Gondolatok.
2008.05.20.
A szeretet oly sok féle lehet: talán
Olyan tiszta érzésű, leheletnyi csupán,
Vagy nagyvonalú, mindég magát adván.
De van olyan is mit rejt előlem a sors,
Észre se vettem, pedig mindég ott volt.
És volt fojtogató, mi rám telepedett,
Egészen az önmaga birtokába vett.
Csalóka igényünk néha mást rejt,
Valami nagy hiány olykor rabul ejt.
Azt hisszük a szeretet hiányzik nagyon,
És helyette gyerekünk szeretjük agyon.
Nem baj az, ha megfutamodunk gyáván,
Mikor úgy érezzük, az idő telik némán.
Csak szeressünk mi is, mit adunk, kapunk,
Örüljünk, hogy e földön egyáltalán vagyunk.
Kis egyveleg a korábbi verseim
közül.
Élesdi táj… az én hazám.
2007.május 04.
-Látod azt a két fát?
-Melyiket?
-Ott fent a hegyen. Jól nézd meg.
-Ez a te hazád,- mondta és elment csöndesen…
Ez lenne-e? Kinézek az ablakon, csupa jégvirág.
Áldott karácsonyi táj… Ez lenne a hazám.
Az égbolt sötétje ellepi a házat. Hideg van, fázom…
Hol az apám? Hol a hazám?
Kimegyek, felnézek, ott ál a két fa.
Csend van, az udvar kihalt, ő te drága élesdi táj.
Ilyen lenne a hazám?
Hallom a reggeli veszekedés zaját.
-Nem jól sütötted meg a tojást, na a fene egye meg,
-Most meg túl kemény lett, ülj le és edd meg te!
-És síri csend, a síron át.
Kinézek, az ablak csupa-csupa jégvirág.
Az égen egy pici fénysugár átszántja a felhőket.
Utat tör magának és belopózott a jégvirágon át,
a homlokomra telepszik le.
Mi ez a furcsa béke? Mi ez a csend?
Hallom az iskolák zaját.
A cserépkályha duruzsoló moraját.
-Kén kell bele, akkor kifüstöljük a tanárt!
Igen kén kellett bele.
Most meg mindenhol csend honol. Béke, béke?
Látom a nagyanyám ráncos kezét,
Amint a kemencébe a kenyeret veti be.
Apám asszisztál. Anyám dagasztotta az éjjel.
-Négy lesz, adja az utasítást, meg egy kis cipó,
Lángos, reggelire… Hól van az íze?
Istenem, most minden olyan békés.
Csend, karácsonyi dalok ritmusa a fülemben.
Éjféli mise…Utána kántálók tömege.
Ropog a hó, a talpunk alatt.
Nem baj, csak egy jót mulassunk, siessünk,
Mert valamiért mindég sietni kell.
Fázom, kinézek az ablakon át.
Minden csupa jégvirág, drága élesdi táj.
Hol vannak a régi cimborák? Minden oly kietlen.
Ismeretlen a drága élesdi táj.
Hallom zsibongva lubickoló gyerekek sikolyát.
-Ugorj bele, ne félj, ugorj már!
-Jajj ne, hiszen úszni sem tudok.
Szégyen ül az arcomra rá.
Nem tudok úszni, hallom szívem ritmusát.
De az a srác, ott, kinevet? Na ne, ugrom hát.
Most végem van, de nem,
Ösztönösön a túlsó partra úszok át.
Ilyen nagy ereje lenne a büszkeségnek?
Csend van, az ablakon át,
Hideg süvít egykori szobámba be.
A jégvirág eltakarja az utcát.
Felnézek, és látom Vak Bottyán régi várát.
Akkor még két torony is állt.
Ifjúkorom legszebb emléke…
Hol vagytok ti régi cimborák?
Mind elhagytatok? Hol a hazád?
A kövek dübörögnek, gurulnak lefelé.
Jajj, csak kígyó az utamba ne állj!
Félek tőletek, de meg ne tudják.
Én nem félhetek semmitől sem.
Drága ősi kövek, hová lettetek hát? Ledöntöttek?
Valamelyik tót házat erősbítitek a hegy oldalán?
Vagy hagytak csak széjjelgurulni, mint rossz emléket?
Csend van, minden csupa jégvirág.
