Micsoda Tavasz van…
2009.04.04.
Tavasz van, de micsoda tavasz!
Hirtelen szinte minden kivirrad:
Mosolyog rám a barackom virága,
A szomorúfűz is vidáman néz a világra.
Sárgán ring az aranyeső ága,
A kutya is rácsap egy-egy bogárra.
Zajos a kertem a madárénektől,
Zúgó moraj hallik a darázsfészekből.
A vakond egyre gyakrabban kémlel,
Keresi az eget, mikor a Nap kél fel.
A gyermekláncfűm pimpóját a szél fúja,
Mikor van már tavasz, ő nagyon jól tudja.
Illatos az ablakom alatt a jácint,
Bontja rügyeit az álmatag jázmin.
S e sok gyönyörűség látványától,
A lelkem is kivirul, szinte magától.
Egy jó barátnak
2009.04.04.
Mikor beteg voltam nagyon, és féltem,
Szemem becsukva mérleget készítettem.
E mérlegben ott volt a sok barát, a múlt,
Minden mi volt, és minden, mi visszahúz.
Akkor úgy éreztem, a serpenyő jobbik oldalán
Ott van egy csomó minden, köztük a sok barát.
Ám ágynak estem sok hónapokon át,
Betegágyam mellett nem maradt barát,
Egy sem, ki megvigasztalt volna kedvesen,
Ki mondta volna: Kelj fel!- Járj, kedvesem.
Oly sok időt és energiát fektettem régi énembe,
Hogy elfeledtem közben mi a szép az életbe’.
Ma tudom, hogy a barátnak is megvan a helye,
Nem lehet vele a megmaradt szív teljesen tele.
Mindennek helye van ebben a világban,
Így a jó barátnak, a mosolynak, a táncnak.
S helye van bizony néha a boldogságnak,
Ne menjünk el mellette, mert utána fájna.
Nagyon fájna, pedig volt, a távolodó hiánya,
Hát álljunk meg egy percre és várjunk a barátra.
A helyére került lelkemben azóta a sorsom, mi fájt,
Kis kazettákban él minden a továbbiak során.
Él a múltam sok szép perce, él a varázs,
Élnek a barátok, kik nem is voltak igazak talán,
Él a múlt, mely nagyon szép és tartalmas láng,
Él a jelen, mi maga az igazi, földi mennyország.
A jövő nem az enyém, azt nem raktározgathatom,
Csak azt viszem, mi jó, a rosszat hátra hagyom.
És elárulom neked, ki régen mind barát volt,
Az a kazettámban, már csak a régi múlt.
Van ám új kazetta, az újabbaknak nyitva,
Gyere te is abba, a szívem ki van tárva.
Egy ideje az sem üres, vannak benne jócskán,
Kik a bizalmamat ismét megnyerni tudják.
Ne adja az Isten, hogy újra beteg legyek,
Hogy elfele készüljek, hogy mérleget vessek.
Adjon egészséget, minden földi szépet,
Barátaim éltében is hasonlókat kérek.
Áldást adjon reám, és akkor majd leszek
Igaz barátja annak, ki barátjának tesz el.
Az ő kazettájába ott a szíve mélyén,
S majd igyekszek ott maradni, az élete végén.
Ha sokat akarsz
2009.03.30.
Van-e igaz szerelem a földön?
Szívemet ily kérdéssel gyötröm.
Megéltem már jó néhány tavaszt,
De e témában nem leltem vigaszt.
Ki szeretett, nem tudtam szeretni.
Kit akartam, rám sem akart nézni.
S mikor elérkezett a nagy pillanat,
Már késő lett, leáldozott a virradat.
Kevesebbel kellett volna beérnem,
Sikerült volna a szerelmet megélnem.
Ám én sokat akartam, mindig többet,
S mire észbe kaptam, bizony ősz lett.
Célunk
2009.03.27.
Szűk folyosó e földön csupán az élet,
Egy ajtón belépve araszolnod kéne.
A baj, hogy sietünk, gyors léptekkel,
Néha ezért fizetünk az egész élettel.
Ahogy haladunk, nyílik egy-egy ajtó,
Jobbról is, balról is, jön ki egy kis manó.
Majd feszesen indulunk tovább az útra,
Nem vagyunk kíváncsiak semmi újra.
Haladunk egy ismeretlen célt óhajtva,
Hol tágasabb a hely, egymást elsodorva.
