnös vágyakról ábrándozom
fáj a pillanat ha rád gondolok
szívem hevesen dobban visszamenne
a tegnapoknak édes minden szennye
fáj a jelen mert te nem vagy benne
hisz ismertél mindig érted voltam
félem jövőm és óvva őrzöm múltam

emlék (sokadszor)


míg szürkülő szobámban versemet írom
párjának egy veréb csivitelve mesél
halkan reccsen parazsam tüzemet oltom
túl meleg van feldereng egy régi emlék
vágyom szeme izzón csillogó savóját
amint zöldül benne szivárványfátyola
ki tudja kinek keresi már mosolyát
más ölében ring a szerelemgondola
ál-vágya inger csupán csalóka ábránd
érte ostoba asszonyi szív zakatol
hirtelen porlad egy cigarettatárcán
apró pernye mit ujjával elmaszatol
s mire a nő ernyedt teste felébred
ő rég az erkélyen eregeti füstjét
hajnali fényben tekintete eltéved
pillanatnyi karikába fújt álomlét

Utolért az őszi köd


köd takarja e szomorú tájat
elrabolja fáim levelét
mi hontalan senkik siratunk
fákat múltat hazát már megint
odakint ünnepi dallamok
felhők borítják a fájdalmak egét
emitt sorkatonák amott ártatlanok
bűzlik a megalvadt vérpecsét

furcsa emberi sorsok tarkítják
alakítják egyedülálló nemzetem
a világ másik felén ezt tagadnák
mi dicsőítjük a bűnt szégyellem
arra neveltek büszkén viseljem
levelek hullnak rőt a félelem pajzsa
ma reggel utolért az őszi köd
sorsom ellen küzdök akarva

ó de tudja a természet a rendet
mikor mit kell neki leplezni
csak az ember töri meg a csendet
nem tud gyászban viselkedni
bíbor vörös barna minden fám
holnapra kopár lesz az ág
fullaszt e színes kegyes árny
békésen haldoklik a táj

Karácsonyra I.


Legkisebből lett megint a legnagyobb,
apró város efrátaiak közül...
Szegényebb helyet Isten nem adhatott,
barmok legelnek, barlangjászol körül.
Boldogan várja minden a megváltót:
Az ég, mint cinkos paplan betakarja,
csillagból sző a nyáj fölé fényhálót –
megszületett – szoknyájába csavarja.
Uralkodó lesz az emberek felett!
Hatalma kiterjed menny határáig…
Békességet hirdet egy zsidó felkent,
szava szent, igéje megmaradt máig.
Igazság szónoka lett mindörökre,
hét pásztor, nyolc álnok tört életére.

Karácsonyra II.


Karácsony, ige és kereszt nélküli.
Nem kellenek ma már a régi szavak…
Hideg tél helyett a meleg nap süt ki,
felfordult világban, hatalmas falak.
Egy megható film a tévében – végre –
ami nem ugyan az, mint tavalyelőtt.
Este gondolnak utcai éhségre,
és feldíszítenek egy élő fenyőt.
Adj, még, hozzad, ami minket megillet,
nem kell nekünk Krisztus, már csak a vegyed!
Idegen hangzású dallam megihlet,
gyermek születik: – Világ Ura? Neked?
Minden dübörgő, menetelő csizma…
Véráztatta köpeny… Koldustarisznya…

Megváltó született


Decemberi szél lengedez felettem,
messzire szállnak az utcai zajok.
Valami furcsa neszt hallok, mellettem
az Isten levegőt vesz, foga vacog.
Fekete éjben, kéklő felhők fölött,
vajúdó asszonyt angyalok őriznek…
Sarkcsillag fénylik a kéményem mögött…
Kicsiny jászol kincsének örülnek.
Hogyan is lehetne szebbet mondani –
Betlehemben a Krisztus megszületett!
– a pásztornak ki juhát legelteti:
Az ég is, mint cinkos katlan úgy fénylett,
ma Megváltója született embernek,
utat mutatva az őt követőknek.