Hol az ifjúság? A Mancshíd jut az eszembe,
A sok szánkó, és a sítalpak, melyeken apám járt.
Felveszem épp, mert azt hiszem abban szép vagyok,
Olyan nyugatias, zsivány.
Halk kuncogás, a hó kemény, a léc reccsen.
Többet nem akarok más lenni, csak most,
ó most istenem nézne rám!
És feltekintek a hegyre. Ott a két fa, ott áll.
Csend van, az ablak csupa jégvirág.
Édes, kedves élesdi táj.
Tűz ropogása töri meg a csendet .
-Mit csinálsz ? Ne dobáld?
Fussunk gyorsan sietve, ég a hegyoldal?
Vigyázz, meglát az öreg tót ember… fussunk hát.
Az öreg kút kiszáradt, nem bírta a nagy strapát.
Futás haza, gyorsan, csaló mód,
Meg ne tudja senki,Mi történt a hegyen ott fent.
Egy csapatnyi kamasz gyerek szalonnát sütött,
De nagy volt a szárazság.
Istenem vajon leégett a ház?A két öreg él-e?
Ott lent hallom emberek kiabálását,
Tűz van a hegyen, menjünk segíteni hát.
És csend van. Hallom a szívem halk moraját.
Istenem, mennyire fáj! Az ablakon a sok jégvirág.
Újabb sugara támad a napnak. Megfolyik a jégvirág.
Táj, te gyönyörű, te édes élesdi táj.
Hallom nagyapám asztalos műhelyének zaját.
A gyalupadon két öregember megvitatja
A világ baját. Hol van már a régi világ?
Az üvegező lécet rácsapja a hátamra,
Mert rossz vagyok, és kiabál.
Drága kopasz feje… Hol vagytok régi nagyapák?
Nagyanyám a konyhában tüsténkedik.
-Hagyjad már a gyereket, ne kiabálj.
Majd a talicska, nyikorgó zaját.
A ruhát tolja le vele a patakra.
Kimosta, öblítésre vár. Ő nem fázik.
A hideg vízben bokáig áll.
Az utca lejtős, a dombnál látom anyám.
Értem jön sietve.Nem megyek haza… de kell.
Csend van, megint lecsúszik egy jégvirág.
Én édes Élesdem, te gyönyörű táj.
A színpadon áll és figyel.
-Mássz a létrára fel, te vagy a majom.
Csináld! Tudsz Hontyt utánozni?
–Nem - az kár.
A hangod, a hangod miatt kellesz, megértetted?
Nyisd ki a szád! Nem fogok hazafias verseket
Szavalni, azt már nem. Kortárs színpad isten veled,
Én nem ilyet akartam, valami mást.
Békés csend ül a párnán.
Hol van már a nagyanyám?
Nem jön, tűzet rakni éppen?
Most hagy aludni, amikor nem kéne?
Csak az a sok jégvirág… drága, drága élesdi táj.
És az üzlet?
Most is ott áll, kocsma lett belőle éppen.
Látom benne a lányok kedves arcát.
Levágom egyik hajtincsem.
A legjobb lettem, végre.
Sikerült, vagy mégsem?
Hideg van, fázom, mint mindég,
Ha beköszönt a tél az üzletbe.
Nem fűtenek, villany sincsen.
Akkor hogyan csinálom meg a haját?
Mi a fenét keresek itt éppen?
Ezt akartam? Vagy mégsem?
Csak el innen, mert ez annyira bánt.
És lecsúszik még egy kis darab jégvirág.
Bekandikál a napocska végre, átjárja az egész szobát.
Hol a nagyanyám? Nem fűt már be végre?
Táj, ó te drága élesdi táj.
A kocsiban ülök éppen, hallom anyám siránkozását.
Apám szeméből egy könnycsepp leomlik.
Végigszántja cserzett arcát.
–Szittya vagyok,Tudod, igazi birkingi ember.
Ne félts engem,kibírom ezt is!
De hol vagy te édes mosoly a szád sarkában,
Megfagyott talán?
A kocsi elindul, és én benne ülök összetörten.
Nem szabad visszanézni.
Vagy mégis, és anyám, apám ott áll.
Integetnek, elengedtek örökre.
Vissza, vissza, a szívem nagyon kalapál.
Te átkozott jégvirág, hullj le, hullj le már.
Hideg élesdi táj.
