Október
2009.10.07.
Miközben fanyar szőlődet érleled csendesen,
Drága természet! Ó te drága! - Te örök kincsem...
Átrajzolja kedves arcodat, és a smaragdot
Aranyra festi e merész öreg Úr, az Október.
Hagyod magad elrútítani, lassan beérik a kedved,
Nem tudom, miért van ez így? De így is szeretlek.
Érzésem is változó, lassan rád hangolódik a lelkem,
Kedvesem te drága kincs, olyan vagy, akár az életem.
Édes, drága természet, bíbor, és arany ruha,
Októberi nap, szemet kápráztató mosolya,
El ne múlj soha: Maradj itt, tündökölj te csoda:
Ne hagyd, hogy az első fagy, kincseidet lemossa.
Ősz.
2009.09.30.
Megéltem ezer-egy csodáját a létnek,
A sietős pataknak, a virágzó rétnek,
Hallom, egy pisztráng nagyot csobban,
A kis patakban, mi az utcánk végén van.
Oly csodás volt az ősz akkor tájt,
A szívem vidám volt, soha sem fájt
Semmiért, hisz minden volt magától,
A hegy bíborba öltözött a magánytól,
Mit az ősz adott neki vigasztalásul,
Fáradtságos munkájáért jutalmul.
Hisz egész nyárom tűrte a zsibongást…
Nem akarván érte soha, semmi mást.
Önzetlenül adott lakot, életet bárkinek,
Ki tőle kérte, hűs lombot, szeretetet.
S most kap cserébe bíbor ruhát,
Parádés sárgát, csillogó barnát…
Mindent, mit szem csak néha lát,
Ezerarcú mese, őszi szín kavalkád,
Zene, harmónia, szépség botorkál…
De amott, a nyüzsgés helyén vár,
A hűs elmúlás. Csendes, békés a táj.
Megpihen az aranyló lomb alatt,
A fájó semmi, egy leselkedő árny.
Az erdő ágyát veti ott magasan,
Még zajos, még sok hangja van,
Még él, még vígan dalol a madárka
A mohos tölgy ágán, de holnapra
Már kertembe költözik, itt honol,
Várja az étket, mit elé az ember szór.
A táj már álmos, tálalva vacsorája,
Utána lassan, álomport hint magára.
Elalszik, szemét becsukja és megáll:
Vár a megújhodásra, a tavaszra,
Őt nem viszi magával az elmúlás,
Neki olyan nincsen, újra él majd
Azonnal, ha kelti a megújult nap
Lágy hajú lánya, és a szerelem
Sálát szórja az álmos nyakára.
Aludj hát drága, édes természet,
Aludj gyermekkorom, emlékezet:
Féltve óvott kincsem, a kikelet
Vár rám, ha megérem, ha élek,
Ha jő rám is még megújulása a létnek.
Őszi fák.
2009.10.03.
Vegyétek fel pompás ruhátok ti fák!
Vegyétek fel az ősz színét kedves árnyak.
Smaragdból, lágy színű barnát öltsetek magatokra,
Ágaitokon, naranccsal itatódott levélbe burkolózva.
Bíborba, bársonyba bújjatok októberi fák!
Milliomnyi varázslat táncát, a hangya játszza,
Még a tücsök is mélán ciripel, de amott már
Aludni tért a nyári rét, a dér rá takaróját húzza.
Magányosan leng, ide-oda egy ökörnyál,
Már az ősz ízét a szélben, maga után vonzza.
Amott dideregve napozik egy cinke a nyárfán,
A szomszédos templom harangja a delet nyúzza.
Aludjatok, drága fák, az őszi csendben!
Most még minden szép, mert aranyból van.
Holnapra kies lesz a természet, és kopasz az ág,
Hamarosan ezüstben csillogó pompa, a fénylő napban.
Kelj fel a habokból
2009.10.08.
Kelj fel a habokból!- Kelj fel, járj…
Az ősznek látod, fénye nincsen:
De ezernyi meleg szín kavalkád,
Mit arannyal sző be e furcsa lány,
Ki nem osztozik veled a kincsen,
Sem velem, hiszen mása nincsen:
Mert gazdagságát elorozták már,
Gyümölcseit beszüretelte az ember.
Madarai elhagyták, nincs neki senkije:
Ki várná? Ki szeretné a végkifejletét?
Álmodozol a pazar színeket látván,
Mégsem tart sokáig e csalóka ármány.
