Hóvirág.
2010.02.27.
Ringó-rengő apró ernyő,
Libben, roppan hóban termő,
Piciny kelyhe méztől édes,
Apró szirma dértől ékes.
Csingi-lingi, kicsiny csengő,
Nekünk adta a teremtő,
Hirdesse a tavasz jöttét,
Álomból az ébredését.
Legtovább ő tartja magát,
Csodálja az egész világ,
Kitartó, kemény életét,
Mivel udvarunkba betért.
Minden új.
2010.02.26.
Minden új: a reggel, a nap sugara,
Az álmaim poroszkáló fonala…
Minden e földön új napra készül,
Csak a lelkem sajog, fel nem épül,
Nem hagyja a feladat nagysága.
Vajon, hogyan lehetne megújulni,
Gondolataimban is tavaszt súgni:
Virulni, mint krókusz az ablakomban,
Jácinttá zsendülni, az udvaromban,
És megújult erővel, előbbre jutni…
Miért nem tudok újra, meg újra,
Népies, vidám ugróst dúdolni:
- Nem tudom, de tény, hogy élek,
S míg új tavasza éled e létnek,
Addig írom szomorkás dalaim:
Addig vagyok, addig a szerelem
Szeretve él, s nem a hamunak
Adom oda az ébredő lángot…
Átjárom vele az egész világot,
Míg a parázs végleg el nem ég.
Csak írok.
2010.02.27.
Szakad az eső, s én csalódott vagyok,
Vártam valami szépet, vidám napot,
Hogy kint lehessek e korai napsütésben,
Akár a tegnap, a kutyámmal a réten.
Ma esik az eső, elvégre hétvége van,
Ilyenkor elrontja valami a napom,
Mert mindég, ha tettetet, vagyok,
A vidámságot, csak mutatni akarom.
Már-már leteszem a tollam, hisz
Írni, csak azt tudom, aki én vagyok.
Kétségek gyötörnek napokon át:
Nehezményezik verseim hangulatát.
Nem azért körmölök, mert bármit remélek,
Viszonzásául, pár faragott rímemnek…
Csak mert ilyen vagyok, kényszeresen
Hajt az írás utáni vágy, ezért írok hát.
Reggel.
2010.02.27.
Ablakomban állok,
Üvegét veri az eső.
S én csak nézem,
Akkorákat koppant,
Akár egy nagy kő.
Itt állok, mozdulatlan,
Könnyeim peregnek…
S a múlton töprengek,
Mi álságos volt csupán,
Vívódás egy éj után.
Várok, valami újat,
Mit én sem értek.
Kérni ugyan tudom,
Bár nem is reméltem,
Csak úgy mondom.
Vannak ilyen ostoba,
Se erre, se arra vágyak.
Szerencsére rám nem találnak,
S mire kimondom, el is szállnak,
Itt hagynak egyedül, bezárnak.
De jót tesz velem, e zárt közösség,
Jó nekem ez a kis töprengés.
Nemesíti lelkem, edzi,
Mint ódon tűz a vasat,
Ha a kovács tartja a kalapácsa alatt.
A tél utolsó napja.
2010.02.28.
Oly nagy csoda az élet,
S olyan boldogan élem
Minden pillanatát,
Mely nekem adatot.
Kint tavaszt zúg a szél,
Ma van február utolsó napja,
Lágy mesét ring idebent
A parazsam duruzsoló szava.
Meleg bent, fény mi befelé jön
Ablakomon át, szikrát szór a tél:
S bár hangulatom a tavaszt zengi,
De odakint még száll a dér,
Ahogy a sötét, leplét a tájról lehúzza.
Pattog a kályha öntvény része,
Szép dallama nótázza a reggelt,
Utolsó napja ez a télnek,
Temetem, ahogy a nap felkelt:
S bár neglizsében írom e verset,
De már dél közeleg, mennem kell.
Felöltöm mosolygós arcomat,
S nappali ruhámat az ebédhez.
Az én vétkem.
2010.03.01.
A lelkem tudja, hogy van korlátja,
A testem is érzi e nagy bajt,
De valami megmagyarázhatatlan,
Valami eredő erő, ami mégis hajt.