Hallom gyermekem kuncogó mosolyát.
- Itt fogunk lakni?
-Kérdi, majd csap egy kört az üres lakásban.
-Na igen, ez az új hazád. Nézz rám, nem érti.
-Mi az a hazád? Te drága gyermek, de jó neked,
Hiszen neked van, ami nekem már csak fájj.
Van hazád.Hontalan, átkozott érzés.
Amikor csak bozgorként néztek rám,
Nem fájt. Most igen, mert nincs többet hazám.
Cincogó hangon mondja, - anyukám,
Teneked miért nincsen hazád?
A nap erősebben tűz be, világosodik tőle a szobám.
Csak az a vacak jégvirág ne lenne,
Nem látom tőle a fát.
Ott fenn a hegyen a két fát.
Ó élesdi, élesdi, drága táj.
Látom az ismeretlen katona sírját.
Mellette nyugszik az apám.
Egyszer a himnuszt énekeltük éjjel,
Zenget tőle a város ott lent.
Féltett is érte sokáig az anyám…
Olyan messzinek tűnik a világ,
És egyszer megtorpan valami bennem…
-Jó reggelt, felkelnél már?
Ó te drága sok jégvirág, hát nem is vagy?
És te, te élesdi táj?
Hazám, én drága kis hazám…
Fohász.-.
2008.december
Karjaidba fonódva alszom,
És hirtelen felébredek.
Kedvesem!- hozzád fohászkodom:
De nem értem, és te nem érted.
Anyanyelvemen beszélek félálomban,
Te könyökölve, némán figyelsz.
Ez a kép lesz örökké előttem,
A tekinteted szúrja a szívem.
Nézel, csodálva, szerelmesen,
Pilládon egy könnycsepp megriad:
S én tettetem a félálmot,
Közben a testem megborzad.
Sírok halkan, szelíden:
Hiszen magyarul… máshoz beszéltem!?
S te csak nézel, nézel kérdően,
Bánatos kék szemed megremeg.
Szeretők!- csúnya hangja ébreszt:
SZE-RE-TŐK: istenem!- hát igaz?
S míg rémülten, sírva eszmélek
Te ölelsz, csókolsz, mint egy féltékeny
Fenevad! Hát értesz? Hazug!
Hazug minden szavad!
De a kéj… a gyönyör az
Mi mindent elfed, betakar.
Szeress te álnok!- te kéjsóvár!?
Hisz többet már nem látsz…
Karjaidba fonódva alszom:
Közben mást ölel a karom…
Kedvesem!- hozzád fohászkodom.
És te nem szólsz, bár én várom:
Várom, hogy forrón szeress,
Ölelj, és ne kérdezz, csak csókjaiddal
Illess, itt vagyok, veled vagyok.
Ó kérlek, ne bánts!- hagyj!
Ne kísérts minden ágyon…
Hólepte fenyvesek. .
2008.december 27.
Fázom… álmomban otthon voltam.
Álmomban a lejtőn szánkóztam.
Szülő városom ott van egy domb tövében,
Hol a hegyen csak tölgy nő, szerényen.
Van egy része az erdőnek meredek
Lejtőjében, Lucc fenyővel telepített.
Ott a törzsekből hajnalonként,
Nyers gyanta csordogál harmatként.
Egyszer, még ifjúságom hajnalán,
Elmentünk páran, szerelmesek,
Közöttük a bátyám, és frissen
Vett felesége, egyik napnak hajnalán.
Velem volt szívem egyetlen embere.
Ártatlan játék volt, a szerelem szárnyán.
Ott volt a kis húgom és kedvese is,
Neki is az volt, életre szóló ármány…
Felmentünk a hegyre, át a tölgyesen.
Elmentünk a tetőre, át a fenyvesen.
Ott letelepedtünk. Főztünk éppen,
Amikor a hegyoldalban ott a patakban
Egy ökör szomjas volt, hát megjelent.
A testvérem nagyaggyal, nekiment.
Forró vérrel kijelentette, a tehenet megfeji.
Az ökör méltósággal tűrte, amint közelít,
Ám férfi volt a lelkem, így nem hagyta magát,
Felöklelni készült a buta ember páriát.
Alig tudtuk a fiukat onnan kimenteni.
Az edényekbe nem is maradt ebédre semmi.
