Dezső Ilona Anna: Élni szép, élni jó… hát ébredj!
Készült: 2010.évi verseimből.
Mottója:
„ Lásd, mily meseszerű a lét e földön, még akkor is,
Fa néha fogaid csikorognak, mert oly nagyon fáj.”
Szeretettel köszöntelek, honlapomon 2010.-ben is.
Köszönöm, hogy idődből, rám is szánsz keveset.
A virtuális kötetemet lapozással, a sorok lefelé görgetésével
tekintheted meg. Pontosan nem tudom, hány verset fogok írni
ebben az évben, de itt kezdem el azok feltöltését, folyamatosan,
amiket ezentúl alkotok.
Jó olvasást,
kellemes
időtöltést kívánok.
Kis egyveleg a 2010.-ben írott verseim
közül.
Újévi kívánság.
2010.00.01.
Újév reggelén, de sok mindent szeretnék...
Szeretném, isten áldását, és igaz szeretetét.
Hogy nyugodtan feküdnék, s mellette kelnék,
Minden hajnalban szerelmesen a fülébe súgnék,
Valami szépet, mit eddig, nem mondhattam,
Mert tőle nagyon távol, magányomban voltam.
Én most is itt vagyok, s ő tőlem nagyon messze…
Csak egy régi képet tarthatok, remegő kezemben.
Soha se volt álom, vagy ha igaz is volt régen,
Már messze eltűnt a szerelem, hiába kértem:
Feleslegesen siratom, mi elment, hadd haladjon…
Tengernyi könnyet érte, többet szemem ne hullajtson,
Mert már éget eleget, reszketett e szív félelmében,
Még sem érkezett el az, amit oly sokszor kértem.
Már késő, már olyan vonal választ el bennünket,
Melyen átjárók nincsenek, ő ott, s én itt élek:
Közöttünk mély szakadéka a mindenségnek.
Álmomban néha, vissza-visszatérnek a percek,
A boldogság, halvány emléke, reménye néha éled…
De oly nagy a különbség, s az én szívem itt rekedt…
Annak itt kell élnie, hidak építve amoda nincsen:
Adjon az ég ezer áldást reá ott, s énrám itten,
Újév reggelén, az istentől, csak ennyit kértem.
Újév hétfő.
2010.00.04.
Ragyogó napsütés, vidám kacagás,
Mire ma reggel felébredtem. A nap,
Akár egy gyémánt, ékes csillogása,
Fénylik nekünk le, az égből szépen.
Mosoly, és tánc, mit a sugara játsz,
Ezüstös villanása, cikázása a télnek.
Amott egy hóember kedves arccal:
Levesemtől megvont, vörös répa orral,
Apró, szénből kirakott nevető szájjal,
Hatalmas karton kalapja alól cinikusan,
Kedvesen mosolyt fakasztó testével,
Kitartóan huncut feszességgel, néz reám.
Kutyám óriás testével, a nagy fehérségben,
Feketén villan át az udvaromban, felnéz,
S én az ablakomból felé intek, mert minden
A szépet, a békét láttatja velem, szemeim
Könnyesen remélnek, angyalok táncolnak odaát…
S egy pillanatra, a meseszerű tájban, egy másik
Világ tárul elém, majd a függöny előttem lehullik,
S nehéz anyaga ráterül e szék képre, visszatértem.
Még el sem mentem, itt vagyok szobámban…
Akár egy mesekönyv rajzolt oldala, fehéren
Dereng az újév, első hétfőjének reggele.
Ez lenne az áprilisi jóslat? Ha igaz a mondás,
Ha igaz, a régi ember időtlen megfigyelése,
Akkor csupa csillogás, szebb nem is lehetne,
Amott egy csillámport suhintó fuvallat száll,
Egy kedves cinke orra alá fújja a darát, az megáll,
Nagyot néz ostobán, mert a magot a szájából ellopták.
A füles bagolypár kölykei megnőttek, és értelmesen
Néznek a hangom után, mindég van pár jó szavam,
Így már ismerik a beszédem, csak ugyanazt zengem,
Csak az ismerős szöveget repdesi a szám, s ők értik,
Megszokták e pár kedves szót, mivel illetem őket,
Minden reggelen, de ez most túltesz az eddigi sok
Csodán, a cikázó messzeségben elszaladó sugarát
A nap, most felém inti, jó reggelt!- s én intek neki:
Jó reggelt!- felelem, s egy percre az is megáll,
Rám kacsint a nap, örül, s én örömmel nézem,
Mert felébredtem, mert élek, mert új nap van,
Mert új élet, reménnyel teli a csodás téli, fehér táj.
