Új
világ.
2010.04.07.
Olyan világban élek én,
Hol rendkívül fontosak az álmok:
Nincsenek benne vágyak,
Csak élek egy elképzelt világot.
S most úgy vélem, ennek végéhez értem,
És már nem számítanak az álmok,
Meg kell értenem e kissé furcsa életem,
S kreálnom magamnak egy új világot.
Valaki megtanított engem arra,
Hogy mások is vannak, nem csak ábrándok,
Ha élni akarok, meg kell állnom a helyem,
S talpra állva, láthatom meg az új világot.
Látnom kellene benne egy tükröt,
Látnom kellene mit elém tártak,
Magamat kellene meglátnom benne,
De még nem értem be, és én nem látok.
Azt mondják, a megújuláson át vezethet az utam,
Csak a káoszból lehet építeni erős várat,
Hogy csak félelemből alkalmazkodom,
S utamat azon keresztül meg kell találnom.
S ha magamat megvizsgálnám végre,
Ki olyan nagy kerülőket bejártam,
Megláthatnám azt, mit nem láttam,
Egy metafora az egész eddigi vágyam.
S életem olyan, akár egy igazi álom,
Keresem benne magamat, és még sem találom.
Április.
2010.04.09.
Akár egy naiv kisgyermek mosolya,
Úgy néz le rám az április nap maga:
Kedves ragyogása, arcát beborítja,
Lágyan lengő fátyol minden sugara.
Ámulat, és csoda járja át szívemet,
Hatalmas tisztelet a természet előtt,
Mely szült és felnevelt önzetlenül,
S most itt vagyok kéretlenül is benne.
Tavasz van, visszavonhatatlanul,
Araszolva bár, de megy előre az idő.
S én ebben a csodás hatalmas óriásban
Lehetek kicsinyke ember, ki megtöri őt.
Az idő, csak játék, nem olyan nagyúr,
Mint ahogyan valamikor elképzeltem.
Ő is egy a sok közül, mit nekem rendelt,
A sorsom, hogy hasznosan megéljem.
Részem, és én része vagyok egy nagynak,
Sikoly, egy puszta semmi nagy, világban.
De benne vagyok a felhőben, a zivatarban,
S mikor elszív a föld, életté válok porában.
S ha pihe lehetnék, talán, szabad lehetnék,
Oda repülnék a naphoz, hogy, ha mernék.
Mert utamat nem állná el akkor már semmi,
Ott mindég, örökké én, és csakis én volnék:
De húsból vagyok, és fénylő lélektől ékes,
Csilláma a föld egészének, emberi semmiség.
Nőből vagyok, ebből a világból aprócska részes,
Hogy boldoggá tehessek, ezért adott a teremtő.
Hulló csillag.
2010.04.09.
S ha egy csillag ki akar hunyni,
Hagyjuk lehullni magától azt,
Ne akarjuk azt is megtartani,
Ami soha sem volt, és nem igaz.
A hulló csillag élete kurta ám,
Amilyen gyorsan feltűnik az éjből,
Oly sebesen száll alá az égből,
S pillanat műve az ittléte csupán.
Nézz fel rá az égre, míg száll,
Kívánj valamit, s hagyd útjára:
Hadd menjen az, ki sietve jő,
S elillan, még mielőtt megállna.
Fiatal szívvel lehet igazat kívánni,
Örülni a csillagnak, hullását megvárni:
S mikor kihunyni látszik az élete,
A vidámság angyala játszik ővele.
S most, hogy életem delelője is lejárt,
Már nem kedveznek nekem a csillagok.
Fényükkel, más vállát nyaldossák,
Hisz tudják, majd rajtuk nyargalok.
Kérdések.
2010.04.10.
Miért van az, hogy a múlt egy pillanat alatt,
Semmivé tud válni, mint ami nem volt igaz:
Hogyan lehet az időt bevárni, és megvárni
A kellő, eljött pillanatot, vajon ki tudja azt:
Hogyan lehet köddé válni, mikor ködből nőttem:
Megélni, mikor elhagyott, és kitaszított lettem:
Ugyan ki tudhatja azt? Ki tud segíteni a mában,
Hogy a holnapot megérjem, és ne nézzek hátra.