Kacagtunk, csoda jó mulatság volt.
Emlékszem, mindent eljátszottunk,
Amit az emberi fantázia és képzelet engedett,
És mindent, ami nem fért e kategóriába meg.
Szerelmesen összebújva ringatóztunk,
Az éj leplével észrevétlen betakaróztunk.
A fenyves homálya alatt, este eltévedtünk,
Kiutat nem találván, rendesen kétségbe estünk.
Hisz az erdőben hamar sötétedik, az éj leple
Méltósággal befedi a tájat, akár az éji lepke.
Milyen ember lehet, ki otthonában eltéved?
Hát ilyen, mint mi akkor, telve szenvedéllyel.
Szüleink fáklyákkal kerestek, kétségbe esve,
Csak pár kilométerre voltunk, megszeppenve.
Megbújva az éjszaka neszétől, hangjától,
Megijedve a felröppenő cserebogártól.
Nem volt fagy. Mégis oly nagyon fáztunk,
A szívünk kalapált, a mocsárból kimenet
Kezeinkkel kalimpáltunk, ricsajt csaptunk,
Félelmünkben nehogy egy vad ránk találjon.
Nem régen, olyan 32 évvel későbben
Ismét ott voltam, a hegyen fent…
A szép zöld fenyvest épp hó lepte,
Fehéren, ezüstösen nézett a dombon le.
Én becsuktam réveteg a szemem,
Hogy lássam az akkori szerelmesem.
Méltósággal áll még az erdő,
Fáit nem vágta ki emberkéz, vagy idő.
De a fénye már nem olyan, mint volt,
Régen pompázott, most megadóan hajolt.
Semmi szép színe nincsen. Híre se a daliának,
Öreg ágairól roskadt a hó, már abba is belefáradt.
Egy-egy jégcsap csilingelt még a szélben,
Hallgattam nótáját: Csitt csend… cseng.
Víg dalt zúgott az öreg fenyő, alkonyán,
Valami csodálatos hangon: Gyere már!
Apám szólott imígyen. Keresett,
Én most is hallom, a fülembe zeng.
Fénykorában tempósan ment a hegyen.
Igyekeztünk őt utolérni, de nem ment.
Elhagyott. Elhagyott 20 éve, elment.
Nem is nézett vissza, ott csilingel
A hegy tetején, egy fenyő ágán:
H-a-l-i-h-ó! Csavargó! Hol tekereg
Az én tündéri leánykám? Meg vagy…
Csúszik a jég a fa oldalán. Reccsen a szán,
A hótalpak kiszáradtan ott lógnak
A szín öblös gerendáján. Már nem kellenek.
Már senki sem viselő őket. Csak emlékek.
Szú ette a sítalpakat. Ő faragta valamikor kézzel,
Mily büszke voltam rá, gyermekded ésszel.
Csuda jó volt siklani rajtuk a hegyen le.
Sokszor néztek irigyeltek a többiek érte.
Van két öreg fa a hegyen fent, áll még.
Ott áll a két nagy fa, de már csak árnyék.
Ha az apám házából kinézek, egyből látom.
De már semmi varázsa nincsen a hófödtetájon.
A fenyő is néha nagyokat nyög, reccsen.
Kiöregedett, nehezen viseli a jégcsapot, a terhet.
Tobozát is korán lepergeti, a havat is sűrűn leveti.
Hol vagytok ti régi fenyvesek, havas fenyvesek?
Ki látott már annyi, de annyi boldog, fehér telet:
Rajtam kívül ki látott titeket… Emlékeztek:
Emlékeztek rám… Ott a tövébe, valamelyik
Fenyőnek ismertem meg az igazi szerelmet.
Fetrengtünk a hóban, istenem, de szeretett,
És elfeledet mindent, mire a hó belepett.
Alá állok, a nagy fenyőknek, csak előhírnökei
Ott fent a hegyen, a hólepte fenyvesnek,
Gyermekkorom drága, boldog emlékének…
Felnézek, egyik ágáról a hó az arcomra esett.
A hó lassan megindult, az arcom felemelem…
Potyog le, csurran a jégcsap,
Olyan akár egy álom, egy igazi menyasszonyi fátyol,
Mely nem az enyém lett.
Már a menyasszonyok is hiányoznak, nincsenek:
Valahol ott vannak, de már nagyon távol, elmentek.