Habos-babos, csillagot fakasztó, szűziesen légies,
Áldott élet, mi ma jókedvet adott, szívem hálásan,
Köszönettel dobbant, élni szép, élni jó… hát ébredj!
Lásd, mily meseszerű a lét e földön, még akkor is,
Fa néha fogaid csikorognak, mert oly nagyon fáj.
Áll két fa a hegyen.
2010.01.06.
Ott fent a hegyen, ahol már csak madár énekel,
Áll két fa, egymáshoz közel, s mégis oly messze…
Gyökereik egymás irányát keresik, de a rétegek
Néma csikorgással válasszák szét álmaik.
Nem hagyják, nem engedik találkozni őket.
S mégis, a közel, s távol lévő ágaik, hajlongnak,
Egymást kéretik, lombjaik szépítik, nyúlnak a magasba,
Hogy a szél őket meghajlíthassa, ha csak egyszer is,
De akkor is, egymást elérjék. S akkor ott egybeforrt,
Egy pillanatra az övék volt a mindenség, s megtelik
Szívük a gyászos magánytól való feloldozással,
Egymás iránti nagy megnyugvással várhatják,
Az örök nagy semmit, a véget… De csak egyszer,
Csak egyetlen-egyszer érezhessék egymás testét,
S majdan egybeforrnak a föld, olvasztó kamrájában,
Mert hiába a rút valóság, a két fa egymásra talál
Vagy itt, vagy ott, egyszer az övék lesz minden:
Vagy semmi… Egyszer összeölelkeznek ágaik, ha
Másként nem lehet, egymásra dőlve egy nagy vihar után:
Mert ahol a két fa nőtt magasra, ott nincs kegyelem,
Amikor őket fújta a szél, még csak magnak, akkor
Nem egy helyen fakadhattak meg, de a lelkük egy,
Egyből fakadt, és eggyé lett. Más dimenziókban,
Más rétegekben, a föld színén egymást figyelve
Nesztelenül, fájdalmasan reccsenve közelítenek
Egymás felé, hogy csak akkor az egyszer, amikor
Elmúlnak, egymást szerethessék. Utána már
Semmi sem számít, hisz egyek voltak ők, hisz
Áthatoltak minden gáton, mit eléjük az ég gördített.
Nem törődtek az elemekkel, a föld anyával, az ég
Atyával, sem öregasszony, sem öregember őket
Meg nem fenyítheti, hiába fogják ezernyi átkokkal
Sújtott tonnás súlyú óriás lábak, lombjaik szegletét:
A mesében is megtalálja a herceg a hercegnét,
A sárkányok mind elpusztulnak, a rossz meghal,
A jó győzni kész, s a fák is ismerik a dalt, mit súg
Fülükben a szél, ha nesztelen feszességben a dér
Rájuk fagy. Nézik egymást, látnak viharokat, s látják
Lentebb a horizontot, a napot amint fel kell, a holdat
Ahogyan utána sietve, a világosságot elnyeli.
A két fa ott fent a hegyen áll rendületlen, és vár,
Arra vár, hogy egy nagy erő, erős gyökereiket kimozdítsa,
Hogy egymás felé dőlve, egy percre, a másik lombját
Ágai közt tartsa, s ha ezért a percért meg kell épp halnia,
Hát magától elterülne… De még áll, még vár, bár lehet,
Mire az elemek meggondolják magukat, és a nemes
Tüzű magma erőre kapna, hogy mozdítson rajta, már
A másik lángja kialszik. Ilyen a két fa élete a hegyen.
Sóvárogva figyelik egymást, de nem közelíthetnek,
Mert valahogyan a sors őket nem engedi. Várnak,
Állnak, egymással szemben, s mégis oly távol,
Csak állnak, várnak, míg a világ, a rút, elmúlik.
Kacagás.
2010.01.08.
A nevetés, akár a sírás,
Elemi része az életünknek,
De nem mindegy annak vége,
Ha nevetünk, sírás közben:
Vagy elsírhatjuk magunkat
Kényszeres nevetést követve.