Segítségünk nincs, mikor csuklik térdünk,
Ritkán adatik egy jobb szakaszt megélnünk.
Mégis elérni akarjuk a szemközti ajtót,
Bár senki sem látta az utána valót.
Szomorúan nézünk szeretteink után,
Mikor oda érnek, az ajtót becsukják.
Olyankor lépteink vesszük szaporábbra,
Néha elfáradva, néha meg-megállva.
S kik belénk karolnak e folyosót járva,
Ők szeretteink, kik mind követnek sorba.
Egyszer ők nézik búsan majd az ajtót,
Mikor én elérem, és mögöttem becsukom.
S hogy mi van odabent? Majd megtudom,
Amikor a szemem örökre lecsukom.
Vallomás
2009.03.11.
Apró léptekkel haladok tova,
El akarok érni mindig valahova,
Hol járnom kellene oly régen,
Nem a múltba’, semmiképpen.
Vagyok feleség, anya, sikeres.
Voltam szerető, olyan negédes.
Vagyok bölcs, ki tanácsot osztogat,
Voltam dolgozó nő, ki néha elfáradt.
S voltam annyi minden más is,
Ami kellett, sorsomban fájt is:
Néha olyan csendesen szomorú,
Akit olykor ellepett teljesen a bú.
Néha pirosan ragyogó alma,
Ezüstösen zöldellő, akár a fa.
Kék, ha a tó vizébe néztem,
Bíbor, mikor a felhőt megidéztem.
Néha megszáradt, mint a kóró,
Akinek a világon semmi sem jó.
Anya vagyok, ki tanult sokat,
Feleség, ki egy férjet babusgat.
A nő voltam, kinek munkája fontos,
Feladataiban mindig oly pontos.
Ki vagyok ma, e percben? Ezt kérdem:
A választ, mit kapok rá, nem értem.
Oly magas mércére rakták éntőlem,
Titokban tartják ott fent előlem.
Bármit is tartogat számomra az élet,
Állok elébe, ha az Isten is éltet.
Jó lenne….
2009.03.09.
Oly jó lenne újra melletted élni,
A karjaidba veszve, szeretve égni.
Csókokba fúlva a holnaptól félni,
Lopva, kérdő szemedbe nézni.
Ha illatodat még egyszer érezhetném,
Már soha többet miattad nem félteném
A jövőmet, mely veled együtt lenne,
A múltamat, mely érted tönkremenne.
Ha csak addig élnék, míg egyszer
Ébredhetnék melletted egy reggel.
Ha még egyszer bámulnál csendben,
Nem hagynálak soha többet cserben.
De ó jaj! Félek ilyen nem lesz!
Már soha többet nem féltesz.
Nem remeg fejem alatt karod,
Nem fáj a szíved, nem akarod.
Szeresd a Nőt!
2009.03.07.
Csillogó szemében meglátod magad,
Vele élsz és vele oltod vágyadat.
Tudod-e olyankor kit figyelsz vakon?
A nőt! – Szeresd őt nagyon, de nagyon.
Jól nézd a Nőt! - Ő lehet csak gyom,
De ezen a napon szeresd agyon.
S ha holnapra el is múlik az alázat,
Ma még maradjon a vad káprázat.
Egy napig hadd lehessen páva,
Melletted, soha ne legyen árva.
Legyen pacsirta, hadd énekeljen,
Szomorúnak lenni neki sose kelljen.
Érezze magát Hamupipőkének,
Add föl a cipőjét szegénynek.
Holnapra a lencsét válogatja,
És csókjait neked osztogatja.
Csak egy napon hadd menjen a bálba,
Egy gyönyörűséges szép álomruhába.
Érezze magát veled hercegi párként,
Ha eddig volt neked, ezután is lesz még.
Szeresd a Nőt!- Soha ne feledd,
Néha-néha, ha kell, öledbe vedd.
Szeresd őt! – Hisz csak érted van,
Nőnek köszönheted, hogy élted van.
Itt van végre
2009.03.06.
Megérkezett, itt van végre,
Bizton így van, megígérte.
Kihajtott a cseresznyém,
Megpusziltam, meg biz én!
Ma odakint a kertben járva,
Minden fámnál megállva,
Simogattam babusgattam,
Jó termésre biztatgattam.
Aki látott, hát megállott,
Azt hívén megháborodott,
A kert gazdája. Mint egy
Gyerek, a napon úgy játszott.
Oly jó végre egy kis meleg,
Ilyenkor a szívünk remeg.