Eltelt 32 év, és én most képzelgek, fejem meghajtom:
Igaz volt-e mindez… Vagy csak én álmodom…
Voltam-e ott, volt-e Ő ott, ha igen, igaz volt-e?
Mert csak perc lehetett, miről azt hittem az élet,
És csak ábránd volt, mit úgy véltem a végzet.
Emlékszel még a fenyvesre fiatalságom emléke.
Most hó lepi a régi hegyoldalt. Egy fenyő meghajol.
Nézz fel! Meglátsz engem. Ott leszek, nem álmodol.
Emlékszel? Megígérted, valahányszor eljövök
Mikor hó lepi a fenyőinket, majd eszedbe jutok…
Két kezedbe fogod majd a kezem, öledbe tartasz
Ahogy régen tetted, szorosan, egészen magadhoz ölelsz.
Elfeledted a fogadalmad? Én nem. Mindég ott vagyok.
Ha hazamegyek, egyből felnézek a hegyre, még várok.
A szívem most is ott kalapál, a hófedte néma tájon,
Néha a hópelyhek beszélnek.
Ni-ni…ott jön… távol…
Ki jő? Kérdik csilingelve… Hazajött: Újra eljött:
Igen, itt vagyok, édes itt honom, megjöttem: egyedül,
Mert már valahol máshol vagyok otthon, Ő, csak álom...
A fenyők méltósággal állnak terpeszben a hegyoldalon.
Télen hólepte fehérségben, szűziesen, kéjesen, mint akkor
Amikor mi ketten ott voltunk fiatalon, boldogan egykor.
De hol van már a régi álom? Felébredek. Magam vagyok.
A hóleptetájban a fenyő régi nótát dalol, gyere haza…
Szél lengeti fagyos ágait, tű levelei csilingelnek kedvesen:
Csilingelnek éppen… szépen. Gyere haza… várlak…
Majd jövök… majd látlak. Hamvaim ott fognak nyugodni,
Hol azok a fenyők kinőttek a hegyből. Mert ők várnak.
Ott születtem én alattuk, és ott voltam biztonságban.
Ott voltam igazán boldog, behunyom a szemem, csókol…
Csókol a februári szél, a hólepte fenyvesek alatt, hol egykor
Álomba ringat az álnok halál, de az ág hóval belep és eldug,
Kivárja majd, hogy egyszer ő ott, szavát megtartva megtalál.
Ott fogom én örök álmom aludni, hol a hamvas fenyőm visszavár.
Hazavár, féltőn, óvón, vigyázz magára, tudja, nem adhatja fel.
Valakinek helyet kell adnia, a gyökereivel kosárba kell fonnia:
Fázós testét melegíteni kel, majd akkor csusszan csak le a hólepel.
Ma álmodtam….
2008.november 18.
Álmomban, ma újra gyermek voltam…
Bejártam a dombokat, fára másztam.
Kőrös vize áztatta lábaimat,
Miközben az éles kövek vágták talpaimat.
Álmomban újra énekelni tudtam…
Oly szívből, akár egy csalogány!
Lakodalmas népek sorban körbeálltak,
Én meg produkáltam, remegtettem a nótám.
Álmomban ismét színpadon táncoltam…
Ropták lábaim a bihari ugróst.
Tapsolt az első sorban az anyám,
Könnyes szeme csillogott,ruhája bíbor.
Álmomban újra szavaltam szívből…
Mint oly sokszor akkor hajdanán!
Újra írtam, írtam a sorokat, és dicsért,
Mert gyermek voltam, a sok tanár.
Álmomban újra katona voltam…
Fiatal, és könnyes szemű fiúk vettek körbe!
Siratták, sorban a szüleiket, és nem értettem.
Örültem nekik, csodálkozva néztem őket.
Álmomban védtem a gyerekeket…
Mert valamiért mindég bántották őket!
Éreztem nekem ott kell lennem,
Ahol a kosz és ahol a nyomor terem.
De álmom tovaszállt, eljött a reggel…
És újra itt vagyok az élet világában,
Hol nincsenek könnyes szemű felnőttek,
És szutykos arcú, bámuló apróságok.
Csak én vagyok újra, felébredtem:
S már csak éjszaka kergetem álmom.
Napközben, temetem a múltam,
Éjjelente felejtem az ifjúságom.