Ha lelkünk fáj, nevetünk,
Hisz jó érzése ez a létnek:
S mikor a bú alábbhagyott,
Az egész nevetésre késztet.
Ha kedvünk jó, és kacagunk,
Csak úgy, mert vidámak vagyunk,
Van, hogy előtörnek az emlékek,
És a vidámság mi addig úr volt,
Könnyhullatást fakasztó bú lesz.
Köszönöm a sok érzést, mit a sors
Nekem rendelt, sírást, kacagást,
És mindent, hiszen ez által érzem,
Hogy élnem vidáman jó, nem mélán.
A szeretet.
2010.01.08.
A szeretet fontos része a létnek,
Mi kell, mi nélkül élni nem lehet.
A szeretet, ha van áldása az égnek,
S, ha hiányzik, az a vég utáni végzet,
Mert vele üdvösség az életed, nélküle
Olyan a szív, akár az elszáradt avar,
Mit a fa kényszerből magáról dob le,
Mert egy picit elfáradt, pihenni akar.
Nélküle minden sivár és feketébb lesz
A kormos éjnél, amikor vihar fakad.
A szeretet, ha van, csak úgy megéled,
Természetes velejárója a létnek, éled.
De ha nincs, az a szívedbe élesen mar,
Akár a sas karma, és repít magával,
Magasan a nagy semmibe, hol majd
Kialszik lángja éltednek, a hó eltakar.
A szeretet ápolásra szoruló nagy beteg,
Mindég babusgatni kell, hogy legyen.
S éltetni, hogy amíg van, amíg érez,
Addig te is mellette, boldogan létez.
Ha a beteg meggyógyul, vagy elhagy,
Akkor életednek is elérkezik a vége,
Mert ami utána jön, az, az élő ravatal,
Mi elkísér a sírig, az örökös sötétbe.
A gyermek.
2010.01.04.
A gyermek, ha ránézel, mosollyal felel,
Arca apró gödröcskéivel, az égig emel.
A gyermek picinyke, törékeny villanás,
Mikor rád tekint, minden csupa varázs.
Tudod jól, hogy mennybe visz fel téged,
Apró kezecskéivel krampuszokat mímel:
Füledre jó nagyot csap, zúg bele a fejed,
Szíved gyorsan olvad, lelked bele remeg.
Ha a gyermek kacag, igaz az érzelem,
A felnőttben egyből megáll az értelem:
Fiacskád bármit tesz, örömmel veszed,
Csíntevéseiről képeit, a vitrinbe teszed.
Válasz Mezei Marianna versére:
2010.01.09.
Néha-néha megbotlik az ember,
És hagyja magát az árral vitetni,
Mert olykor magát eladva ébred,
Hisz hagyta magát áruba bocsájtani.
Néha-néha el is esik az ember,
Mert sokat vár és túl sokat remél,
De gyorsan eszmél, és már áll is
Egyből fel, a helyzetét menteni.
Néha-néha meggyötört az ember,
Mert a földön, csak kevés a kincs,
A tiszta vizű kút, az igaz szó, a hit,
Nem csoda, ha néha-néha megbotlik.
Szeretni…szeretni?
2010.01.10.
Az én szerelmem örök, és hű,
Olyan fajta jószág, mi sokat tűr.
Elviseli szelek cibáló morajlását,
Felhőknek sötétjét, zivatarok csapkodását:
Elviseli a napot, mikor tüze marja testem,
Elviseli a holdat, mikor térden érte esdem.
Mindent elvisel, csak kér, csak vár epedve,
De az, ki megválthatná irtó szenvedésem,
Az nem érti, mert talán nincs is, talán csak
Az én képzeletem alkotta őt meg, és álmodom
Mindezt, mert ily elvakultnak nem lehetne lenni.
S hogy van-e szeretet, mi szerelemből fakad:
Most kérdem, mikor túlléptem a fele éltem rég:
Mert nincsen olyan kegy, mert a szeretet más,
Az nem tűr megnyugvást, mert az örök
Abban nincsen vissza út, csak állandóság.
A Szerelem vad, vakító fény és düh,
Úgy csípi testedet, szívja véredet, akár a rüh:
Lelket tipró, gonosz csillogás, szívbe maró…
Gyönyöre káprázatos, mégis oly nagyon fájó.
