Áldott a kéz.
2009.11.06.
Áldott a kéz, mely simogat,
Mi nyugtatja e remegő kezet.
Áldott a szó, mit akkor ad,
Ha a szív is belereszket.
Áldott légy, ó, te drága seb,
Mely ezer lyukból vérzel,
De annyi még sincsen talán,
Mit balga eszem képzel.
Mindég marad egy tapasz,
Olyankor oly jól hat az,
És meggyógyítja a lelket:
Ezer kérdésre ad választ,
Betemeti a sok vérző sebet.
Áldott a kéz, mellyel simogat,
Áldott az ember, ki érzi azt,
Amikor nekem épp ő kell.
Mert akkor van, és akkor ad,
Amikor éppen, adni kell.
Hadd legyek..
2009.11.06.
Hadd legyek kúttá életemben,
S ontsam szomját mindenkinek:
Istenem, hadd legyen hűs tiszta víz,
A lelkem zugában is kristálytiszta íz.
Hadd adjak szeretetet, minden fáradt
Léleknek, kit a sors méltatlanul űz.
Ki nem talál nyugtot és reményt,
Mit néha a tiszta vizű kúthoz fűz.
Hadd legyek tiszta és csillogó
Mint a nap, vagy a hold az égen.
Hadd lássak mindent, ami jó,
És feledni legyek képes azt, mit
Nem nekem szánt itt lent az élet.
Hadd legyek kristálytiszta víz,
Mi istenem mindég hozzád visz,
Bárhonnan ered, és bármerre tart.
Ezt kérem tőled, ó add meg,
Add meg nekem e drága kincset,
Mit a víz tisztasága felém intett,
Hisz ő a ragyogás, az élő remény,
Akkor majd lelkem nyugton marad,
Válladra hajtom fejem, és elalszok én…
Álmunk..
2009.11.07.
Mit dobog odabent a szív,
Mikor csicseregnek a madarak?
Milyen az, ha vérzik a lét,
Amikor álmodik a virradat?
Megannyi kérdés, és érzés,
Mit rejt kinek-kinek az álma:
Mert álom, hogy vagyunk,
S csupán csak egy rezzenés
A nagybetűs életünk maga.
Hát álmodjuk, hogy szép,
Hogy bíborló a virradat,
Hogy minden jó volt és kész,
Előkészített asztalnál vacsora.
Álmodjuk, hogy csak sétáltunk,
Csak játszottunk itt valaha.
S álmunk, akkor a mesébe visz
És imádság lesz minden sora
E versnek, mit a lelkem ír meg,
Mi én vagyok a valóság maga.
Este van..
2009.11.08.
Este van, hajamat fújja a szellő,
Homályos csend honol, és nincs
Ki megvigasztalna. Belém mar,
Megannyi suhanó, rejtélyes hang,
Megszólal a toronyban a harang.
Szomorkásan húzza-nyúzza,
A múló idő, őt is megváltotta.
Öreg már, nem bírja az őszt,
Varrja rá egy pók a szemfödőt.
Este van, sétálok csendesen,
Behunyom a szemem, őt látom,
Szorít magához szenvedélyesen.
Volt, vagy csak álmodtam talán,
Mert akartam szeretni alkony tájt,
S tudta, vette, mit ingyen kapott:
A sors egyszer engem is hagyott,
Szeretni, de közben besötétedett.
Ne rejtsd el előlem a szemed:
Ne kerüld tekintetemet, kérlek,
Mindegy mit mondasz, én értem,
Hűséget tőled soha se kértem.
Nem is kaptam, csak csókokat,
Míg elaléltam a nagy teher alatt,
Mit jelentett a te jelenléted.
Szoríts magadhoz, kérlek!
A hangomat, soha el ne feledd.
Ne feled, hogy valaki igazán szeret.
