Mátra.
2009.07.16.
Az erdő, a lábaim előtt, pázsitként terül elém.
Szemben a kék ég alatt érzem, nincsen semmim:
Ó Mátrám! Hisz te is gyönyörködtetted szemem,
Minek ide a sok idegen hegy? Ha te itt vagy nekem.
A fák lombjai közül letekintek falvaidra,
Pislogó homályban fénylő ezüstös árnyaidra.
De jó volna, ha ilyenkor az idő is megállna…
Fénylő káprázat ül a szellő átjárta várra.
Holnapra eltűnsz újra, ismét marad a Róna,
Mely a szívemet oly sokszor megdobogtatja.
Szép hazám! Sok kincsed szemem láthatja,
Sok nehézség vonulatán át, létem áthatja.
Vajon.
2009.04.08.
Tudod a bibliában van sok, példás történet,
Mely nem egyszerűen csak akkor történt meg.
Most elhozok közülük válaszomul egyet,
Ha gondolod, hogy igaz, te is fogadd meg.
Mikor a templomban a farizeus imádkozott,
A vámszedő leborulva, mélyen megalázkodott.
Az egyik hangos szóval méltatta életét,
A másik mélyen lehajtotta a fejét.
Az egyik dicsérte odaadó önmagát,
A másik bocsánatért kérte az atyát.
Az egyik sorolta mennyi jót tett,
A másik méltatlannak tartotta mindezt.
Az egyik hű volt urához és nem értette,
Mit keres a másik ott, hol csak neki van helye.
Vajon ki volt a hív szolga, ez ki mindent megtett,
Vagy amaz, ki gyalázatos életét az úr elé tette?
Vajon kinek van helye isten országában?
Vajon ki jár az úrnak kitaposott porában?
Ki jót tesz, adót fizet, hangosan imádkozik,
Vagy ki hallgat, és csendben fohászkodik?
Ki istenen számon kérni cselekedeteit nem rest,
Vagy ki a bocsánatért leborulva, könyörögve esd?
Ilyen az életünk, mint eme két emberé:
Mert életünk néha csupán a szavaké.
Miközben azt hisszük, mi mindent jól teszünk,
Hogy az élet vizén mindég jót cselekszünk,
Miközben harcolunk magunkért, és élünk,
Valami téves elméleteket készítünk.
Mikor öntelten már a jó útra tévedünk,
észre se vesszük, hogy elhagytuk életünk.
Hangosan kérünk, arcunk nem pirul el,
És a lelkünk, valami másért esd, menetel,
Az igaz szó helyett, az üres beszéd irányába,
És magunk tesszük életünk, a butaság oltárára.
Március vége.
2009.03.25.
Oly rég énekeljük már a tavaszt,
De soha sem adott igazi választ.
Mit vártunk tőle sok-sok napja,
Szó szerint jött a március HAVA.
Ma reggel ablakomat tártam,
Az áldott napsugarat vártam:
Ám mit láttak akkor szemeim?
Fehér tájat, a szomszédok telkein.
Borzongás futotta át a testem,
Megfagyott a szívem, a lelkem.
Nehezen keltem fel ágyamból,
A gondolatom messze barangol.
Behunyt szemmel vártam mást,
Olyan tavaszi napos, nagy ásítást.
Helyette mit kaptam? Fehér pofont,
Szomorúságot, mit arcomra vont.
Az ismételt tél fagyos látványa,
Megtört. Újra itt a hó magánya?
Szívem a tavasznak van kitárva.
A sok hidegre, fagyra, fehérségre,
Vágyódok valami finom, melegségre,
Mit csak a nap adhat. Ide véle,
Nem adom lejjebb, a télnek vége.
Emlékek.
2009.03.05.
Amikor gyermek voltam, sírtam, kacagtam őszintén,
Nem számított milyen a pamlag, ha álmos voltam én.
Fel sem fogtam a boldogságot, mentünk együtt vele.
Ma visszasírom álmom, miközben elmegyek mellette.
Már nem is tudom, hogyan, de egymást segítettük,
Hátra nem nézve, a vágyaink felé előbbre mentünk.
Ám mostanra ez csak múlt, mit lassan elfelejtünk,
Eldobálva állnak emlékeink, lassan megöregedünk.