Hogyan szelídülhetne meg a háború,
És válna angyali üzenettel bíró egyszerű,
Hétköznapi varázzsá, hisz vagy dúl, vagy hal…
Engedékenység rá nem jellemző, és aki szeret,
Az nem szerelmes, mert fordítva is igaz a tézis,
Vagy egyik, vagy másik lehet, a kettő egymást üti.
Ki szeret, odaadó, anyai gonddal védi szeretteit,
S ki szerelmes, vad mámorában gyűlöli azt,
Ki neki akkor ott a kéjben oly kedves.
Ki szeret, tűr, méltósággal viseli a másik átkát,
Megadóan vállán hordja annak minden álmát.
S ki szerelmes? Az önző, mert az érzelem elvakít,
Aki csak a másikhoz közelít, máris ellenségként virít.
Szeretni lehet gyermeket, apát, testvért,
Szelíden, óvón, féltőn, vigyázva azok testét,
De szerelemmel szeretni más, az gyötrő máglya,
A másikat égetni, hamuig van benne vágya.
S mégis oly jó szeretni, kedves mosollyal ébredni,
S a szerelem? Sajnos mindég elmúlik, alig jött,
Máris távozik, csak rövid ideig élhet, mert, ahogy jött,
Úgy ment, talán soha se létezett, vagy mégis átélted?
Újra…
2010.01.11.
Kertemben most alszik a sok Jázmin,
Ázva, fázva ring egy levél az ágán:
Amott, fehérlik a nagy semmiben egy
Aprócska, kedves, törékeny hóvirág.
Rátekintek, s érzem, újra virrad a világ,
Mi tegnap csak fájt és reménytelen volt,
Már kikelet, élet, a feledés nem gyász.
Ami volt, szép volt, ami lesz titok talán,
Jobb hogy nem tudom mi vár rám,
Jobb hogy csak egyesével éled a világ.
Kell a néma csend a zsibongás után,
Hogy tiszta erővel kövesse a megújulás.
Kell az álom az elnyűtt, fáradt nap után,
Nem tiszta fényű másként a nap, az éj után.
Ma ismét elhatározással keltem ágyamból,
Hogy újra állványom mögé állok, alkotok,
Mert akiért a szívem meghalt, meghasadt,
Az már csak a málló, elkárhozott múlt.
Ha én lehetnék…
2010.01.11.
Ha én lehetnék a világ kertésze,
Háztájimba ezerszínű gazt ültetnék,
Mert ki csak a nemes virágot szereti,
Nem tudja, hogy bánatát a gyom felejti.
Ki nem ismeri a vadon nőt, zsályát,
Vajon honnan adja élete aromáját?
Ki nem érzi mámoros illatát a loncnak,
Csak nemes virágát adja a halottnak:
Pedig belőle ibolya terem, és kömény,
Vadvirágok illata, mely oly tömény,
Száll feléd, s te kicibálod újra, és újra,
Nehogy gaz nőjön az áldott, féltett sírra:
Pedig az, az ő testének virága, ne tépd ki,
Hadd nőjön nagyra, egyszer ő volt valaki.
Ha én lehetnék a világ kertésze,
Nem tépném ki a gyomot, hagynám,
Hadd nőjön, virága legyen fátyolom,
Legyen éjem és nappalom, hagynám,
Mert benne nőttem, és benne vagyok,
Csak általa lehetek önmagam, az
Aki voltam és az, aki mostanra van.
Bohóckodva, félig komolyan szoktam
Mondani, emberek- engem ne temessetek,
Engem égessetek, porrá légyen testem,
Mert porból lettem. S mikor belegondolok,
Bizony nagy badarságokat mondok,
Mert a föld gyomrából nőttem én
Testem benőtték az űzött vadvirágok,
S majdan, ha visszaadni leszek kénytelen,
E porhüvelyt, belőlem nőnek a szép virágok.
Ne tépd ki a gyomot, hisz nem tudhatod,
Melyik ősöd könnycseppét ölöd épp meg.
Hadd nőjön, ha már kihajtott, a vadvirág,
Mert a gazból lesz újjá, a teremtett világ.
A szerelem…
2010.01.12.
A szerelem vad, hazug káprázat csupán,
Ahogy jön, úgy huny ki egy idő után.
A szerelem dühös, öntelt elégtétele az égnek,
S szegény áldozat, észre se veszi a vétket:
Mert bűnné válik, hisz belőle gyűlölet fakad,
Az, ki ezt át nem érzi, csak elvétve akad.
