Érted élek.
2009.11.26.
Csak sokáig tartana az álom,
De félek, hogy hamar felébredek.
Álmaimban mindég téged látlak,
S érzem, amint átkarolva, engem ölelsz.
Leheletnyi finoman, ott csókolsz a lelkem
Legmélyén, hol a legbelső érzéseim tárom,
Adom neked oda, a szerelmem, ami a tiéd.
A tiéd minden sóhaj, mit érted esdek én.
A tiéd minden percem, mit élek e földtekén.
Az álmaim, ha jönnek, már alig várom én,
Mert olyankor hullhatnak érted a könnyek,
Olyankor senki nem zavarhat meg:
S csak a tied vagyok, érted égek én.
Ó de szépek a mindent adó éjek,
De csodásak az álmaim mindég,
Mert olyankor benned égek, veled égek,
És csakis érted élek, reszketek utánad én.
Álmod legyen…
2009.11.27.
Álmod legyen igazi öröm,
Végtelen, akár a csillagoké.
Álmod ne legyen, mint vad,
Szerelemben tört köröm,
Mely akár a szikra, ég örökké.
Sose álmodj gonoszat, rosszat,
Az maradjon az üldözötté.
Álmod legyen, fényes,
Akár a hold udvarában a tánc.
Álmod legyen udvarlás,
Mit a fény köréd mélyes ás.
Legyen nyakad éke, csillaglánc,
Gyönyöre, legyen a nász,
Mely elkísér arra az időre,
Mely útba esik, a végtelenbe:
Ott majd vár az örök álmod,
Ott lesz a pihentető jászlod…
Majdan végtelen lesz a parázs,
Tüze lesz a szerelem vad virága,
Ott lesz majdan az igazi varázs…
Itt lent álmod még csak akácfa,
Szúrós tövisből font korona az ága.
Ott fent lesz otthona lelkednek,
Igazi mese, rózsaszín álom vár,
Rózsából, illatozó lonc terem:
Legyen álmod, olyan itt is már,
Akár a legszebb mosoly, igéző,
Fehér, tiszta, gyönyörű virág…
Olyan őszinte legyen az álmod,
Mint a fehér gyolcs isten derekán.
Olyan alázatos legyen álmod,
Akár az én legszentebb imám,
Mit érted mondok, egy illatos,
Mámorosan fénylő éjszakán.
A mindenség.
2009.11.29.
Mily apró haszontalan bogarai vagyunk
E hatalmas világnak, melyben élünk.
Mégis, aprócska létünkben úgy képzeljük,
Hogy mi vagyunk a minden, és kérkedünk,
Fitogtatjuk a nem létező, mulandó erőnk,
Mert mindenek vagyunk, mégis semmik.
Legalább egy napján az évnek megállnánk,
Legalább ilyenkor a valóságot, meglátnánk,
A végtelennek hitt világot, mely néha kinevet,
S bár számunka is van benne hely, mégis kivet:
Mert nem tűri el a másságot, nem tűri azt, ki más
Irányban halad, kies pusztává ég ittléte az ég alatt.
Ki másként lát, mást hall, és mást gondol felőle,
Annak fekete pokol tüze lesz az egész itteni léte.
Üres beszéd nem maradhat mindaz, mit adtam.
Nem tűnhet csak úgy el ennyi szép, mit kaptam.
Ami erőt adott, mi vitte eddigi életemet előbbre,
Amitől kigyulladt a fény a lelkem legmélyében.
Advent van, számot adni kell, illik mindenről,
Mit eddig tettünk, vagy hittünk az elmúlt életről.
Hozzon békességet, áldást adjon lelkemnek az ég,
Hogy tiszta szívvel várjak, a gyertyám már ég.
S apró bogár létem, úgy legyen egész és épp,
Ahogyan nekem szánta, e hatalmas mindenség.
Volt szerelem.
2009.11.31.
S, hogy volt szerelem
Érzem, igaz volt a láng.
Hogy itt volt velem,
Álmaim, a fülembe súgják.
Volt égő láng, és fájdalom,
Mi érte, a szívemet járta át.
Mégis nagy kincs ez érzelem,
Bár kevés ideig élt, értékelem
A percet, amit érte átéltem.
Még érzem szívem zsibogását,
Ütemes fület süketítő dallamát.
S jött utána mély sötétség,
A fény kihunyt, a szív megállt
Egy percre, halkabban dobbant.
