Köszöntő.
Drága anyám! Édesanyám!
Nem kívánok mást néked:
Csak azt, amit nekem adtál,
Viszonzásul tenéked.
Adjon az ég ezerannyi
Örömöt és éltet,
Élj sokáig miközöttünk,
Boldogítsad szívünket.
Köszönöm ez alkalommal,
Azt mit értünk megtettél,
Életedet adtad volna,
Egy újabb életért.
Köszönöm a bátyám helyett
Azt a drága nevelést.
Azt a sok-sok szeretett,
Mivel minket neveltél.
Szerény kicsiny versikémmel
Köszöntelek téged:
Tiszta szívből és lelkemből
Adom oda néked.
Bocsásd meg, ha megbántottunk
Valaha is tégedet,
Adjon az ég ezerannyi
Örömöt és életet.
Talán,
ezekhez a nagyon korai
verseimhez, illik egy kis bevezetőt írnom. Már csak azért is, mert a
gyermek, kamasz, fiatal Dezső Ili lelkülete van benne. Gyermekkorom
minden szépsége, naivitása, a kamaszkor apró szerelmi lázongásai, és
a fiatalságom oly sok lelki nyomora, bánata, sikertelensége. Benne az a
hihetetlen sok keserűség, amit két, számomra nagyon fontos ember
elveszítése
okozott.
Ilyen
voltam én, és vagyok, így indultam el, döccenőkön áthaladva, néha
le-leestem életem folyamatosan előre haladó szekeréről, majd
felkapaszkodtam rá ismét. Volt, hogy bizton ültem a bakon, volt, hogy
hátracsúsztam az utazók közé, akik hol felszálltak, hol átszálltak más
szekérre az enyémet elhanyagolva végképp, vagy csak időlegesen.
Ketten...veled...csendesen...
1976.10.23. Várad.
Hívom őt, de nem jön:
Nem válaszol, nincs tovább.
Kérem a sorsot adja vissza,
De nem adja, már elszállt.
Nem is szállt el, csak elhagyott.
Pusztán, mint levél a fát.
Mást kíván ő, s az új napot,
Melyben megjelenik egy rablány.
Újabb rablány...Akárcsak én,
Bezárja a szívébe:
S ki se ereszti mindaddig,
Míg el nem felejti örökre.
Kár a napfény odafent,
Kár a hold az égen,
Kár szép szemed könnyben ússzon,
Mint csillag a fényben.
Az ősz elmúlt. Jön a tél,
Alszik már a természet.
Az ő szívében is kialudt a láng,
Mely engem most is melenget.
Alszik a láng velem együtt.
Alszunk ketten csendesen.
Megvárom, míg tavaszodik,
S akkor újból felkelek.
Várni foglak ismét akkor,
Ki tudja? Még eljöhetsz...
Mi mostan oly lehetetlen,
Egykor majd még szép lehet.
Együtt járnánk felhők között,
Sétálgatnánk odafent.
Megismernénk az új világot,
Melyért elhagytál engem.
Itt ülök én, négy fal között,
Az éj gyorsan közeleg.
Elgondolom, mily szörnyű,
Egy szerelem, mely elveszett.
Nem vagyok kő, szívem van,
Akár a többi embernek,
Így hát én rám is jogosult
Egy szerelem, mely elveszett.
Lennék virág, mely elszárad:
Lennék rügy az ágon:
Ha meglátnálak tégedet,
Érezném, emberré kell válnom.
Lennék rongy, mit széjjel tépnek,
Cafatokra, könnyedén.
Szívem csak téged kívánna,
Minden reggel, s esténként.
Kívánnálak, mert szeretlek,
S mert elhagytál engemet.
Ó Nagy Ég! - Add őt vissza,
Hogy melegítse szívemet.
Kigyullad a láng, mely egykor
Oly erős volt, és kegyetlen:
Könnycsepp helyett, fényben úsznánk:
Ketten...veled...csendesen...
Jó éjszakát!
1976.12.20.Várad.
Csend van.
Az egész határt beborítja a köd,
és a sötétség.
Csillagágyából felkelt a hold is már,
Szundikálj te is, akár az aludttej,
mely' t, ha ott hagyják, a köcsögben alszik el.