Merre vannak a régi iskolatársak? Ki mit érte el? Kérdik-e?
Az idő előre haladtával, eltűntek, elszéledtek, ki érti ezt?
Már nem is osszuk meg álmunk, mert lassan nincs kivel,
Senki sem idézi régi iskolánkat, eltűnt, eltűntünk, mind el.
Rég nem voltam szülővárosomban, otthonom létezik-e?
Az anyám néha megtelefonálja, kit visznek a temetőbe.
Ám azt egyszer sem kérdem, társaim még vannak-e?
Ha nem mondja, talán élnek, régi iskolám vajon áll-e?
Mennyire elmentünk a saját boldogságunk mellett:
Akkor úgy hittük, mert volt, hogy mindég lesz: Lett?
S, ha volna, se vennénk észre, " a kocka el van vetve"...
Mert az ember a múltat idézi és nincsen megelégedve.
Hangjai a múltnak.
2009.03.05.
A múlt! Oly sok rossznak forrása,
Hebehurgya gondoltjaink porlása.
Valami mély fájdalommal szőtt lelkünk...
Csak vele lehet mindezt megélnünk.
Ki érti a lélek, kacagó, hangos zaját:
Ki gyógyítja annak fájdalmas mosolyát:
A fordítottság fület tépő sikolyát:
Ki hallja meg annak halk szavát:
Valahol a múltban nagyon bántották,
Ezért fáj. De a múltat megváltották.
Rezdül a fájdalom, csilingel a lélek,
Egy könnycsepp kihull: - Jaj úgy félek!
Félek a tegnaptól, félek a mától.
Félek az élettől, félek a haláltól.
Ki érti e sok aggodalmat, ki érti meg:
Ki a világban bátran, gond nélkül megy?!
Ki értheti a sikolyt a néma valóságban?!
Mikor hangja nincsen a nagy pusztaságban.
Ott bent zajlik e gonosz nagy háború,
Ott van a derű és ott él szomorúan a ború.
Ott süt a nap, csillagokat szór az éjszakában:
Ott süt a hold, a nagy fényű napvilágban:
Ott sír a derű, mikor nászát járja a virágnak:
És ott hallatja síri kacaját a démoni vígságnak.
Ki érti e megfordult rendet?! Pedig van ilyen,
Amikor a lélek eldugja ott bent mélyen:
A valóságot másként mutatja, látja,
Ilyen annak néha a megélt világa.
Bálint nap.
2009.02.14.
Bálint napra az alma megfonnyad,
Azt mondják az öregek,a szőlő
Is megcsöppen, jó lesz a gabona,
Ha e napon süt az áldott napocska.
Ám fagyos reggelre ébredtem.
Nem igazán Bálint naposra, nem
Süt a napocska, és rideg e téli
Reggel, fagyos hó lep mindent el.
Szakad szüntelen, napok óta.
Hol vannak a régi mondák?
Hol vannak ráncos kezű előink,
Kik oly sokszor előre megmondták,
Milyen is lesz az idő, a termés.
A sok babonával megúszták
Az elmúlást. Mi meg kétkedünk.
Nem hiszünk feltétel nélkül, úgy
Ahogyan kérték tőlünk, kellene,
De nem hiszünk, kérdezünk,
Kérkedünk a magunk erejével.
Holnapra megfagy e rideg
Táj, és mi benne leszünk, e
Fehér nagy semmiben. Szép:
Mondják… de tudjuk ez nem így van,
Csak akarják szépnek látni a hideget.
Én kétkedek, én kérkedek,
Mert nem hiszek, mert nem hiszek…
Korai öröm
2009.01.
Világgá kiáltom, halld nagyvilág!
Nyílik a kertemben az első hóvirág:
Barkázik a fűz, mosolyog az ég is,
Űzi már a telet a csicsergő veréb is.
Cinkék gyűlnek sorban, sorakozva,
Várják a gazdát, jön a magot hozva,
Jelezvén, korai ám ez a nagy öröm,
Lesz itt még tél...lefagyhat a köröm....
Ám a szív nem játszik, vibrál egyből,
Amikor a madárszót hallja meg a kertből.