Azt súgta, vigyázz, vigyázz…
Elmúlt a láng, oda a vágy…
Miért nem tarthat örökké:
Miért múlik el gyorsabban,
Mint jött, minden az enyészeté:
Hirtelen jött, akár a villám
Becsapott, és máris égtem.
Váratlanul halt meg, mint
A fám, mely este még zöldellt,
Reggelre kettényílt a törzse.
Széttörött törzsét perzselte a nap,
Lehullajtotta negédes gyümölcsét.
Hirtelen jött a halála, senki se várta:
Villám sújtotta és vitte el örökké,
Akkor ment el, amikor a legszebb
Legnemesebb gyümölcsét mutatta.
Későn jött szerelem sorsa is ez,
Alig éled, s máris alvóba kényszerül,
Mert már nem jár, mert már nem
Időszerű, mosolya vigasza volt
Fáradt testünknek, mely nehéz,
Súlyos terhe alatt meggörnyedt.
Lelkünk ifjította, s most fáj a hiánya.
Ha nem lett volna, most örömteli,
Most békés volna a szívem alkonya.
De volt, de jött, akár a nyári zápor.
S most itt állok én vizes ruhában,
Szennyes cipőben, ázva-fázva utána.
Oly régen…
2009.12.01.
Oly régen vártam, hittem a csodában,
S mikor megérintett megijedtem:
Vágytam rá, a szívem is kitártam,
És a pillanat egyszer, elérkezett.
Túl sok volt a felgyülemlett álom,
Így annak hittem azt is mit kértem,
S elszállni hagytam, hiába kaptam,
Adni már akkor, nem lehetett nékem.
Sokáig vártam, hittem a csodában,
A vágyban, mi csak ábránd lehet.
S egyszer jött felém a semmiből,
És a mindenség, a mindenem lett.
Úgy vágytam és szomjaztam szavait,
Hogy ilyen csak a mesébe lehetett…
Éledtem, akár az a lány, abban a várban,
Melyben örök álma helyett, lovagjára lelt.
Annyira akartam e fájdalmas érzést,
Mint egy tolvaj, aki lopja a kenyeret,
Az éltető erőt, amit utoljára lát és kap,
Mert több nap már nem lesz neki idelent.
Hálás vagyok e szép álomért, mi adatott,
Mi örökre megmarad a szívemben nekem,
Mert elvenni nem hagyom soha, az enyém,
Itt pihen bennem, az övé lett az egész életem.
Piciny mécsem.
2009.12.01.
Piciny mécsesemben meggyulladt a láng,
Ahogy egyre nézem, erős vágy tör rám.
Piciny láng csap fel belőle felém,
S én az imádott arcot képzelem elém.
Úgy nyaldossa az aprócska láng
A mécsesem rozsdás szegélyét,
Mint csókolnám epedve száját,
Láztól cserepes számmal én.
Piciny mécsesem, akár a szívem,
Alig pislákol néha, mégis él.
Kihunyni akaró lángja, megannyi szín,
Ég adta szikra, világa, csillagos remény.
Ében fekete a korma, s a lángja?
A lángja ma is piros, csillogó, ép.
Édes remény, melyért égni szép,
Álom, hogy láthatom őt valaha még,
Hogy nem szűnik meg a szív dobogása,
Hogy nem hunyt ki a láng, mi érte ég.
Még orromban érzem testének illatát,
És a fülembe hallom a hangját, amint
Nekem duruzsolja szerelmes versét.
Két szemét, mely olyan égően kék,
Olyan, mint a lelkemben élő mécs,
Mely érte ég, mely érte gyúl lángra.
Rá emlékezem, ki itt volt karjaimban
Nem olyan rég, s én még most is értem
A felém jövő, nekem szóló, lágy zenét.
A jácint.
2009.12.01.
Az életünk akár a jácint:
Oly illatos, oly szép,
Reményteljesen sárga,
Színe, akár a napé.
Alig virul ki virága,
Máris körbedongják,
Leszívják mézét a méhek:
Eső áztatja lágy szirmait:
Nap szárítja elázott álmait:
Vágyait ki se mondhatja,
Mely oly hamar múlik el tőle,
Mint amilyen gyorsan jött.
Épp csak virágot bontott,
De reggelre álnok módon
Érkezett, és vitte, az elmúlás
Egy más világba, hol minden más.
Alig, hogy kivirradt számára,
Máris besötétült az ég, oda a varázs,
Nem járja bimbaját többé a darázs:
Már nem neki bomlik világra a fény,
Épp csak jött, és máris ment, nem várta,
Hogy mesét mondjon neki az éj.