A szemed, csak érzékszerv, mámorosan
Nézi a csodaszép látványt, a beérett
Bálványt, az őszt, a nőt, ki alkonyára kész,
Kiről azt hiszed, beteljesíti a vélt reményt.
Gyönyörködsz a pazar színekben,
Mégsem tart sokáig e szép ábránd.
A lány haja bíborba szőtt estére még,
De reggelre, vár rá ismét a hideg magány.
E szépség léte, egy nagyra nőtt, talány.
Olyan nővére ő a csillogó nyárnak,
Ki korán kél, és korán hajtja homlokát
Álomra ismét. A látvány, mit ő nyújt,
Akár egy villanás, soha se volt ékszere
A mának. A holnapja? Odébb állt már.
Gyorsan jő, és sietve távozik ő,
Élete csak addig tart, míg előtted lengén,
Fátyolosan… elszáll egy ökörnyállal
Szélcsengő
2009.10.17.
Az ereszem alatt csilingel egy szélcsengő:
Oly kedvesen, oly lélekmelengetőn,
Mintha csak a tavaszi szellő lengetné,
Mintha csak aprócska csengőit kergetné,
A lágy, lenge szellő… Nem veszi észre,
Hogy nem jó az, mi most őt érintve jő…
Nem libben ám, hanem leng a szélben,
Hisz a kegyetlen ősz, hideg leheletével,
Törékeny darabjait tépi, szana- széjjel,
Apró darabokra, az agyag teste gyönge,
Akár a nyári harmat aprócska csöppje…
Nem törődve semmivel, bájosan összecsendül,
Finomka, kis csingling-ling, hangokat ejt ő.
Pedig az idő nem óvja, a bús öreg őt tépi,
Húzza, nyúzza, a leheletnyi formákat töri:
Ahogy a parányi csengettyűk egymás testét
Ütve morzsolják, veszítik el, az igazi varázst.
Mi is ily tehetetlen iramban alakulunk át,
Nem téve ellene egy kor után, semmit már.
Az idő múlik, a nyárt ősz, az őszt, tél követi,
S mi haladunk a kanyargós utunk vége felé.
Meg nem állhatunk, és e nagy körforgásban,
Haladunk. Nincsen vigaszunk semmi másban,
Mint a tudatban, hogy majdan, valahol,
Egyszer még megújulunk...az elmúlásba
Légy gyermek újra.
2009.10.18.
Légy gyermek újra,
Benned éledjen a reggel.
Amikor ébredsz, te légy!
Te légy a megáldott ember.
Légy gyermek, kinek hite
Rendületlen ütemben nő,
Nem tévelyedik el kérkedőn,
Nem kérdez, csak vakon követ ő.
Légy gyermek, ki szeretni tud,
Nem észleli ki szép, ki rút.
Csak önzetlenül adja érzéseit,
Azt se nézi néha, hogy kit,
Csak ontja drága mosolyát,
Csak adja mindég önmagát.
Ne tétováz, ha ölelésre tárod karod,
Fuss oda hozzá, akkor is, ha nem akarod.
Ilyen gyermekké légy, boldog,
Mikor lelked fáj, mert szavakkal verik,
Amikor észleled, hogy az idő telik,
Ha már ráncaid fagynak arcodra,
És az örök tél gyorsan közelít.
Ne tépd ki a lepkét a bábból.
2009.10.19.
Hagyd a bábban vergődni a lepkét,
Ne foszt meg őt a fejlődő élettől,
Hagyd magától kiszabadítani testét,
Megerősödött szárnnyal repüljön ő.
S ki jó szándékkal poklot teremt, mert
Megfosztja társát, a szabad élettől,
Az örömtől, hogy vele együtt lehet,
Elégedetlen ember az, és kérkedő.
Segíteni vágyó természetével öl olykor,
Hisz, magáról mindég azt hiszi, hogy teremtő.
Isten akar lenni, semmiből gyúrni embert,
Más formára, magáéra, olyanra, mint volna ő.
De csak volna, hisz maga sem érti, mit akar,
Mit akar elérni a másik testével, lelkével,
Milyen legyen az, kit szeret, amikor rá hasonlít,
Amikor őt utánozni, követni lesz képes.
Ne tépd ki a lepkét a bábból,
Hadd, fejlődjön magától... kérlek...
Ne öld meg a lelket, hisz úgy jó ő,
Amilyennek született, amilyennek lenni képes.
Szeretlek akkor is….
2009.10.20.
Szeretlek akkor is, ha fáj,
Ha az élet már, mást diktál.
Szeretlek bár nem szabad,
De a szív még szeretni akar,
Az ész aljasul belé mar.
