Ha szól a szív.
2010.02.01.
Ha szól a szív, vesd oda
A kutyának, ki széjjeltépi.
Ha sír a szív, add a molnárnak,
Ki kővel morzsolva összetöri.
Ha elégedetlen a szív azzal ami van,
Máglyára vesd, hadd égjen el,
Mert aki abban lakozik, tolvaj,
Nem érdemli meg az életedet.
Ha zsarnok a szív, s keserűség
Oltárát kínálja neked ebédre fel,
Öld meg azt, hogy újjászülethess,
Hogy egyszerű magányban élhess.
Ha beteg a szív, gyógyítsa meg azt
Az esti szél, ha majd összebújnak,
Mikor álom lámpásai kigyúlnak,
S egymásra találnak hő és jég.
Ha álmodik a szív, ébreszd fel,
Ne hordozzon hiú ábrándokat.
Kinek mindörökké lennie kell,
Az nem láthat lidérc árnyakat.
Tisztítsd hát meg azt, és élj,
A mának, a tegnapod oda lett.
A jövőd, mámorosan ébredő
Tavasz lesz, de nem ismerheted.
Koldus lettem.
2010.02.01.
Koldus lettem, ki álmodni mer,
Ki nem bűnhődik, pedig szabad:
Ki nem szavaival ver, de mer,
Álmodni hatalmas sorsokat.
Koldus lettem, ki királyok közt él,
S megbocsátják neki, ha néha eszmél.
Mert a koldus lázongva ülhet a kövön,
Nem karolják fel, belerúgnak a földön.
Koldus lettem, ki mellett el lehet menni,
Néha átlépni rajta, néha meg szeretni.
Kit átkozhat a sors, ha kedvére úgy telik,
S magasztalhat, amikor csak őt verik.
Koldus lettem, kit irigyelnek sokan,
Ki ott fetrenghet napestig a porban.
Kire azt mondják rútul: könnyű kérni,
A teste nem érez, lelke nincs neki.
Koldus lettem, kinek szíve mégis fáj,
Kinek régen mondták, hogy megállj.
Koldusok közt király vagyok, zenélek,
Mert a szívemben, élnek a remények.
Az életem…
2010.02.01.
Az életem egy nagy talány,
Magamat sem ismerem, talán…
Ki él e bőrben, mi még szép,
S milyen az, amikor félt.
Mert sokat félt, és sokat
Remegett benne a kis mű,
Mit úgy hívnak emberek,
Hogy az éltető ketyegő.
Az életem igazi vándorlás,
Állomásokon állok meg,
S hagyom, hogy nézzenek,
Csak úgy, mert néha jó,
Mert akkor élek talán…
S máskor meg elbújok,
Ne érjenek a tekintetek,
Csak majd egykor, a halál.
Menyasszony vagyok,
Ki életet fog adni egyszer
Az örök életnek, létem
Csak arra vár ma már…
S ha tündököltem is közben
Néha-néha, nem egyszer…
Az ajándék volt, hatalmas,
Míves csiszolású gyémánt.
Voltam nemes zafír is,
Ki egyedien, feketében
Csillogtatta pazar árnyát…
Ujjamon csillogott a drága,
Ritka ékszer, hol van már?
Oly nagy udvarom volt
Akár a holdnak, s egyszer
Jártam a boldogság táncát.
Hamar fel kellett kelni,
Hisz oly sokat nem illik,
Nem szabad álmodni.
Olyanná váltam, kit az élet
Sokat nyúzott, és sokat féltett.
Megtörtem, mi javamra vált,
Ki soha ily tiszta lélekkel nem állt,
És nem várt teremtőjére, mint ma.
Az életem, egy furcsa koncert,
Benne én vagyok a porond mester.
Az első hegedűs szépen húzza,
A brácsás a kontrát nyúzza…
S én vigyázok a makulátlan rendre,
Hogy ne vesszen el a harmónia:
Ilyen az én szerény életem ma,
S ezt már többé, nem adom oda,
Senkinek a világ fia közül.
Majd csak annak, ki adta,
Ki e békét és nyugalmat
Nekem elhozta, megadta.