Valamit mindég kell tenni, és kell
Remélni újat, és újat, bár talán
Épp az a gond, amikor a kudarc mar:
Túl sok az elvárás, és kevés a harc
Sok ahhoz, hogy elviseljem magamat,
De csekély az életben maradáshoz,
Aprócska, törékeny ág vagyok csak,
Melyhez nehéz teher ez, belátom.
Már értem a nagy bajt, vagy még sem?!
Nem akarom elfogadni magamat…- Ó jaj!
Keményfába vágtam az életem vasát,
És ez az egész, megmagyarázhatatlan.
Hinni akartam a szerelem dalában,
Égni a vágytól, amíg csak szabad.
Ám későbben beláttam, hogy nem igaz,
Hogy álnok hazugság minden szavad.
Most álmodlak magamnak, s veled
Álmodom minden egyes vétkem.
Ezeregy mondva csinált bűn gyötör,
Elkárhozom, holott kéne élnem.
Mert magam alkotom meg a bírát,
És magamnak osztom az ítéletet,
S magamra veszem az összes vétket,
Mit ember valaha is elkövetett.
Két kezemben.
2010.03.02.
Két kezemben tartom a világot,
Tenyeremben éled a tavasz.
Látod?- Újra nyílnak a virágok,
A kikelet elhozta a vigaszt.
Mert vigasz kell a tovább lépéshez,
Életet adó szavak, az élet mosolya,
A reggeli becézés és egy simogatás,
Egy erős kar, mi magával visz tova.
Jó reggelt Napocska! – Játék…
És a válasz:- Ébredj Napsugaram!
Mert hol megszűnik a párbeszéd,
Ott már nincsenek éltető szavak.
S szavak nélkül nem nyit a jácint,
Nem tarthatom tenyeremben a napot,
Két kezemben tartom az egész világot,
Amíg rám ragyog az ő igaz mosolya.
Valami végleg.
2010.03.02.
Ma, valami végleg meghalt,
Elmúlt a tél, magával vitte a lelkem.
Valami évek óta nagyon fájt már,
S ma oda lett, egyetlen percben.
Pedig egyszerű napra ébredtem,
Azt hittem, olyan, akár a tegnap:
De szívem duruzsolta a veszélyt,
Nem akartam, nagyon nem akartam:
Mégis elérkezett, eljött a vég.
Csak hát, aminek ma lett vége,
Az jelentette rövidke életem,
Ami nem tér vissza, elment örökre.
Elhagyott, elment, elvitte más,
És nem néz vissza soha már:
Ma múlt el igazán a tél,
S vele együtt, meghalt a nyár.
Nem kell.
2010.03.03.
Könnyekbe fúltan aludtam az éjjel el,
S vizes szemekkel ébredtem ma reggel.
Kell néha, hogy kijöjjön, aminek ki kell,
Hogy tovább juthasson, élhessen az ember.
Utamat sokszor bogáncsok szegélyezték,
S én átmentem rajtuk, bár tépték a lábam.
Most erős gyomirtót használok ellenük,
S nem hagyom magamat befolyásolnom.
Gránitból rakom ki új, úti sövényemet,
Nem hatolhat azon keresztül a gyom.
Soha többet már, míg élek, nem hagyom,
Hogy a lábam elé nőjön, előre kiirtom.
Csírájában pusztuljon el minden virág,
Mit nem akarattal vetettem magamnak.
Ne szegélyezze ösvényemet vadvirág,
Nem lesz többé ezer színe a tavasznak.
Csak akkor virulhat, ha én vetem el őt,
Hisz a kőből is fakadhat éltető nedű.
De azt csak az kóstolhatja meg ezen túl,
Akinek szívemből, én magam adom elő.
Ne nőj ösvényemre apró kis virág,
Eltaposlak, amint észlellek azonnal.
Nem kell már nekem a mezei virág,
Csak a nemeset viszem el magammal.
Fű szeretnék lenni.
2010.03.04.
Fű szeretnék lenni, kit taposnak,
Mégis erős, és bár elfeküdve hál,
Reggelre feláll, nem hagyja magát,
Megmutatja a világnak a föld mosolyát.
Nap barnítja, szél szórja a magját,
Eső áztatja, és ad neki, új ruhát.
Fű szeretnék lenni, barátja a holdnak,
Áldott oltalmazója, minden csillagnak.
Ékesen villogjon az éji bogár benne,
Szikrázó páncélja, az égig emelje.