A szerelem egy hajnali látomásban ima,
A rossz angyalok asztalán kiadós lakoma.
Hirtelen döfi át szíved annak hegyes nyila,
S testedben mámor képében hat a fájdalma.
Tőrrel döfi szíved, éveken át tartó szenvedéllyel,
Míg meg nem öli lelked egy éjjel, apró kéjjel:
S akkor mutatja igazi arcát, föléd kerekedve,
Kiszívja utolsó önbecsülésed, s érte epedve
Élsz, talpra állni nem hagy, önzőn megtorol
Mindent, mit ellene felhozol, s vétked, mit
Érte ejtél, naponta veti eléd: - nos, ebből elég…
Oly szerelem, mely hosszan tűrő volna, nincsen,
A szeretet nem a szerelemből fakadó kincsem.
A szerelem akár egy vad álom, csak káprázat,
Egy mámorral fedett rabiga, vak gyalázat.
A szeretet itt van bennem, és abban kinek adom,
Az nekem mindég jót ad, örökké él, ha hagyom.
Szelíd, béketűrő, alázattal kísér akár a sírig is el,
Melegével oltalmaz, lelkemet óvja tiszta szívvel.
Ilyet válassz, ne tétováz, a rossz csak kísért, hidd el,
A jó, míg élsz, rád vigyáz, bearanyozza élted hittel,
Belőle jövő élő vizet fakaszt, tömjént, s mirhát
Dob reád, csak hagyd, csak ne húzd tőle el magad.
S, ha teret hagysz a szeretetnek, nőni fog, így igaz,
Mert képes az életedet is körbeszőni, arannyal az.
Se tél, se tavasz.
2010.01.15.
Olyan se tél, se tavasz az idő ma reggel.
Kedvem is, akár a föl-föltámadó északi szél.
A fán ül apró foltban egy ott ragadt hókupac,
És lassan szembe süt vele egy aprócska fény.
Már incselkedik vele az ébredő nap sugara:
Fenyegeti, ijesztgeti, hogy mindjárt vége van,
Olvadást hoz ő, hisz ma olyan semmi az idő.
Magam is csak úgy vagyok, mert lenni kell,
Mert felkelni kell, a tudat most csak gondolat.
Nézni a tornyosuló felhőket, ahogy feltámadnak,
Majd visszahúzódnak, mert nem hagyja őket élni,
Előrenyomulni, az egyre erősebben mozgó fuvallat.
Tél van, annak lenni kellene, de az ember nem hagyja,
Belegázol mindenbe, ami szép, elveszi életét, elhagyja.
A telet is bántja már évszázadok óta, rombolja az egét.
Minden felhőjét, annak csillogó varázsát felolvasztja,
Mert neki az úgy volt jó. S ma? Másra volna kedve,
De a természet már ezt is reagálja, s őt nem engedve,
Nem tolerálja tovább csínytevéseit, elernyedve bár,
Nagy szemeivel, tátongva figyeli az örök mindenséget.
Már minden irányából, fenyegetően várja válaszunk,
De az ember hallgat, meghúzódik, neki jó volt úgy.
Bárhogy volt, mégis volt, egy soha se volt világ,
Mit építeni, élni, és érezni akart, de nem hagyták.
Olyan se tél, se tavaszi álom, az idő ma reggel.
Ne vedd el a szelet tőlem, a havat hadd fújja el,
Mert vele ébredni és feküdni kellene, ez a rend,
És a rend az örök, a múló és lesz életünk, enged.
Nagy szemek.
2010.01.18.
Lassan ébredek, fájó minden reggel,
Lassan ébredek, mert felkelni kell.
Az ágyam visszahúz, oly jó meleg,
Nehéz őt elhagyni, vagy mégis lehet?
Felülök, és szemtől-szemben, egy arc néz…
Ki vagy te kedves idegen, honnan jöttél?
Felülök, és látom, ő is felül, mosolyogva
Kémleli az ablakon bevillanó kék eget,
Valahol a semmiben a réveteg szemek.
Valahol, hol már a vadász, vadat nem űz,
Hol csend van, béke, és minden oda fűz.
Tekintetében sokat mondóan ég a tűz,
S benne a világ, ott pattog a fájó lelke.
Tisztítsd meg őt, tisztítsd te láng, hogy
Újra éljen, hogy újra szilaj lehessen,
Akár az őz, kit régen a vadász űzött,
S terítette le, ha adta magát ügyesen,
Mert övé lett a teste, rabja lett örökre.
