Zeng az ég
2010.07.24.
Zeng az égi szó, figyelmeztet a hajnal,
Valami most változni készül, haraggal.
Robajjal tör előre a várt hűvösebb idő,
Démoni vihar: csontot, követ törő erő.
Megkeresi bűneink elrejtett sugarát,
Körbe járja, hozz feloldozást a felhő:
Lesújt a cikázó égi kar, s máris talál,
Barackom vágja ketté, utat így tör ő.
Ordítsad véleményed te nyári zápor,
Szélvihar, kobozd el rossz álmaimat!
Cseppekben űzzed el a hajnali hőt,
Szűkíts be mindent rajtam, ami bő.
Tündérkert
2010.07.22.
Tündérkert világában, csodanépek élnek,
Alig lett vége a napnak, máris útra kelnek,
A szép kisasszonykák, szépeket regélnek,
S minden igaz abból, amit ők mesélnek:
Hol volt, s hol nem, egy margaréta szirmán,
Ott ámult-bámult egyedül egy aprócska kislány.
De ki volt annak sírva szeme, remegett az ajka,
Szerencsére a virág levele, estére jól betakarta.
Zizzent az éj, s egy csillanás, nyújtott neki támaszt,
Nem más volt, mint a virágnak bogárlámpácskája.
S, hogy semmilyen más lény arra ne tévedhessen,
Őrizte őt jól a sáska, a levél alá beállt ügyesen.
A pici lányka szipogva, apró testére görnyedt,
S átadta magát valami csodás, álombéli zenének.
Vigyázták éjjelét virágok, oltalmául mind ráborultak,
Észre ne vegyék a jövevényt, mások, kik gonoszak.
S mire hajnal derengett, a vén pók, hálót szőtt neki,
Hogy azon leereszkedjenek, a virágból úgy jussanak ki.
Hatalmas összefogás árán, a kicsinyke lány hazatért,
Mert nem messze volt otthonától, hol 2 virág összeért.
Volt nagy öröm a konyhában, mikor végre benyitott,
Kapta anyja az ölébe egyből, s apja jókat kacagott.
- Hol voltál, te drága gyermek, merre jártál az éjjel?
- Világgá mentem,- mondja ő, és könnyet csal a szégyen.
- És hol aludtál édesem, mikor mi annyit kerestünk?
- Ott, hol egy virág betakart, szirmaiban álom rezdült.
- Ki adott enned vacsorát, miért hagytál árván?
- Harmatos mézet ittam én, drága jó anyácskám.
S már a gyermek fáradt is, a nagy mesének vége,
Mert tündérkertben olyan élni, mint az igaz mesében.
Kisasszonykák
2010.07.23.
Két kisasszonyka napjaim igaz öröme:
Egyik barna, másik rézvörös tündérke.
A nagy, az érzéki igazi hölgy mintaképe,
Míg a kicsi belevaló, a birkózás mestere.
Szeretem e zsibongó házamat, a nyarat,
Amikor ellepheti a vidám gyermek had.
Dolgozni csak hajnalban és csendben,
Napjaimat, utolsó percig velük töltsem.
Legszebb ajándéka ez az idei nyárnak,
Hogy udvaromban gyerekkacagás várhat.
Jó barátnők lesznek, lehet egy életre,
Pedig mind a kettő más vidék szülötte.
Kiemelkedik keresztlányom előkelősége,
Úgy tarja a kést, villát, akár a felnőttek,
Pedig ők még igen csak apró gyerekek,
Viselkedésükkel minden mércét megütnek.
A picike bájos, okos, máris kész bajnok,
Lány létére gyorsan vívja meg a harcot.
S bár sportos kis léte, fegyelemmel teli,
Falun töltött napjait, a játéknak szenteli.
S most, hogy elmeséltem kik ők énnékem,
Az isten áldja meg minden tevékenységem.
Hogy adhassam magamat, taníthassak szépet,
Mi megtartja majd bennük, a sok-sok emléket.
Hazám
2010.07.24.
Hazám!- Te drága közhelyé süllyedt szó,
Mivé tettek borzalmas népek, s vezetők:
Hol van dicsőséged, merre a nemzet:
Kié lesz újra a régi, oly „Dicső Jövő”:
Merre akarják szorítani Árpád házát,
Népünket hová akarják megint zavarni:
Butítják ifjaid, s vérüket vennék azonnal,
Csak egyetlen apró okot tudnának találni.
Istenem! Ne hagyd elveszni fiainkat,
Nem azért neveltük, hogy elvegyed tőlünk.