Tél a Rónán.
2009.12.02.
Sokan nem látják a szépet e kies pusztában,
Főleg nem télen, hiszen nincs se erdő, se fa,
Csak csillogás, csak zúzmara, egy-egy akácon,
Mely szebben ragyog, mint a legnagyobb gyémánt.
Akár a menyasszony csokra, tisztán fehérlik,
Mikor kivirrad, és szürke árnnyal bukik le éjjel.
S, hogy mégis szép e nagy semmi, a szívem súgja,
Ablakomon kinézve látom a sok aprócska csillagot,
Mit a természet terített a pázsitomra, hajnali táncot,
Az én sétányomon, mit aprócska földi ékkövek ropnak:
Csak itt terem e csoda, máshol nincsen a földnek
Ilyen szép mosolya, a muzsika mit zeng a tejszerű
Ködfátyol, bejárja a hatalmas kietlen nagy semmit,
És oly magasztossá teszi, mint, amit az ember sohse
Remélt. Ilyen csoda csak itt terem, a pusztán, máshol
Nem lehet, mert úgy ragyognak a csillagok a Rónán,
Mint máshol nem. Délre kisüt a nap, a köd fátyola
Lassan kinyitja ablakát, áttűnik a feloldozás reménye,
Fény tör rajta át. Ma jó voltál, ma isten beszél neked,
Mert minden egyes aprócska kristály, mit e tájra terített,
Az ő könnye, az értünk hullatott verejtéke, mi ilyenkor
Jéggé dermed, hogy még szebb, még nemesebb legyen.
Lásd, mily pompás, lásd mily magasztos e kora téli táj,
Bár a nap még mosollyal ébred, sugara átjárja a mezőket,
De reggelre a bölcs, mindent eltakaró zúzmaráé lett.
Estéje a holdsugáré, mely megfagyasztja a földet.
Meleg szobámból őt nézve, csak szépsége tárul elém,
A fehérség, a mindenség andalító zenéje, a tél immár
Átveszi helyét, s az eddigi színpompás arany helyett,
Tiszta fehér lett minden. Jöjj jeges határ, hadd járjalak be,
Talpaim alatt kristályaid roppanjanak, amikor kedves illatod
Orromon szippantom be, és dermedt lesz a karom,
Csak éneked hallom a talpam alatt. A madárijesztőről
Lóg egy jégcsap. Az ázott, fázott, rongyos nadrág vizes lett,
Furcsán áll fején a kalap, már kikoptatta a nyári meleg.
De amott egy cinke barátkozik épp vele. Lágy szalmájába
Váj magának fészket, miből a nyári alkotás feje lett.
Most jó szolgája lesz a télnek, a hideg elől nyújt menedéket.
S kiket nyáron elűzni volt tiszte, azokat most magába fogadja,
Melengeti, babusgatja, megvédi a téltől, a fagytól őket.
Hát ily csodás e téli nagy semmi, mi engemet körülvesz,
S majd ha leesik az első hó, még sokkal fátyolosabb lesz.
A boldogság doboza.
2009.12.03.
Az elmúlt életben, nem is olyan régen,
Egy dobozkát tartottam, én is a kezemben.
Néztem, nézegettem, egyre csak reméltem,
Hogy nem veszi el a dobozom senki sem.
Benne volt elrejtve, a rút világ öröme,
Benne volt, a vidám lelkemnek gyönyöre,
A mosolyom éke, melyért megszülettem,
Feláldoztam, eldobtam, az igaz szerelmem.
Őt sem, és a dobozt sem tarthattam meg,
El kellett engednem, hiába fájt a szívem.
Jött érte két angyal, egy fekete hajnalon,
Elvették, bár mondtam, hogy nem adom.
Elragadták dobozkámat, ott maradt a lelkem:
Azóta szívem dobbanását, a torkomban érzem.
Vigyázzál rá, kérlek, hogyha megtalálod,
Soha se járja át, a szívedet a bánat.
Hinni akartam e kincsben, láncaim eltépni,
De a büszkeségem, nem tudtam megtörni.
Piciny lakat zárta, ott maradt a lelkem,
Egy rövid időre, a boldogságra leltem.
De mint más se tarthat e földön semmi se,
Azt is elvitték tőlem, nem tarthatott örökre.
Lelkem benne maradt, már eladtam előtte,
Ott maradt, vigyázzon rá, aki azt meglelte.