S majd egyszer, amikor felébredek,
Hálásan mindég rád emlékezek,
De most hagylak, elengedlek,
Vége, a tavasz elszállt végleg,
Most ősz van, elmúlás, levélhullás,
Fájdalomtól tört szívnek megnyugvás.
Új napra éledtem..
2009.11.09.
Mit eddig tettem, nem folytathatom tovább,
Nem tehetem tönkre az eddigi munkám.
Hisz élnem kell még, alkotnom, hát
Irány a műhelyem, pihentem eleget már.
Álmodoztam, álmom nem vezetett sehová.
Valami olyan méla dolgot gondoltam,
Ami csak ártott, nyugtot nem adván,
Ideragasztott egy gép elé, várván valamit,
Ami nincs is talán, csak akartam, hogy legyen.
Van ilyen… van, amikor akarunk olyat, mit
Nem szabadna, mit az élet nem nekünk szánt.
S most lezárva e fejezetet, ülök itt árván,
A jövőt nem sejtve, nem tudván,
Mit akar még tőlem e nagy Úr, lát-e,
Hallja-e mennyire szenvedek, önmagamtúl.
Ez a legborzalmasabb helyzet, amikor
Úgy érzed, a csalódást magadnak okoztad,
Hisz nem fogható meg kézzel, amit ad,
És az sem, amit te adsz, képzelgés az élet,
Éveken át tartó, álom volt csupán, de mit
Maga után hagyott, a rombolás, a pusztulás,
Maradandó seb, abból többé nincsen gyógyulás.
De van remény a folytatásra, ma is felébredtem,
Előttem egy vászon, új élet, új reménnyel telten:
Zárva az eddigieket, kik voltak, hadd menjenek:
S kik lesznek az újak? Az nem érdekel engemet,
Csak a túlélés, hogy feledni tudjam a múltat,
Hagyni mi volt, várni az újat, mi kellene,
Hogy megérkezzen végre, és ezzel
Legyen ennek, örökre vége.
A gyertya..
2009.11.09.
Hallgatni egy szép muzsikát,
Közben meggyújtani a gyertyát
Ehhez volna kedvem, úgy érzem
Megteszem, mert megérdemlem.
Én is égek még, akár e gyertya,
Lángom fénylőn száll a magasba,
S testem viasszerű, egyenes oszlopa
Még épp, még nem hajlott, még szép.
Hadd égjünk mindketten a lágy taktusra,
Hisz elkopunk hamarosan és holnapra
Csak a csonk marad, elkopik a lét,
Oda az ifjúság, bár nincsen már tét,
Csak a halk, ringató muzsika dallama.
Elfolyik a gyertya, csend ül a szobámra,
S a nemrég még lángoló hamuból füst jön,
Illata égőn marja a torkom, nem óv már féltőn:
Sudár termete lottyadt lett, csak egy tócsa,
Olya hamar lett vége, elégett a kanóca.
Ilyen az élet is, ily gyorsan kap lángra,
S egyszer csak vége, kialszik a lángja.
Esti kép..
2009.11.11.
Mesébe illő esti kép
Borult elém az imént.
Egy aprócska fán,
Annak ágán ült a hold.
Várt még, nem jött elő,
Csak némán figyelt,
Várt valakit, ki távol volt.
S hol senki se jár ez idő tájt,
Ott ezernyi fagyos kismadár
Csivitelte az est dalát:
Gyere már, miért késel
Tündöklő esti lány?
Hol maradsz ily soká:
Hisz, későre jár, jöjj,
Nemsokára leszáll az éj,
S nem lesz, ki várna rád.
Vőlegénye, a nyalka hold
Virított, sikított a vágytól,
S egyszer előbukkant,
Fehér ruhában, a homályból
A legszebb menyasszony.
Tündöklött, csillogott,
Ezer csoda járta nászuk.
Hisz nem más volt a nő,
Mint a legnagyobb csillag,
A csoda-kék, égboltjából.
S akkor ott, egyszer a hold
A legboldogabb volt, a világon.
Mi tegnap volt..
2009.11.12.