hogyan


apró porszem köré nőnek sejtek
mint felsértett gyöngyház kagylójában
egyetlen petét életre keltett
formált embert a lélek magányban
furcsa gömbben különös jelenség
isteni villanás a világban
míg idekint zűrzavar merengés
odabent béke harmónia van
hallgat az ég mint rugalmatlan pléh
bár érteném a teremtés álmát
a vágytól kielégült anyaméh
türelmesen táplálja utódját
egyik védelemből falaz éket
halálos kincset növeszt porából
másik szeretettel éleszt éltet
fájdalmas gyötrelemmel magából
hogyan lehetne az enyém mindez
ki hallani sem képes zajából
ily szépet csak süket füle érez
vak szeme láthat égi csatából

A nagy madár


köd pásztázta emlékszikláimon
áll büszkén egy hatalmas nagy madár
éles karmait érzem vállamon
a tájat figyeli zsákmányra vár
furcsa álom vagy képzelgés talán
ahogyan porhullámban vergődöm
szürke morzsalékot szórnak alám
a ragadozó elkap gyötrődöm
elvinne de a Köd vigyáz reám
súlyom nagyobb mint amit ő elbír
a földön hagyni kénytelen ma még
végig nézni hogy a lelkem felsír
e képet az éles fény megtöri
hol a madár esélytelen leány
a hő átjár nem enged megfagyni
süt a Nap melegét ontja reám
befogadom tűzzé égek vele
szívembe költözött az oltalom
kies sivatagból pázsit terem
mikor majd a homokot otthagyom

Tiltott fa


különleges fába emlékeim vésve
szívemmel érzem nektárját
édes zamatát őrzöm egy résben
odvában tartom termésének mását

felülmúlhatatlan ízét éhezem
úgy hiszem rátaláltam az egyre
az igazira hát kell nekem
megértem a mennyei kegyre

micsoda csapda a piros alma
megkívánom előttem csüng a fán
nézem vágyom őröl a bűn malma
egy harapásért bármim odaadnám

vigyázz tartózkodj hatalmától
szólal meg bennem álmom
Éva tudatom vonzalmától
a tiltott gyümölcsre hiába vágyom

hagyom ingereim megszűnjenek
gyorsan kikelek az ágyból
nem engedem hogy kiűzzenek
újra e paradicsomi tájból

Hattyúláng


utcánk végében kigyulladt a nád
égett mint gyertyának viasza
néztem amint haldoklott a táj
izzó hőben megcsillant rémarca
hattyúnak öltözve kérette magát
bíborlón vöröslött a messzeség
lángnyalábok övezték karcsú nyakát
fogságát leplező erőtlenség
füstbe vegyült régi szépsége
abszurd színt öltött az éjjel
utolsó izzó násztáncát lejtette
majd eggyé vált a sötét éggel
az alj kormot okádva kiitta a fényt
betekert mindent egy gombolyagba
lelkem tükrében öröké ég
nádban a hattyú gondolatban

Kisüt a nap


kitágult térben növekvő fényben
madarak járják különös táncuk
páncélja villan apró bogár éled
hatalmasra nő reggelre étvágyuk
kusza csomóban a fű didereg
éj kíméletlen csapása fájó
játékos harang kötele bizsereg
nyikorgó huzata imára vágyó
összecsap alant fény a sötéttel
mire egymáshoz érhetne arcuk
megtér a hajnali moraj békével
kisüt a győztes nap végett ér harcuk

Esti kép, sokadszor


Jöjj, légy a kedvesem,
beérett a torzszoknyás hold.
Ne hagyj magamra, a félelem
elragad magával, mikor az éj álmot old.
Mert lop, tégedet is elvisz tőlem!
Most még itt heversz lábaim alatt,
látlak, beszélek hozzád, közben
az idő lélekkalászokat arat.
Maradnék neked a székemen,
fogva tartanálak egészen,
kitűznélek rajzszögekkel.
Félhomályban egyesülnék veled:
Szeretnélek édes árnyékom!
Hadd élhessek benned… neked.