Aprócska gaz, a rajta járóknak,
Puha szőnyeg az álmodozóknak,
Durva tövis a rosszakaróknak,
És örökös takaró, az elmúltaknak.
Fű szeretnék lenni, vékonyka száll,
Akin a gólya kecses lábával jár,
Nagy csőrével néha orvosolja baját,
És meglopja a föld vagyonát, bogarát.
Fű szeretnék lenni, ki azonnal zöldell,
Ha a nap rá süt, smaragddal lát el.
Ezüst cseppekben rezzenjen rajta a víz,
Minden szomjazónak édes életet adó íz.
Aludni kész, takarózni az ősz hajával,
Lengeni együtt, a világ ezernyi bajával.
Fű szeretnék lenni, kit éles kések vágnak,
Kit nem tesznek díszéül soha az oltárnak.
Fű, kit taposni lehet, s mégsem hal bele,
Piciny teremtmény, de erős élettel tele.
Holnaptól…
2010.03.07.
Lásd meg, mily szép az este,
Olyan akár a legszentebb mese.
Csukd be szemed, álmodj velem,
Hagyd magad elragadni, életem.
Csillagon jövök, eressz közeledbe,
Tanúm lesz a hold, nem hagylak el.
Veled maradok, mikor az árny elhal,
S neked énekelek, mikor jő a nappal.
Ne dobj el magadtól, ölelj hát át,
Ne búj el, mindég énrám várj…
S mikor annak a másik csillagnak,
Nézed csillogó, szerelmes szemét,
Soha se veszítsd el a reményt,
Hogy láthatod még a könnyem,
Mi érted fakad a szememben.
Lásd meg, mily szép az éjjel,
Jövök feléd, igaz szerelemmel,
Ne dobj el, hadd hulljon le az átok,
Hidd el, csak erre a percre várok.
Ölelj, szoríts magadhoz önfeledten,
Tarts magadnak meg, édes életem.
Ne hagyj el, ne légy megkeseredve,
Nem fogok futni soha többet el,
Mire a hajnal pirkadása eljő,
S mire előbukik a reggeli felhő,
Ott leszek veled, tarts karodban ismét,
Őrizzed az álmom, óvd testem melegét.
S akkor majd beteljesül végre a mi álmunk,
És soha sem marad végtelen a vágyunk,
Mert holnaptól, egymásra találunk.
Rám száll.
2010.03.09.
Este rám száll egy csúf, szürke lepel:
Néma csend honol, lesütöm szemem.
A lenyugvó nappal,megüzenem neked,
Hogy életem erős, még nem hervadt el.
Csak egyetlen pillanatra éreznéd azt,
Mit fájó szívem dobol éjjelenként,
De nem érdemled, és nem is érted:
Nagy bűn, mert csak játszod a léted.
Mély, sötét árnyékok járnak a házban,
Mely ott áll, a templom oltalmában.
A jó isten feddőn, mosolyogva ápol,
Óvva vigyáz rám, ő soha sem vádol.
Hol én lakom, ott a csillagok várnak:
Fáimra, bársonyos baglyok szállnak.
De, nem én vagyok a mesebeli béka:
S tán ezért került el, a szerelem csókja.
Mi itt, ti ott.
2010.03.12.
Mi, kik itt élünk a lapályos síkban,
Csak a földet ismerjük, azt ízleljük.
A hegyről lefutó patakocskákat,
Csak álmaink mímelhetik mivelünk.
S ti kik ott éltek, hol lejtenek az utak,
Elképzelni sem tudjátok a mi életünk,
Pedig a vad, tág mező a lábatokat szúrná,
Ha itt élnétek, és járnátok mi közöttünk.
Igaz, itt nincsenek csobbanó patakok,
Csak saras, szőke Tisza araszol keresztül,
Néhol még, folyni is alig van ereje,
Hisz, felfelé nehezen viszi az eredő erő.
De van őszinte lelkünk, és tiszta,
Csilingelő felszabadult, szavunk.
Amiket itt mind kimondhatunk,
Azok a dolgok maradnak ott, tabuk.
A fontos az, hogy elégedettek lehessünk:
Mi itt a síkban elterülő, úttalan utakon.
S ti, kiket a mesébe teremtett a teremtő,
Ott legyetek magatok, és boldogak.
Ha igaz…
2010.03.12.