Égesd el, kérlek, a boldogtalanság éveit,
Hisz, szeme alatt gyűrődnek a ráncok,
Emléke egy-egy szomorú eseménynek,
Melyekkel paráznán, ő járta a táncot.
- Már nem lehet: mosolyog felém a szem,
Olyan kedvesen, olyan lágyan, megadóan.
- Megbocsátották a régi bűnöket, elfeledték.
Már semmi sem maradt abból mi volt,
Csak a kedves, elhagyott nagy szemek.
Volt, vagy csak álmodtam?
2010.01.18.
Soha sem volt szerelem, mit érzek,
Mert soha sem volt, mégis itt ég bennem.
Csal álom volt, hogy volt, egy látomás,
De én szeretem, érte dobog a szívem,
Hozzá el nem jutó vallomás a létem.
Soha sem volt beteljesülés, mit véltem,
Mert azt hittem, az övé vagyok, az övé,
Ki nincs, magamnak mégis elképzeltem.
A puszta létének tudata villanyozta éltem,
És úgy véltem, hogy van, de köddé mált.
S most döbbenet a felébredés, mert mint
Minden álom egyszer, ez is véget ért,
S most nem tudom, merjek-e felkelni,
Vagy lefeküdni egyáltalán, mert párnám
Égeti a szám, nézek a néma semmiben, fáj.
Soha sem volt talán, mégis itt él bennem,
A szívem legmélyén marad, eltemetve.
Többet nem adom oda senkinek se már,
Az enyém ő, s ha volt, vagy csak lett volna,
Az is az én hibám, rabja vagyok, s ő a foglyom.
Szabadulás nincsen, mert savként mar a vágy,
Mert soha se volt talán, és mégis minden volt,
Minden előtt és helyett, ő érte éltem talán…
S ha még tart e bolondos álom, örökké velem
Marad, ez az enyém, az én szomorkás világom.
Új élet.
2010.01.21.
Mikor új élet jön erre a világra,
Apró tündér száll a szülői házra.
Apró tündérnek, óriás szíve van,
Ő a legszebb az egész világban.
Mikor új élet jön erre a világra,
Áldás száll az őt szülő édesanyára,
Ki egyszerű céllal, életet akar adni:
A világon nincsen más csoda, annyi.
Abban a percben, hatalmas az erő,
Eget renget az életet adó teremtő.
Nincs akkor szegény, se gazdag,
Mindenki egyformán ruhátlan, agg.
Nincs sovány, vagy kövér, csak egy,
Ha palotába, vagy kunyhóba megy.
Mikor életre kell a világ, egy pillanatra
Megáll az idő, s mielőtt tovább haladna,
Jelzi, mától más számítás érkezett el,
Sírással jövel, s majd sírással megy el:
De addig az óra pörögni fog neki,
Amíg a mutatója a delet lengeti,
Útján végig kíséri, útját egyengeti,
Cseperedő termetét néha, meg is veri.
Mikor új élet jön erre a világra,
Isten áldása száll, a szülői házra.
Boldogság.
2010.01.22.
Boldogság, van-e ilyen álom…
Létezik az, amikor a szívem kitárom,
S rajta keresztül befogadom a világot,
Befogadom a jót, a rosszat kizárom.
Boldogság… Hol terem ez álom…
Honnan származik a képzelt fogalom:
Ha létezik, hát el én sem hagyom,
Megküzdök érte, bármerre vagyon:
A sárkányt érte, örökre elhagyom.
Boldogság, mit jelent e méla szó…
Szavak, mondatok, miket úgy írnak,
Akár tudósai volnának e témának,
Kik már mindent tudnak. A világnak
Adnak bölcs tanácsokat, mintha értenék,
S én csak kérdem szomorún, miért,
Meddig, hogyan, nem értem, meséljék
Mindjárt el nekem, a furfangos talányuk,
Hol terem a boldogság, hol van a világuk…
Melyik ágon van a teremtő almája,
Leszek Évája, vagy elátkozott fája...
Csak érezzem az ízét a boldogságnak,
Leszek érte szilaj szolgája a világnak.
Leszek mártír, vagy vén boszorkány,
Kit elégett, vagy magát égető oltár.