Miért kellene elviselni, mikor csalfák az álmok:
Miként kellene helytállni, ha becsapnak a barátok:
Milyen az, mikor hazug, és álságos a világ benned:
S kellenek neked akkor, igazán kellenek, az elvek?
Szép a reggel.
2010.04.11.
Szép a reggel, igazi tavasz van,
Lelkem legszebb napsugara ez,
Bármit is hozna, életem vigasza,
Öröme lehet, hiszen benne élek.
Kedvenc évszakom, mit várok,
Oly nagyon, egy egész éven át,
S most, hogy itt van, boldogan,
Igazi megváltásként tekintek rá.
A megújulás évszaka ismét adott,
S én élek vele, ezen túl örökké:
Csak akkor lelem meg a vigaszt,
Ha keresem a változás lehetőségét.
Olyan akarok lenni, mint régen,
Szeretetemmel beborítani az eget.
Hisz van bennem oly sok belőle,
Mi elég bárkinek, ki érez engemet.
Reggel van, s én újra felébredtem,
Hálás is vagyok érte, nagyon.
Ágyamban, halk imát rebegtem,
S átadtam magam a sorsomnak.
Kedvencem.
2010.04.11.
Csábító illata máris gyötör,
Habos, akár a szűz ruhája,
Apró kelyhében ül a gyönyör,
Ledér nászát tőle, párja várja.
Alig nyílt ki, s máris táncot jár,
Szirma ring, ide-oda kalimpál,
Mesebeli rigmus, mit ide kiabál:
Gyere már, csoda vár, mesevár…
Incselkedve, huncutul néz rám,
Mosolya mámorítóan andalító,
Édes szagú, kedves jázmin virág:
Ide-oda kandikál egy aprócska ág.
S amennyire lenyűgöz látványa,
Úgy szomorít a kedvencem halála,
Mert már nem sokáig tart az idill,
Elhervad máris, alighogy, kinyílt.
Gyöngyvirág.
2010.04.11.
De jó is lenne olyan erősnek lenni,
Mint ezek az apró gyöngyszemek,
A föld alól is, mindég elő bújni,
Hiába temetnének el gondos kezek.
A száraz, kegyetlen semmiségből
Tör ki, hatalmas erővel a nap felé,
S bár csiráját súlyos léptek törték,
Túlélte, megadást nem ismervén.
Gyönge, puha szárán ring a tavasz,
Tucatnyi pompás, habos ékköve:
Ám hamis illatú ringása ravasz,
Mosolya, lelkemnek igazi könnye.
Ő volt a mindenem, de megcsalt,
Megtévesztette óvatlan szemem,
S mikor azt hittem, a virága igaz,
Akkor csapott be leginkább engem.
Úgy vártam a tavaszt, a feltámadást,
Mert hittem, mert akartam erős lenni:
Akár a gyöngyvirág, ki a dudvából is,
Bárhonnan is, újra a világra tud jönni.
Civódásaim.
2010.04.12.
Hosszú hónapok óta nyűglődök,
És megvívtam már ezeregy csatát,
Magammal, és magamban civódtam,
Mert nem segíthet ebben, senki se már.
Oly jó lenne az időt átugrani néha,
Hátra dobni, életünk nagy eseményeit.
Mint aki nem érti, nem látja, miért léha,
Az, aki mindennapjaink megkeseríti.
Az akadályokat magamnak álmodom,
És magamat csapom be, de nagyon.
Mert mit isten, nekem előkészített,
Az ettől távol van, s még nem akarom.
Olyan vagyok most, mint Jób,
Ki veszteségeit elviselni kész,
Csak azt nem, mit neki szántak,
Mit neki, sorsául adott az ég.
Tudok dacolni a halállal, hiszen
Haltam már száz halált is rég,
Élni nem tudok, ebben a világban,
Miben élnem kellene itt még.
Tudom, hiába dacolok a Moirákkal,
Feleslegesen gyötröm magam agyon,
Mert, amit a nagykönyvbe bevéstek,
Nélkülem is, egyszer megtörténni fog.
Erzsikének – A mi Kőrösünk.
2010.04.12.
Te ott születtél, hol már duzzad a folyó,
S én ott, hol még gyermekként csapong.
Kőrös, mi sok örömet és bánatot hordott,
De nekem igazi reményt, és hitet adott.