S most addig alszom álmom,
Míg akarom, s hagyom.
Mert megvívtam a harcom,
S mától, csendben alszom.
Kezdet és vég.
2010.02.02.
Már mindent megtettem,
Végtelenek voltak a szavak:
S, hogy mégis eljött a vég,
Tudom, mert megmondtad.
Ami elkezdődik, egyszer…
Az véget is fog érni, mert
Kicsiny boldogság csak az,
Mit ma még lehet remélni.
Gyorsan telnek az évek,
S közben gyűlnek a ráncok,
A farsangi bálban, ma is
Eljárják az ünnepi táncot.
De abban már nem én leszek,
S nem veled, a királyi pár,
Amelyik bálba mi megyünk,
Ott nincsenek kiváltságok már.
Hisz mindent eljátszottunk,
S közben elteltek az évek,
Mindennek van kezdete,
És mindennek van vége.
Bohóc sors.
2010.02.02.
Hegedűn húzza a dalt,
Trombitán kontrát ad,
Krumpliból az orra,
Csupa festék az arca…
Vidámság maszkjában,
Bánat a keblében…
Korgás a gyomrában,
Gondok a fejében…
De nótáját csak húzza,
Csak nyúzza húrjait,
S közben-közben bemutat,
Egy- egy jó nagy bakit.
Ember ő, ki gyermek maradt
Végtelen poros utakon át,
S mikor felcsillannak a fények,
Suhan a porondon át:
De ha egyedül van,
Akkor jön ki igazi énje,
Kinek szeme könnytől,
És nem örömtől fényes.
Bohóc sors, mit ránk mért,
Mit nekünk adott a teremtő.
Vigyázzál rá, ismeretlenül is,
Hogy ne maradjon egyedül.
Mondvacsinált ünnepek.
2010.02.03.
Odakint ragyogó napsütés van,
Itt bent csend honol, és béke járja.
Oly jó nézni ilyenkor a fehér tájat,
Szikrát vet vissza a napsugárra.
Szeretet honol lelkemben, és hála,
Mert ma nagy napra ébredtem:
Ma eltűnt életemnek sötét árnya,
S én ismét e világra érkeztem.
Mintha ez ünnepi reggelen, együtt
A nappal, vajúdtam volna újra, pazar
Harmónia lakozik ott kint, és itt bent,
Hiszen ez, az újjászületésem napja.
Új napra és új életre virradtam,
Mert szabadulást hozott nekem:
És soha többet ebben az életben,
Magamat nem adom, senkinek sem.
A lelkem, a testem, csak az enyém,
Nekem dalol szép nótát majd a csalogány:
Smaragd zöldre, nekem bomlik újra a határ:
S én vagyok ma, csak én, az egész világ.
Kellenek mondva csinált ünnepek,
Kellenek életünknek nagy talányai:
Mert ahhoz hogy újra, és újra élhessek,
Nekem kell szárnyakat bontani.
Újra reggel.
2010.02.06.
Se nap, se ború, olyan semleges,
Olyan semmilyen ma a kedvem.
Felkelni nehéz volt, s máris itt vagyok,
Ezt a borzalmas klaviatúrát verem.
Sokat töprengtem az éjjel, magamon
Úgy általában, ezen az én életemen:
Mit csak úgy leéltem, átsuhanva az egészen,
S közben egy csomó megállót kihagyva,
Bliccelek, mint gyermekfejjel a buszon,
Nem azért mert nem volt pénzem…
Csak úgy, mert a többi is azt tette,
S ezért volt olyan izgi, olyan jó nekem.
S most itt vagyok, megérkeztem
Egy újabb szeletkéjébe a körforgásnak,
Elhagytam ama 48 évem, s haladok
Előre, talán majd a megbocsátásba.
Ideje lenne számot vetni mindennel,
Ideje lenne változtatni hibáimon végre:
De az életet nem mindég úgy élem,
Mint a nagy könyv szerint kellene:
Biza illene, akkor talán, sorsszerű is lenne…
Nekem úgy tűnik, hogy a nagy sorsfordulókat
Mindég kicsit késve éltem meg, nem értem
Magamat, de átéltem, megéltem, s most
Itt vagyok egy újabb szakaszában az életemnek,
Amivel egyáltalán nem tudom, mit kezdjek.