Mit a tél úgy megdermesztett,
Az most hirtelen felengedett.
Akár a kismadár a fészkéből
Mikor először egyedül kirepül.
Bont máris a jácintom virága,
Ő is kíváncsi az új világra.
Így hát elmondhatom végre,
Tavasz van a kert végébe.
Vidámság költözött az udvaromba,
Semmi sem szürke, nem otromba.
Virágok virága
2009.03.03.
Verje meg az Isten, ki letépte róla,
Ki a rózsát szárától elválasztotta.
Elválasztotta, elvitte magának,
Megbántotta ezzel az egész világot.
A te világod vitte, álnok módra,
Mintha a rózsa oly olcsó volna...
Vitted volna korábban magaddal,
Akkor nem válaszolnék neked dalban.
Ha megfosszák a rózsát virágától,
Elszárad a szára a virág hiányától.
Ám tövéről új nő, hamar, nemsokára,
Hogy másnak is jusson a virágok virága.
Ébredj!
2009.03.03.
Újra élek! Újra éled,
Szép hajnala a napnak.
Virág zsendül, ének csendül,
A természet édes hangja.
Megszólal az áldott harang,
A szomszédos templomban,
De most rám is másként hat,
A csilingelő hívó hang.
Vidám hangon, féltőn jelzi,
A világba, duplán belezengi,
Öröm hírét a tavasznak tudatja,
Eljött ismét a virradatnak napja.
Ébredj te is, szomorú kis virág,
Nem kell aludnod sokáig már.
Lélegzetem is, ezt a csodát látván,
Hirtelen megáll, elmúlt a magány.
Te vagy a barát
2009.03.02.
Mennyit ér a barátság?
Mérettetik, vagy álság:
Hány kiló? Hány gramm?
Minek áltatom magam:
A barátot nem lehet látni,
Nem tudjuk definiálni.
Csak akkor érezzük, hogy volt,
Ha már elment, elballagott.
Olyan akár a boldogság,
Mikor van, mellbe vág,
Ha elmúlt, hiánya rág.
Észre sem vesszük, ha van.
Olyan, akár egy tömb arany.
Míg van, természetes a lét,
Soha sem kérdezzük, miért?
Már csak azt a nagy hiányt
Tapasztaljuk, a hatalmas űrt,
Mit távozásakor, lelkünk eltűrt.
Na, csak azt fogja fel az agy,
Amikor a szakadék már nagy.
Miután ez rendre így halad,
Az idő is tétován szalad,
Egy kor után nagy a hiánya,
Vigyázz! - te vagy a barát barátja.
Újra reggel?
2009.03.02.
Reggeli kávé friss illatára ébredek,
Már megint fel kell kelni? De minek…
Napjaim egyenletesen, egyformán telnek,
Semmi újdonág: mindig ennyi:
Ha reggel van kávé és fel kell kelni.
Unalmas, lelket megpróbáló valóság.
Az egész élet felesleges, kitaszítottság.
Míg hasznos vagy, élsz, érzed,
Hogy kellesz, hogy fogják kezed.
Addig igen, érdemes felébredned,
Ám így, csak bele a vak világba élned
Érdemes haszontalanul lélegezned?
Miért kell minden reggel ébredned?
Kellesz-e valamire, vagy valakinek?
Kérdések, felelettől mentesen,
Lassan éledek, kinyitom a szemem.
Halk zene ébreszt fel, reménykedem.
Hisz’ mindenem van, mi jó nekem,
Itt van az egész hátralévő életem.
Újra látom fénylő napunk csillogó
Szemének áldott sugarát, de jó!
Egy újabb lehetőség, talán ma forró
Élet vár rám, olyan szépséges, megújító.
Járom az utamat újra meg újra tovább.
Míg a Föld nekem forog, a világ is szebb.
Andalító tavaszi virág illata száll szobámba,
Egyenest a tüdőmbe vág a friss pára,
A barka alig érezhető, szeszélyes szaga.
A nyers márciusi szél, friss földaroma.
Az épp sülő pirítós égett zamata.
Vár egy új nap, új hét, új hónap,
Új évszaka az évnek. Új élet mosolya,
Álma, hogy ismét valóság a reggel,
A zsenge tavasszal a házam megtel.
A nap lepihen
2009.03.02.
A felhő mögül kandikál a Nap rám:
Incselkedik, kacsingatva vibrál.