Másért zakatol hevesen,
Mást rendelt az élet énekem.
Ilyen, mikor mosolyra
Hull szememből a könny,
Pillám hevesen vibrál,
De vigasztalás nem jön.
Szeretlek akkor is, ha fáj,
Ha az élet már, mást diktál.
Mást akar a vágy, mást a sors,
Ilyen eddig soha sem volt…
De most van, sajnos most ért
El engem is utolszor a végzet,
Nem akart elkerülni az igazi élet.
Pedig elkerülhetett volna már,
Hiába jött, este van, későre jár.
Alkonytájt a nap aranylón szédít,
Ereje már nem melegít senkit.
Szeretlek akkor is, ha fáj,
Ha az élet már, mást diktál.
Akkor is, mikor távol vagy,
Mikor a vágy olyan nagy,
Hogy felégeti e sok évet, mit
Magunk mögött húzott az élet.
Visszaránt a sok szép emlék,
Nem engedi, hogy enyém légy.
Bár akarom, akarod, nem lehet,
Késő van, közeleg a végítélet,
Nekünk besötétedett, este lett.
Az áldott fény.
2009.10.22.
Ó áldott fény! Most újra rám ragyogsz
A sűrű függöny mögül, rám mosolyogsz.
Haloványan ugyan, de ismét kisütött a nap,
Ilyen szeszélyes, bizonytalan ősz van.
Erőtlen fénye, testem nyaldosva, körbe fonja,
Szép ez a nap odakint az udvaromban.
Cikázik a fény, a kint feledett szerszámokon,
Virágban a rózsák, ők nem mentek el bántón,
Még itt virítnak a kertemben, teljes pompával,
Hirdetik a szép őszt, nem gondolnak gyásszal.
A muskátlik hatalmasra nőttek, nem fagytak el,
Bírják a korán jött őszt, a legnagyobb örömmel.
Imádják ezt a se tél, se nyár időt, és bebugyolálják
Magukat egy épp arra cikázó sállal, az ökörnyállal.
Annyira elszaporodtak a nyáron, akár a dudva,
Már nem bírja őket befogadni a lenti kamra…
Így aztán érzik, pompázni kell, amíg csak lehet,
Szép napra virradtunk, holnapra csak szebb jöhet.
Fagyos napok után, itt van újra a kései nyár,
Ki tudja még ez őszön, ránk milyen csoda vár…
Örülök neki, ablakomon, ha kinézek, süt a nap,
Csalogat ki ő, talán egyéb más, már nem is akad.
Élvezzük hát, e későn jött csodáját az évnek,
Olyan akár egy villanása, a késve vibráló égnek.
Akár a fellegekből előbujt kikelet, még élni akar,
Még maradni, mielőtt az élet mást akar, még előbújni,
Kémlelni, hátha maradhatna, majd lebukik magát védve,
Mert amott egy hideg szellő jön kegyetlenül elébe.
Behúzza magát, a biztos, őt megvédő felhők mögé,
És már nem kél fel e varázslatos csillag soha többé,
Amikor az áldott nap hirtelen eltűnik mindörökké…
Elbújik tőlünk, mert lesz ő ezen túl, a vörös felhőké.
Nincsenek titkok.
2009.10.23.
Nincsenek titkok, csak kérdések,
Néma percek, csöndes feledések.
Mert feledni kell, a túlélés kéri ezt,
Fel kell venni naponta megannyi mezt,
Különben meghalunk.
Nincsenek titkok, csak jelek,
Mit az élet hetykén, feléd intet.
Mert érteni kell, a túlélés kéri ezt,
Fel kell venni naponta megannyi mezt,
Különben meghalunk.
Nincsenek titkok, sem remények,
Mit szívünk egyszer megérthet.
És érteni se kell már, csak feledni,
A mezt is ki kell néha fordítni:
Különben meghalunk.
Emlékek… Emlékezek…
2009.10.25.
(Halottak napjára, szeretteimnek)
Olyan napra ébredtem, mit
Soha se kívántam, de éreztem.
Most szólni kellene, énekelni,
De nem lehet, nem hagynak nyugton
A csendes árnyak, szárnyal a képzelet,
Ó fájó emlékek, emlékezek…
Minden elnémult, csendes lett,
Alig maradt valaki is itt velem,
A sok kedves arc, már odaátról
Figyel, de őket én, még nem lelem,
Pedig keresem, őket keresem,
Drága emlékek, emlékezem…
Fájó napok, gyötrelmesen égnek
Az eltelt évek. Hová menetetek:
Miért hagytatok el engemet:
Miért gyötörtök oly régen…
Hiányoztok ó drága, ó kedves
Mosolygós emlékek, emlékezem…
Olyan napjára ébredtem ez évnek,
Mely rossz pecsétje a létnek.