Őshazánkba, ha volt, visszaút már nincsen,
Itt születtünk, évezred óta itt él népünk.
Barbár sorsba hazudtak évszázadokon át,
S még most is titok fedi valós múltunk,
Érjen és forrjon magyar vérünk végre…
Nem hagyjuk elvenni azt, mi jogos jussunk.
Válaszoljunk aljas érdekekre szelídséggel,
De közben védjük meg a közös múltunk.
Nem adom oda saját váram, sem a nevem,
Más nem létezik, itt már csak mi vagyunk.
Földem, házam az, mit magam hoztam létre,
Hazám, mit őseim vérével maguk alkottak.
Nyelvemen apám legegyszerűbb beszéde,
Tollamból a rímeket is akként faragtam.
Nem vehetik el azt, amiért megszenvedtem,
Amiért egyszer otthagytam, a szülőotthonom.
Magyarnak születtem, s büszke vagyok e népre,
Nem tántoríthat el érzéseimtől idegen vagyon.
Legyek szegény, árva, csak maradjak e néppel,
S hol ők vannak, ott legyen majd örök hajlékom.
Pihenni is itt akarok, amikor istenemhez térek,
A Róna sarkában, hol lesz majd örök otthonom.
Szép csendesen esik
2010.07.25.
Szép csendesen esik, elverte a szürke port,
Ázik a sok szenvedés, eltűntette a koszt.
Hetek óta áhítottam a megkönnyebbülést
Most ideért, végre megértem a felüdülést.
A hőség próbatételét nehezen, de kiálltam,
Isten áldása szállt mindenkire a családban.
Alkottam, gyereket neveltem, hűn szerettem,
Az idő viszontagsága sem állhatott felettem.
S most itt van a várva-várt feloldozás,
Hálás vagyok, kitartottam, elkerült a feladás,
Nem hajtottam fejet semminek, mi kísértet,
S nem alkudtam meg, a sors hiába kérlelt.
Ablakom résein, melyet szélesre tártam,
Mára dől be a friss levegő, hűs szele árad,
Mindennek helye, s rendje van e világban,
A tegnap még munka, ma megújulás van.
Könnyezik a felhő, elmossa a múltat,
Minden cseppje gyémánt foltot hagy.
Hulljon rám, állok ki alája, hadd érjen,
Mossa el emlékem, nyugovóra térjen.
Pörög az idő…
2010.07.26.
Pörög az idő, oly meghatottan nézek a tükörbe:
Megsimítom arcom, hisz szeretem, hiszek benne:
Kit látok, ki oly sok mindenben volt hű társam,
Itt van nekem, ma is hordja, minden vágyam:
De sokat vívtam, sok harcot ejtettem a belsővel,
Hagytam nyerjen az, ki látszik, azé volt a remény:
Látom, kis huncutság ül még ma is szája szegletén,
Ott áll velem szemben énem, és előtte állok ÉN.
Két külön akarat, de mind a kettőt megéltem,
Árnyékban vitázhattak, ha néha megengedtem:
A valós világban hatalmas falat emeltek közéjük,
S úgy húzódtam meg gyáván, álltam mögéjük.
Az egyikben csak mosoly termet, sugárzott,
A másik figyelmeztetett, hogy ne menj, veszély…
S csak mentem utána, követtem híven a sorsot,
Figyelmen kívül hagytam azt, ki bennem beszélt.
De ma már tudom, hogy sűrűn kell állni a tükörbe’,
Hadd beszélgessenek, akaratukat végre egyeztessék,
Nem oly vészes az, mint ahogyan előtte gondoltam,
Hagyom hát, hozzák meg ők együtt a végső döntést.
Jobbra, vagy balra menjek, csak haladjak végre,
Éledjen, ki testé lett, s ki bent emlékszik a szépre,
Béküljenek ők ketten ki, és vezessenek utamon,
Idő sok nincsen, hisz menni kéne, várnak valahol.
Öröm könnyei
2010.07.27.
Öröm könnyei csillognak szememben,
Bár semmi nem az, mint aminek hittem.
Van, mi megszűnt, van mi elkezdődött épp,
Jött más tervezetlenül, mit senki sem kért.
Elmúlni látszik gyönyörű ifjúságom,
Még mielőtt megéreztem volna értékét,
Gyorsabban jött, és sietősebben ment el,
Elvitte magával az ismeretlen kincsét.
Mi maradhat más e világból: tartalékolok,
Leírom hát minden kudarcát, gyönyörét,
Hadd érezzem meg álmaimban mohóságom,
Ha már az életben nem ismertem meg ízét.