Menne a láb, dolgozna a kéz ismét,
Csak picit derülne, és máris felébrednénk.
Alszik a természet, benne ringat minket.
Ám az első füttyre mindenkit felébreszt.
Jelezvén, korai még e nagy álom
Közeleg az idő, amire úgy vágyom.
Pillanat.
2009.01.
Csak néztelek némán,
Az álmaim szárnyán,
Vártam mit is mondasz,
Óvatosan karjaidban szorítasz.
Úgy volt, én némán álltam,
Mert azt kaptam, amit vártam,
Beléd karolva, meghatódva,
Némán, csendben, megbénulva.
Kérdeztél, szeretlek-e?
És nem bírtam szólni se.
Pedig készültem rá,
S mondani akartam, igen.
De nem tudtam, néma
Maradt a szám:
Mikor életem fontos
Pillanatán elém toppantál.
Kérdez ma, drágám,
Mond, hogy vársz rám,
Mond, hogy ma van
A nagy nap, amit akartál.
Ó jaj, az idő elmúlt,
Azóta sok csillag kigyúlt
S lehullt az ég boltján.
Mi maradtunk, mint ma,
Egymás karját fogva,
Egymás könnyét csókolva,
Úgy, mint, ha most kértél volna rá.
Évszakok.
2009.02.
Hetek óta dolgozom az évszakokon.
Sokat gondolkodom, hogyan, mi
módon tudnám valami más stílusban
megjeleníteni, ami adott, ami valós,
ami nemes, ami egymást követi
folyton, amióta az idő, időt üt,
a föld forog, a nap ég, és valamiért
három évszak megy, de a negyediket,
a tavaszt nem tudom igazán megfesteni.
Az ősz könnyű, mert oly csodás,
oly nemes, amikor a sárgából, bíborba,
zöldből , barnába átvonuló varázs
egyszer csak megjelenik, majd
eltűnik, köd van, szál a dér,
szépség és rútság... éj, nap,
mámor, és gyönyör követik egymást.
Utána jön a tél, minden csupa kék,
csupa fehér, csupa meztelenség,
szűziesen tiszta csillogás.
Könnyű, nem nehéz. A nyár?
Vidámság, lubickolása az élet
Valamennyi, nagyon jó oldalán.
Sok gyümölcs, sok virág...
De a tavaszt ki tudja megrajzolni
igazán? Hogyan legyen az
élet újraindulása? Legyen benne
talán sok virág? És akkor hol
a sok kesze-kusza ág? Hol a kérdés?
Az élet? Milyen az életünk tovább?
Lehet-e ismét kezdeni a halál után?
Ilyen dolgok foglalkoztatnak most leginkább.
Emlékek.
2009.01.
Amikor a kőrúton sétáltunk céltalan,
Kezed fogtam, és te az enyém fogtad szorosan:
Semmilyen távolság nem volt nekünk elég...
Emlékszel? Mentünk, meneteltünk a semmi felé.
Úgy találkoztunk, csak félve, megbújva,
Mint két gyermek az utcán, egy mosolyban.
Jártuk az utat céltalan, semmi sem számított,
Csak a kezed, a kezed, melyet fogtam.
Felmentünk télen a hóborította hegyen,
Tűsarkú csizmában, bundában, kedvesen
Mosolyogva, a csúszós meredek domboldalon,
A szobor a cél, a tét? Az érintésed, a nyugalom.
Egy mozi, sötét, árnyas, üres terme,
Csak fogd a kezem, és ülj te is mellettem.
Mily gyönyörű időszak volt gyermekként élni,
Bujkálva, a város utcáit róva, mások szemétől félni.
Titkon fogni kezed, titkon lesni szemed...
Otthon álmodozni, és együtt lenni veled.
Ki nem élhette meg e csodát, e percet,
Most azt sem értheti meg, én miről is beszélek?
Volt egy csodás tél, és egy mesés tavasz...
Akkor a szívem ragyogott, fénylett, akár a nap.
Miért is múlnak el e varázslatos percek?
Miért nem éljük át, ugyan úgy e képet?
Akkor nem számított a szoba lágy melege,
Nem kellett a kezeden kívül se a tested, se a lelked.