Csak egyszer érzékeljem a vágyam,
S tudjam, mostanáig, nem hiába vártam.
Boldogság, van-e ilyen álom…
Odaadom érte az egész világom.
Az enyémet, mert azzal kereskedhetek,
Az én lelkemet, csak azt adhatom neked.
Hol van hát ez álom, hadd szakajtsam le,
Hadd érezzem egyszer, hogy van ilyen,
Akár a rózsát, vagy szára annak is szúr…
Töviseivel döfi meg azt, ki hozzá nyúl…
Boldogság, kút vagy é, s benne tiszta víz,
Szomjamat oltó drága nedű, merre visz
Tisztaságod, van-e neked boldog országod:
Ha van, akár itt e földön, akár azon túl,
Add uram megismernem, hogy ezen túl
Csak róla írjak, csak róla zengjek ódákat,
Neki éljem a hátralévő, utolsó órákat.
Alföldi reggel.
2010.01.29.
Ülök a szobámban,
S kint esik a hó.
Olyan az egész,
Akár egy illúzió,
Akár soha se lett volna,
Akár elfelejtett volna
Az idő, a tér, mert
Ebben az idillben minden,
De minden nyugovóra tér.
Ülök a szobámban,
Mellettem kandalló,
Oly szépen esik kint a hó,
Habos, tiszta, mert ma születik,
Holnapra az egész befeketedik,
Mert az ember lejárja, tiporja,
Nem szolgálja a természetet,
Ilyenek vagyunk mi emberek,
Tönkretesszük az egészet.
Ülök a szobámban,
S kint, akár a mesében
Csillog egy- egy pelyhe
A magasságos égnek.
Ezüstös csillag lett
A jázminom virága,
Meseország kapuja
Isten szent világa,
Csak soha meg ne állna…
Ülök a szobámban,
S az ablakomon át
Beszűrődik hozzám
A habfehér világ.
Két kutya veszekszik,
S az enyém épp kontráz,
Ne hagyd magad kedvesem!
Ne hagyd, mert megalázz…
Ilyen odakint a világ.
Ülök a szobámban,
Itt bent minden megvéd,
Volt már életemben elég,
Volt sok olyan, mi nem szép.
S most egyet akarok: nyugalmat,
Mély csendet, amíg csak élek…
S majdan kint a fehér hó alatt,
Igazi csendben, révbe érek.
Ilyen, amit itt e földön kérek.
Ülök a szobámban,
S közben rendet teszek.
Idebent békét teremtek.
A rég óhajtott csendet,
Isten adja nekem, nem kell kérnem.
Helyére raktam már mindent,
S egy aprócska, régi láda mélyében,
A fejemben, titkokat, emlékeket hordozok,
Közben egy kiszakadt zoknit foltozok.
Isten áldjon meg minket,
Ilyenek az alföldi reggelek.
Barátaim.
2010.01.30.
Milyen is az igazi barátság,
Azt már oly sokan kérdezték,
Kutatták, de választ nem találtak.
Magam sem értékeltem fiatalon,
Hisz volt, minden sarkon, minden
Szinten és szárnyon, de ahogyan
Múlni kezdtek az évek, elmaradtak
Mellőlem, csak azt érzékeltem,
Hogy egyáltalán nincs barátom,
Nem követtek tovább az utamon.
Találtam ám, utána minden korban,
Minden helyzetben, annak megfelelően
Igaz hitet, és barátot eleget, mert akartam.
Ha akarunk, akkor van, hisz magunkat
Adjuk önzetlenül és tiszta szívet,
Mit a másik fél, vakon is elfogad.
Volt, ki azt mondta, hogy barát az,
Ki minden nap szeretetet színlel:
Barát az, kinek rettenetesen hiányzol,
De egy idő után, mégis elfeled.
Ő volt az első, ki megtagadott,
S ki száműzött, mint barátot,
Akkor, mikor valós szükségem volt,
Ám valamire mégis megtanított,
S az óta tudom, nem szabad soknak lennem,
Mert fárasztó dolog szolgálni engem.
Hisz, ha túlzásba viszem az énemet,
Senki se marad mellettem, kinevet
Az, kit addig hűségesnek hittem,
S marad velem az, kit nem ismertem.
Így megy az élet, örök körforgásban,
Néha megnyugszunk, néha hiszünk
Egy-egy jó barátban, a varázsban,
Mit számunkra az ismeretlen rejteget.