Őrizzék álmodat csinos kis angyalkák.
Szállj messze velük...
S ne félj! - ők vigyáznak rád!
Csend van.
Nyugszik az egész ház.
A mély csendet halk léptek törik meg,
egy kis cica bársonyos talpával lépeget.
Felugrik ágyamra...lefekszik mellettem...
Gondolatom messze szállva, elmereng feletted.
Mindenki alszik.
Te is nyugodj jól.
Én is elalszom, amint megtudom,
hogy kedvesemnek szép álma volt:
és ha úgy van... aludj csak tovább:
Ne kísérjenek gondok egész éjen át:
Jó éjszakát!
Van-e jogom?
1978.06.12. (hétfő)
Van-e jogom szeretni? Van-e jogom még?
Más karjában feledni, mit elfeledtem rég.
Ki fog engem elítélni? Vagy elítéltek talán?
Ültetvén a sors karjára, kérik, menjek tovább?
Vagy tán te sem adod karod, Hiába, már megfogtam!
Szélvihartól összetörten, csak teveled álmodtam...
Van- e jogom feledni, azt, mit elfeledtem?
Van-e jogom köddé válni, hogyha ködből lettem?
Rád gondolok.
1976.10.20.
Rád gondolok éjjel, nappal:
Mikor a hold felkel, s elhal...
Mikor csillagok az égen,
Ragyognak ott fenn a kéken.
Csillagokon lovagolok,
Magányosan bandukolok.
Gondolatom, vágyam mellett,
Képzeletem messze elmegy.
Látom magam fényben, úszom,
a nap után vágyakozom.
Hold udvarán bált rendeztek,
Oda járok, ott kereslek.
Rád gondolok reggel, este.
Várlak téged szív repesve.
Kérnélek, de mit sem érne,
Hogyha csókom, csókot kérne...
A sors.
( 1978.06.19.hétfő)
Neked adtam mindent,
Mindent, ami jó.
Neked adtam mindent,
Mindent, ami szép.
Bár elhagytál, mégis:
Úgy érzem, hogy jó volt,
Ahogyan az élet neked ígért.
Elítél a sorsom,
De még így is oly szép.
Bánt a lelkiismeretem:
Fáj, hogy elkergettél:
S, ha most ismét kérnél,
Újból elfelednék mindent
Ami rossz, és a tiéd lennék.
Valaha régen volt,
Ma már csak egy emlék.
Féltve őrzöm bár azt
A csöpp kis reményt:
Hogy egyszer egy napon,
Talán éppen holnap, visszatérsz.
S újból, az enyém lész.
Volt egy boldog nyaram,
Meg egy örök tél.
Azóta a szívemben
Megfagyott a vér.
Ma már a hitemmel
Várom az olvadást
Még sem jön a tavaszodás!
Tavasszal boldogan
Vibrálnak a madarak.
Nekem sem szabad
Elhagynom magamat.
Előveszem jól őrzött képedet,
Csodálom égszínkék szemedet.
Bár úgy érzem az élet
Tejben, vajban füröszt,
De jaj! - Szívemben
Van egy ábránd,
Mely örökre üldöz!
Amint lefekszem ágyamban,
Vastag láncra kötözz.
Ó sors, élet!
Magasztos nagy Ég!
Szabadíts meg gondjaimtól:
Mert a lelkem ég.
Bár a szívem fagyos,
Az eszem zavaros,
De a lelkem él...
Idő.
1984.08.28.
Vége, vége, vége már...
Nincs tavasz,és nincsen nyár...
Sem nap, sem ég, sem élet...
Sem csillag a hold felett.
Sem ősz, sem tél:
Se hó, se fa,
Sem virág , mi illatozna.
Sem béke, sem veszedelem,
Sem féltés...s, ami fő...
Ami elszállt, nincs.
Nincs, nincsen tovább.
Keresheted, hiába!
Teheted a sifonba!
Vele elment az érzés:
A szerelem: A féltés:
Mindened, mi tovaszállt
Elment, úgy sem leled...
Majd csak egyszer, elfeleded!
Ha visszajön újra,
S reád szórja hamvát
Ő, a nagy Úr!