Vörösen ég
2010.07.27.
Vörösen ég a horizont,
Esőt ígér a kancsal hold,
Hűs illatú nyár ízét hordja,
Veri arcomat annak huzatja.
Jaj, csak alakot ölthetne,
Ne az ablakomat törje be,
Ráncigálja jobbra, balra,
Betűt cikáz az ég haragja.
Hol melegtől fáradok éjjel,
Hol hideg bánt merev kézzel:
Valaminek mindég történnie kell,
Reggel telve voltam reménnyel,
De mostanra az is megkopott,
A hold elűzte aludni a napot.
Húzza magára csillagos paplanját,
Elbújik, hatalmát a sötétnek adja át.
Augusztusi hajnalok
2010.07.31.
(pályázatra)
A vers később kerül fel, elnézést kérek érte.
Jó reggelt
2010.08.01.
Jó reggelt drága napocskám!
Jó reggelt rózsaszín fényű élet!
Ablakom tárva, jöjjetek rajta be,
Mind, kik idáig kint rekedtetek.
Gondolataim szárnyain repüljetek
S az égig nőjön a hit, s a szeretet,
Ma születet meg, mától bizton él az,
Ki e testben ennyi évig szenvedett.
Jó reggel drága napsugár!
Jöjj, a szívembe költözzél be.
Kiüríttetem azt minden gonosztól,
Kitakarítva vár az csak tégedet.
Jöjj, lakozz bennem édes ifjúság
Hisz nem a kor hív tégedet életre,
Azé vagy, ki megbecsül és adja magát,
Csak gyere bátran, oltalmad elkészítve.
Csend van
2010.08.02..
Olyan csend van, mintha nem is reggel lenne,
Visszatértem végre, a megszokott életembe.
A kislányok elmentek, szüleiket nyaggathatják,
S mi megélhetjük áhítattal a hátra maradt nyárt.
Ám nem tarthat sokáig a kiszámított idill,
Átütnek a hajnalok, alig volt nyár az idén,
Talán kedvenc évszakom, nyújt majd vigaszt,
Mikor a szívem smaragdból, aranyat fakaszt.
Odakint megszólalt a kakukk, ritka vendég,
Dalát hallani akkor szoktam, ha a nap kél.
Vége a nyárnak, pedig most kellene jönnie,
Alig mutatta meg arcát máris el kell mennie.
De most még aranylón tűz odafent az ég,
A nap felkelt, álmosan int, nyújtózik még,
S erőre kap végre, kitárja fénylő kebelét
Böjtölhetünk ezért még eleget, ha jön a tél.
Esti harang
2010.08.03.
Oly szépen kondul az esti harang,
Lelkemből kihalt minden harag,
Eltűnt a múlt, s csak a szép maradt,
Fáradt szememből csendes béke árad.
Csak kiben bíztam, nem látta szívemet,
Helyette, az est nyugtatta fájó lényemet.
Mára már emlék, mit szépít a hervadás,
Megújuló csillag, fátyolos ábrándozás.
Csitt!- álnok könnycsepp, sír gazdád,
Peregj szaporán, hisz meghalt a nyár.
Maga mögött nem hagyott semmit…
Elmúlik minden, holnap hajnalig.
Várj csoda mámor, kicsiny ablakon
Résnyi nyílás tátong, oda a gond,
Oda a bú, deli víg napok élednek,
Fáradt hétköznapok búcsút intenek.
Röpülj pille könnyen, repülj hát,
Hátra ne nézz, többé ne hátrálj.
Fújja el a szellő, mossa el a jég,
Mire a Hold újra nyugovóra tér.
Meghasonlás
2010.08.06.
Édes gyöngy, kaláris, ablakomon csillogó,
Aprócska csúszós, málló, bomló odaadó…
Vízcseppek: A természet maga a csoda…
S máris visszaél érzéseimmel, az illúzió oda.
Dörren, s mire a veszélyt meghallhatom,
A hatalmas erő villanását magamon látom…
Jaj- de mért épp a szép kertemet sújtja:
Nehezen emelt falaim magasságát bontja.
Csattog az úr haragja, egyenest a szívembe,
Könnyű belevágni egy ekkora nagy űrbe.
Jöjj, lakozz bennem nemes energia,
Vágyom rád, úgy, mint senki ember fia.
Cikázd be lényemet, elemi erőddel,
Ezentúl lehessek egy a pusztító fénnyel.
Ha már itt nem bírtam valakivé válni,
Vonz magadhoz drága, tudjak veled hálni.