Karácsony.
2009.12.03.
Este van, kigyúltak a karácsonyi fények,
Aprócska csillagok, boldog remények.
A nap elszállt, sötét felhők jöttek,
Érezzük, valami nagy dolog közeleg.
Leszállt a sötét éj, párnánk tolla könnyed:
Az elmúlt életért hullanak a könnyek.
Arcunkat világítja mosolygós holdsugár,
Az egész világ csak egy éjjelre vár
Minek hitelét, királyok adták meg,
Pásztorok vitték hírét, az igaz hitűnek.
Elmesélték a világ minden népének,
Egy barlangban, kisded született.
Angyal jött a földre, és hirdette ékesen,
Aprócska fiú született, mosolyog édesen.
Kicsiny jászol ágyban, anyja ölében,
Eljött a messiás, ez örömünnepben.
Fogadd hát örömmel, költözzön lelkedbe,
Ne fájjon soha többet szíved az életben.
Tudd, neked is szól az angyalok zenéje,
Téged is átölelt, az istentől áldott keze.
Advent van.
2009.12.04.
Advent van, már itt hagytak az angyalok,
Visszamentek, hogy gondolkodni tudjak.
Most pihenik ki éves fáradtságuk éppen,
S én ahelyett, hogy megbékélnék e kegyben,
Mást keresek, egy kisded aranyos képében.
Advent van, a felkészülés a nagy eseményre,
A megtisztulás oly édes, ám keserű esélye.
Érezni kellene lelkünk, minden rezdülésünk,
A mennyekben volna most az igazi helyünk.
Adatik pár csöndes hét, vele én sem élek,
Itt van a lehetőség, mégis mást remélek.
Nem akarom a jót, és a szépet, még várok,
Meleget akarok, miközben oly nagyon fázok.
Itt van velem, de nem vagyok elég bátor.
Együtt élek félelmemmel, s ő már megint távol.
Békét kötök a világgal, sorsom, sorsod része,
A lelkem fénye, minden szépségem az ő zenéje.
Halld, mit súgok a füledbe, elmondom hát neked,
Mit zeng a csendes éj, dallama megtöri a rendet,
A szobám halk neszét, s benned ég, mi eddig
Velem volt csupán, maradjon veled egy életen át.
Bátorságot kell gyűjtenem, kimondani mindazt,
Miért a lelkem sajog, testem fájdalommal riaszt.
Advent van, az én angyalaim pihenni tértek.
S egyedül kell magam adnom, a mindenségnek.
Érezni a csillagok ízét, émelyítő, édes illatát,
Éjszakákon meglátni, bájos, csendes mosolyát.
Hisz nem csak fehér, fekete vagy kék az ég:
Gyönyörű indigó, izzó kármin, ha fúj a szél.
A világ színes, s én vagyok benne az ékesség.
Mert én vagyok a világ, bennem él a békesség.
Mikulás.
2009.12.04.
Mikor este kigyúltak a csillagok az égen,
Én a csizmám lestem, lázban égtem.
Vártam a Mikulást, hátha megszán engem,
Kisgyerekként lábbelimet, az ablakba tettem.
S egyszer hallottam, csöngettyűk dallamát,
És valami dobogást odakintről, az ajtón át…
Kopogtat a Mikulás! - szólt be anyám. - Gyere…
Emlékszem, ahogy köd fátyola borult szemeimre.
Féltem, hisz ő oly öreg, és szakálla is fehér,
Olyan széket kerestem, mi nagyságához felér.
S már zengtem is a versemet, hisz a széken álltam,
Elérkezett a pillanat, mit egész évben vártam.
S ekkor, jött a döbbenet, mit érzethettem én,
Mert a Mikulásnak szakálla a kezemben maradt épp.
S ó jaj, hát ki is volt a nagy fehér szakáll alatt?
A nagyapám, kinek nem kellett kispárna,
A ruhája alatt, pocakja oly nagy volt, mint annak,
Akit megtestesített szegény, de egy aprócska lány,
Kíváncsisága leleplezte, oda lett az összes remény,
Mit addig táplált a gyermeki szív, és hitt, és várt,
Mert azt hitte, a Mikulás, ő érte is mond imát.
Itt a kupám!
2009.12.08.
Itt a kupám, kezemben fogom éppen,
Egy szép rigmust temettem el bennem.
De sokszor hittem, már kiittam belőle,
Már magamhoz vettem minden rosszat,
S nem hagytam egy cseppet sem, jövőre,
Magamba fogadtam mindazt, mit kaptam.