Csak szeress


Mindaddig míg vagy,
míg tudom hogy sírsz, hogy könnyezel,
gondolatban velem vétkezel,
teérted érdemes élni.
Belém születtél mint képzelet,
határt szabna az értelem,
semmi volnék nélküled.
Mágnes vagy, a másik felem,
érzem amint levegőt veszel.
Dimenziók választanak el egymástól:
korszakok, érvek, évek, képek…
– mégis tebenned égek!
Maradj hű barátom – mást nem tehetsz,
hisz a mágnes taszítja mágnesét.
Vonzása nélkül mégis kihal minden,
elengedi pilletestét – csak szeress!

A költő álma


a költészet csak álmodozás
álom benne a szerelmes múzsa
estéje őrjítő vágyakozás
furcsa tévelygés minden sora
lehetne akár egy almaág
vagy szőlőtő melynek indája fog
szára kapaszkodik támasztékán
mint versem szava mi szívet fojt

jaj mily kegyetlen az éjjel
kalózként rabolnak a csillagok
sivataggá tett lélekkel
ajkam néma dalt zokog
kopár szomjas a sötét éjjel
elátkozott kóborlás az álom
reménytelen kies minden
nem jön el soha akire vágyom
a múzsa léte hazug mese
élet és halál mind benne ég
a szerelem kies földje kopár
homokja forró sivatagi kép

a hajnalok kétségbeesett felhők
nem terem babér sem mirtusz ág
bogáncsok nyitnak odakint a kertben
akácom pőrén leng árnyéka bánt

múzsák múzsája egyszer majd eljön
vigasztalójaként beteg lelkemnek
mire a horizont ékesen kéklőn
hűs szellővel leng körbe engemet
sem árnyék sem kétség nem gyötri a költőt
csak az éjszakába bevarrt felhők a gyötrők

reflekciók


Minden az ébredést szolgálja,
csillogva cseppennek a rügyek,
tavalyi levelek összezsugorodva,
kupacokon lobbanó tüzek.
Visszhangzik a kertem,
földem nedvétől sikong az élet…
Bár csak ilyen lehetne a kegyelem!
– kedvenc fáim szára éled.
Érezhetném mindazt, amit ma:
Ne metszenék többé ágaimat,
hagyom növényeimet bujának,
tükörként mutassák formáimat.
Kikerics táncol kecsesen,
incselkedve kéretve magát,
nem tépem le, szirma kezemen
hadd hirdesse virágának templomát.
Torz hulláma vagyok a tavasznak :
– egy víztócsa tetején lebegek…
Széllel szemben bátor harcosnak
hiszem összes elárult sejtemet.

Sziget a lélek


hangja van a csendnek újra
cikáznak mély gondolatok
dallama szívemet gerincembe nyomja
jók a nagyszájú viharok
mint filmvásznon megvilágításban
Starvars-t játszik a villám
visszaút nincsen elvesznek az álmok
sziget a lélek eső után

Árnyjáték


virágokat szórnak a fellegek
elöntik színes mintával a földet
kékre festik apró esőcseppek
's a szél lágyan keveri össze őket
unottan nyújtózik az álmos táj
fel sem fogja a hirtelen változást
kellemes melegben nyúlik a száj
ideje korán iszik rá áldomást
kivágódik vadul a kapuszárny
az addig szelíd festő dobbant egyet
futókat lengető ijesztő árny
ordítva vágja rózsából a rendet
vacognak odafent az angyalok
félek most ölelj magadhoz Istenem
a levelek mint apró tutajok
elúsznak rajtuk maradt mindenem
egymással versengve fények cikáznak
�s kik tegnap még magasban álltak
mára mind sárban fetrengve vitáznak
iszapos poshadt latyakká váltak