Kármin piros élet.
2010.03.20.
Az életet kármin pirosra kell színezni,
Adni hozzá okkert, és sok-sok más egyebet:
Zöldet, kéket, mert a felhőket, csak szépre,
Csak türkizre szabad ilyenkor megfesteni.
Tavasz van, és az ostoba festő gyáva:
Nem látja a csodát, mit az élet neki ad.
Pedig van benne elég: akár a kút vize,
Olyan a természet, soha ki nem apad.
Jó hajnalban kelni, kimenni a vizes fűre,
A napkeltét nézni, ráhangolódni a derűre.
Jó kedvvel megfesteni a ragyogó eget,
Nézni boldogan, mikor a felhő kinevet.
Forogj világ…
2010.03.21.
Forogj világ, forogj gyorsan,
Ma igazán, táncolhatnékom van…
Pörögj lábam, ne érezd a bajod,
Hisz ma felhőtlenül boldog vagyok.
Kacagj ajkam, és csillogjon a szem,
Mert ki annyit sírt, annak örülni is kell.
Többet nem állhatnak meg az elfáradt lábak,
Mozogjatok! - hisz a világ meg nem állhat.
Forogj világ, forogj gyorsan,
Ma igazán, táncolhatnékom van…
Ma minden mindegy, és egy lére megy:
Csak a jókedv maradjon, a többi mehet.
Ne hagyjon el ezen túl, a zene ritmusa,
A világot csak rózsaszínben szabad látnia,
És nem hullathat könnyet a szem, s ha nem rest
Csillogni, hát boldogságtól kell neki ma villogni.
Forogj világ, forogj gyorsan,
Ma igazán táncolhatnékom van:
Nem emészt többet férfiért a bánat,
Nem érhet engem ekkora gyalázat:
Van belőle annyi, iszapja vörös vér,
S ha odaadod magad, ő állandóan kér,
Többet és többet, és nem hagy élni,
Nem rest ő folyamatosan mindent ígérni.
Forogj világ, forogj gyorsan,
Ma igazán, táncolhatnékom van!
Tébolyult erővel, elemi részekre
Hulljon szét a testem, hadd haljak bele…
Járd a táncot te láb! Ne lazsálj, ugrálj,
Pihentél eleget, már semmid sem fáj!
S most élvezd a táncot, ropd kedvedre,
Ne gondolj a fájdalomtól elveszett évekre.
Forogj világ! Forogj gyorsan…
Ma igazán táncolhatnékom van.
Kipp-kopp, sarkam dobbants jobban,
Hisz ma újra, akár régen, jó kedvem van.
Élvezd lelkem, s ne gondolkozz te agy!
Hisz teljesen mindegy, hogy te ki vagy.
Ezen túl többé, ne törődj semmivel,
Csak a táncot ropjad, szívből jövő örömmel.
Harcolni kell.
2010.03.23.
Harcolni kell, mert az élet egy nagy csata,
Mit megvívni, mindég nemes cél nekem.
Hiába nyersz egy napon, meglátod, hogy
Vége akkor van, ha a háborút is megnyered.
Ha csak vársz, mert ma van a pillanat,
És holnap majd adatik, a jövőd bizonytalan:
Akarom, hogy tőlem függjenek sorsom kérdései,
A megoldást én magam, a vállamon hordozzam.
A sorsszerű döntéseket is meg lehet változtatni,
Csak akarni kell nagyon, és az ég is megnyílik,
Mert miben hiszünk, és amit magunk vállalunk,
Annak egy napon, általunk kell beteljesülni.
Meg kell vívni életünk fontos, nagy csatáit,
Szorgalmas katonák vagyunk mi nagyon.
S az isten, ki ott az égből, jó atyaként irányít,
Megszán egyszer, megadja, mert akarom.
Fűszerkertem.
2010.03.26.
Aprócska dudorokban rúgja a földet,
És kifelé kívánkozik a majorannám…
Kedves cserepekbe ültettem a kertem,
A fűszereimnek idén, ennyi lesz a világ.
Díszes bazsalikom illatára vágyom,
Naponta figyelem nesztelen fejlődését:
Picinyke szirmocskákkal töri a földet át,
És nyúlik egyre nagyobbra, nő a nap felé.
A rozmaringom és a tárkony még várat,
Nem akarnak kitörni a nagy sötétségből.