De nem, mert egy csepp ott maradt benne.
Most így karácsony hajnalán még inkább
Kiinnám a világ minden keserűségét,
Csak a szép maradjon, annak gyönyöre,
Kit szeret, kiért rajong, megáldott az ég.
S mégis ott az a csepp, gyomrom émelyeg…
Nem adhatom át senkinek, el nem dobhatom,
Más ne lelje meg, hisz csak a szépet adhatom,
A rosszat belőle beszívom, azt én iszom meg.
Másnak nem lehet ennyi keserűséget adni,
A rózsa tövisét mind letéptem, bimbaját nézd!
Én megérdemeltem, hisz nekem szánta az ég.
A csepp a kupámban, az én igaz verejtékem.
Vigyázz rá, ha megleled, hisz benne a vérem.
De te kupád tartalmát azonnal idd ki üresre
A tied, hát gyorsan ürítsd ki, egészségedre!
Ne vidd magaddal, hagyd itt, majd jövőre
Új nap kél, és új hajnal álmai zsendülnek,
Minden jó szándékú, becsületes embernek.
A fenyő.
2009.12.08.
Cserépedényben nevelem évek óta
Aprócska, zöld lélek melengetőnket,
Karácsonyunk díszes ékét, a fenyőnket.
S ő illatozik, kicsiny termetével ékesen,
Hálából, gyantáját csöppenti édesen.
Szót fogad, nem nő nagyobbra, mint kell,
Csak akkorára, hogy szobámban férjen el.
Önzetlenül ontja felénk, friss fenyő illatát,
S mi óvjuk őt cserében, egész éven át.
Már szinte érzi, tudja, közeleg a nap,
Hisz ágaira a dér reggelente ráfagy.
Szobám egészét elfoglalja, ő lesz a fő,
A legelső, a legfontosabb, nagy szereplő.
Feladatát ismeri, hisz hosszú évek óta,
Ő adja a látványt, kincseit vesszük ki alóla.
Ágai minden balgaságunk elhordják,
Hallgat ő, hogy panaszt róla ne mondjál.
Tű levele, a mi karácsonyi ékszerünk,
S mi felnézünk rá, hisz itt van velünk.
Aranyos, kedves, drága kis fenyőfánk!
Hűségesen, magát adva dalol ránk,
Énekli velünk együtt a menyből az angyalt,
Mosolya igazi kincsünk, megvigasztalt,
Reményt adott már annyi éven át, és hitet,
Mi megtartott, és a jó isten megsegített.
Tiszta víz.
2009.12.10.
Házam előtt dolgoznak az emberek,
Vizet vezetnek, csöveket cserélnek.
Szorgalmasan ássák gödreiket napestig,
S közben a hideg földben állnak derékig.
Ássák a holnap vizét, hogy tiszta legyen,
Ünnepekre poharamba, kristálya teremjen
Az új életnek, a drága, tiszta ízű hitnek.
A régi rozsdás lett, a régi beérett cserére,
Az újnak a helyet átadni kellene végre.
Elérkezett az idő, a vezetékek elértek,
Málón adták meg magukat, s most végre,
Kicserélik őket. Lesz víz, tisztán csillogó,
Csöppjeiben mosolygó, csilingelő, csobogó.
A pohár aljára nem kerül több rozsda,
Kizárva az a sok szenny, a föld mocska.
Homokot hord majd elvétve magában,
Hisz a földben terem a sercegő kristálya.
Tegnap szolgáltam, énekeltem, nem ugrósat,
Bánatos kesergőt, olyan temetési siratósat.
Minden itt van bennünk, az élet, a halál,
A mocskos víz, s a megtisztult pohár.
Az áldott napsütés, mikor a föld pora száll,
És a ködös őszi nap, amikor a sár megáll.
A tegnap csizmám sarkát ejtette foglyául,
Húzott magába, be akart szippantani orvul.
Ahol áldott testek térnek örök nyugovóra,
Ott már senki sem, a bánat hordozója,
Béke van, tisztaság és csendet honol,
Az örök kertben, ahová csak virágot hozol.
Ma még mocskos a kert, ragadós talaja,
Ott tartott volna, hogyha, hagytam volna.
Nehezen szabadultam csak tőle, de már mára,
Megtakarítva, kifényezve lábbelimnek szára.
S, ha ablakomon kitekintek, örömömre szolgál,
Lesz új víz az ünnepre, tiszta lesz a pohár.
