Anyák napjára!
2010.05.02.
Nők vagyunk, bordából lett gyönyörű Évák:
Kiknek minden álmunk, lehessünk édesanyák.
S mily nemes cél, mit kaptunk tarisznyánkban,
Induláskor kenyér nincs, de gyöngyvirág van.
Mikor megérezzük, azt az isteni hatalmas kegyet,
Hogy édes dedünk, szívünk ritmusára ölthet testet,
Anyává tesz, és egyben felmagasztal a mennyben,
Kinek hullámzott már pocakja, volt ott vendégségben.
S ki járhatta már meg e földi mennyországot,
S érezhette a kínokkal telt, megváltott világot,
Csak az tudja igazán, mit is jelent a mai nap,
Mert megszenvedte a teremtést, s az égbe tart.
Este a Sárréten.
2010.05.03.
Estét kongatnak a templomban,
Imára hív istennek halk harangja,
Mily nagy kegy, hogy érthetem én,
Amit a szürke leplű éj elmondhat:
Mert zeng nekem régi meséket,
Miket gyűszű szájú nagyanyám sírt,
S mond olyat, ami mára csak álom,
De hogy volt, itt érzem, bennem él még.
Kiállok ablakomban, s gyönyörködöm,
Hisz a májusi éj csodás ritmusban zenél…
Hajam simogatja az elhaló éji szellő,
Keblemben lágy muzsikát jár az idő.
Évek óta nem pihentem meg e tájban,
Pedig meg is festettem oly sokszor én:
De bennük kell élni, az alföldi fákban,
Mert susogásuk érteni a legnagyobb erő.
Belefoglalom legszentebb imámban
A mát, a tegnapot s mindent, mi jő,
Mit megérhetek e kietlen pusztában,
Az életem az, a legszentebb jövő.
Beleszippantok mélyen az éjszakába,
A levegőt harapni oly felemelő,
S míg élhetek itt, e mesés világban,
Hálát adok mindenért, mit ad a teremtő,
Hisz békét leltem, a Sárrét sarkában,
Hová rendelt engemet eljönni ő.
Életem nagy kérdése.
2010.05.02.
Hogyan ébresszünk szerelmet,
Ha annak már kiégett a lángja,
Lehet-e menteni a menthetetlent,
Mikor elhagy annak varázsa...
Miért van, hogy küzd az ember,
Mikor épp magára marad,
S játszva játssza naponként el,
Esélyeit, mikor azok vannak:
Megesett velem is egyszer,
Azóta siratom a percet,
Számon kértem ezerszer,
Őt is már, nem rossz lélekkel,
De válasza mindég ugyan az,
Örökké nem szerethet az ember…
Istenem, ki nekem hűséget fogadott,
Elhagyhat-e, egy megfakult éjjelen...
Csak mert mást is látnak a szemek,
Megtagadhat az, ki szeretett engem...
S a válasz máris, előttem ott van,
Benne van az élet nagy kérdésében:
Nem hagyhat el gyáván, magamra az,
Ki velem, szívvel volt együtt a bűnben.
Haldokló orgona.
2010.05.05.
Elcsendesült az orgonám szép virága,
Nem küzd kegyeiért már a csúf világ.
Míg friss volt, a méhek jöttek illatára,
Minden rovar népség csak az övé volt.
Elérte életének őszét, s ki oly tisztán,
Huncutul várta az egyre több udvarlót,
Mára elnyílott, megunt, hervadó virág,
Elfáradt lila szirmai sorban lehullnak.
Ki tegnap még bontott, szép mesét zengett,
Mára csak összeroskadó, haldokló, remete,
Csend van körülötte, nem neki kel a reggel,
Csak megtűrt ő, hisz van már frissebb zene.
De ágai nyúlnak, növeli nagyobbra lombjait,
S máris készül a megerősödésre, a túlélésre,
Hogy jövőre újabb nászukat járhassák virágai,
Hisz ő, a szerelem minden elsöprő reménye.
Május.
2010.05.05.
Csokorba szedtem udvarom hervadó virágait,
Volt benne lila orgona, gyöngyvirág és jázmin,
Rövid életükkel bearanyozták elnyert világomat,
Megannyi csoda, mire rábíztam egykor a sorsomat.