A leghatalmasabb Vezér:
orvosa minden bajnak,
Betege minden halottnak,
Hatalmasok, hatalmasa:
Öregedő! Vénülő I D Ő milliomosa
Otthonom.
1978.03.02.Élesd.
Ki vagyok, mi vagyok?
Magyar vagyok én.
Ilona és Anna, ez a név
az enyém.
A tied is hasonló:
EMBER, hogyha lészen???
Hogy tudunk így tűrni,
és várni mindent készen?
Az ember, ha ember
talpra tud állni.
Nemzeti szívét, nemzetének
ki tudja tárni:
Küzdeni kell!-előre!
Hisz itt van az alkalom...
Kinyújtom hát feléd-
Nemzetem- a karom.
Fogd meg...szorítsd...
Érezzem lelkedet...
Véred utolsó csöppje,
csorduljon keblemen.
Székelyek, magyarok,
Testvérek vagyunk mind,
mind, mind, megannyi
eltiport, elszenvedett,
kifosztott nép.
Erdély a hazánk,
álmunk és párnánk.
Oly lágyan suhog
a bércen a szellő:
Oly tisztán mosolyog
arcodra az erdő...
A kék ég is egyet,
egyet hirdet csupán:
Magyarok földjét
idegenek járták át!
Kevesen vagyunk,
bár sokan voltunk vala.
De, ha e csöpp nép szívében
Egy eszme dobogna,
Megmutathatnánk a világnak:
Nem az az erős
ki kezében a fegyver,
egy igaz magyar ember
csupasz kézzel, egy várkaput is bever.
Székelyek, magyarok,
testvérek voltunk,
vagyunk, és leszünk.
Egyesüljünk egybe,
Egy erőt képezzünk.
Hogy lehet elviselni
pusztulni látni nemzetünk?
Beolvadunk, mint tej a savóba,
mint szerelmesed, a karodba,
mint hold, az éjbe,
a csillag a sötétbe.
Eladván mindent,
mit anyád adott neked
legdrágább kincsedet:
az anyanyelvedet.
Ne hagyd, hogy kifosszanak!
Inkább legyél zsugori,
Ne hagyd neved változtatni!
Kínozzanak bár kínpadon,
nemzetiséged, ha magyarnak vallod,
ember vagy a talpadon.
Ne aludj el, nem kívánok
jó'éjt, szép anyaföld!
Segíts!- oly szépen kérlek,
nyújtsd ki felém a karod...
Megfogom, s el nem engedem.
Fogadom! S, ha meghalok,
tudom, nem hiába éltem.
Csak azt akartam, ami a jussom,
ami jár nekem:
Az igaz hitű, igaz OTTHONOM:
Remény.
1977.05.03.
Van egy kulcsom, szívem-zárom.
Hiába, már fel nem tárom.
Csak egy gitár annak nyitja,
Egy gitáros, majd kiszabadítja.
Várom őt, de mindhiába,
Csak úgy marad az bezárva.
Lelkemnek vigasztalása,
Hibám, titkom mind elássa.
Megfejtésre tárom titkom,
Feltárni már úgysem bírom.
Várom őt , de mindhiába,
Csak úgy marad az elásva.
Remény talán minden évem,
Nem találsz te énrám úgysem.
Volt egy kulcsom, szívem-zártam,
Kértek rá, de fel nem tártam.
Volt annak már százegy nyitja,
Mégsem maradt sosem nyitva.
Sirató.
1978.06.16. (péntek)
Szívemben, szíved bezárva.
Egyetlen lelked megvárva.
Már elmentél tőlem örökre...
Fekszem ágyamban vergődve.
Testedet elvette a halál.
Az élet más szerelmet kínál,
De nekem csak te vagy az igazi:
Nem hallok másokat vallani.
Minden szavam értelmetlen,
Zagyva beszédem érthetetlen.
Cserélnék a halállal, mely hozzád ért,
Bár a csere érted, éltet kér.
Nem tehetem. Le kell mondanom
Rólad, mert léted már fogalom.
Ráborulok kihűlt testedre,
Áldást kérek szabad lelkedre.
Ravatalban fekszel édes,
Hideg lett a tüzes szád.