Ráérnek, bár már tavasz van, de amott,
Egy felhő kacsingat, a rossz időt jelezvén.
Metélőhagymácskáim ágaskodva,
Zöldelve vigyorognak a többiek felé.
Optimistán élvezik a korai meleget,
És sietve mennek minden társuk elé.
Ilyen az én tavaszi kedvem, akár e csöpp,
Magukat alig éltető fűszernövényeké.
Még alig dereng a tavaszi élet, s én máris
Úgy érzem magamat, mint aki él, örökké.
Tíz.
2010.03.27.
Elszámoltam tízig, és nyeltem egy nagyot,
Leszámoltam mindennel, ami az életemben volt.
Holnaptól új napra ébredek, virágvasárnapot ünnepelek,
S én a templomba megyek, mert ez kell a lelkemnek.
Elszámoltam az összes számot, mert kellett,
Mert az életemben sokszor meghaltak az elvek:
Amikor kerestem, hiába, nem találtam meg őket,
S most már csak tíz van a skálán, a többiek elmentek.
Örökre vége a tegnapnak, a ma haldoklok éppen,
S holnapra már csak foszlányokban él az emlékem.
De ezek az aprócska töredékek jelentik majd a múltam,
S kötnek össze a jövőmmel, hogy élhessek a mában.
A meggyötört imája.
2010.03.27.
Oly sokszor szorítottam össze fogaimat,
S úgy imádkoztam istenemhez, el ne veszítselek:
De mire végig értem a strófákon, tudtam, ezt nem lehet,
Nem kérhetek olyat, ami nem is adatott meg nekem.
S mégis, este, mint este ugyan azt kértem, s vártam…
Vártam a csodára, az isten hatalmára, hogy kegyelmez rajtam,
Hogy megadja mindazt, amit éveken át oly nagyon akartam.
S most, mikor végső bizonyosságot leltem, és elért a vég,
Újra imára kulcsolódik a két kéz, s a torok remeg, a szív kér…
Ugyan azt az imát dúdolja ajkam ritmusosan, elkapja a hév,
S a szem, mely oly csodás másik szempárt látott, az égre néz,
Talányosan, mosolygósan, hátha megkegyelmeznek még.
S bár az ima meghallgatásra került, de a sors nem enyhült,
Ami meg vagyon írva, ahhoz hűen tartja magát, a liturgiát
Elfogadja, de magát meg nem adja, végrehajtja az utasítást.
S mi jöhetne más? Az álom, maradjon határokon belüli vágy:
A kérés meggyötört, elcsépelt, elvegyült a többi könnyebb között,
S a lélek marad sivár, az élet élettelen, mert a mocsárban elmerült,
A sok milliárd között. S most hiábavaló díszbe öltözött az oltár,
Mert nem csillog rajta oly csodásan, mint ezelőtt a szép zsoltár.
Egyedi kívánságlistát senki se nyújthat be, az ügyintéző elköltözött.
Haragszik rám már szer fölött, amiért mindég nyaggatja az én imám.
Ott fent is van munkaidő, s hivatalnokok is talán, olyanok, mint mi,
Kedvetlen ügyintézők hallgatják imámat, s idegesek, mert már ismerik:
Balga emberek, miért hisztek mégis a csodában? – kérdezik,
S én felelek szemtelenül vissza, hogy - csak, mert kell, mert hisszük:
Mert azt hisszük, hogy aki meghallgatja, az megvigasztal,
Ha már nem teljesült. S most itt ülök magányos lélekkel,
Egy tiszta családban, hol gyakran rian a szívekben a szeretet:
S én nézem az égboltot, hátha meglátom azt, kit a szívem szeret.
Csillag leszek egykor én is, és várom mások kívánságait ott fent,
De bizisten, megesküszöm, rám számíthat majd, ki imádkozik idelent.
S ki olyat kér, mit teljesíteni könnyű szerrel lehetne, majd megteszem,
Sajogni fog álombéli szemem, mert ott is, a menyben is könnyezem.
Ott majd én fogom meg a halkan imádkozók összekulcsolt kezét,
Könnyemet hullatom a hajára, és rálehelem lelkemnek nedvét.
Inteni fogom, ha veszély fenyegeti, és imádni, az összetört szívét,
Meggyógyítom, rajta tartom számat, hogy a lyukas ér, ne veszítse vérét.