Ha igaz a tézis, és majd meghalok,
Vállalom, leszek a te angyalod.
Vigyázok rád, el ne ess, meg ne fázz,
Föléd állok, majd az esőben, el ne ázz.
Ha igaz a végítélet, már megéltem azt,
S vállalom annak minden átkát:
Akiért a szívem égett, azt áldoztam fel,
Az igazság, a felelősség oltárán.
Ha igazak a szavak, akkor boldog lehetek,
Mert a szabadság terem jó gyümölcsöket.
S az, mit érte adok, emlék lesz csupán,
De maradandó bölcsesség, igaz út… talán.
Ha igaz a tézis, és majd meghalok,
Gyöngysor leszek, s neked csillogok.
Körbefonom nyakad egy mosolygós napon,
Aki engem szeret, azt soha el nem hagyom.
A világ elkopott.
2010.03.14.
Oly szép napjára ébredtem ez évnek,
Odakint a nap ragyog, vége a télnek.
Vasárnap van, ünnepe a fájó léleknek,
Ma minden csendes, béke van, s én élek.
Szemem kinyitva, csoda galamb az élet,
Mert olyan nemzetnek, kinek volt szarvasa,
Galambja miért ne lehetne szegénynek?
Mindene lehetne, s mégis semmije sincsen,
De odakint a tavasz mosolyog, keblére melegen.
Nincsenek más ünnepek, csak mit szívünk dobog,
A múltunk fakó, a világ is az óta rég elkopott.
Nincsenek szép vitézek, a daliák megfagytak,
Kik értünk vérük áldozák, magunkra hagytak.
Hittek abban a dalban, amiről ma már tudjuk,
Hogy a mi meggyötört nemzetünk, halála volt.
Nincsenek hát ünnepek, csak gyásznapok,
De odakint a mai reggel tavaszt hozott,
A nap is szépen mosolyog: Isten hozzád,
Régi emlékek, minden elmúlott… S most,
Hogy olvadás jő, már nem számítanak,
Azok a rég elfelejtett, fájó dallamok.
A lényeg: Tavasz van, nap van,
Legyünk hát boldogok!
Ünnep van.
2010.03.15.
Ünnep van, lelkemben porrá zúzott érzésekkel:
Odakint a nap a népre mosolyogja, ébredj fel!
Akár akkor is tette, mert egészen biztos így volt,
Hogy a népnek, amikor már nagy hiánya volt,
Akkor elég volt a naptól, egy gyöngécske mosoly,
S máris erősnek érezte magát, a bőréből kibújt.
S ma is ezt teszi velünk, kisütött, ragyog!
Isten bocsásson meg neki minden áldozatot.
Mert vért és kárhozatot hozott oly sok családnak,
Egyenes következménye volt, a nemzeti halálnak.
Akkor, kik harcba hívtak testvéri szeretettel,
Ma már azt sem tudják, ki, és kiért ment el.
Kialudt a tűz, talán mert soha sem volt igaz,
Csak egy álom volt, azért nem hozhatott vigaszt.
S most ennyi évvel utána, ünneplejük őket,
Pedig gyászolni kellene, a sok fiatal tetemet.
Mosolyog rajtunk a nap, s Európa, mint mindég:
Hisz Petőfi szinte azonosan írta, és szavalta a magáét,
S Mameli az olaszokét ott, lévén a magáé.
A miénk törpe szürkeségé dermedt a századok alatt,
Az övék dicsőség, népük himnusza maradt.
Hogy lehet mindez? Hisz a vér, csak vér lehet,
Bárhol ejtik s hullajtják a hazáért, nem szivároghat el.
De mi magyarok itt vagyunk, hol nem lenne szabad,
S tettünk sok dicsőséget, mit mások rég meguntak.
Honnan jöttük, s merre tart ma céltalan utunk,
Már nem kérdés sajnos, mert ez nekünk a sorsunk.
Ma szerény valóság, hogy uralkodott rajtunk,
Bitorolt oly sokszor, és oly sok kor.
Szolgáltunk pápát, tatárt, kutyafejű népet,
A testvéri osztrák, csak kalapra valót kérhet.
Szolgáltunk muszkát, lengyelt, nácit,
S mose se más, csak páneurópainak látszik.
De kik túléltek sok bajt, s maradtak e honban,
Azok lassan ölik egymást ma, hatalmi harcokban.