Csak a kezed kellett, és az utcát róttuk napokon át,
Szüntelen menetben, beszélgetve, csacsogva a hidegben.
Nem fáztunk, hiszen egymás teste, melengetett
Átvitt értelemben, szelíden, ártatlanul, epedve
Valami ismeretlen után, mit mind ketten ismertünk,
De nem akartuk ezt a szépséget elrontani vele.
Néha egy kávézó melege is jót tett, és a kezed...
Na azt nem hagytam volna ott sem el, és megint
Érzem, amikor szemem becsukom, mert az egy ártatlan,
És igaz érzés volt, semmi a testiségből, semmi e világ
Gyarló vágyaiból, csak az együtt sétálás gyönyöre,
Ami nekünk akkor, ott, titokban, épp elég volt.
Hóvirág.
2009.01.
A kertemben kandikál a hóvirág,
Csak úgy álmosan, mélán...
Már kidugta aprócska bimbaját,
És vár. Ő vár, de mire?
Mi várunk-e ugyan ilyen szinten
Bármire is, amit úgy hívnak
Hogy élet… Ő nem siet.
Álmosan, nyugodtan vár,
Majd ha kivirrad igazán,
Majd, ha már értelmesen
És véglegesen eljön az ideje
Kibontja habfehér bimbaját.
Habfehér szirmát - Ó nem...
A végében kis zöld csík keveredett,
Őt is elrontotta a sietség dermeteg,
Visszatérő szele. Ugye…
Akkor a mi szívünk lehet-e
Hibátlan és egész… Ha még
Egy aprócska hóvirág sem
Épp… Mi épek lehetnénk-e…
Ó nem... így bántjuk a szegény,
Ártatlan, árva szíveket.
Mindég azt tapossuk,
Amelyik a legbetegebb.
Majd a miénk is lesz ilyen,
És kérdően nézünk, ezt most
Én miért kaptam… Csak!
Amennyi szívet taposunk
Naponta, anélkül, hogy észrevennénk,
Annyi tapos vissza, de az akkor fáj majd.
Ó, de fáj majd...! Mennyire fáj majd...
A lepke.
2009.01.
Tél van. Egy kis lepke mégis
itt vergődik ablakomon.
Tél van, és e lepke túlélni
akar mindent, mint mindég.
Ablakom kitárom, beszippant
a jó meleg levegőbe,
ám tudja jól, hogy nem itt
a helye, nem jön be.
Ó kis lepke! Megfázol!-
Kérlek, szállj a szobámba be!
Csapdos egyet-kettőt,
majd eltűnik a hidegben.
Ilyen a mi életünk is, megfagyunk
inkább, mint változtatnánk utunk.
Mindég a helyünkön maradunk,
Zsigereinkben van írva a sorsunk.
Mi is az igazság?
Néha repkedünk,
néha megfázunk,
néha megállunk,
néha elmélázunk,
utána megrázzuk a szárnyunk.
Folytatjuk utunk, míg a jégvilágában
végleg meg nem állunk.
A barátság…
2009.01.07.
A barátság egy játék...
A barátság egy álom...
A barátság egy talány...
A barátság egy fátyol.
A barátság, ha örök,
Vigasztalva gyászol.
A barátság betakar,
Betakar, ha fázol.
Takarj be hát drága
Egyetlen barátom,
Mert itt hideg van,
Én örökké fázom.
Takarj be a te nagy
Lelked gyönyörével,
Ne hagyd, hogy bárki is
Faggyal hintsen meg.
Itt ne hagyj a télben!?
Itt ne hagyj a nyárban!?
Mert, hol barát nincsen,
Ott igazi gyász van.
A barátságról.
2009.01.
A barátság egy erős kötelék,
Mely holmi szótól nem múlik még.
A barátság tartós, ha vigyázunk,
Nehogy a másikat megbántsuk.
Bizony vigyázni kell erre a kincsre,
Más úgy sem marad későbbre, semmi se.
Idősebbek szokták mondani itt,
Figyelem, későbbre is hagyjunk valamit.
S, hogy mit? Csak tőlünk függ.
Akár a tavaszi fagytól a rügy.
Zsenge. A barátságra vigyázzon, kérem,
Megismerni egymást nem olyan nagy érdem.