Mily rövid boldogság a virág világa, igazi vagyon:
Alig nyílott ki, s máris oda adjuk a pusztulásnak,
Nem menthetjük azt, ami oly sok szépet adott,
De emlékeinkben tőlük lesz teljesen más a május.
Az év egésze maradhat maga, hisz rövidke itt léte,
Akár egy ifjú mágus, úgy varázsolja a hónapokat.
S várjuk minden évben, bár ez a tavasz vége,
S el hisszük, amit atyáink is mondtak:
A szerelem hónapja ez, és az áspis,
Tudva tudja, s szívünk megcsalja.
Szürke est.
2010.05.05.
Lehúzta nappali leplét az ég,
S fölvette szürke pizsamáját,
Istenem, hogy nem unja még…
Azt a piszkos, vetetlen ágyát…
Ő mindent elfogad, mit más nem,
Csak a lélek maradjon benne erős,
S mikor az est fátyla betakarja
Nem láthatja meg senki, ki is ő.
Ilyenek az estek, csupa kétség,
Csupa talány, várakozás, hála,
De mire kihajt a hajnal világa,
Neki elérkezik a vége, a halála.
A vén kecske.
2010.05.06.
Volt egyszer egy kecske, nagyszakállú,
Gazdáján kívül, csak gazdasszonyt látott.
S úgy öregedetett meg a drága pára,
Hogy nem volt neki soha sem kecske párja.
Dísznek volt tartva csak, házőrzőnek,
Hogyha bárki a kapuban megállt,
Ő máris acsarkodva kihívta a gazdát.
A jó ember, jót akart, hát mit gondolt,
A kecskéjének egy szép párt vásárolt.
Járta körbe, rúgta volna a riválist,
És kiűzte az udvarából a gazdát is.
Szegény gida, az ólból próbált beszélni,
De a kecske csak annyit tudott mekegni,
Hogy ne-e-m, ne-e-m, ne-e-m kellesz,
Az udvar, ahogy eddig volt, az enyém lesz.
S hiába lett új párja a nagyszakállú kecskének,
Nem termett az udvarban elég széna szegénynek.
A vén kecske már csak a sót nyaldosta,
Az ifi menyecskét az ólba, tyúkok közé záratta.
Minek is neki ilyen cifra mennyasszony,
Elég neki a szabadság, meg a gazdasszony.
Annyi rigolyáját tűri így is, annak is, dehogy
Fog ő megváltozni még egy kecske lányért is.
S szegény párát egy ideig még tartották,
De mivel, hogy nem fogadta a vén el a nászt,
A nagyszakállú öreg kecske megmaradt,
S a fiatal ara, húsvétra az asztalra szaladt.
Lett belőle sült, töltött borda, leves tárkonyos,
Ha már így kellett eljárnia a nászos ropogóst,
Vendégnek lett téve véle nagy kedvére,
Mert nem mindég csak jó lesz, a mese vége:
S így esett meg az a szégyen: hogy a Sárréten,
A kecske, mennyasszonyként, meg lett éve.
Szeressetek.
2010.05.08.
Emberi törvény, mit véghez nem vihet,
Hát olyan leszek, szeressetek emberek…
S ha majd alkottam már nektek eleget,
S kiégni látszik belőlem a szeretet,
Akkor se felejtsetek el, szeressetek…
Mert értetek vagyok, értetek kelek,
S csak azért fekszek, hogy megpihenjek:
Emberi törvény, mit véghez nem vihet,
Hát olyan leszek, csak szeressetek engemet.
Ma.
2010.05.08.
Ma olyan társaságban voltam,
Mit rég óhajtott beteg szívem,
Haza is olyan otthonba jöttem,
Mit éjszaka álmodhat az ember.
S mind ez a szépség már enyém,
Hisz, nem múlhat magától semmi,
Ezt írta nekem sorsomul a végzet,
S nem adom oda, semmi kincsért.
Hát vedd végre észre, hogy élek,
Soraimmal csak neked énekelek,
Már csak neked szól a rigmusom:
Hallja kinek füle épp, az is szép,
Mit a papírosra feketével vetnek,
Irónnal a lelkek húrján zenélnek.