Játszópajtása volt életemnek, egy igazi,
Lágy takaró, amibe bele lehetett gázolni:
S mikor riszálva ringatott a szilaj folyó,
Akkor tudtam csak én igazán őt szeretni.
Hol születtem, ott magyart nemzettek az apák,
Mert féltve őrzik minden kincsét e nemzetnek,
Kik ott maradtak, s büszkén mondják: hazám,
Kőrős vidék, hol csak katáng kórok teremnek.
Ott dúdolt édes altatót, esténként anyám,
És megsimogatta közben fekete hajamat,
A szekercével hasította apám a fenyőágakat,
Hogy gerendát ácsolhasson, s emeljen falakat.
Úgy építette féltve, családjának otthonát,
Hisz mestere volt ő minden mesterségnek.
Mert segítségül ott, már csak a táj van talán,
Hisz távol nemzetétől élnek, a nemzedékek.
Kőrös, mi oly sok szépet vitt már a hátán,
S habzott, tajtékot vetve a rideg időkben,
Volt olyan is, alig maradt víz a medrében,
S volt, mikor a várost is majdnem elnyelte.
Ki érthetné meg jobban, milyen vagyok én,
Mint az, akinek a szívében a Kőrös ott van:
Ki ott született annak partján, egészen más:
Mert mássága, a sziklát sodró folyótól van.
Kisütött a nap.
2010.04.15.
Nagy meredt szemekkel nézne a nap,
Alig tudja kinyitni, a csipák benőtték:
Édesdeden mosolyog, egy felhő amott,
A lusta balga napot még ő is kineveti.
Szinte érzem a kínt, mit ő most átélhet,
Hisz kelnie kellene, de álma nem engedi,
Még visszatartja valami ábrándos lélek,
Mit látni oly szép volt az éjszaka neki.
Ki-kinyitogatja hatalmasra nőtt szemeit,
S ahogy az érces levegő hirtelen beléhasít,
Hunyorítva csukja le ismét, tovább álmodik,
De lökdösi hátulról egy kéz őt is: - dolgozni!
S egy pillanat alatt máris frissen, kell fel,
Az álmait maga mögé, gyorsan elhessegeti,
A káprázat, mit éjjel átélt, neki sem tartós,
Semmi sem tart örökké, csak a ma az övé.
S mikor letekint a földre, látja, mit én is,
Hogy a sok eső után nyújtózik a természet,
A napokig tartó égi áldás, neki szabadságot,
Nekünk jó termés lehetőségét adta, életet.
S most mégis a fehér járdát seprem,
Mintha télies lenne a táj, minden olyan,
Csak a nap más, mert ő csendességében,
Mosolyogva kacsingat rám, huncutkodva.
Virágmaradványokat takarítok ma reggel,
A szilvám szirmai megadták magukat:
Milyen ellentétekkel küszködik a táj,
Mi élet az egyiknek, másiknak halál az.
Az eső, jó kenyér illatát hozza már előre,
A virágszirmok, a gyümölcsök hiányát,
S e két véglet között küzd az ember meg,
Hogy soha se érezze egyedül magát.
Nem tudom.
2010.04.18.
Nem értem életem fontos történéseit,
Néha homályosság fedi tudatos énemet.
Mi tegnap egyszerű volt, könnyűnek tűnt,
Mára, szívemre, nehéz kőként gördült.
Gyermekem sorsa lett bizonytalanabb,
S nem értem miért kellenek ezek a napok,
Kinek jó az, ha a csendre, káosszal válaszol,
S miért kell ily békés időben az erőszak.
Miért bántják azt, ki szelíd, oly sokszor,
Ha ő maga nem akar annyi bonyodalmat:
S miért nem védik meg egymást a bajban,
Kik amúgy együtt vannak a vigadalomban.
Annyi mocsok dolog van, ebben a világban,
Minek megtörténnie nem lett volna szabad,
Kik vállalnak felelősséget a csúfságokért,
Amik egyre gyakrabban előfordulnak…
Nem érzem a bosszú apró szikráját sem.
Nincsen bennem elvetve a haragnak magja.
Hiszem, hogy nem felelős érte bárki más,
Ami megtörtént, az csak a véletlen maga.
Ma, mikor oly világban élünk, hol sikk ez,
Nem tudom, győz-e majd az igazság valaha:
Hisz gyermekét a balga anya féltőn óvná,
Az ő remegő szívének, nincsen rá panasza.