Ám évek múltán is azzal dicsekedni,
Hogy könnyű volt nekünk barátoknak maradni,
Csak ritkán fordul elő e nagy kincs.
Vigyázzunk hát egymásra most, holnap nincs.
A rózsa.
2009.01.
A rózsa illata átjárja a házam,
szomorúság súlya nyomja a vállam.
Batyuként cipelem, ki tudja meddig,
Míg könnyemtől a párnám megtelik.
A rózsa színe égeti a szemem,
amikor a szirmát a kezembe veszem.
Tövise megszúrja újra a kezem,
figyelmeztet, ki is küldte ezt nekem.
A rózsa bársonyosan érinti a szívem,
az újaimból közben cseppben hull a vérem.
Hamis áhítat járja át a testem,
Kidobom, a leplet róla levettem.
Gyönyörű rózsám, csodás virágom,
Ha már el is pusztulsz, én azt sem bánom,
Minek is küldted ide ezt a rózsát,
Ha a te szíved én utánam nem fájt.
Én vagyok.
2009.01.
Ha leveszem ezt a leplet,
Ha ledobom a viselt fátylat,
Én leszek alatta, aki tudom
Korán volt felnőtt, mondom
Oly sokszor magamnak, bánom
De igaz, hogy így volt,
Ellopták tőlem a vágyat,
És hagytam, nem ellenkeztem.
Túl sok volt életemben a bánat,
A fájdalom a testemet átjárta,
A csalódás megbántotta,
Az amúgy is érzékeny lelkem,
És e lepel alatt oly sokat féltem,
Féltem a holnaptól, a mától,
Féltem a hótól és a virágtól,
Mindentől, mit rám kényszerítettek.
A meg akarok felelni vágya,
A mindenki jó legyen homálya,
Rontja meg az éltet, az élted.
Én is, és te is elhitted,
Hogy ilyennek kell lenni,
Ilyenné kell gyorsan válni,
Ám valami más után epedni,
És hagyni, hogy így legyen.
Mire lehull a lepel, a fátyol,
Már félünk jócskán a mától.
Már nem is látjuk a holnapot,
Elvették, és ma már tudjuk,
Ebben az életben nem kapjuk
Vissza, mit akkor ott hagytunk.
Ne kérdezd, hát ki vagyok,
A lepel, a fátyol alatt… ÉN vagyok.
Valóságról.
2009.01.
Mi is a valóság? Nagy kérdést vetek fel,
De az ember örökre, tele van reménnyel.
Nem fontos a sok gondra állandóan gondolni,
Néha hagyni kell a sorsunkat is, magától folyni.
Folyjon, akár a víz, melyet kiöntök,
Amikor a csésze füle a kezemben letör.
Jártál már úgy, hogy egy cserép darabja,
Maradt a csésze helyett a markodban?
Ha érezted már a reccsenő pohárt,
Soha sem kérdezed ezen túl, mi bánt.
Mert tudni fogod egyből, vannak dolgok,
Mitől az ember nem mindég lesz boldog.
Ám hagyja magát tehetetlenül,
Amikor az élete homályba merül.
Méltósággal viseli, ha a léte kemény,
Mert tudja minden esetben, van remény.
Bánom is én…
2009.03.29.
Sír a mosoly, gúnyosan kacag a könny,
Bánom is én ezután, hát jöjjön, ami jön!
Csak szeressen a nagyvilág, ha te már nem,
Kicsiny rózsaszirom vagyok a lelkemben bent.
Aprócska gyöngyvirág, illata akár az árnya...
Szálljon testemre annak szomorú világa.
Hamis jázmin: hazug volt, mint léte,
Minden napunknak keserű reménye.
Mert annak bokra hatalmas, és lomha,
De ha ágát letéped, elhervad virága.
Így kecsegtetsz te is, talmi bájitallal,
Mely a kedves szájból árad rám e dalban.
Akár a gyöngyvirág, aprócska virága,
Minden egyes kelyhe úgy reng magában,
Mint szádból jött szavaid mézes kavalkádja,
Ad hamis reményt, egy igaz változásra.
Ám te nem vagy virág, csak egy katángkóró,
Minek minden része romlott, semmire nem jó.