A világ.
2010.05.09.
A világ szögletes lett,
Sarka van a karikának.
Mi eddig egyszerű volt,
Az most maga a káosz.
A jövőt akarva, kutatva,
Jutottam el ide, a mához:
Tövisek szúrták a lábam,
Pedig a szirmait imádom.
Nehéz felismerni a világot,
Mivel mára mellbe vágott.
A sors maga az enyészet…
S bár küzdve él az ember,
Mégis kívánom a csendet,
Békét, a semmire vágyom.
Estére.
2010.05.09.
Estére hanyatlik az élet, mint mindég, ma is
Vecsernyére kongatnak a templomtoronyban.
A sors kegye, hogy olyan helyen lakhatom,
Hol pár lépésnyire csupán, isten hangja van.
Lelkem párája mégis, gőzölögve fortyan,
Mi közben ereimben jó nagyokat toccsan:
Hát ilyen ez a mai est, véres lett a kedvem,
Mert a szívem üteme, nem kegyelmez nekem.
Hetek óta szenvedek, s nem jön a megoldás,
Bánatomra a könnyem, nem nyújt feloldozást.
Ki meggyógyíthatná e kínt, látni sem akarja,
S ki itt kötözi sebemet, a lelkem nem óhajtja.
De ki szórja kegyesen a szeretetnek magját,
Az arathatja le a végén, életem maradékát.
Meg kapja hálából, mert megérdemli testem,
Évek óta azért él, hogy jobb legyen a kedvem.
Dalok.
2010.05.11.
Kicsit későn jött, most járok ismerkedni a zenével,
Népem dalait tanulgatom, tele vagyok reménnyel,
Csillagokkal együtt hálok, mikor bennük élek,
Szívem telve szeretettel, mikor velük zenélek.
Vágyom a szép paraszti dalokra, vágyom muzsikájuk,
Mi nekik a kenyér volt, nekem csak apró morzsájuk.
De tiszta szívből csipegetem, s adom én is tovább,
S hogy egyáltalán jut belőle, hálát zeng érte a szám.
Mert velük ébredhetek fel, s dalolom szívemből,
Szinte táncra perdül lábam, mikor hallom itt bentről:
Rímes, egyszerű nótáját, béres legény fújja, zengi,
S mellette a marokszedő kislány homlokát törölgeti.
Piros pipacs, ibolya, nefelejcs és rózsa, mind egy helyen,
Mind az estét, hajnalt és a napot nyúzza, örökre elhúzza:
Oly csodás a bihari, a Regős, minden más, mi magyar nóta,
És ezt meghagyni örökül, az ember legszentebb dolga.
Más zene.
2010.05.12.
Ma egy kiállítás megnyitóján nótáztam,
Asszonytársaimmal énekelgettem:
A szám zengte a jól betanult dalokat,
De szívem fülembe súgott, más zenéket.
A lelkem magasan röpült egy órára,
Mely már elverte az utolsó delet:
Kinek énekeltem volna a fülébe,
Az nem hallgat meg többé engemet.
S mégis, valami megszállott módon,
Folyamatosan neki írom a verseket,
S ő, egyikre sem ad már feleletet.
Milyen csalfa tréfát űzött a sors,
Amikor nekem adta egy pillanatra,
Egy mosolyfakadásnyira, az életet.
Esti ima.
2010.05.14.
Mondjátok el esti imátokat ti fák,
Borítsátok egymásra, ágaitokat.
Ti legyetek a vándornak a puha ágy,
Valósítsátok meg az álmaitokat.
Hűs ernyőként takarjátok a bús vándort,
Ki megfáradt a hosszú vezeklésében,
Takarjátok be az odatévedt Ámort,
Hiszen, nem minden nap fogad kegyeiben...
Álmodjatok szelíd nyarat, puha vánkost,
Ne rázzátok le magatokról az álmost,
Nálatok lel szegény lelke menedéket.
Kit óvtatok, mikor vidám volt az élet,
Annak gyújtsatok most, fényes, örökmécset,
Felettük csillagok víg táncot lejtenek.
Reggeli eső.
2010.05.17.