Csak kicsit jönne a feloldozás, csak picit nyugodna a nyughatatlan szív…
S akkor ismét újult erővel mormolnám újabb imámat, mit a szél odébb
visz.
Várom a beteljesületlen álmom, hátha meglátom még egyszer a szemét.
Csak még egyszer csókolja a számat, és öleljen oly erősen,
Hogy testem széjjeltörjék, csontjaim reccsenve repedjenek,
Csak még egyszer öleljen és vigyázza álmom, utána nem imádkozom,
Ígérem, érte soha többé: Csak még egyszer hadd legyek az övé.
De félő, már beteljesületlen marad minden vágyam, álmom,
Mert ő elhagyott, de most nem csak játékból, hanem mindörökké,
S ez lett a földön az igazi halálom, nem a testé, hanem a meggyötörté.
Virágvasárnap.
2010.03.28.
Virágvasárnap van, arra ébredtem,
Hogy ragyogó nappal telt be életem.
Cikázó ragyogás az ablakomon át,
Mi szívemet átjárja, istenem!- élek tán?
Jó atyám, hogyan adhatsz ennyi szépet!
Pilláim rebbenve égnek, kifelé néznek:
A gyors csalogány fészkét igazgatja,
A párja a távolból őt irányítgatja.
S az ember ünnepel, e mesés varázsban,
Kinyíltak a nárciszaim, a virágágyásban.
Élnek, minden éled, a körtém virágban,
A gyermekláncfű is sárgállik a pázsitban.
Kecses léptekkel békát szed a gólya,
A fűre ma a hajnal, harmatos takaróját húzta,
Hisz az éjjel esett, pár csepp az életből,
S most ünnepelni megyek, hírt kapni istentől:
Mert kit fiaként egy hét múlva feláldozz,
Azt ma zöld ágakkal várjuk, s ő virágot hoz:
Életet, a bűnös emberi fajnak a földre,
S veszünk tőle éltet, hogy megfürödjünk
Az értünk elfolyó, drága, áldozati vérbe.
Benne éljünk ezentúl, vele legyünk örökre.
Az idő nagy Úr!
2010.03.29.
Az idő nagy Úr, ki nem gyógyítja a sebeket,
Kérkedve eltelik, s a rosszat itt hagyja neked.
Vele kell ezen túl megküzdeni, mert a jót,
Azt nem neked adta, elvitte más valakinek,
Ott akar azzal tetszelegni. Tetszelegni akarna?
Ó igen, s miután elhiszik balgán, hamis szavait,
Neki hódolva, elé mennek térdet hajtani:
Ő kineveti, hisz már rég az övé minden,
És mindenki ki behódolt, öregember éppen.
Semmit sem adott, csak vett, s én adtam önfeledten,
Hiszékenyen, s vetett ő sorsot hálából énfelettem:
Pár ránc, csontfájás, mit hagyott helyette nekem.
Hát ennyi csak, mit ő ez idáig tett meg érettem.
S örültem, mert akartam mindent megbocsátani,
Mert nem akartam a saját hibáimat felvállalni.
Hát igen, azt mondtam sokszor, majd az idő segít,
Minden sebünk meggyógyítja, ő adja a gyógyírt.
De nem igaz, hazugság, csalódás és ábránd,
Azt képzelni, hogy ily nagyúr bennünket megáld.
S most picit későn jöttem rá a dolgok lényegére,
Hogy nincsen szükségem az idő könyörületére.
Mert csak magam vagyok, magamnak, ki élhet,
Ki adhat, s ki ha akar, eltörölhet minden vétket.
Olajágak.
2010.03.29.
Olajágat hint az útra a fényes hajnal,
Úgy, mint majd kétezer évvel ezelőtt:
Hisz akkor is köszöntöttek diadallal,
S zöld ágakkal mentek, az isten előtt.
Nem változott a mi világunk semmit,
Hisz a megváltót sem tudták szeretni.
Mit várok én, kicsinyke, apró semmi,
Hogyan tudnék én, a porból felnőni.
Olajággal köszöntötte a napot, Noé,
Az volt neki, az élet fényes lehetősége,
Amikor a galamb visszatért a hajóra,
Egy zöld ágat vitt neki, nagy örömére.