Meg- meglebbenti nagy udvarát,
Mint aki haragszik, mert nem várták.
Ejnye, ejnye! - mondja, és továbbáll.
Ne menj el! - kérlelem, ő picit megáll…
Majd tovább suhan tüzes szárnyán.
Nem vár, nem áll, nincs ideje,
Menni kell, és alig mutatta meg magát,
Máris elszalad, itt hagyván árnyát.
Árnyék csupán az egész világ nekem.
Én is erre, arra ingatom a fejem,
Nem jól van ez így, semmi sem
Működik, aminek kellene, minden,
Minden áll, és néz a Nap után, velem.
Ő eltűnik csendesen, és e vég nélküli
Bús ceremónián ismét túl van, lepihen.
Pihenj hát te is le vele együtt, kedvesem.
Szavak
2009.03.01.
A szavak, ha zengnek, áldottak,
Ha zajosak, nagyon fájnak.
Ha magasztosak áldnak.
Ám a kimondott szó, ha szúr,
Örök bánat hegedűjén húr.
Mi öröm volt tegnap, átok ma,
A harag fején arany korona.
Mi tegnap fájt, az lehet ma ima,
Jó időben csilingelő muzsika.
Ha fröcsögve jön álnok,
Ha végét felviszi a dáma,
Olyanná lesz, akár egy páva.
Kekeckedő, aprózva dobálja,
Hencegő, csak úgy odavágja.
Mennyi bűje, mennyi bája,
A szavak nagy táborába, mind,
Mind csak úgy törik a szájba.
Március
2009.03.01.
Nézd! Itt a reggel! Tavaszi nap süt rád.
Felejtsd az éj leplét, a sötét fénnyé vált.
Márciusi csecsebecse lóg gallérod tájékán,
Felejtsd el a téli némaságot, a gondokat, mi bánt.
Ma ünnep van. Megéltünk egy új tavaszt, élünk.
Felkelt a nap, kivirradt, csodás reggelre ébredtünk.
Látod? Mindig van új vigasz, amiben remélhetünk,
Ezért sem kell a bánat, a vigalom a lételemünk.
Holnapra megszokott módon ébredünk,
Meglásd, kis idő és elfeledjük éjjelünk.
Visszatérnek a régi szép álmaink,
Újra olyan lesz, mind régi napjaink.
Feledjük a mát, és csak a holnapért legyünk,
Elmúlt egy évszak, a másikat bejönni engedjük,
Mire észbe kapunk, ablakunk kitárjuk,
Elmúlik minden rossz, csak álmodtunk.
Álmunkban egy rossz nappalon sötét lett,
Minden addigi napunkra fekete leplet engedett.
Ám ez álom nem maradhat itt örökre,
Nyisd ki lelkedet és hallgass a szívedre.
Itt a tavasz
2009.02.28.
A tavasz ma törölgette a szemét,
Beengedte ablakán az ég fényét.
Lehúzta téli leplét, a napot látván,
Kinyújtózott az olvadt latyak ágyán.
Kipihenve nekilátott a nagytakarításnak,
Nem adja át a sok dolgot másnak.
Végigöntve a tél vizét a föld porának,
Kezdi el fényezését a mozsarának.
Abban fogja megtörni a fagyot,
Minden napra hagy belőle egy falatot.
Mire a nagytakarítást itt elvégzi,
Minden a földön a nyarat idézi.
Él a táj
2009.02.25.
Mikor ilyen napsugaras verset olvashatok,
Tudom, hogy itt a legjobb helyen vagyok.
Nagyokat sétáltam a fényes napsugárban,
Szívtam a zsibongást odakint a határban.
Annyira él már a táj, a mező érez,
Elég egy kis napsugár és a virág éled.
Szinte udvaroltak egymásnak a madarak,
Nem fogadták a magvakat, hiába kaptak.
A barka már bontja sárga virágát,
A hó alatt már minden éli világát.
Higgy nekem, hírvivőd hadd legyek.
Itt a tavasz, megérkezett a kikelet.
Tavaszodik
2009.02.25.
Kisütött a nap az égen,
Elmúlik, mi fájt a télben.
Szökdécselnek verebek,
És az eresz megered.
Eljött, itt a tavasz végre,
Kihullott a télnek vére.
Most folyik le, csupa víz
Kicsi tóból érbe visz.
A hóvirágunk apró szirma,
Sárgulóban, még sem sírna,
Ha már virulna az ibolya
S kinyílna az árvalányhaja.