Árnyként takargat a reggeli éj,
Leszakadt a Szurdék szegélye.
Ilyen csodás kifejezéssel, mit itt hallok
Nem találkoztam eddig, ebben az életben.
S ki nem látta még a morcos felhőt tőgyelni,
Az nem is tudhatja, miről zeng mesét a rét,
Méregzöld pázsit várja az ég könnyeit,
S fogadja magába a föld, a nehéz időt.
Napok óta ázik a mosolygós kertem,
Víz alatt dideregnek a virágok,
Fűtött szobámból kíváncsian nézem,
Mily sötéten hömpölyög, a reggel, az álnok…
Várom már a mindent megoldó, nyári világot:
Mely vakítóan űzi el majd, a rossz időt.
Mindent elfújj ez a nehéz, süvöltő erő,
Mi eddig fájt: s hozz majd szebb jövőt:
Csak áldott mesét mond a délibábos lét,
Hisz a sok víz, elsodor most mindent,
S nem fogja visszafelé hordani a szél
Azt az életemet, mit eddig leéltem.
Remeg a Jázminom.
2010.05.18.
Remeg a Jázmin, mint gazdája, fázik,
Vajszínű szirmocskája napok óta ázik:
Kedves virágom illatát rejti el előlem,
A sokáig tartó eső űz ily tréfát belőlem.
Ablakom alatt terem a májusi csoda,
Mit eleink ültettek gondos kézzel oda,
Hogy tömény illata, járja át szobámat,
Ne keseríthesse meg, soha azt a bánat.
S most magam vagyok, írogatok benne,
Fűtött műteremben, csak úgy elmerengve.
Mennék pedig ki, a kertem várt eleget,
Egész télen csak e szoba adott meleget.
De a kegyetlen tavaszi eső nem tágít,
Hullatja könnyeit, hosszú napokig.
Siratja a búmat, lelkem megtapossa,
Mit feledtem éjjel, nappal belém mossa.
Vadrózsa.
2010.05.20.
Életem, akár a vadrózsáé,
Ki nyit a mesében virágot,
A valóságban töviskoszorúval
Font körbe egy áldott homlokot.
S mégis, e vad természet adta
A legcsodásabb tavaszt, mit adhatott,
S bár már csak ritkábban nyitnak a virágok,
És a vadrózsa színe is jócskán elkopott,
Mégis él bennem és látom azt a világot,
Amikor az még csak nekem nyitott.
Pünkösd.
2010.05.23.
Ennyi eső után, mi mostanában adatott,
Özönvíz, mit kaptunk, aprócska sorsunk.
Kisütött a fény ránk, és csalfán ragyogott:
Mit az ár áztatott, megszárítja azt, napunk.
Ó, jaj!- nem véletlen, hogy épp most volt:
Hogy a nehéz időnek kellett elmosni a bajt.
Elvitte bűneinket, a felgyülemlett rosszat,
El a ránk zúduló sötét mágiát, a gonoszat.
Ünnepre ébredtem, nyoma sincs a múltnak,
Ma, az erdő lombjai is, csak ezért zúgnak.
Csicseregnek a verebek a szomszédos fának,
Egyetlen szál füvet hord csőrében a fecske,
Az ablak kávába teszi, a szerető gazdának.
Legyen boldog ünnepe, az egész világnak.
………………………………
Ha egykor ezrek tudtak eggyé válni,
Mert tudtak együtt a menyben járni,
Egy nyelven beszéltek, egyet értettek,
Egy úton mentek és együvé értek,
Akkor ma miért is lenne ez másképp?
Miért vetne árnyat, ennyi sok árnyék:
Kezeink az ég felé miért nem emeljük…
Miért mindég más irányban van tekintetünk:
Ó, de félek e rabbilincsen, mert másom nincsen:
Semmi kincsem, csak a hitem, a láncom,
Mi fogva tart, és csekély sorsom, mit kaptam,
Mi örökségem, és e földi létem, mely értékem.
Másom, ugyan nincsen, de nem is kértem,
Csak azt, hogy e pünkösd ünnepében,
Nyíljon szívem imára, zengjen lelkem:
Hálát neked, én istenem, én istenem...