Mi tegnap volt, már nem számít,
S te, csak élj a mának.
Hidd el azt, hogy nem hiába volt
Illata a sok virágnak.
Mi tegnap fájt, hadd múljék,
Ne törődjél mással,
Csak azzal, hogy a nap neked kél,
És lesz éjjeled is mára.
Mi tegnap volt, csak álom volt,
Akkor is, ha fáj még.
Akard az életet, ha rossz lesz is,
A holnapot akard látni.
Mi tegnap volt, mára már nincsen,
Elmúlt a köd, kisütött a nap.
Mi tegnap volt, az is az én kincsem,
Ládikájában én vagyok az arany.
Véget ért…
2009.11.15.
Véget ért a nap, leszállt az éji fény,
A hold, csillagos leplében parázslóan ég,
Amikor hirtelen rám húzza a szemfedelét,
Tudom, valami zsenge élet jelzi a kezdetét.
Véget ért a nap, a csillagok éledeznek,
Egy nyár ring, rajta baglyok ébredeznek.
A templomtorony árnya erre-arra leng,
Az est fényében, valami feldereng.
Véget ért a nap, ez megismételhetetlen,
Az idő elszállt, a sötétség mérhetetlen.
Vágni lehet a friss párát, ércesen vibrál,
Ringatózik, a lámpafény egy póznán.
S e hatalmas csendben, a szél morajlik,
És a szívem, mely tik-tak ütemben hallik,
Nagyot dobban, éled, bár újra sötét lett,
Véget ért valami, mégis minden szép lett.
Őszülő hajam...
2009.11.16.
Őszülő hajam a dértől fehér,
Testem sugara nyugovóra tér,
De szívem nem, az örök marad,
Attól fogva, hogy elsőt dobbant.
Hajunk színe változik, fehér lesz,
Hátunk görnyed az évek terhe alatt,
Mit cipelt, mit vinnie kellett…
A sok zsák mára mind elapadt.
Megcsúfolhat bennünket az őszi szél,
Kopottá teheti, rég oly hamvas testünk:
Járásunk nehézkessé, tekintetünk élcessé:
Lassan csonkig éghet a féltett mécsesünk.
De a szívünk, az örökké fog élni,
Mert benne lakozik a fiatal lelkünk:
Mert benne ég első vágyakozó imánk,
Mert benne hajlik majd nyugovóra estünk.
Benne hordozzuk a drága emlékeket,
Életünk fonala is oda van bevésve:
Elsőnek ott remegett meg az ébredés,
Ott gyúlt lángra a szerelemnek tüze.
S mi az óta forrón ölelünk, de csókunk
Tüze mára csak pernye, nem szorít karunk,
Amikor féltve, ölelve örökre elengedjük
Azt, akit mindörökre szeretni akarunk.
Az ember magánya.
2009.11.18.
Az ember magánya olyan, akár a fáé:
Magának okozza, hisz mindent eltapos
Maga körül, nem hagyja a másikat nőni,
Megfolytja, mielőtt álmokat tudna szőni.
Nő felfelé, a fényt megszerezni akarja,
Közben erre-arra, néha elhull a magja:
De észlelvén, hogy felé nő egy száll fa,
Azonnal széttárja lombjait, megbántja,
Nehogy utolérje, vagy túlnője az ágát,
Fél, hogy az is meglátja az isten világát.
Az ember magánya, akár egy tölgyé,
Akár a legszebb, legcsinosabb nőé.
Féltve őrzi ifjúságát, takargatja báját,
Más hozzá ne férjen, titkon hordja
Koronáját, szépségét magának tartogatja,
S mire úgy gondolja, mindezt megoszthatja,
Már halovány hozzá, megkopik, oda,
Hiába várja, már nincsen tavasza…
Az ősszel együtt siratja ezernyi ágát,
De nem susog érte soha sem hálát:
Csak magát akarja magasabbra emelni,
Magányát így tudja örökre elérni.