Szépség.
2010.04.21.
Szemeink keresik a szépet a világban,
Gyarló mód akarnak valamihez hasonlítani:
Kinek öröme telik egy szép virágban,
Annak nem kell utána sokat kutatni.
Ám van, kinek a szép fogalma egy nő,
Potroha gömbölyű, dereka, akár a darázsé,
Lábai látványosan kecsesek legyenek,
Bokája, akár a vékony szárú ibolyáé.
S nőknek is vannak ideái, a férfiak között,
Kik kemények legyenek, akár a nemes acél,
Hogy meg ne hajoljanak a nagy súly alatt,
Mit hordaniuk kell egy-egy női ideálért.
Nőből vagyok én is, bizony szeretem az okos,
Kedves, daliás férfiakat, mert a szememnek
Az szép látvány, de a szívem nekem másfelé jár,
S én valami lelki szépre vágyom, de igazán.
A bálványok nem töltik be szívemet melegséggel,
Mert az, aki a szobámat tölti be szépséggel,
Nem felel meg ezeknek a kritériumoknak.
S mégis ő a legszebb e földön, ő vigyázza álmom,
S ő az, ki hazavár, mehetek én bármily későn,
A meleg szobában, puha vánkosomon nyújt vigaszt.
Ahogy telnek az évek, a külső szépségek megkopnak,
Már nem adnak igazi vigaszt, mert amit kerestem,
Azt hiszem megtaláltam, mellettem volt mindég az,
Csak vak voltam, és nem láttam, mily szép is a nap.
Ott vagyok…
2010.04.21.
Hol ég és föld találkozik, ott vagyok én,
Te hol vagy, hát merre kísérted a napot:
Büszkén várom sorsomat, s élem meg,
S te mindazt, mi szép volt megtagadod.
Mennyi a bére, hadd fizessem meg,
Mindannak, mit az élet nekem adott:
Mert általad büntet, és véd a teremtő:
Nem véletlenül váltotta meg a világot.
Harsogja a hajnal, mit elhallgat az éj,
Miben rejtőzött a megismételhetetlen kéj:
Hol vétkünk súlya kergette a horizontot,
Ott köszöntötte szerelmünk az új napot.
Már minden meghalt, lehullott a csillagod,
Emlékeidben mégis, örökké ott vagyok.
Sorsunk mezején utunk kétfelé ágazott,
Szívünk üteme egymásért, elhallgatott:
De te tudod, hogy vagyok, s érted vagyok,
Lángban ég a szám, ha csak rád gondolok.
Érzem, amit érzel, s látnak még e szemek,
A füleim tanúi, minden egyes percnek.
Megesküszök, meg én, isten úgy segéljen,
Addig meg nem halok, még meg nem érem,
Amikor te fogsz tőlem bocsánatot kérni,
Akkor tudok múltamra, végre pontot tenni.
Az éles eszű orgona.
2010.04.22.
Aprócska lila orgonavirágok,
Ablakomat lágyan cirógatják.
Félig rügyben, de már készen,
Hogy ékességüket kibontsák.
Megfesteni kellene e csoda képet,
Mit a reggel vet ma szemeim elé,
Illatukkal harcolnak a természettel,
Lehunyt szemem vonzzák maguk felé.
Mikor kinyitom, látom e poros tájat,
Közepén vagyok én, az egyetlen ember…
S bár, kifelé is elkezdett tágulni világom,
De befelé él a lelkem, ott lehet végtelen.
Olyan apró vagyok, mint e lila szirom,
Mi ablakomat néha megbökdösi.
Őt a szél táncoltatja, a sokban egy,
Mégis rajta a szemem, tehát valaki.
Egységben az erő, s ezt árasztja, üzeni,
Mutatja az utat az orgona ma nekem,
A tegnap, bimbóban húzta meg magát,
S mára pár virágocska a mindent jelentheti.
Ők sem nyílnak egyszerre meg, nem mutatják
Magukat azonnal, csak lassan bomlanak ki.