Kérnélek, de mit sem érne,
Hogyha csókom, csókot vár...
Őszi nap.
1974.10.03.
Mindenki felkelt,
De a nap még nyugszik.
Párnáiba burkolózva,
Későig aluszik.
Ablakomra levél hull,
Jelzi az iskolát.
Tanulni a legboldogabban
Megy minden kisdiák.
Hull az első harmat,
Jön az első fagy.
Köd száll alá az égből,
S a felhő is megszakad.
Nagy álmosan a nap is
Kiszáll az ágyából.
Álmos szemeit dörzsöli,
Majd a homályt letörli.
Egy felhőt felnyergel,
Felül a hátára.
Így most már letekinthet
A föld minden sarkára.
Nagy búsan nézi
A repülő fecskét:
A tovatűnő darvat:
S a búcsúzó fülemülét.
A patak is lassabban
Folyik a medrében.
Eltünődik azon,
Hogy télen mit tegyen.
Szomorú a nap is,
Vele mi is legyen?
Bús ötlete támad,
Hogy aludni menjen.
Zúg, zajong az erdő,
Lassan hal a természet.
Egy virág sem nyílik
Most a patak mellett.
Morog a medve,
Álmodni van kedve.
Keres egy kis lyukat,
Hova behúzódhat.
Lassan itt a tél,
Lehull majd a hó.
Betakarja a földet,
Szép fehér takaró.
Ez is egy jó nap lesz.
1974.10.18.
Ez is egy jó nap lesz,
Már rosszul kezdődik.
Alig, hogy felkelek,
Indulhatok keresni.
Keresem a cipőmet,
Ágy alatt, ágy felett.
Még a takarót is megnézem,
Hátha reá esett.
Felkutatom a szobát,
Megnézem minden
Zeg - zugát. Felköltöm
A macskát, fel a kutyát,
nem hurcolták el játszani,
mint múltkor a harisnyát?
Kinyitom a szekrényt,
Hátha oda tettem?
Ekkor egy vállfa leesik…
Éppen ez kell nekem!
Mérgemben azt sem tudom,
Hogy hol a fejem!?
És még akkor ez a vállfa…
Hogy megütött engem!
Mindenki a cipőm után
Járkál a családban.
Egyikük állítja:
Este a lábamon látta.
Anyukám kimegy
Reggelit készíteni.
Miközben mi már indulunk
A kamrába is keresni.
Egyszer csak halljuk:
Gyertek gyorsan ide!
Aki nagy csodát akar látni,
Jöjjön a konyhába be.
A konyhából jön a zaj,
Tehát anyám szólott.
De vajon mit akar?
Mit is láthatott ott?
Kimegyek én is,
Vaj mily nagy csoda lehet?
Ahogy a konyhába érek,
Nagy szag csap meg engemet.
Kinyitják a sütőt,
Mit is látni benne?
Hát az én cipőmet!
Sült bőrcipő képében…
A teraszon
1976.09.23. Várad.
Úgy vártalak én a tegnap este hétkor,
A sarok menti gyönyörű teraszon.
Lanyha szél susogott fülembe,
Vele üzentem, mennyire szeretlek.
Oly jó lett volna ülni melletted.
Elmondani neked, csak téged szeretlek.
Vártad, hogy megfogjam bársonyos kezed,
S együtt elmenni a homályban veled.
Elmúlás
1976.10.15.
Mire az élet, ha nincs értelme?
Mire a fény, a büszkeség?
Mire a szerelem, a fiatalság,
Céltalanul és henyén?
Nincs értelme, hát minek az?
Pazarolom évemet.
Mintha vérbe fagyna lelkem…
Mégis úgy féltem éltemet.
Kong a deszka, zúg a föld.
Mily szörnyű a halál.
Piros, fekete egybefolyva,
Eltűnik, mint a félhomály.
Hús, vér, nincs tovább.
Elrothad, elporlik.
Szíved utoljára dobbant,
Elhalkult. Eloszlik.
Lágy szél sír a sírod felett,
Sóhajtásod messze fut.
Oda, hol a föld, s a kék ég,
Szerelmesen összebújt.