Olyan az ember, akár a fa, kérges.
Néha mogorva, néha meg méztől édes.
Mikor szél cibálja, ága hangja érces,
Verekszik az elemekkel, sírni képes,
Mikor kisüt a nap, feledi a rosszat, éled,
Nem számolja évgyűrűit, szerelemre ébred.
Fához illőn, száll egyenese áll ő, egymaga,
Epedve várja a csodát, mit ő dobott el valaha.
Sohase volt…
2009.11.20.
Sohase volt boldogság a kincsem,
Mit vártam, mit kértem, mit vittem:
Mert vittem a vállamon roskadásig,
És cipelem magammal az elmúlásig.
Sohase volt boldogság a létem,
Ma viszont már mind megértem,
Ami oly sok szenvedést hozott,
Mára elszállt, talán soha se volt.
S, hogy mégis itt járt egyszer
Tudom, keskeny utat mutatott:
Mély keserűséget a szívemben,
Mert alig jött, máris elhagyott.
Sohase volt boldogság a vágyam,
Álmomban egy csillaggal háltam,
Jártam a nászom, sirattam a napot,
Árnyéka homlokomra bélyeget rakott.
Billogot a bokámra, hogy maradjak,
Hogy csak egyhelyben toporzékoljak,
El akartam tépni, el, de nem hagyott,
Örökre a sohase volt, foglya maradok.
Tündérek, démonok.
2009.11.21.
Jó lenne olykor tündérré válni,
De félő, soha se éltek tündérek.
Az ember álmámban a jót képzeli,
S mikor felébred, rosszá lesz minden.
Hát én álmodni szeretném a démont,
Akivel nappal véresen hadakozni lehet.
Hogy maradjon kéken odafent az égbolt,
Mikor remegő szívvel reggel feléledek.
Maradjon bennem a fekete démon,
Nem engedem ki, megküzdök vele:
S az angyalok, és a tündérek itt lent
Az életben, a nappalban járjanak velem.
Hadd hintsék széppel teli e rút világot,
Hadd háljak a rosszal, és éljek a fénnyel.
Hadd álmodjam a tébolyt magamnak,
Ébren lehessek áldás, mások életében.
S, ha mégis élnek tündérek e földön,
Akkor azt szemmel láthatóan éljem meg,
S legyek angyallá már e földi létben,
S küzdjek a sok rosszal, éjjelente meg.
Látod anya?
2009.11.22.
Látod anya?- felnőtt lettem,
Nagylány lettem, anya lettem.
Látod anya? A nyár is eltelt,
Lányod haját az ősz átfestette.
Úgy óvtál, úgy babusgattál régen,
S most hagyod, hogy megfenyítsen?
Látod anya? Te is megöregedtél,
Pedig én azt hittem, a legszebb vagy,
A legcsodásabb, az isten kertjében.
De lassacskán elteltek az évek,
S én már nem tudom kinek,
Minek köszönhetem az éltem.
Látod anya? Én, csodállak téged,
Még most is csak benned remélek.
Vágyom a melegedet, érzem a tested
Esténként, amikor imádat esded.
Mikor piciny lábam lábad közé tettem,
Ott melengetted, tartottad a lelkem
A drága szívedben, a katlan még ég,
Még hallom éjjelente halk imád,
Mit értem mondasz, remegő szád
Értem sóhajt, engem félt a szíved,
Engem lát a szemed, ahogy ébredek,
Ahogy hazaérve, feléd lépdesek.
Várod, hogy megölelhess ismét,
Távol élő gyermekedet várd még
Nagyon sokáig, te drága lélek,
Sokáig hulljanak az anyai könnyek:
Még el ne apadjanak, mert addig él,
Addig boldogan él a gyermek bennem,
Ne öld meg az emlékem, mi érted ég.
Amíg te vársz haza, ha évente egyszer,
Hát egyszer élek, de élek, amíg te kérsz,
Amíg te hívsz, addig mindég remélek.