Néha festegetek, néha írok, csak úgy, mert kell:
Magam szórakoztatására, vagy, mert tenni akarok,
Mert alkotni van kedvem... Nem tudom a választ,
Nem tudom megmagyarázni a nagy miérteket.
A lényeg, hogy élek, hogy újra felkelt a nap nekem,
S újra írok, festek, képeket szerkesztek,
Mert ezekben vagyok benne, mert ezt szeretem.
S miért tennék már mást, mint, ami jó nekem:
Ez jó, ez szép, ez dobogtatja meg a szívem.
S, ha még van értelme a vágynak, akkor majd eljő,
Magától, már nem keresem, talán még megélem.
Nem…nem.
2010.02.08.
Meleg zsiborgás ömlik az ereimben,
Lüktet minden ércességtől mentesen.
S csak magamban ejtem ki nevedet,
Akkor nem veszekszel velem, hevesen:
Az leszek, akit akartál, kit neveltél belőlem,
S kit sokszor bántottál, s ki könnyekkel feleltem.
Kinek bitoroltad lényét, most könnyen elfelejt:
Ne te mondd meg nékem, a lelkem mivé lett!
Becsukott szemmel látlak magam előtt,
De már nem te vagy a minden, előlem
Elfednek a nagy hegyek, emlékezem:
Fájó, gyötrelmekkel terhes életem:
De annak jó, ki a legvégén nevet:
S én már ilyen leszek, az leszek:
Többet nem szenvedek, többé
Nem leszek veled, sem neked
Nagyítón keresztül.
2010.02.11.
Nagyítón keresztül látok ma,
S e nagyító félelmet kelt bennem.
Olyan furcsa dolgok tárulnak elém,
Felfogásukhoz, ujjá kellene születnem.
Vásznamon a szirom lila, fehér helyett
Villog az épp beszűrődő friss napon.
A zöld helyett kékben fázik a levél,
S a vázában elázva úszik a korom.
Egy pillanatra nálam, megállt az idő, többé
Már egyáltalán nem számítanak a színek:
Mert akiért zöldellt oly sokáig a rét,
Már nem támaszt fel bennem érzéseket.
Múzsám elhagyott, vigyázzon rá az ég.
Pedig kellenek a jókor jött szerelmes szavak.
Akinek ma mondja el szépen az esti mesét,
Az óvja őt, féltse, ameddig csak szabad.
Nem tart sokáig a múzsák élete,
Elzavarják őket, egy viharos reggelen.
S ha nem veszi el tőlünk más, mi őt szülők,
Árnyként fessük le, akár az ébredő eget.
Nagyítón keresztül látom ma a világot,
Az ecsetem szőre kihullott a kezemben.
Ilyen félszeg árnyai vagyunk a teremtésnek,
Mely létrehozott, életre hívott bennünket.
Az álnok nátha.
2010.02.12.
Újra reggel, s ez álnok nátha maradt velem.
Gondoltam az éjjel, piff-paff, legyőzöm,
Nyelek egy jó nagyot, és vége.
De nem… az orromat csavarja álnok mód,
Bosszút esküdött, a sok forró gőzölésre,
Mit kapott, mert adtam neki belőle
Bőven az elmúlt napon, csak győzze.
Ma reggelre, a szemem is bedagadt,
Így csak pislákolok és hunyorítva írom
Tehetségtelen versem. Már megint
Ennyire méltattak, és meg sem kérdezem,
Nem érdeklődöm miért, csak írom az életem.
Aki bújt… bújt… aki nem… nem, megyek…
És bár mindég tudtuk, hogy megleljük a társat,
A hunyó sorsot soha se kedveltem,
Mégis kerestem azt, aki velem játszott.
Nos, ilyen ez a mai reggelem, náthásan,
Lázasan, becsukva a szemem,
S közben Írom ez aprócska kis történetem,
De sehogyan sem találom a rímem.
A világ.
2010.02.13.
Nézz bele a kelő napba,
És meglátod majd, önmagad:
Nézz bele a nyugvó napba,
És nem leszel már egymagad.