Fekete ruhás öreg néni
Ül ráborulva sírodra.
Te ismeretlen, ki itt nyugszol,
Gondolsz-e még múltadra?
Gondolsz-e még néha arra,
Mire ébred a jövő?
Ki most itt ül sírod fölött,
Holnap nem követ-e ő?
Ember vigyázz, mit cselekszel!
Gyermek vigyázz, hová lépsz…
Elmúlás, mily szörnyű sors vagy!
Elvitted oly korán őt.
Siralom.
1976.10.16. Várad.
Mikor még az ágyban feküdtél,
Ki gondolt arra, te elmehetsz?
Égő tested féltve őriztem,
S kértem, maradj velem.
Láztól cserepes szádat néztem,
S vártam, szólalj meg már.
Könnyes szemed törölgettem,
S vártam, hogy néz reám.
Sötét volt, de a fény kigyulladt,
Szívemben a szeretet.
S míg élek e földön úgy érzem,
Ez éjt, soha sem feledem.
Álmomban egy angyal vitte
Lelkemet, és lelkedet.
Északi szél, vihart hozott,
S tőled elvitt engemet.
Sötét fátyol, keserűség
Borítja most arcomat.
Nagyon hiányzol te nékem,
Visszavárlak minden nap.
Bátyámnak, ki katona.
1976.10.31.Élesd.
Tizenegyediket üti már az óra,
Fáradtan libeg régi mutatója.
Tíz után már visszagondolt az elmúlt időre,
Tíz után már fáradtabban nézett a jövőbe.
Mutatója némán, megrezzen egy szóra,
Ember bár nem vagyok, gondolok a múltra.
Negédes éveim, hátrahagytam immár,
Megrepedt ütőmre, már a por se nem száll.
Mintha a ketyegés sugallata szállna,
Mintha egy szakadék mélyedése várna…
Mintha egy kételyes gondolata állna,
Kissé bizonytalan világba bezárva.
Most, hogy az idő száma ismét eggyel több lett,
Tizenegyet mutatván, komolyabban töpreng.
Érzi a világnak minden egyes percét,
Pusztulását gondolván, nem találja helyét.
Bár már övé minden, előtte a világ,
Az élet kulcsa előtte, megragadhatja hát,
Ezután dől majd el, ki mit ér, ember-e?
Ezután dől majd el, mivé lesz élete.
Előtte áll, használja ki minden kép.
Ne várja, hogy más elvegye mintakép.
Vigyázzon az időre, mely hamar elszáll,
Vigyázzon az órára, mutatója nem áll.
Az óra mutatója pereg csöndben, körbe.
Mint, ha a patak medrében folyna az élet le.
Az ember élete is könnyebben elröppen,
Kicsiny időt töltesz itt a földön éppen.
A kulcs is elveszhet, megállhat az óra,
Vigyázzál éltedre, elszállhat egy szóra.
Az órának megmarad, ha nem más az értéke,
Az emberi éltnek is van egy kis értelme.
Rozsdásodott kulcsát szelence őrizi.
Elfáradt testét néha feléleszti.
De neked csak egy van, egy életed csupán,
Nem pihenhetsz nyugton, éjjel sem a párnán.
Ezt küldöm neked én, egyetlen húgod.
Gondolj rám örömmel, és légy mindég boldog!
Egy év.
1977.12.28.
Telik az idő, elmúlik minden.
Telik az idő, elhagytál engem.
Telnek a napok, hónapok, évek,
Lassan, lassacskán elfelejtelek téged.
Eltelt egy év, elmúlt már minden,
Eltelt egy év, elhagytál engem.
Eltelt egy év, múlnak majd sorban,
Lassan, lassacskán, eltűnsz a porban.
Válasz.
Mártának, 1977.
A holnap lehet még a miénk,
De a dicsőség így soha...
Szavakkal kell bizonyítnunk?
Elszállnak azok tova.
A glóriát ha felteendők
leszünk mi nem szent ifjak,
Célhoz jutásunk dicsérjük,
Mit el nem önthetnek szavak.
Akaratunk oly erős már,
Legyőzhetetlen nagy találmány,
Hitvallás, mint mondád, miénk,
feladat mit nem feledénk.