Ó anya látod? Látod gyermekedet
Mily hamar utolért, utolérte éltedet:
Látod anya? Kit oly féltőn tanítottál jóra,
Most ő akarna nevelni tégedet, a szép szóra,
Arra, a sok kincsre, amit tőled kapott,
S már te elfeledted, mert emléked megkopott.
Azt mind neked adnám, elmesélném,
De oly távol vagy, és oly sokat féltél,
Hogy már nem merem lelkedet terhelni,
Csak magamhoz akarlak ölelni.
Már csak ritkán láthatom a tájat,
A kedves arcokat, mit adott nekem ő
Az életemmel együtt, a hazámat, a házat,
Melyben most is ott lakik a legdrágább nő.
Születésnapomra.
2009.11.23.
Ismét eltelt egy év,
S én öregebb lettem.
Ismét eltelt egy év,
És nem érzékeltem
Semmit sem, mert
A boldogság elkerült,
Újra elhagyott engem.
Mindég ezt hajszoltam,
Mindég úgy vártam,
Hátha egyszer kopogtat,
Akár egy csillag felvillan,
De kihunyt, mielőtt a lángja
Erőre kapott volna, hamu
Maradt utána, és pernye.
Ismét eltelt egy év,
A számok hangzatosan,
Durván, újra lesújtanak.
A tortámat magam sütöm,
Gyertyáim, magamnak raktam.
Kell tűzijáték mellé, mert szép,
Mert olyan, mint a kéklő ég,
Színes, ezüstösen, pattogva ég,
Akár annak a lelke, akié.
A tükör hazudva kacag,
Azt mondja rám, szép vagy,
Pedig csak a tükörkép csal,
Minden körülöttem kihal:
Szerenádod mond az éj,
Nefelejcseket imádkoznak
A csillagok, a hold, a nap:
És mindenér hálát mondok:
Hisz csak nekem adta az ég…
Mit várok más boldogságot?
Istenem, látom, mikor felhős,
S azt, ha mosolyog a horizont.
Érzem a nyár melegét bőrömön,
Azt is, amikor a hajnal pirkad,
Mert érezni lehet a lágy zenét,
S érezni, amikor a hó olvad.
Ismét eltelt egy év…
Vajon lesz-e holnap?
Holnap is kék lesz az ég,
Vagy csak feledni akarom,
Kitörölni mind, a múltat?
Vagy tán látni szeretném,
Amint az est befed majdan,
Egy sír mélyén? És holnap?
Holnap virrad egy újabb nap,
S vele együtt kelek fel én.
Már nem akarom tudni mi volt,
Miért virradt oly sokára az éj.
A lényeg, hogy ma kisütött a nap,
Egy percig boldog voltam, mikor a
Gyertyám lángra lobbant, s éreztem
Nézni kell, nem sokáig tart e kép,
S közben gyönyörű kék volt az ég.
Szerelem?
2009.11.25.
Szerelem? Csak addig él,
Míg simogatjuk tenyerünkben.
Szerelem, mi addig kell,
Míg rózsa nyílik a lelkünkben.
Szerelem, mi akkor jó,
Ha lágy szellő hozza el,
Szerelem mi addig tart,
Míg egy nagy vihar tépi el:
Akár egy igazi pókháló,
Körbe leng, édesen hívogat:
S mikor az áldozat megszimatolja,
Ész nélkül belé rohan, de ó jaj!
Akkor jön a felébredés keserve,
Mert a pók élete nedvét kiszívja,
S az egész látvány máris elfeledve.
Lehull magától a kiszáradt test,
Viszi az őszi szél és egy levéllel
Együtt hull valahol le, majd
Tavaszra megteszi dolgát az ég,
És lesz belőle újabb élet,
És újabb tusája a szenvedélynek,
Mert az ember mindég remél.