Része ő, a fényes messzeségnek,
Léptékben nem mérhető a világ:
Hát nézz a napba, ne tévelyegj:
Hisz, vakító tisztaság áramlik rád.
Lásd a fogyó holdat éjjel,
Jó barátja lesz a lelkednek:
Mikor amott egy csillag hull le,
Akkor vesd le te is lepledet.
Lásd, mily sűrű a sötétség,
Amott, fényesen zokog a villanás:
Egy éji bogár zúgja bús nászát,
S neki ezzel ér végett a varázs.
A tied akkor kezdődik el,
Mikor bíborban vöröslik a táj:
A horizonton túl, ha a nap kell,
A telihold megveti az ágyát.
Légy boldog!
2010.02.14.
Tudnék most rajzolni,
Ezerszínű virágot,
Lefesteni a mosolygós napot,
S a nekem oly kedves gyöngyvirágot:
De feleslegesek a megszokott szavak,
Mert a szívem muzsikálja neked:
Istenem! De jó hogy vagy,
Hogy te vagy, és itt vagy énnekem.
A világ ma, Valentin napot ünnepel,
S nekünk odakint a mezőnkön
E napon, még csak a téli szél énekel.
A hó alatt, mit e drága szent hozott,
Ott érik a búzánk, jövőnket adó lelke.
Hol volt, hol nem volt… mesét zengett…
És körforgásban pereg az elfelejtett rege.
A lényeg, hogy igaz szívű érzelmeket adott,
S kapok az óta, bár e szokás nekem még idegen:
De pártolom, mert nagyon kedves ünnepem,
S mert ilyenkor búg igazi dallamot a szívem,
Légy boldog velem együtt, kedesem.
Hol volt… hol nem.
2010.02.17.
Nézelődök, kémlelem a világot,
Reggel van, már elhagytak az álmok.
Nehéz megírni a valóságot,
Ha mese nincsen, az igazságot.
Ma fényes reggelre ébredtem,
Odakint nap süt, idebent meleg.
Szomorú évfordulót ünnepelek,
Lélekszaggatót, a gyomrom remeg.
Anyósom most két éve hagyott el,
Nem dátum szerint, csak ilyen tájt,
Húshagyó kedden temettem,
S éltem át a hiányt, hamvazó szerdán.
Addig fel sem fogtam, csak gépiesen
Cselekedtem, mentem egyenesen…
Mostanra érett be az egész véglegesen,
Már hiába keresem, már nincsen.
Nem volt felhőtlen viszonyunk,
Lelkünkben sok romboló vihar dúlt:
Sokat bántottuk egymást megszokásból,
Vitáztunk eleget a magunk dolgáról.
De ma már hiányzik lukas arca,
Mert nem mosolyog rám kedvesen…
Nem félt, ha beteg vagyok,
És már nem értünk reszket a szíve.
Olyan volt ő, akár egy falusi mese,
Hol volt, hol nem: de igaz volt jelleme.
Csoda-kék szemével, a fiam néz le rám,
És velem marad örökre, derűs tekintete.
Hóvirág.
2010.02.19.
Te kis árva, te kis béna,
Fehér szirmú apró, méla,
Icinyke, picinyke, hóval élő,
Épp kikelő, mosolyt tépő,
Szél cibálta, eső csapta,
Isten adta, fakasztotta,
Rám nevető, reggelt keltő,
Életében erőt rejt ő,
Élteti a nap sugara,
Érleli a tavasz pora,
Hó alatt is elvolt szépen,
Megvárta a tavaszt éppen,
S miután hírül adta a világnak,
Hogy itt van, eljött, feltámadt,
Szirmai sárgulásba mennek,
S ahogy jött, úgy elfelednek,
A gonosz, rossz emberek.
Ilyen vagyok.
2010.02.20.
Tél is vagyok, nyár is vagyok,
Ilyen tudok lenni én.
Mikor kedves, mikor csendes,
Amilyen az éji kék.
Tavasz vagyok, ősz is vagyok,
Nyílik és hervad a virág.
Hol születek, ott meg is halok,
Bennem érik a világ.