Olajágakat szórtak Jézus elé egykor,
S hangzatos rímeket kiabáltak közben,
De azt, kit annyira ünnepeltek vasárnap,
Pénteken megfeszítettek egy keresztre.
Miből képzelem, hogy a világ más ma:
Miért akarok, végtelen szenvedélyeket:
Hisz a világ nem változott az óta se meg,
És az ember csak álmodik új reményeket.
Mi rég elmúlt, nem jön vissza többé,
Hiába kergetünk ósdi, hamis illúziókat,
S mi rossz volt, hát múljon el örökké,
Ne növeljünk újabb, beteg olajágakat.
Piszkos ruháim.
2010.03.30.
Levetettem piszkos ruháimat,
S most tisztán állok meg előtted,
Istenem! – oly sok rosszat tettem,
Kérlek, bocsásd meg az én vétkem.
Minden, mi eddig szennyes volt,
Kimosva, vasaltan tisztán ragyog,
S tiszta ruhám alatt testem sajog,
Sérti a keményített ing, a vállamat.
Lehetnék itt most leginkább pőrén:
Hisz tiszta az ember csak úgy lehet:
Ki látott már fehérre kefélt szíveket,
Nem döbbenne meg a látvány felett.
Odakint még hideg van, de itt bent
Buborékokban tör fel a forró vér,
Mert ki tisztítani akarja a lelkét,
A szívét mossa át, nem a kezét.
Fájdalmas a munka, mi elvezet
Az igazi megújhodáshoz, az élethez,
De nem borzadok el tőle, akarom,
Hogy szabaduljak meg tőle, végre.
Tisztán állok meg ma reggel én,
Testemen lehetnek csúf fekélyek,
De a lelkem mostanra kigyógyult,
Abban nincsenek gennyes sebek.
Azok ki lettek takarítva rendesen,
Se titka, se szégyelleni valója nincsen,
Mindent kimostam, s nem hagytam,
Aprócska szemetet sem kallódni benne.
Nagyhét van.
2010.03.30.
Nagy hét van, s ilyenkor
elgondolkodni szokás,
Mindazon mi eddig volt,
S majd, ami jön ezután.
Nagy héten, a szívek
Megtelnek eufóriával,
És nem gondolnak, a
Világnak egyéb bajával.
Nagyhét van, s odakint
Vakító varázzsal süt a nap,
A természet is készül,
Hisz közeleg a nagy nap.
Nekünk nagy, és várjuk,
Pedig a fekete halál jő,
Melyre nincs magyarázat,
Mert így akarta azt Ő.
Milyen furcsa az ember,
És mennyire ostoba, vak…
Örül annak, mit ilyenkor,
Csak a rút elmúlás ad.
Nagyhét van, s kigyúlnak
A szívekben a lángok,
Amit adott a Karácsony,
Visszaveszi a péntek, az álnok.
Akkor született, s most meghal,
Mert az ember megfeszíti,
Hisz képtelen volt felismerni
A jót, és az istent szeretni.
Ha még egyszer...
2010.03.31.
Ha még egyszer látnám sudár termetét,
Gyermek lehetnék, akár ott, egykoron,
Kertünk végében hajlott a karcsú nyárfa,
Úgy, akár egy igazi uradalmi birtokon.
Udvarunkban szomorúfűzre másznék,
És a mogyoróbokrot újra felnyergelném.
Lovacskáztam azon akkoriban oly sokat,
Mára a nagyanyám kegyét is megnyerném.
Szegény bokor, hajlékony ágait letéptem,
Abból készítettem játék ostort magamnak,
A szíj helyett megtette a szomorúfűz ága,
Vastagabb részéből furulyát faragtam.
Letépdestem a petúnia virág kelyhét,
A homokvárban az volt akkor a királyné,
A harcosokat a tátikák helyettesítették,
De jó is volt élni egykor, gyerekként.
S most, hogy felnőtt korom közepét is
Meghaladtam, vajon mire vállalkozom:
Van-e még élet, mit megismerhetek,
Vagy tán ezen túl már elkárhozom…
Nem tudom, maradt-e új számomra a földön:
Azt sem tudom, hol vagyok már otthon…
De egy biztos, hevesen ver még e húscafat,
Amikor a régi nótákat, ajkamon dúdolom.
25 év.
2010.04.01.