S lám, amott egy hatalmas dongó kerülgeti,
Aprócska szárát keresi, a bibét, mit alig talál,
Mert nem adja a kehely olyan könnyen magát,
Egyenként nyit, és zárul újra be a kis virág,
S az aprócska bibékben, apró port terem,
De illata hatalmas, üzeni, hogy figyelem:
Vagyok, most gyertek, holnapra már nem leszek.
S a nagy dongó érzi az illatot, veszi az üzenetet,
Máris itt kering, nagy zajjal az ablakomban,
Félelmet keltene, de nem tud az otromba.
Nevetséges a jelenet, s kacagok is rajta,
Hisz idétlen teste a bibét bevenni nem tudja.
Az aprócska kelyhek vígan lengedeznek,
Magukra rászállni nem engednek ekkora testet.
S így a falánk dongó dolga végezetlen,
Korgó hassal visszavonulni kénytelen.
S észre se veszi, hogy feladatát elvégezte,
Hisz a virág porát, annak termőjére tette.
Huncut kis virágok, hányszor játszottak
Már ilyen tréfát el, az ostoba dongóval?
S mikor jön a bamba nagy bogár, illegnek,
Billegnek keveset, szép táncot lejtenek,
A porzóról a port ráverik, de még sem adják,
Nem adják neki oda, a drága nedvüket.
A virág elégedetten pihen meg egy percre,
A dongó átverve távozik egy másik kehelyre.
S az éles eszű orgona, virágait nem véletlen
Nyitja egyetlen szép, illatos csokorban meg:
Holnapra újabb szirmocskáival ismétli táncát,
S járja el nászát, becsapva istennek minden bogarát.
Felismerés.
2010.04.25.
Hogy mennyire vagyunk ostobák, mi nők?
Arra választ kaptam ma reggel bőséggel.
Mikor fényképeket nézegettem, jöttem rá,
Hiszékenyek vagyunk, telve hamis reménnyel.
Valakit annyira tudtam szeretni, vakon is egykoron:
Követni voltam kész, a pokolba menni se volt nehéz.
Közben nem láttam, mekkora csaló tud a férfi lenni:
Ha állati ösztönei diktálják, szeretőt is tud tettetni.
S mi, ostoba nők, attól tartunk, mit mondanak,
Mit nekünk diktálnak, hogy hibásak vagyunk,
Hisz elsőre ettünk az almából, a bűnt elkövettük,
A szerelmet csak tettetjük, az Évák mi vagyunk.
Mi balga fehér cselédek, de sokat szenvedünk…
S becsapva hajtjuk nyugovóra, szerény kis fejünk.
Megsiratjuk hallottainkat, ábrándos képzeletünk:
Szülünk fiakat, és folyamatosan reménykedünk.
De fiaink is férfivá válnak, s ahogy az évek telnek,
Megismerjük a fonákot, s maradnak ők kevesebbek.
Lehet öregszem, nem bánom, de isten megáldott,
Mert megláthattam azt is, amit más nem látott.
S van mellettem egy békés lélek, ki hűséggel szolgált,
Akkor is, mikor szívem szerelemmel, érdemtelent kínált.
S ma már mindegy, hisz tudom, az álom volt csupán,
Az igazi énemet találtam meg, egy áldott ember oldalán.
Ha lenne...
2010.04.26.
Ha lenne, egy másik felünk,
Már rég megtaláltam volna én.
Kaptam helyette kincset, jóságot,
Mi számtalan másik féllel felér.
Hegyet nem másztam a szépért,
Itt lent találtam igazi mezei virágot,
S a szépség, nem párosult ritkasággal,
Csak nekem gyújtott új világot.
Ha lenne másik felem e világban,
Akkor rég egy egészként élhetnék.
De nem lennék boldogabb, mint ma,
Mert ki szívből szeret, nem ismerném.
S hogy megtaláltam páromat, ki imád,
Mi sem bizonyítja jobban, mint az,
Hogy értem mond esténként imát,
S értem kell fel vidáman naponta.
Ha lett volna másik felem, valamerre,
Már rég megkeresett volna engemet.
Nem nyughatna a szíve szüntelen,
S nem térhetne nyugovóra nélkülem.
De nem keresett, én sem leltem meg,
S nem is bánom, hogy ez így esett,
Mert ki egyszer annak mondta magát,
Az csak hitvány, hazug ember lett.