Levél a világról..
2008.december 02.
Hány világ is a te világod,
úttalan utak, kín és gyötrelem?
Az én világom a mesék világa,
mert álmodhatom benne az eget szüntelen.
Hány világ van e világban?
Ahány benne az ember...
Mert láthatod szépnek, rútnak,
láthatod csodásnak és múltnak...
Mindegy, csak a szíved legyen rendben.
Az én világom, a te világod...
E gondolatot megformálta
már oly sokszor, annyi sok ember.
Mégis ugyan az, maradt a világ.
Az én világom csodák tengerén
egy sziget, mely lebeg.
Az én mesém egy árnyék, amit
nem tudok, így el sem feledek.
Az én életem, akár a király lányáé,
sok is érte az irigyem.
Előttem egy állvány, rajta vászon,
ha akarom, az életem, ha akarom,
a gondolatom festem rá, mert tehetem.
Az én világom, a te világod,
csak különböző módon éljük meg.
Így van ez rendjén, hiszen e világ olyan
tágas, hatalmas a menynek pereme.
A te világod? Sok mosoly,
én így képzellek magam elé el.
Harmónia a diszharmóniában,
fáradhatatlan nyugalom uralkodik benne.
Az én világom nyughatatlan álom,
mert nem találom a helyemet benne.
Az alkotásom? Tükre vágyamnak,
a kimondhatatlan, az elfelejtett szó,
a szenvedély, a világ pereme.
Egy a te és az én világom,
semmi új nincsen már benne,
mit ne láttunk, vagy hallottunk volna,
ezért hát gyere, jöjj ide mellém, lássák,
mennyire más, az egyforma.
Te ott, a béke, bár ki tudja így van-e?
Én itt a békességben a romholt,
és egy egész, nyugodt életet élek közben le.
Oly sokáig tudnék példákat írni most neked,
mi minden egy, és más az életünkben.
Most inkább festek rendületlen, bár igazi
értelmét ennek sem látom.
A vászon drága, a festék fogy,
Piac meg idehaza egyik képemre se volt
eddig sem, ezután sem lesz.
De a festő nem ezért fest,
minden képe egy-egy gyermeke,
és az se számít másnak tetszik-e…
Ilyen hát az én világom, ugye a tied
is ilyen, csak máshol és más időben,
és másként éled meg, de mert emberből
vagy, emberi, és egyező az enyémmel.
Szerelem nélkül.
2008.12.08.
Mi a szerelem? Mi a vágy
mely szüntelen hajt hozzá?
A szerelem az élet, s nélküle
oly üressé leszünk, mintha
nem éltünk volna, és vele betegek,
mintha nem akarnánk élni.
Nélküle a lelkünk üres,
vele a lelkünk beteg.
Nélküle a szívünk egy puszta szerv,
vele a szerv megreped.
Mégis óhajtjuk mindegy
hány évesen, kik vagyunk
és kivé tesz, csak legyen.
Jó helyen..
2008.december
Jó helyen lakom, azt hiszem,
a szobám is tart jó melegen...
de amint az ablakomon kinézek:
csupa derűt látok, álom
szép, tiszta fehérséget.
Csak úgy szakad az égi csoda:
hiába oly meleg a szoba,
csalogat ki a táj szépsége,
alig várom, hogy megfürödjek benne.
Mint egy gyermek, ki ha havat lát,
rohanok az udvarra érezni a csodát.
Csillagok fénye homályban dereng,
de az éj sötétjét hó világítja meg.
A szerelem.
2008.december
Kérdezem, voltál-e már szerelmes?
Tudod-e, hogy azt mindég érdemes.
Érezted-e már azt a méla bánatot,
Melyet maga mögött otthagyott?
Én éreztem, oly sokszor már e szellőt,
Mely néha, néha az életembe betört.
Ám csak fátyolos semmiség az egész,
Mit maga után hagy, mikor elvész.
Ahogy telnek az évek egymást követve,
Elhalványul, fakul a drága arc emléke.
Néha előtűnik, néha eltűnik a szerelme.
És csak foszlányokban tűnik fel a szeme.
Mikor besötétedik, kigyúlnak az éji fények,
Finoman ring, szerelemre készen lebeg a lélek.
Olyankor újra van tavasz, van újra élet,
Mit oly sokszor már csak álmomban élek.