A tegnap még esett, megáztatta magjaimat,
A tavaszi friss eső, mely miatt most hűvös van,
Ám amott kandikál a nap, és hirdeti a tavaszt,
Két bárányfelhő takargatta el a kis ravaszt.
S ma reggelre újra kisütött áldott sugara,
Az én kedvem is olyan, mint a nap maga.
Mikor elborítják a felhők, eltakarják a napot,
Minden életerőm, a kedvem is alábbhagyott.
S ma újra vidáman, balga örömmel ébredtem,
Hisz 25 éve, hogy életem párját megismertem.
Akkor is sütött az áldott nap, erős volt sugara,
Rám tekintett, és megérintett az isten oltalma.
Készülődés.
2010.04.03.
Szombat van, de micsoda szombati nap!
Ma mikor kivirradt, a nap is mosolyra fakadt.
Erőt kell gyűjtenem, hisz ma sütni-főzni illik,
A családom ünnepi edénye a kezemben virít.
A káposzta megtöltve, már jó ideje fő éppen,
A tűzhelyen gőzölög a húslevesem, s az életem…
Most a tortát verem fel, mert készülök az ünnepre,
Hisz reménykedem, a családom itt lesz énvelem.
Nagyszombat van, s én szorgalmasan dolgozok,
A hajnali nagy eseményre, és az azt követő,
Meghitt hangulatú igazi, békés családi ebédre.
A gyermekeim szoknyám mellett ünnepelnek,
S én elégetetten nézem, mikor a levesből mernek
Majd jönnek a hideg tálak, mert ilyenkor meleget
Véletlenül sem készítek egyebet, csak rántott húst.
A sok minden mellett, amit fel fogok szolgálni,
A kimaradhatatlan rántott csirke is ott lesz,
Mert az én ünnepi étkem, gyermekkorom óta ez.
S a krumpli saláta mellé, egy kis zöldséges,
Hogy a hölgyeknek is legyen, ehessenek eleget,
Az uraknak ugye, nem számítanak a zsírok,
Édességnek sok csokoládé, a bajusz attól mosolyog.
Felsoroltam hát sok mindent, mi nálunk szokás,
Kivétel a bárány, mert sajnálom a drágát…
Ünnep van, s az ember fehér damaszttal terít meg,
Mert a külsőség rabja, szolgálója lett, szerfelett.
Isten jó kedvel, áldja, és tartsa családomat meg,
Gyűjtsön össze sűrűn, s adjon még több ünnepet.
Ibolyák.
2010.04.04.
Édesanyám olyan napon született,
Mikor kertjükben nyíltak az ibolyák.
S az én áldott nagyszüleim éppen,
Tanácstalanul az ő nevét kutatták.
Fiút vártak, várt gyerekként érkezett,
Elsőnek, egy nem túl fiatal párhoz,
Hol az utódot csak erős neműnek képzelték,
S a férj, mégis remegő térdel ment az ágyhoz,
Hol neje, és újszülött gyermeke aludt,
Lesve az imádott, drága nő ébredését:
És a büszke férfi kabátja alól kihúzott,
Egy csokor ibolyát, s tette a gyermeke mellé.
Így lett édesanyám neve, egyszerű Ibolya,
S lett egyben a tavasz, legszebbik mosolya.
Az elmúlt évek alatt, bár sok viharok dúltak,
De április elejére az ibolyák kivirultak.
Édes, jó anyám 75 éve viseli e nevet,
Az aprócska virág rá, mosolyogva nevet.
A kertemben nekem is nyit, ezernyi száll
Kéklő ékem, hogy őt megköszöntsem,
Méltó képen, hisz nem is vár ő mást,
Csak kedvenc vadibolyáiból egy csokrot,
Hisz az volt, mit születése órájában kapott:
S annak neve, hogy emlékezzen rá mindenki:
Mert nem csak a fiúgyermeknek lehet örülni,
Egy- egy család örököse, olykor nő is lehet,
Hisz az emberi fajt, úgyis ők mentik meg,
S mint későbben nagyanyám is tette,
Szülnek fiakat is, az apák örömére.
Uram, adj erőt!
2010.04.04.
Uram, adj erőt az embernek,
Nézd, mily szépen imádkozik,
Ne hagyd el a csüggedő szívet,
Ne hagyd őt bánkódni örökké.
Uram, sokat szenvedett az ember,
S míg mások örömkönnyeiket ejték,
Ő fájdalomtól görcsösen görnyedve
Hajtotta meg előtted, a bús fejét.