S most, itt vagyok fél emberként,
S mégis nyugalom járja át lelkemet,
Mert bár a másik énem messze ment,
S nem találta meg, a fiatal testemet:
De megtalált a béke, az igaz szeretet,
Mi hálával tölti el az öregedő lelkemet:
Nem is kell keresnem a másik felemet,
Hű társam itt van, adta az ég, énvelem.
Ima.
2010.04.26.
Dicsőség, istennek a magasságban,
Békesség, embernek a föld porában.
Ima, mit elmond oly sok száj ma,
Kegyelem nékünk, magasságnak ura.
Nem találom a helyem, elvesztem,
Egy ördögi lénynek a rabja lettem.
Csak egy álom, mit álmodok ma,
Holnapra szertefoszlik birodalma.
De addig kínoz, gyötör, megtör,
A szívemben ott van egy nagy tőr.
Ki kihúzza, halálomat okozza majdan,
Hisz annak hegye, a lelkemben van.
Megcsalt és megbántott a mindenem,
Kihasznált, semmi lett az életem.
S a gyász, mit viselek már jó ideje,
Nem múlik, nem töri az idő vad szele.
Dicsőség istennek a magasságban,
Békesség, embernek a föld porában.
Adassék rózsa, minden szenvedőnek,
S arany csipke, minden szemfedőnek.
Kit átok súlyt, nem lehet az boldog,
Hiába a kitartó dac, hiába oly konok:
S mára csak fakó semmi a szépsége,
Halovány emlék annak, régi tüze.
Hol vannak az álmok, ki lopta el:
Mennyi annak értéke, hadd adjam el.
Hisz ma bármit eladhat az ember,
Csak a lelkét nem, arra isten ügyel.
S mi most oly sokat mond, és rossz,
A tegnap még bennem volt gonosz.
Csak azt kaptam, mit adtam magam,
S most ütlegelem szavakkal az agyam.
Tehetetlenség.
2010.04.29.
A szerelem, csak egy álom,
Mit álmodni volna jó veled:
A szeretet akár a fogyó hold,
Oly kevés, és kényes gáz-elem.
Mámor ittas éjszakákban bor,
Mi keblünk hordóiban forr:
Színe, vértől vörös, kegyetlen,
Szerelem, mindegy csak legyen.
Lenne édes, vagy volna fanyar,
Bármilyen, innám a mérget is hamar:
Ha te itt lennél örökre mellettem…
Nem számítana más, csak lennél énvelem:
Egyedül nem kell, hisz a magány fáj,
Mindent, egyetlen perc alatt elrontottál.
S visszaút már nincsen, erről a partról,
Kompok nem járnak tehozzád oda át:
Leszakadt, porrá zúzott kövektől,
Testem, lelkem csak úgy sajdul,
Mentettem volna, a menthetetlent,
Kétségbeesve, mégis hanyagul.
De a kő mellemre nyomta súlyát,
S utánad nyúlni, már nem bírtam,
Hagytam, hogy drága tested elhúzzák,
Átvigyék a másik partra, bár nem akartam.
Most zúzott sebekkel térden esdve,
Égre emelt, kitárt karokkal csak várok,
S kínomban hördül ajkamon: te isten!
Elvetted az álmot! A szeretetet, a szerelmet,
Semmit sem adtál… s máris visszavetted!
Ne büntess ily kegyetlenül engemet…
Hisz ruhám meg nem szaggathatom,
Az én vallásom ezt nem engedi nekem,
Hát hogyan bírjam ki a kibírhatatlant,
Amikor küzdenem sem lehet… kegyelem…
Hogyan gyászolható a test, ha még él,
De elillant belőle a nekem égő lelke: Hát isten!
Most jöjj és beszélj! Hisz káromollak épen!
Megszakad a szív, foszlányokban csüng,
Koncként rongyos bőrcafatokban a testem,
Lelkem kiégett, viharoktól vert gránit:
Törd porrá, ó törd meg, ne kímélj engem!
Meggyötört, elhagyott rom vagyok csupán,
A sorsomat teljesítette be egy ember.
Mit nekem szánt az ég, elvégeztetett,
Miközben imádkozni volna kedvem…
A feladatomnak, amiért küldtél, már vége.
S most nyugalom járja át a házat, hol éltem:
S bánat, mit maga után hagyott az álnok,
Egy hold nélküli, kihalt, mámor ittas éjben.