Kristályosan mosolygó az ünnepi adomány,
Minden itt van, csak az nem, akire a lelkem vár…
Várakozás.
2009.12.10.
Ruhám kimosva, kivasalva minden,
Úgy várom az istentől a békességem.
Készülök a találkozásra. Kitakarítva
Áll isten, áldott háza, az is őtet várja.
Ott a nyoszolyája, ott a vetett ágya,
Egy kisded kell már csak Mária karjára.
Víz is van tiszta, a sár is felszáradt,
Lelkemre béke ül, már nem olyan fáradt,
Mert készül a csodára nemsokára:
Mit évről, évre várok, ilyenkor téltájban…
Naponta követnek, csinált messiások,
Add Uram az igazit, csak őreá vágyok.
Add, hogy újra éljem csodáját az éjnek,
Mikor az ablakokban, gyertyák égnek.
Mikor szeretik egymást az emberek,
Nem vádaskodnak… De az idő pereg,
S a nagy homokóra lassan elfolyik,
Reggelre a föld népe megnyugszik,
S kezdődik, előröl a mindennapi hajsza,
Mi az embert folyamatos sakkban tartja.
Akkor már nem látják meg, ha sír a szem,
Hiába a tűz, a láng érzelmeket nem terem.
Ha van szeretet, növeszt az új magvakat,
Tiszta szívvel adom hát oda magamat,
Az életemet is akár, egyetlen percért,
Mikor a messiás, a szívemhez hozzáér.
Elveszett álom.
2009.12.11.
Egy darab újság, egy darab gyűrött élet,
Mit a kapuban találtam, kifelé menet.
Karton dobozok, zsák, és boros üveg
A kőre fagyva, mellette egy ember didereg.
Kinek nem volt gyermekded álma az éjjel,
Csak várta a virradatot, hogy eljöjjön a reggel.
Valamikor ő is gyermeke volt valakinek:
Most csak istent várja, hogy szabadítsa meg.
Őt is anya tartotta, a keblén nevelte fel,
Aranyosan, együtt ébredt a gyermekkel.
Neki is korlátozták minden egyes álmát,
Hisz a gyermek követi, vakon édesapját.
Ő is volt vidám kamasz, szépen cseperedet,
S ím, itt van az ember, kit régen elfeledtek.
Ki tudja hányszor akart, ő is rendesen élni,
Akár minden teremtmény, a jövőben remélni,
De valahol elszakadt az álmainak lánca,
Meghalt benne az őt éltető gyermeki álma.
Vágyai elkoptak, már nem érdekli semmi,
Hiszen hagyja magát, minden nap kinevetni.
Várja csöndben a békét, lelke megnyugvását,
S közben este ide veti a kapumban az ágyát.
Én hagyom őt, nem taposom meg a lábát,
Hagyom, hátha megleli, elveszített álmát.
Színház az élet.
2009.12.11.
Isten színpadán is, kigyúltak az égben,
A csillagok, fénylenek, az Adventi éjben.
Minden csillám, mit oda rajzolt szépen,
Egy-egy lélek, ki oda elvándorolt régen.
Isten színpadán is, csak halkan zenélnek,
Hallgasd meg, mily szép mesét énekelnek
A régi elvándorolt, boldog színészek,
Nézz fel az égre, nekünk szerepelnek.
S mi itt, csak keressük a dicső mesterséget,
Mit a mi előink, már oly régen megleltek.
Mikor megszülettünk, sírva énekeltünk,
A hideg valóságot érezve, megijedtünk.
Gyermekként kacagva szólt az énekünk.
Hisz csak a jót dalolta mindenki nekünk.
Fiatalon már mímeltük a kesergős ugróst,
Talán néha pattogtunk, játszottuk a fogóst.
Sürögtünk, forogtunk, elemünk volt a pad,
Mely lábunk alatt, oly sokszor megtorpant.
Ahogy múlnak az évek, a játék is elapadt,
Mi korábban rózsa volt, mostanra elhervadt.
A forrás kiszárad, a színpad deszkája korhad,
Mire megöregszünk, egy jó szerep se marad.
Már eljátszottunk mindent, mi volt e világon,
Ismeretlen darab nem maradt a porondon.
A súgó süket lett, megnémult a rendező,
És az öltöztető? Merev lett, mint a kő.
Az író, meg csak írja, a további szerepeket,
Hisz ő a teremtő isten, ki szeret mindeneket.