Néha úgy jár, mint ez aprócska
Védtelen teremtése az égnek,
Belefut a hálóba, nem számolva
Semmilyen vad, véres veszéllyel,
S úgy nevezi rövid nászát, szerelem:
S csakhamar rájön, alig kezdődött el,
Máris itt az egész bohózat vége…
De akkor már haláltusáját járja,
Násza után, jön is egyből az estéje.
A szeretet.
2009.11.25.
Születésnapom volt a tegnap,
S én megtudtam, hol terem a mag:
A boldogság magja, mert végre értem,
Végre tudom, hogy azt is vetni kell.
Vetni és aratni, amikor elérkezik az idő,
Amikor megterem, amikor beérik,
Amikor a kalászában éled a vágy,
Amikor kipereg a sok apró könnycsepp,
Mely azért hull, hogy a termése arany legyen,
Arany annak, ki vetette magját, és
Learatja kincsét. Mert a mag az élet maga:
És a termése nem más, mint a lelkünk
Tisztasága, a könny, mit érte ejtünk,
Mikor megszületik, s majdan akkor is,
Ha végkép kihuny, mert bearattuk,
Mert semmi se tarthat örökké, főleg
A boldogság, hisz az egy hatalmasra
Nőt arany mag, mi a legtöbbször nincs,
Csak néha érik be nagyra, de olyankor
Jól kell vele bánni, nehogy akkor essen
Ki a kalászból, mikor épp nem arra járunk,
Mert utána aztán kereshetjük, többé nincs.
Az este bearattam a boldogságot, itt volt velem,
Nekem termett meg, nekem bontotta kalászát.
Beszüreteltem, s most csíráztatom a magját
Egy újabb vetésre, el ne pusztuljon, növekedjen
Szépre, magasra, oltalmazni fogom, egy újabb,
Egy szebb esztendőre, hisz megadatott a mag:
Vele együtt ez a hatalmas kincs, mit úgy hívunk,
Úgy becézzük, a legdrágább kincsünk: A SZERETET.
Advent van.
2009.11.29.
Advent van, és mi kemény szíveinket
Kitárjuk, óhajtjuk, kívánjuk a szeretetet.
A tűz oly nagy kincs, hát hadd égjen,
Hadd növekedjen, fokozódjon a fénye.
Ahogy a nagy várakozásban egyre többet,
Egyre hatalmasabbat akarunk belőle,
Úgy nő a szívünkben, jó magot terem
A hit, a remény és a szeretet gyümölcse.
Advent van, és most számot adni érdemes,
Most sem nem bűn, sem nem szégyen,
Ha a lélek szeretni képes. Most szabad,
Most lehet, most odaadón adni oly édes,
Most lehet kimutatni azt, mi ritka kincs:
Most szabad kimondani, mi máskor nincs:
Hogy hadd gyúljon lángra a gyertya,
Szobám attól legyen füstösen ékes,
Mert abban ég az életem, vele kelek,
És vele fekszel le, vele álmodok éjjel.
Oltalmazzon a fény melege, szunnyadó
Régen kihunyt parazsam gyúljon lángra,
Hadd nyaldossa alvó lelkemet életre,
Tisztítson tüze meg végre, hogy majd mire
Elérkezik, a várva-várt nap, úgy állhassak,
Oly tisztán, és szabadon, istenünk elébe,
Mint aki most született meg, s bűntelen léte,
Pattogva szikrázó, tiszta fényű gyertyaláng.
Ébredj világ, Még nem késő, még igaz lehet
A rege, még lehet a szeretet életednek kísérője.
Ég az aprócska láng, üzenete a szemem fénye,
Melyből visszatükröződik, onnan is láthatod,
Mily nagy hatalma van feletted, a reménynek.
A tűz ég, az addig üres szív, várakozással telve.
A láng a melegség, a fény a világosság igéje.
A kettő együtt, az igaz ember igaz ébredése.
Áldott legyen a várakozás ideje, adjon fényt,
Hitet, tiszta érzéseket, minden ember lelkébe.