Örök fájdalom, hatalmas űr,
Mit az ember kényszerből tűr,
De el kell viselnie, kapta örökül,
Gyötrelmes emlékek, emlékezek…
S holnapra, lehet, nem leszek,
Nálatok kelek, veletek ébredek.
Akkor már nem lesztek emlékek,
Mert bennetek leszek, bennetek élek.
Rám emlékeznek akkor majd talán,
Mint ahogyan én is tettem hajdanán.
A tölgy
2009.10.30.
Oly jó ülni itt bent, és nem
Reagálni a világ ormótlan zajára:
Mikor a leveleit elsiratja a tölgy,
És nem gondol egyébre, másra,
Csak saját magára, a túlélésre,
Amiért áldozatát mutatja be.
Dideregve, ruhátlanul, pőrén áll,
Néz rám, és áll velem szemben.
Tudja, hogy eldobta magától azt,
Ami számárra a legjobb volt,
Ami olyan kedves és olyan édesen,
Puhán, andalítóan meleg volt.
Jó volt, szép volt, de az idő
Kegyetlen, hatalmas nagyúr,
Ha nem készül ellene időben,
Magával rántja őt is orvul.
Védekezni kell hát, és csak ülni
A szobában bent, a melegben:
Egy jó puha sállal nyakunkon
Körbetekerten, pihenve,
Kivárva a tavaszt, amikor
Újra éled a tölgy amott,
A lassan zöldellő árnyak
Hűs lombajai között, nyárára
Meglapul, csak magára gondol,
Hisz más nem foglalkozik vele.
Ilyen volt az egész, eddigi,
Szép, de gyorsan múló élete.
Kicsiny láda.
2009.10.30.
A lelked rejtekében
Van egy kicsiny láda.
Apró kicsiny ládában
Az életed bezárva…
Az életed bezárva,
Sötét ládikában,
Ereszd ki, hadd szálljon,
Hadd éljen az árva.
Repüljön messzire,
Repüljön szabadon,
Sose legyen zárva
Az a piciny láda:
Hadd menjen az árva,
Pompás tündérországba,
Hol soha sem lesz zárva
Az a piciny láda.
Kinyílik ott minden,
Zár se lesz már rajta,
Kinőhet a szárnya.
Szebb lesz ott az élet,
Ha többet nem lesz árva.
Lesz gazdája, lesz mosoly
És ámbra, lesz ott minden,
A nap országában.
Semmi vagyok.
2009.10.31.
Semmi vagyok, és mégis minden,
Mit átitat a mély, vak érzelem.
Semmi volnék, mégis fáj még,
Amit te tettél: játszottál velem.
S oly jó mégis e földi árnyék,
Mit átélünk itt csendesen,
Békés harmóniában járnék
Én magam, a zajos vizeken.
Járni fogok újra, látni, érezni,
Amint az álmos nap kell fel,
Majd elbukik, maga mögött
Fájó pilléket hagyva, szüntelen.
Reggel élünk, újra élünk
Szép e csendes, halk kikelet.
Estére a vég jő, és a sötétség,
Mi átfonja sebzett szívemet.
De e kettő váltakozása a játék.
A kedves harmónia, mi körülvesz,
Mi életet adó örök ajándék,
Mit úgy hívunk, az élő szeretet.
Árva lettem.
2009.10.31.
Árva lettem, földi árva,
Szívem bús hangjára élek.
Ezt, a lelkem halkan, csöndben,
Az én fülembe húzza szépen.
Árva lettem, itt hagytak
A földi árnyak, apám arca
Viaszos lett, nem találom,
Hiába keresem, hol járnak.
Árva lettem, hamar így volt,
Nem kíméltek földi álmok.
Pedig vártam az ébredést,
De nem jött el a vasárnap.
Árva lettem, egymagamban
Földi utam végig jártam.
Magam keltem és pihentem,
Segítséget hiába vártam.
Árva lettem, nem öleltek
Itt az áldott földi árnyak.
S most, csak emlékezem,
S várom, a saját halálom.
Gyertya.
2009.11.02.
Gyertya, te fényes, álnok kígyó,
Mily hazug nyaldosó meleged.
Ha hozzád ér vágyódó ujjam
Azonnal megmarod, megégeted.