Látod a holdat? Elfogy, és újra épp.
Amíg van féktelen, szabad és szép.
De az álomból mindég van felkelés,
Vágytól remegő testel, fájó ébredés.
A te reggeled csak tavasz legyen,
Soha ne járjon át a féltő félelem.
Mikor álmodban előjön a szerelem,
Szeress, mire kivirrad, oda az érzelem.
Ha az idő megállna…-.
2008.december
Ha az idő megállna, csak úgy néha-néha,
Talán én sem lennék, bús, magányos, méla.
Felelősséggel az időt magam irányítanám,
Emberi szívemet az égnek is kitárnám.
Ám emberből vagyok, sajnos, tudom,
Hogy az időt így nem a jóra használom.
Ha megállhatna az, egy boldog percnél,
Mi nekem olykor jó, megállnék a szépnél,
Én önző lennék, mert ez a természetem.
Így arra kérem, óvjon a drága jó istenem,
Az idő nagy hatalmától. Ne adja vissza,
Ne legyek mihaszna, ne jussak ily sorsra.
Mi nem enyém, nem kérhetem, érte hála!
Az idő meg csak teljék, az inga csak járja
Megszokott útját, a mindenség javára.
Azért se volna jó, ha az idő megállna,
Mert nem jóra használnánk, hiába várna
Az újabb megindulásra, szegény árva.
Mire mi használnánk e nagy tudományt,
Nem volna jó, ne kérd e nagy adományt.
Emberi természetünk miatt ott rekedünk,
Hol picikét boldognak érezzük életünk.
Ó jaj!- Mi haszna volna akkor a létnek?
Ha az éltedet, nem másokért, bezárva éled.
Csak magad gyönyörködnél a percnek,
Szerencsére a mindenható ilyet nem enged.
Kérdések és versek.
2008.december
Mennyi vágyat,
Mennyi féltést,
Mennyi kérdést rejt a vers?!
Milyen őszinte,
Milyen önzetlen,
Milyen tiszta minden érzelem...
Miért távozunk?
Miért kárhozunk?
Miért nem haladunk éberen?
Maradjunk távol:
Maradjunk gyarlón:
Maradjunk olyan emberformán.
Merjünk élni,
Merjünk égni,
Merjünk mesterként ébredni.
Mosolyunk fájjon...
Mosolyunk virágozzon...
Mosolyunk tükrözze a menny boltját.
Ma álmodjunk,
Ma szárnyaljunk,
Ma éljünk szebb világot, tisztát.
Szárnyaszegett kismadárka..
2008. január 12.
Szárnyaszegett madár lettem,
Ki repülne bár, de nem lehet.
Felhők fölött ott játszadozik
Egy vékonyka kis fénysugár
Istenem!- de kellene ő most nekem.
Incselkedő, kevély világ
Elveszett… elveszett…
És a napsugár fénye kialszik lassan,
Mert az is elment, elment…
Reménytelen, szárnyaszegett madárka,
Ébredj fel, ébredj fel!
Látod ott a fénysugarat az ég alján?
A felhő lassan elmegy.
Ó!- de a te szárnyaid letörtek!?
Istenem, add vissza őket!
Ám, hiába a könyörület,
Ha már nem lehet, nem lehet.
Ami, most elment,
Az többet már nem lesz,
És mi vár rád utána?
Szegény, árva kis madárka…
Te reménytelen, reménytelen.
Ó!- kismadárka kelj fel, járj!
Szárny nélkül is lehet még életed...
De már nem olyan, mint az,
Amikor repültél volna,
Mert az elment, elveszett.
Próbálj még küzdeni,
Ha a szárnyaid elvették,
Hátha van más is az ég alatt?
Mi lehet még… mi lehet még?
De szeméből vércsepp csordul:
Te drága, te árva,
Értem én, értem én!
Hogy miért nem repültél? - repültél…
Egyszer voltam kismadárka,
Csak egyszer, de szárnyaim elvették.
Így nem tudom milyen az,
Ha repülni lehet, ha repültél.
S, ha már ez mind értelmét is veszti,
Nem lesz, aki megtanítson semmire…
Legalább örökké tudni fogom,
Hogy egyszer lehettem madárka,
Akinek a szárnyát elvették,
És repült volna, csak nem hagyták:
Mert elmentél… elmentél.