Uram, tekints le a csüggedőkre,
Már oly rég volt, hogy ünnepeltek,
Adj, életüknek új értelmet kérlek,
Hogy végre, vígan énekeljenek.
Dicsérhessenek téged, s ajkuk zengjen
Víg zsoltárokat, s míg e földön élnek,
Soha többé ne legyenek bánatosak,
S szemeiket ne áztassák a könnyek.
Öregedő asszonyok gyásza.
2010.04.06.
Történik olyan az asszonnyal, hogy korosan,
Anélkül, hogy akarná, mégis szerelmes lesz:
Talán nem is egy valós személynek az arcába,
S nem is ismerve lelkének zugát, csak úgy,
Csak álmában, mert hinni akar, az ismeretlenben,
Magában, mert vágyik még egyszer arra az érzésre,
Mi egyedülálló, mi ekkor már reménytelen,
Sok kínt és gyötrődést hozó, felesleges nesz,
Csak a lelkének rabszolgája, s annak zenéje lesz,
Mi átszúrja szívét, s tartja fogva ezután már, örökre.
Nem is valós ember, ekkor már az ideálja,
Csak azon álmai tömege, mikre vágyott mindég,
Akarta, de nem jött el, s most az utolsó máglya
Talán felégeti a hamvát is, ennek a furcsa éjnek.
A szerelem egy kor után csak pusztító tűz,
Nem tisztít, csak öl, és kétségekkel gyötör.
S vannak férfiak, kik ezt kihasználva, azt mondják,
Mit egy korosodó hölgy álmaiban igaznak is hisz,
Ezzel véve le őket a lábáról, és adva hamis reményeket,
Csupaszra vetkőztetett erényeikkel maradnak, a végén:
S pénztárcájuk kiürülvén, eldobva lesznek ők.
Jöhet egy másik középkorú dáma, s ő utána is a következő,
S szegény asszonyok nem tudván, mily veszélyes játék,
Mit velük ekkor már űz, mert megértek rá, a teremtő.
Figyelem te drága, te sokat szenvedett nő,
Ne akarj hamis boldogságot magadnak,
Hagyd a dolgokat olyannak, amilyenek voltak,
S majd folynak az évek, hagyod őket magad mögött.
Én is akartam szárnyakat növeszteni és érteni mindazt,
Mi világos is lett mára, miután megszenvedtem őt.
Mennyivel, könnyebb szívvel tekintenék a mába,
Ha soha se álmodtam volna mást, mi volt, csak őt.
És túlesvén e káprázaton, pusztító tűzön,
Mi gyászt és magányt hagyott maga mögött
Van bátorságom kimondani, hogy vigyázz NŐ,
Te drága, te korosodó, te sokat szenvedett,
És békességet hordozó, mert be fog csapni ő.
S nem okolhatsz érte mást, se a sorsot, se istened,
Hisz benned termett e borzalom, az ördög maga volt,
Kihasználva az aprócska rést, mit szíveden megejtett.
Dobd mögéd éveidnek láncát, s a sarat is hagyd ott, ahol nő.
Ne hordj magaddal ütlegelő pálcát, hisz nem bűn, mit tettél,
E ez nem is eredendő, csak olyan erő, mely áthatja az asszonyok
Öregedő, mindennapos arcát, mit adott nékünk a teremtő.
Csak a mában…
2010.04.08.
Most, a mában szabad élni,
És csak a pillanatban hinni.
Minden egyéb álságos varázs,
Mi elmúlik, s marad a kétség:
Mert nem tudjuk elképzelni,
Ha mi tiszta, igaz arcunk adtuk,
Miért viszonozza más, másként,
Miért nem igaz a mosolyuk.
Csak a mában szabad élni,
És nem várva érte semmit:
Adni, mindent, amit lehet,
Mosolyogni kell és dalolni:
Apró gesztussal szolgálni,
Mindég csak igaz szót szólni,
Mi szívünket megmelengeti,
Amiért érdemes volt égni.
Csak a mában szabad élni,
A holnap előlünk még zárva:
Mosollyal várni az új napot,
A szívünket mindég kitárva,
Elkészítve, ha majd egyszer
Számod adni kéne, annak,
Aki teremtett, ide le a földre,
Emelt fővel mehessünk elébe.