Gyertya, te bánatos valóság,
Kitől lelkünket óvni kellene,
Ma ölel kezünk bársonya téged,
Mert azt hisszük, segít a fényed.
Gyertya, te ki álnokul megcsalsz,
Mert adsz felesleges reményeket,
Halott mellett dicsőn feltámadást,
Karácsonykor a születést hirdeted.
Gyertya, ó te szomorú valóság,
Ma minden rosszat rád mérek,
Hiszen valakinek hordania kell
A sok bűnt, mit feledni remélek.
Bűn az élet, és bűn a halál maga,
S e napon mégis róla emlékezek.
A halál napja, az ő diadala a mai:
De reggelre már új életet lehelek.
Őszi szél
2009.11.03.
Eldoblak drága reményem
Hadd vigyen a szél, fújjon
Örökre édes, őszi remény.
Ahogy jöttél, úgy mentél,
Pedig semmit sem kértél,
Csak néztél, csak kértél,
Csak vártál, csak reméltél.
És én megcsalom az álmod,
Magamra vonom átkod,
Mit szórsz felém, mit
Idefújj lassan az őszi szél.
Eldoblak drága reményem,
Hadd vigyen a szél, fújjon
El örökre, te őszi remény.
Éveken át vártál, néztél,
Kértél, és én nem mertem,
S te féltél, nagyon féltél.
Most elhagylak, örökre.
S te meghalsz egy percre:
Magamra vonom átkod,
Mit szórsz felém, mit
Idefújj messziről az őszi szél.
Eldoblak drága reményem,
Hadd vigyen a szél, fújjon
Kavarjon porrá, őszi remény.
Porrá légy, hisz a semmiből
Keltél életre, s vitted a lelkem,
Vittem a semmibe, nem törődve
Semmivel, ki vagyok és ki
Lehettem volna nélküled.
Magamra vonom átkod,
Mit szórsz felém, mit
Idefújj gorombán az őszi szél.
Eldoblak drága reményem,
Hadd vigyen a szél, fújjon
Messzire tőlem, őszi remény.
Elérhetetlen távolságra vagy,
Ki vársz, ki csalsz, ki állsz
Egy ablaknál, és rám vársz…
Egyre türelmetlenebbül, pedig
Nem lehetne: Hagyj élnem!
Magamra vonom átkod,
Mit szórsz felém, mit
Idefújj ma is az őszi szél.
Eldoblak drága reményem,
Ne jöjj többet vissza, ne
Bántsd a szívemet. Ne bántsd
Őt, hisz szegény, érted remeg.
Add vissza a lelkem, hadd
Legyek még boldog, hadd
Éljek még egyszer, ne hozd
El a poklot, ne szórd rám az
Átkod. Hadd éljem szabadon,
Hadd legyen még egyszer,
Reményből az álmom.
A nagy könyv
2009.11.04.
Beír az isten, be ám a nagy könyvében,
Mindent, mit teszünk itt ez életünkben.
Elmondom hát én is, hogyan is lett hitem,
A könyv szava igaz, el nem ferdíthetem,
Az isten írja nekem.
Mikor még dolgoztam, és sokat ténykedtem,
Sokfelé jártam, ej de sok könnyet törölgettem:
De sok ember fordult meg sírva az irodámban,
Annyi rossz tán nem is történhet a világban,
Pedig történik, hidd el.
Sajnos, ilyen csúf az élet, van, kinek gyötrelmes,
Van kinek szép lett. S kinek búját nem orvosolják,
Bizony beíratik az is a könyvbe, az élet könyvébe:
Ott fent az égben, mit az isten tart a saját kezében,
Oda írja rendületlen.
Feküdtem betegen, őrjítő, keserű magányban,
Nem jött akkor senki se hozzám, hiába vártam.
Oly sokszor mentem csak úgy látogatni embert,
Ki kórházi ágyban feküdt épp, mert beteg lett,
És szívből tettem.
De hozzám nem jöttek el az emberek, senki se akarta
Tudni, vajon velem mi lehet, mi történt, elkeseredtem.
Ott feküdtem árván, csalódottság könnyében fürödtem,
De meglátogatott az isten, ki számolta addigi jótettem,
Nem várt cserében semmit sem.
Az óta is itt van énvelem, itt lakik bent a szívemben,
Ide írja már minden cselekedetem, a lelkiismeretem.
Mert ki tudja, hogy van számvető gazdája, boldog az,
Kinek a hit magját az isten vetette el, aratni is ő fogja,
Majd igaz szeretettel.