Mikor reggel, mikor este terem
A lelkem bús ibolyát.
Mikor délben, mikor hajnalban
Terem a sok virág.
Süt a nap, és beborul a horizont,
De nálam természetes rend ez,
S amikor szakad a hó, elalél,
De zuhogó esőben mosolyom éled.
Ilyen vagyok én a hétköznapokon,
Derűre ború jön, én vállalom.
A cserfesség mögött szomorú a lelkem,
Könnyem elfed minden rossz napom.
De boldogok a vasárnapok nálam,
Mert akkor magamat adhatom.
S, hogy ma milyen napra ébredtem,
Azt én magamnak diktálom.
Februári álom.
2010.02.21.
Csendes ünnepi reggelre ébredtem,
Odakint még erőlködik a február.
Álmomban egy szép mesét regéltem,
Tavasz szűrődött be az ablakomon át.
Olyan semmilyen most az élet:
Egyiknek éppen vége van már,
De a másik még alig, hogy éled,
Akár a szívem, az elmúlt éjszaka után.
Várom a sokat ígérő kikeletet,
Várom az életem nagy változását.
Ideje lenne, felébredni végre,
Hisz új korszakot építek már.
Vagy mégsem, csak állok, várok,
Valamit, mi nem volt enyém egészen,
De nagyon akartam, és úgy véltem,
Hogy van, csak hirtelen köddé lett.
Éjjel lehetek még én a hercegnő,
És lehet ő mellettem a hercegem:
Nem akadályoznak, vélt korlátok,
Becsukott szemmel, vele lehetek.
Vakon érezhetem a lüktető ereket,
Karjában, mellyel igazán ölelt…
De ez soha se volt igazságot leplez,
Mit csak az én képzeletem, terem.
Lemondok hát rólad, édes álmom,
Nem várom fehér lovon a szerelmem:
Ki nekem fog ezután eljönni e világon,
Az nem te leszel, édes képzeletem.
Itt a kikelet.
2010.02.22.
Bár még éjszakai fagyok járnak,
S hűvösek a kora reggeli szelek,
A felhők között madarak szállnak,
Dalával festi a pacsirta is, az eget.
Megszólalt, dalolta nekünk fennkölten,
Trillázó hangon, hogy a télnek vége lett:
Dacolva a világ minden híresztelésével,
Mikor ő hirdeti a tavaszt, az elérkezett.
Az idén nem szenvedtem meg a hideget,
Nem siránkoztam se sokat, se keveset:
Valahogyan olyan szépnek tűnt világa,
Akár nyár is lehetett volna, a tél helyett.
Szép volt habos fehérségének fátyola,
Emberséges léptékben araszolgatott el.
Nem rég jött még, s máris átadta a helyet,
Csak február vége van, s újra itt a kikelet.
Ha fáj a reggel…
2010.02.24.
Ha fáj a reggel, és sajog belé a lelked,
Tartsd csukva szemed, itt van még…
Ha azt szeretnéd, hogy ne érjen véget
Az álmod, akkor bátran aludjál még…
Ha úgy érzed, hogy nem bírod a terhet,
Mit hiánya okoz, csak ábrándozz még…
Ne hagyd, hogy elhagyjon az álnok,
Hiszen csak neked süt a nap, ismét.
Ha vágysz, hogy újra megéld az álmot,
S beszélj csodákról, mint nem olyan rég,
Hagyd magadat elragadtatni a vágytól,
Ne válj meg tőle, ne hagyd még…
Képzeletbeli szerelmet kreálj magadnak,
Hisz az élet előtted van, és csak a tiéd...
Ha neked jó az, amiről azt hiszed, fáj még,
Csak álmodozz, és hidd el, hogy az szép…
Ha fáj a reggel, akkor ne kellj ki az ágyból,
Ne nyisd ki hervadó szemed, aludj még…
Ha nem tudod elfogadni, hogy vége,
Akkor hidd el azt, hogy van ő még…
Pille könnyű a könny, az éjszakában,
Akkor az lehetsz, aki csak akarsz,
Senki sem bánt, és senki sem hagy el,
Akkor az egész világ, csak a tiéd.