Mert e hont elvenni akarták, immár ezer éve,
Sikerre vinni még sem tudta, egyikük se.
De mikor egymást akartuk dicsőségben felülmúlni,
Akkor sikerült szent népünket, a földjükről elzavarni.
Menjetek külhonba!- ti drágák, Árpád népei:
Menjetek! - ott könnyebb lesz nektek boldogulni:
De hazajönni ideje, hisz ma már kellene tudni,
Hogy édes mézet a méh, csak itt tud szorgoskodni.
S most megtorpanva, hisz azt mondják, ünnep van,
Kimegyek a kertemben, mint oly sokszor tettem...
Süt a nap, tavasz van, a virágaimat kiegyeltem.
Hisz minden évben eddig is, a magokat elvetettem:
Ki is keltek sorban, mert mit emberek hamvára szórnak,
Azok szolgálnak a gazdának, jó termést hoznak.
S, ha terem, bár egyetlen szállja a rózsámnak,
Felajánlom, hogy legyen vége a magyarok átkának.
Mert vérből lett, s véré lesz, ha kezünket nem óvjuk,
Szúrt ő már máskor is, s okozott annyi gondot.
Későn jött tél.
2010.03.16.
Későn jött tél, mire ma ébredtem,
Pedig oly sok terven lett volna mára.
Olyan, akár az egész életem…
Mindég vágytam, a kitartó napsugárra.
A tegnap még tavasz volt, csillogóan,
Véznán, araszolt teraszomra egy béka,
Szállt utána a gólya, és gyors iramban,
Elragadta, még abban a pillanatban.
Reggelre ismét fehér lett minden,
Hólapátok zaja ébresztett álmomból.
S, hol a tegnap még a gólya kerepelt,
Nászát járta a cinke pár, most hó honol.
Mire ez a nagy változás?- kérdem…
Mert tudom, hogy mégsem értem…
Már évek óta ülök itt bent, és figyelem,
Várom az évszakok nagy változását.
Béke van a szívemben, és csalódás,
Mert e két érzés körül forog a világ.
Olyan, akár odakint a táj, habos,
De a fehér takaró alatt, ott virít a romlottság.
Kint zajos a márciusi tél, gyerekzsivaj,
Bent szigetelt falak, ablakok és párna.
Megszokott szomorúság…- Ó te gyáva!
Pedig minden csupa hab, hófehér,
Gyémánt és ezüst paplan, mit az ég ígér.
Boldog, felhőtlen öregkor, ha így folytatom,
S mire vágyok mégis én? – hát nem tagadom:
Aprócska örömökre, ilyen habosokra,
Ilyen fehérekre, vidámságra, és fiatalságra…
Odakint tavasz van.
2010.03.19.
Odakint tavasz van, lüktet az élet,
Friss vér tódul a természet ereiben.
Csupa derű, csupa öröm, tánc, és zene,
Mit lejt virágaim szirmán egy méhecske.
Az élet mélységei felbuggyannak olykor,
Mert a halálból, porból lehet újra építkezni.
Mert, hol van sötétség, ott a nap is kisüt,
S hol van öröm, ott néha, be szokott borulni.
Ha csak fehér és fekete lenne a világ,
Semmi sem járná boldogan a nászát.
Csupa szín, csupa derű, és kacagás,
Mi harsányon szűrődik az ablakon át.
Küldi üzenetét egy megújult tavaszi világ,
S én itt bent, nesztelen csendben hallgatom:
Vágyom már, a rég elfeledet muzsika ritmusát,
Mit, mint régen is, most is magamnak dúdolom.
Olyan vagyok, akár a sas, kinek van párja,
De csak néha hagyja fészkéhez közel.
Mert éveken át várja, lesi szegény pára,
Hogy a fészekbe, mit ő szeret, beleférjen.
Kis időre kinyitnak a szívek, akár csak odakint,
A csoda-szép Margarét a réten: - és ó, jaj!
Még sem tarthat túl sokáig ez álombéli éden,
Mert ami kinyílott, az pár nap alatt el is hervad.
A sötét halálból lehet csak feltámadni,
Izzott porrá kell lenni ahhoz, hogy éghess.
Hol nincsenek sírok, nem nyitnak virágok,
Ott meg kell hát halni, hogy igazán élhess.