Talán ott a Seolnak kapujában végre,
Megtudom, miért kellett lejönnöm a Földre.
Elvándorlás.
2010.08.08.
(pályázatra)
A vers később kerül fel, elnézést kérek érte.
Önző mandula
2010.08.10.
Sokszor gondolkodom azon,
Miért sodort épp erre a szél,
De rájönni nem tudtam eddig,
A mandulám vajon miről mesél:
Álmodik velem, suttog ablakomban,
És kér, bár soha nem ad érte semmit,
Magam ültettem, háládatlan növény,
Hisz önként dobja el évente termését.
Talán ő tud valamit, érzi mit mi nem,
S bár önző mód virágban díszeleg,
De gyümölcsöt máig sem terem,
Magának tartja meg az ízeket.
Nem ad, csak kap, gondoskodást,
Évente száraz ágaitól megmentem,
S ő álnok módon virágba borul,
Megmutatva az ifjúságot nekem.
Mily csalás tavaszt hirdetni annak,
Kit már az ősz rég meglegyintett,
Elcsábítani, hazudni a megújulást,
Mutatni azt, mitől rövidül az élet.
Ha néha, mégis számon kérem,
Hisz elorozza minden kincsem,
Még odakint tűz a hőség foka,
Ő álmot hint, leveleit eldobva:
Pihenni készül, majd újra éled,
Pompás virágaival engem kéret:
S mire elérkezik a virradat újra,
Megbocsátok, fátylat a múltra.
Susog fülembe lágy mesét éjente,
Nem adva magából egy darabkát se.
Megél munkámból, szépet tevésből,
Örök példát nyújtva álnok önzésből.
Így nem szabad élni, ezért hagyom,
Minden évben, gondolatban kivágom,
Majd megkönyörülök, pedig nem érdemli,
De néha a rosszat is szívből lehet szeretni
Sorsunk
2010.08.12.
Sebzett őzként futjuk, sántán be utunk,
Az erdő sűrű, mi vakon szaladunk.
A vadász mögöttünk, mi az űzött vad
Árnyékos hegyre ugranánk, de nem hagy.
Ősi sorsunk benne csodaszarvasban,
Ahogyan születtünk, úgy megyünk el,
Haláltusában, szemünk könnytől nedves,
Ez lehet a magyarnak mennybemenet-
Ma mindegy, csak előre nyargalhatunk,
Hátunk mögött az erdő, mit otthagyunk.
Lelkünk mezején, dobban egy új érzés,
Jaj meg se haljuk- hová lett a kérdés.
Vaj tudunk időben nemet mondani:
Nemes fővel, méltósággal, megállni.
Mindent úgy hagyni ott, ahogy találtuk,
Csak ez volna mostanra minden vágyunk.
Hagyni miről azt gondoltuk, élet lesz,
Fedje be végre az ősi vétkeket.
A másság útján, patadobogással,
Elfutni tőle, igaz lemondással.
Szembesülés
2010.08.13.
Néha szembesülni kell
az újrakezdés kényszerével.
Valahányszor növekvőben csillagunk,
elkapja a nemes végzet, megállásra késztet.
Lassan kapaszkodva éled,
s mire felvirrad a horizont,
ismét zuhanó repülésre ébred,
majd védtelenül araszol.
Kell a csend, a pihenés,
a néma mély alázat,
építésre kell lenni kész,
de nem megalázva.
S ha bátrak vagyunk, van remény,
kilépni nemesgáz létünkből,
felvirrad, kisüt a nap, elmúlik az éj,
megszűnik a tér, idő lesz a rétegből.
Elklikkesedett világban élünk,
felgyorsult, szapora energia,
kényszeres beképzeltség
magas falait emeli a harmónia.
S mikor már azt hisszük,
lendületét elégette a csúfos mágia,
akkor kap újabb fejet a butaság,
az eltiport magányos lélek megalkuvása.
Letettem
2010.08.14.
Letettem nehéz zsákom soknak tűnt,
A pihenés felüdülésnek hatott,
Mellé ültem, párnám lett s én magam hű,
De igazi vigaszt az sem adhatott.
A kakukk zengi víg nótáját reggel,
Rekedt hangon, neveti a pacsirta,
Hallom magam, álomkoszorú helyett,
Önmarcangoló, pusztító a kvóta.
Repülj, a megújulás elérkezett,
Fénylő csóva gondolatom, megesett,
S min változtatni kell, nem kesergek.
Új út, új nap, s az új világ vár rám,
Helyemet keresem, azt megtalálván
Indultam el, járom saját Golgotám.
